Változások

Sziasztok!
Egy időre pihenésre van szükségem. Aki kíváncsi a további írásaimra is, az írjon chatbe, és hagyja meg az email címét.
Köszönök mindent! :)
A készített blog működik dizájnoláson esik keresztül!

Költözés

Sziasztok!


Nagyon köszönöm, hogy írtatok nekem, sajnos nem tudok rájuk válaszolni, már megint. De olyan jó volt olvasni!








Ide fogunk költözni: http://doreen-i-tortenetei.blogspot.com/


Ez egy új link, szóval mentsétek le ;)


Az oldal kezdetleges, még semmit sem tettem fel, most egy hétig nem leszek elérhető, utána minden a megszokott kerékvágásban fog zajlani. Felteszem a chatet, oldalakat csinálok, jöhetnek a link-cserék, és persze az új történet, ami lehegyen meglepetés :D


Köszönöm, hogy kitartottatok mellettem! :)


Pusszi:Leelan

The End

Kedves Olvasóim!
Nagyon köszönöm nektek, hogy kitartottakótok mellettem, türelmesen- és ezt tényleg komolyan gondolom, hiszen több oldalon lázadások törnek ki- vártatok egy-egy hossszabb, rövidebb szünet között. Minden egyes komiírómat, chatbe írómat külön köszönet érdemli! Hálás vagyok nektek mindenért!
Drága barátaim, akik végig kitartottak mellettem, ösztönöztek, segítettek, nagyon szeretlek titeket! Köszönöm, hogy vagytok nekem, értékes kincs számomra a barátságotok.
Casnek külön köszönet azért, hogy lelkesen csinálgatja a Facebook-on lévő oldalunkat :)

Na, jöjjön a piszkosabb rész.
Türelmetlenségemnek köszönhetően nem lett olyan hosszú a könyv, mint elterveztem. Sajnálom, és azt is, nagy valószínűséggel ezt a sorozatot nem fogom folytatni. Nem megy. Minden megvan a fejemben, de valahogy nem akaródzik kivitelezésre kerülni. Sajnálom!


Költözünk!

A blogot egy hónap múlva törölni fogom!

Pusszi: Leelan - Doreen I.

Epilógus

Reena a szokásos esti periódus után, álmosan battyogott a szobájába. Mosolyogva csodálta meg a legújabb pizsamáját, táncoló tehenek lengedeztek a flanel anyagon. Imádta az ilyeneket, persze, a pasijai kevésbé, de nem érdekelte. A férjei mindig nyaggatták valami szexisebbért, de ő így érezte jól magát.
Bebújt az ágyba, majd kinyitotta az ágytámlánál lévő ablakot levegőért. Olyan rossz, fülledt idő volt a mai…
Elhelyezkedett az ágyban, felhúzta a vekkerét, majd mint akit fejbe vágtak, mély álomba zuhant. Vagyis nem álom volt, ez egy jövendölés lesz.
Vakító fényt látott, lengedező, krémszínű függönyöket fújt a teraszra a szél. A nap élesen világította meg a teraszt, és a körülötte lévő erdőt. A kertben hét gyerkőc játszadozott, Reena név szerint ismerte őket, a három legnagyobbat már a karjaiban is tartotta, de most olyan tíz év körülinek tűnhettek. Abigail, Bonnie és Chris. Mintha lemásolták volna őket, egyedül Abby haja volt szénfekete, míg a másik kettőé csokoládébarna. Ők pesztráltak három kisebb gyerkőcöt egy ismeretlen angyal társaságában, akinek a karjában egy másfél éves kisbaba kamillázta a külvilágot. Egy hét éves kisfiú mászott fel egy fára, alatta két iker figyelte a nagyobbat. A Mauglit Darennek hívták, az ikreket Ethannek és Fiemmának, hosszan kunkorodott, meglepő módon szökésvörös hajkoronával büszkélkedhettek, ami Fiemmának hosszan kunkorodott a derekán, Ethannek fiúsan hosszabbra hagyva. A karon ülő babát Gabrielnek.
Ren ellépett a terasztól, és beosont a szobába, mintha bárki megláthatná. A nappaliban találta magát, ahol Ray járkált fel s alá. Előtte a kanapén egy idegen, sebhelyes arcú angyal ült, és egy újságot lapozgatott. A folyosóról egy szép, szőke hajú nő sietett hozzájuk.
- Devina…
- Nyugalom, minden a legnagyobb rendben. Astrid remekül van, ha gondolod, bejöhetsz, és megnézheted őket, de le ne merd fárasztani! Gabe születésénél is, amilyen cirkuszt levágtál…
- Menj arrébb – kerülte ki a nőt, mint egy gőzmozdony, és tovább robogott a folyosón, egy tágas, világos szobába. Ren is követte, nem akart semmiről sem lemaradni.
Astrid feküdt az ágyban, szinte elveszett benne. Mosolyogva tartotta a karjában az apró, újszülött csecsemőt. Arca, ha lehet, még jobban felragyogott férje láttán.
- Szépségeim! – lépett hozzájuk Ray, és szenvedélyesen megcsókolta Astridot.
- Ha kérhetem, több gyermekünk a közeljövőben ne szülessen.
- Amit csak akarsz, szépségem – mormolta a férfi.
- Megfogod? – kérdezte a nő, és már fel is vette a nyöszörgő, nagyhajú babát. – Kislány.
- Olyan szép, mint a mamája és a nővérei – motyogta a férfi, amint magához ölelte a kicsit. – Hannah?
- Holly?
- Hannah, Gabrielt is te nevezted el.
- Mert te éppen nem voltál kéznél – forgatta a szemét Astrid.
- Ezzel fogsz szekálni életünk végéig?
- Az jó messze van még – mosolygott a nő. – Hannah.
A családi idill megtört, a kép kezdett halványulni, a helyét egy kékszínű mező vette át, ahol unikornisok szaladgáltak és legelésztek. Ez volt Ren kikapcsoló, relaxáló álmainak egyike. Valamivel az ő, állandóan kattogó agyát is le kellett foglalni…

Huszonkilencedik fejezet

Astrid egész éjszaka élvezte Ray kényeztetését, aki elárulta zuhanyzás előtt, a babáit Reena és Nessa elvitte magához, hogy nyugodtan tudjanak ,,együtt lenni.” Ez rájuk vallott.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte két falat sárgadinnye között, amit Ray tuszmákolt a szájába.
- Hogyhogy mi lesz?
- Velünk – forgatta a szemét. – Én ember vagyok… te meg nem. Ráadásul Őrző, és hát neked nem szabadott volna…
- Ezzel majd foglalkozom én. És különben is, te nem vagy ember, bukott angyal vagy. Ami lényegében annyit tesz, angyal vagy szárnyak és halhatatlanság nélkül. Minden más megvan benned, csak egy kis segítség kell.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Mennyire bízol meg bennem?
- Eléggé ahhoz, hogy a gyerekeink közelébe engedjelek.
- Ezt úgy mondtad, mintha egy dühöngő vadállat lennék – morogta szemrehányóan.
- Hát, vannak pillanatok, amikor azt hiszem, egy oroszlánnal kerültem egy házba – mosolygott.
- Szóval, akkor? Megbízol bennem?
- Igen, feltétel nélkül.
- Akkor öltözz!
- Tessék? Menni sem tudok rendesen, szükségem van egy hajnalnyi alvásra – nyavalygott.
- Nem kell menned. Ne, ne kérdezz, csak öltözz fel – mondta, mikor látta Astridon a kérdésözönt.
- Okéééé.
Astrid feltápászkodott az ágyból, és a gardróbhoz sétált, ahol maga köré tekert egy lila muszlinanyagot, amit a nyaka körül kötött meg. Szandálba bújt, majd a fürdőszoba felé támolygott, ahol kifésülte a hajzuhatagát és fogat mosott.
- Kész vagyok – sétált az előszobába, ahol Ray várakozott.
- Kísértetiesen hasonlít ez a helyzet a tegnap estére.
- Csakhogy, most veled megyek el.
- Most úgy teszek, mintha kicsit sem értettem volna félre ezt a mondatot – villantott a férfi egy ördögien elbűvölő félmosolyt.
- Reméltem is. Akkor, mehetünk?
- Igen.
Kiléptek a világosodó szabadba, Ray a ház mögötti füves területre vezette, ahol elkezdett megszabadulni az ingétől.
- Hé, ha az újabb szex miatt kellett felkelnem…
De a férfi csak vigyorgott, majd… Kiterjesztette csillogó, hófehér szárnyait, és intett Astridnak, hogy menjen közelebb. Megtette, amire kérték.
- Kapaszkodj a nyakamba – adta ki az utasítást.
Astrid átfőzte a karjait a nyaka körül, majd megérezte a derekán a férfiét. Két másodperccel később már a levegőben voltak, és hideg szél csapott az arcába.
- Hé, azt hiszem, ez nem olyan jó ötlet…
- Bízz bennem, bébi.
- Őőő, szerinted az nem annak a jele, hogy engedem, közel ezer méterre a földtől viszel a semmibe?
- Nem a semmibe, a Mennybe!
- Hogy míííííí?
Ray nem válaszolt.
Astrid idegesen rágta az ajkát, míg meg nem érezte a testét körülölelő szirupos levegőt, majd a… forróságot. Az eddig becsukott szemét óvatosan nyitotta ki, és egyenesen lebámult az émelyítően kék tengerre.
- Ú, mamám! Ez most komoly?
- Halálosan.
- Ha lehet, ezt a szót hanyagold, miközben a magasban repülsz velem.
- Rendben – nevette a férfi, majd egy csinos, fehér homokos sziget felé vette az irányt.
Pár perccel később az angyal minden probléma nélkül letette a csomagját a sziget stégjére. Astrid szédülve próbálta visszanyerni az uralmat teste felett.
- Otthon, édes otthon – mondta a férfi.
- Mi, te itt élsz?
- Hát, igen, itt kellene, de nem sok időt töltök itt.
- Apám, ha nekem lenne egy ilyen kéglim – mutatott a legmagasabban lévő dombra, ahol egy hatalmas villa állt -, én biztos, hogy állandóan itt lopnám a napot.
- Nem olyan jó itt egyedül.
- Egyedül? Az egész a tiéd?! Húúúúú! Körbevezetsz? – kérdezte. Olyan volt, mint egy kisgyerek az édességboltban.
- Persze – vágta rá egyből Ray, majd a ház felé kezdte húzni.
Átvágtak egy kitaposott ösvényen, ahol lenyűgöző virágok nyíltak, a nőt teljesen levette a lábáról a szépségük. Régen látott már ilyen színes, finom illatú növényeket.
Majd elérkeztek a villához. Amennyit Astris kívülről látott, minden oldala üvegből készült, terasz vette körül. Ahogy beléptek, a lány megtorpant. Egy agglegény lakásához képest, ósiási rend uralkodott. Tényleg nem sokat lehetett itt…
Mindent a legmodernebb készülékekkel láttak el, tágas konyha, nagy nappali, öt szoba fürdőszobákkal és persze a hálószoba.
A teraszon álltak, ahonnan a naplementét nézték. Az égitest narancsosan izzott, ahogy lebukott a horizont alá. Kezdett sötétedni.
- Azt mondtad, szeretsz, amikor… - elpirult.
- Igen, de nem így gondoltam, vagyis… a francba is. Többet jelentesz nekem ennél az egyszerű szónál, ezt nem tudom kifejezni ebben a ,,szeretlekben”. Te vagy az én fényes csillagom a sötét égbolton. Beléd kapaszkodhatok, segítesz rajtam, ott vagy mellettem. Annyi mindent megtettél egyedül… Neveled a három gyerekünket, és ezt akkor is megtetted volna, ha nem kövök vissza. Annyira erős vagy, kitartó…
- Ó, istennőm… - Szorosan magához szorította a férfit, könnyes arcát a mellkasának nyomta. – Ez-ez többet jelent minden szónál. Mi történt? – nézett fel ijedten, mikor a férfi teste szoborrá dermedt.
- Az a mocskos szarházi…
- Mi az?
- Nézd – megfordult, és a vállán az ismerős csillag alakú tetoválás fénylett. – Azt mondtam, a csillagom vagy, a fénypontom.
- Igen, hallottam.
- A neved is ezt jelenti görögül. Az a gazember ezt nem árulta el nekem!
- Ki?
- Az Orákulum – morogta.
- Ó! És mit kérdeztél?
- A végzetemről, rólad, szívem. Azt kérdeztem, hogy rátalálok-e a lelki társamra. Igaz, a Devina már felvilágosított, és mindenre rájöttem, de így?
- Egy baj maradt csupán. Halandó vagyok…
- Erre is kitérünk majd, de előbb meg kell kérdeznem, leszel a feleségem?
- Ó, istennőm, igen! – vigyorogta, majd megcsókolta a férfit.
- És még meg kell kérdeznem,van-e valamilyen halaszthatatlan dolgod?
- Azt hiszem, nincs – gondolkozott el a lány. – Miért?
- Gyere – húzta maga után a hálószobába. Elkezdte letekerni róla a ruhát.
- Hm, mit csinálsz?
- Nyugalom – duruzsolta Ray, majd gyengéden az ágyra nyomta hassal lefelé. – Vissza adom neked a szárnyaidat!
- Tessék?
- Komolyan mondom, és most, maradj nyugton – Az éjjeliszekrény fiókjába nyúlt, és elővett egy papírzacskót. – Szeretnéd, ugye?
- Ha pár órám maradna is az életemből, azt is veletek szeretném eltölteni. Az örökkévalóság is ilyen. Igen, szeretném.
- Rendben, akkor edd ezt meg! – egy kis darab fénylő kockát tett a nyelvére. – Ambrózia – magyarázta. – Van kapcsolatom az istenekkel, Zeusz jött nekem eggyel.
- Ó - Astrid lenyelte, semmi ízt nem érzett.
- Csalódottnak tűnsz.
- Azt hittem, különlegesebb lesz az íze. De nem, semmit sem éreztem.
- Most jön a húzósabb része, a szárnyaid. Nem fogsz tudni elmenni innen közel két hónapig.
- És a babák?
- Gondoskodom róluk. Hamarosan ők is itt lesznek.
- Rendben, akkor minden oké.
A férfi finoman lenyomta a matracra, majd végigsimított a halvány hegen a hátán.
- Hogy lehet, hogy ötévesen levágták a szárnyaidat? Ekkor még nem is szabadott volna még…
- Akik eljöttek értünk, meggyorsították a folyamatokat. Valamit adtak, amitől kinőttek a szárnyaim, majd le is vágták őket. A szüleimét kitépték, nehogy megpróbáljanak visszatérni ide.
- Értem. Ez fájni fog.
Egy steril szikét vett elő a zacskóból, amit végigfuttatott a hegek mentén. Astrid összeszorította az ajkát, és próbált valami szépre gondolni. A szekrényen ott volt egy mozsár, ami Ray beledobta egy fehér tollát, amit arany szegélyezett, és egy tűzpiros kisebbet. A férfi főnixtollnak mondta, segíti az ujjá éledését a szárnyának, mint ahogy a főnix is újraszületik halála után. A keveréket rátette a sebekre, majd megvágta a csuklóját és vért csepegtetett rájuk. Mintha tűzijáték lett volna a hátán, éles, bántó fény tört elő a hegekből, a nő felsikoltott a fájdalomtól. Két erős kéz elkapta, és az ölébe ültette.
- Nyugalom, itt vagyok melletted – csitította.
Astrid a fájdalomtól elájult, de nem volt sokáig magán kívül, érezte a hátán lévő erős húzást. A szárnyai!
- Sikerült, ugye? – kérdezte, és hátra pillantott. Két élettelennek tűnő szárnyacska pihegett a hátán, csodálatos szürke színekben.
- Igen, de még mennyire! Gyönyörűek, édesem! – csókolta meg Ray. – Gyönyörű!
- Akkor rendben minden, halhatatlan vagyok én is?
- Azt hiszem, igen. Akit megkérdeztem, azt mondta, az átlagon angyalképességeid nem fognak jelentkezni, de… Igen, velem maradsz örökre.
- Milyen jól hangzik. Örökre…

Link

Itt az oldalhoz a link;) A blog fejlesztés alatt, csak azért teszem ki, hogy idejében lássa mindenki :)

http://doreeni-tortenetei.blogspot.com/

Sziasztok!

Az oldal el fog költözni, ahogy befejeztem ezt a történetemet. Teljesen törlöm ezt a profilt, mivel nem nagyon akar már műkösni :/ Időben kiteszem az új linket, hogy megtalálhassátok. Az eddig megírt 2 könyv elérhető lesz az új blogon.
Köszönöm!
Leelan-Doreen I.

Huszonnyolcadik fejezet

Ray türelmetlenül állta Astrid csodáló tekintetét, majd magához húzta, és megcsókolta.
- Fele annyira sem, mint te – mormolta a bőrébe, ahol még mindig nem teljesen az ő illatát érezte, hanem a másikét. Idegesítette, hogy mást érez szerelmén, ezért elvegyítette kettejük illatát, de ez sem volt elég. Mielőbb meg kell fürdetnie!
Megcsókolta, majd magához vonta. Astrid finom tenyere a szárnyát érintette, ami legalább olyan érzékeny volt, mint a férfiassága. Belenyögött a csókjukba, ahogy a nő simogatni kezdte.
- Bébi, ne…
- Fájdalmat okozok? Még mindig nem gyógyultál meg, igaz? – kérdezte aggodalmasan. A szárnyai már rendben voltak, de még nem tudta repülésre használni őket, kifeszítve kellett volna tartania őket, de nem járkálhatott egész nap így.
- Egyáltalán nem, épp ellenkezőleg – válaszolta végül.
- Ááááá – sóhajtotta a lány, majd incselkedni kezdett vele. – Szóval, mit is érdemel az, aki megkínzott az előbb engem, hmmm?
- Egy nagy dugást?!
- Hmmm, imádom, ahogy fogalmazol – vigyorgott a lány, majd a mosolya eltűnt, ahogy megérezte a férfi hímvesszőjét a szemérménél.
- Szerintem, van, amit jobban kedvelsz.
- Aha – nyögte, ahogy a férfi hátradöntötte az asztalon, majd beléhatolt. A levegő bent akadt a tüdejében, ahogy megérezte magában a keménységet. – Ú, már elfelejtettem, hogy…
- …milyen nagy vagyok? Hát lehet ezt elfelejteni? – incselkedett vele a férfi, majd megvárta, míg hozzászokott a méretéhez. – Már jobb? – kérdezte, mire Astrid bólintott. Elkezdett benne mozogni.
Éhesen itta magába a nő nyögéseit, miközben saját magát alig tudta megfékezni. Tanulatlan suhanc lett volna, ha előbb megy el, mint a nő, ezért nem hagyta magát. Felhúzta magához, és megcsókolta, a lány átkarolta a derekát, majd az ő ágyéka is erőteljesen elkezdett az övének csapódni. Nem lesz ez így jó. Megkereste a csiklóját, és ingerelni kezdte a kis idegcsomót, mire Astrid felsikoltott, és a vállába mart. Hüvelye szorosan tapadt a hímvesszőjére, erőteljesen pulzált körülötte. Nem sok kellett neki sem. Astrid finom simogatása a szárnyán, és már vége is volt.
Rekedten kiáltva ment el, egy mély döféssel, majd a golyói megfeszültek, majd minden feszültség távozott belőlük a kiáltással.
Astrid sóhajtozva dőlt a mellkasára, és álmatagon felnézett rá.
- Szeretlek – suttogta neki. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – mormolta a hajába. – Soha sem hagylak magadra.

Huszonhetedik fejezet

Astrid négy pohár bor után már tudta, nem volt jó ötlet inni. Nem volt berúgva, de szédült, és egyfolytában mosolyognia kellett.
Mayék birtokán fekvő tónál ültek, ő és Mac, és hallgatta a férfi mély basszusát. Olyan megnyugtató volt a hangja, finom, selymes…
Hirtelenötlettől vezérelve lesmárolta a férfit. Átkarolta a nyakát, és erősen Mac ajkaira tapadt. Csak egy pillanatra torpantak meg, majd Mac átvette az irányítást, és megragadta Astridot. Egy morranás kíséretében az ölébe ültette a nőt, és a szája a nyakára tapadt. A nő sokkal alacsonyabb volt nála, így a fejük ebben az ülő pozícióban közel egy szintben volt, Mac könnyen elérte a finom bőrt a nyaka hajlatában. Az éles fogával a húsát csipkedte és szívogatta.
- Ó!
- Szépségem, el sem hiszed mióta vártam már erre – morogta a férfi, és lentebb húzta a ruhájának felső részét, majd a nyakától haladva lefelé, végigcsókolta a dekoltázsát.
- Kérlek, várj! – mormolta a lány, és eltolta magától a férfit. – Vigyél haza, kérlek! – Mac egy pillanatig üres tekintettel bámult rá, majd megpaskolta a combját, és letette az öléből.
- Rendben.
Néma csend honolt az autóban. A méregdrága sportautó hasított a fülledt, sötét, nyári éjszakában. Viharfelhők gyülekeztek az égen, és eltakarták a fényes holdkorongot.
- Sajnálom, hogy…
- Semmi gond, tudok várni – mondta a férfi, tekintetét le sem vette az útról. – Rád mindenféleképpen érdemes várni, különleges vagy.
- Ezzel a szövegbe jutsz be a lányok bugyijába, igaz? – nevetett Astrid.
- Nem, ezt még csak rajtad próbáltam ki, de ha beválik, alkalmazni fogom még.
- Ó, szóval, azt tervezed, megfektetsz, aztán lelépsz? Egy kihívás vagyok csak?
- Nem, annál sokkal több –Mac egyenesen ránézett a visszapillantó tükörből. – Minden férfinak ilyen nőt kívánok, mint amilyen te vagy.
- Nem mondanád ezt, ha tudnád, mennyi időt töltök a fürdőszobában és milyen nehezen öltözködöm.
- Mint mondtam, én tudok várni.
- Köszönöm – mondta Astrid, mikor megállt a jármű a felhajtón. A férfi megcsókolta, majd el akart húzódni, de a nő nem engedte el. Közelebb húzta magához, miközben kioldotta a biztonságiövét. Mac keze lecsúszott az oldalán, és megmarkolta a combját, majd feltűrte a szoknyáját, és elhúzódott a lánytól.
- Ezekért a gyönyörűséges combokért tényleg megéri várni – nyalta meg az ajkát, közben végsimított az említett részen.
- Azt hiszen, ennyi elég lesz mára – mormolta a nő, majd egy búcsúcsókot adott a férfinak, és kiszállt az autóból. – Jó éjszakát! – A férfi intett, majd elhajtott.
Astrid kóvályogva feltipegett a lépcsőn, majd a táskájában matatva, zörögve nyitott be a házába. A feje zsongott, és nemcsak a bor miatt, hanem a férfi csókjaitól, érintéseitől. Beszívta az alsó ajkát, és nekidőlt a falnak.
- Jól mulattál? – érkezett a gúnyos kérdés a sötét nappaliból.
- Csodásan – felelte vidáman. – Mesés este volt. May kisbabája fantasztikus, aranyos csöppség – mosolyogta. – Hogy viselkedtek a babák?
- Nem volt semmi különös. Lola nem jött, megbetegedett.
- Ó! De azért el voltál velük, ugye? – kérdezte aggódva, és a lépcső felé sietett, hogy megnézze a babákat. Ray elkapta az első lépcsőfokon, és visszarántotta, szorosan maga mellé húzta. Astrid teste a férfiénak préselődött, kőkemény mellkasa az érzékeny mellének nyomódott, további érzéki csapásokat kiváltva a testéből.
- Beszélnünk kell.
- Nem várhatna holnapig? Egy kicsit többet ittam a kelleténél, és még meg szeretném nézni a piciket is.
- Nem! – mondta határozottan a férfi, majd a konyha felé terelte.
- Jó, rendben. Miről szeretnél beszélni velem? – kérdezte és nekidőlt a pultnak. A feje le akart szakadni a nyakáról. Soha nem fog inni alkoholt!
- Rólunk – Közelebb lépett, átszakította a lány privát terét, aki menekülni akart. De nem volt hová, egy igazi vadásszal állt szemben, aki bármit megtett volna azért, hogy magának tudhassa a zsákmányát. Őt.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Éjük az életünket, külön. Pont.
- Nem – dorombolta a fülébe. Astrid megugrott, ahogy a férfi arca a nyakához ért, és mélyen beleszippantott. – Mi a…? Ó, szóval már kefélsz is azzal a seggfejjel? – húzódott el a férfi, arca elsötétedett.
- Ez egyáltalán nem tartozik rád!
- De nagyon is! Na és, milyen volt? Jobb volt nálam, hm? – kérdezte kihívóan.
- Ray, kérlek…
- Mire kérsz? Mit nem kaptál meg tőle az éjszaka, mondd, szívem, tudod jól, hogy én mindent megteszek neked.
- Kérlek, hagyd ezt abba! Már megbeszéltük ezt, van külön magánéletünk, mindketten éljük a sajátunkat.
- Fogd be! Ne beszélj hülyeségeket! Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez marhaság!
- Ne beszélj velem így – sziszegte. – Most menj el! – mondta neki, majd a lépcső felé vette az irányt, de Ray újra megállította, és a falnak döntötte. Testét az övének préselte, és végigszagolta a bőrét. Ez olyan… állatias volt.
- Biztos vagy ebben? Mintha nem mondtam volna el ezt elégszer, de te az enyém vagy. Hozzám tartozol, és mint minden, ami az enyém, nem kerülhet máshoz. Ha most elmennék, megkeresném azt a kretént, és nagyon csúnyán végezné – mormolta. Astrid nagyokat pislantott. Olyan tüzet látott a férfi tekintetében, ami biztosította arról, nem beszél mellé. Habozás nélkül megtenné, és meg is fogja, ha most elzavarja. Felkeresi, és ki tudja, mit tenne vele. – Elmenjek, ezt akarod? Még egyszer elmondom, hogy jól megjegyezd, te az enyém vagy, és nem engedem meg senkinek sem, hogy hozzád érjen, felfogtad?! Eddig játszadozhattál velem, de most…
- Mit? – kérdezte rekedten. Egész testében remegett, megijesztette a férfiból áradó nyers erő. – Mit akarsz tőlem? Mit vársz?! Nem vagyok a tiéd és nem is leszek! Már végigcsináltam egy elég szar házasságot, többet nem fogok! Nem engedem meg, hogy bábuként bánj velem, és csak azt tegyem, amit te jónak találsz! Nem! Egyszerűen képtelen vagyok erre! Hagyj békén! – Tudta, hogy össze-vissza hablatyol, de egyszerűen nem tudta megfogalmazni mindazt, ami fejében örvénylett.
- Miről, beszélsz? – kérdezte Ray, és megsimította az arcát. Forró tenyere szinte égette a bőrét.
- Csak engedj el!
- Nem, még egyszer nem követem el ezt a hibát! Többet nem!
- Nem érted, te halhatatlan vagy én meg nem. Feleséget kell keresned magadnak, és…
- Nem érted! Te vagy mellém rendelve! – mormolta lassan, mintha egy elmeháborodotthoz beszélne. – Te vagy, akire több mint háromszáz éve várok már, a társam vagy!
- Hogy mi? – kérdezte bambán, és a térde megroggyant.
- A lelki társam vagy, az, aki nélkül nem élhetek többet. Az enyém vagy, én pedig a tiéd! Rendelkezz felettem, királynőm, megteszek neked bármit!
- De… – A kétségek ezreit, ami a szájára tódult, elhallgattatta egy csók. Egy Ray-féle, kemény, durva csók, ami után az ember lányának megduzzad az ajka, és még többre vágyik. Nyögdécselve ölelte magához a férfit, lábait átlendítette a csípőjén, és szorosan hozzásimult.
Ray ezután, a nyakához dörgölőzött, mint egy macska, megharapta a kulcscsontját és az állát, majd letette az asztalra.
- Mindenhol érzem rajtad… – morogta, és szorosan magához húzta egy forró csókra, majd tovább folytatta a dörgölőzést, közben, próbálta levenni róla a ruhát. – Utálom ezt, soha sem veheted fel többet! – bökött az anyagra, majd egy éles rántással kettétépte a cipzárnál, és könnyedén kihámozta őt belőle.
A nő meg sem tudott szólalni, félig meztelenül ült a szeretett férfi előtt, aki alaposan szemügyre vette őt. Egy fekete, apró bugyi volt rajta, harisnyatartó és combfix. Fent teljesen meztelenül.
- Gyönyörű vagy! – mondta neki a férfi, és végigsimított az arcán, a haján. – Nálad szebb nővel még nem találkoztam.
És Astrid mindezt elhitte. Tényleg szépnek érezte magát, elhitte neki.
Ray a hajával játszadozva húzta le róla a fehérneműt, majd hátralökte az asztalra.
- Már nagyon hiányoztál, tudod? – mormolta, majd letérdelt elé, és újra elkezdte a dörgölőzést a combjának. – Itt is érzem rajtad, mondd, hogy nem dugott meg, kérlek, szívem…
- Nem… Nem!
- Helyes, ki is herélném érte.
Megcsókolta a combja belső oldalát, fogával finoman megcsipkedte az érzékeny felületet, majd áttért a másik combra.
A nő nyögdécselve élvezte az édes kínzást, majd fojtottan felmorrant, mikor abbamaradt.
Átpillantott a széttárt lába közt, és elpirult, ahogy meglátta, teljesen kitárulkozva fekszik az asztalon, mint valami ribanc, még a harisnyatartója is rajta volt!
Össze akarta zárni a combját, de a férfi gyengéd erőszakkal a helyén tartotta.
Majd sunyin, macskásan elvigyorodott.
- Ó, istennőm, ne…
De Ray mosolyogva megnyalta a csiklóját, ő pedig majdnem felsikoltott gyönyörében. Visszazuhant az asztalra, de gyorsan fel is tápászkodott, kezével megtámasztotta magát. A férfi elégedetten nézte a gyönyörtől elhomályosodott arcát, majd két ujját is bedugta a hüvelyébe.
- Istennőm…
Ray erősen tartotta az asztalon, biztos, hogy másnapra a dereka vörös lesz, de tetszett neki, hogy újra a férfi nyomait érezheti magán.
A férfi egy utolsó nyalintással elhúzódott, ujjait is kihúzta belőle, majd levette az inget magáról. Astrid hülyén érezte magát, amiért eddig nem foglalkozott a férfival, ezért az övcsatjához nyúlt, és elkezdte kihámozni a férfit a nadrágjából, de mielőtt megérinthette volna, elhúzódott tőle.
- Nem, most nem. Lassan egy éve nem voltam mással, csak veled, és nem tudnék kitartani – mondta. Astrid csüggedten pislogott rá, mire a férfi elnevette magát. – Lesz még alkalom, bébi, nyugalom. Viszont, amiért ennyire szeretlek, megajándékozhatlak valamivel, amit eddig egyik szeretőm sem látott – mondta. Astrid kíváncsian tekintett rá, majd arcán ámulat tükröződött, mikor a férfi hátából két, erős, hófehér szárny tűnt fel.
- Huh! – szakadt ki belőle. – Gyönyörű! –suttogta áhítattal.

Huszonhatodik fejezet

Astrid egy héttel később, pénteken, nagy sietségben volt. Szokásához híven későn kezdett hozzá a készülődéshez, és már alig maradt egy órája, hogy emberi, nem NŐIES külsőt adjon a lestrapált testének.
A babái az éjszaka folyamán belázasodtak, és egész nap nyűgösködtek. A gyerekorvos szerint semmi komoly bajuk nem volt, de a nőt megijesztette. Fontolgatta, hogy lemondja a randiját, de az este nem róla, hanem Mayről szólt. És mivel Rayjel megállapodtak a gyerekvigyázásban, nyugodtan hagyja itthon a kicsikéit. Igaz, Raynek lesz segítsége is, Lola jön majd hatra, de csak tízig marad, utána a férfié lesz a pálya, míg haza nem ér.
Kiugrott a zuhanyzóból, megtörölközött, majd egy köpenybe bújt, amit szorosan megkötött a derekán. A tükör előtt bekente az arcát hidratálókrémmel, majd becsavarta a haját, aztán az őrült nagy csavarókkal a fején a szobájába ment, ahol bevetette magát a gardróbba.
Elkezdte lehúzogatni a vállfákat a rudakról, egyesével, aprólékosan megnézve az összes ruhadarabot.
Drasztikusabb megoldásra volt szüksége, mert nem látta át a ruhahalmot, amikről biztos tudta, nem veszi fel, elkezdte kidobálni a gardróbajtón keresztül az ágyra. Amik esélyesek voltak azokat csak az ajtóba ejtette.
Miután nem jutott dűlőre, hisztérikusan lehuppant egy adag farmernadrágra, és próbálta kiverni a gondolatot a fejéből, hogy farmerben megy a partira. Nagyot is nézne az a flancos társaság!
- Khm… – hallotta meg a számára oly’ kedves hangot. – Ha jól emlékszem, nekem elég volt az, ha ádámkosztümben lejtettél előttem.
- Az meglehet, hogy neked elég volt ennyi, de most nem szobára készülök, és nem is orgiára, szóval fel kell vennem valamit.
- Minek neked ennyi ruha?
- Ezt pont egy nőtől kérdezed? – kukucskált ki az ajtón. Ilyen hülye kérdést!
- Hacsak nem váltottál nemet szülés alatt, akkor igen.
Astrid meglátott a ,,lehetséges” kupacban egy lila szaténdarabot. Kihúzta. Egy bokáig érő ruha volt, pánttal a nyakában, hátul az egész hátat megmutatta.
Felvette, elrendezgette magán, majd kilépett.
- Szerinted? – kérdezte az ágyon ücsörgő férfit, aki az alvó Christ tartotta a karjában.
- A hajcsavarók is része a ruhának?
- Nem!
- Akkor inkább hagyd
Astrid kihajította a göncöt az ágyra, majd elszántan kutatni kezdett tovább. Egy pasztell egybenadrágot vett fel, derekán selyemöv lógott, és ezt is a nyakban lehetett megkötni.
- Ez?
- Inkább hanyagoljuk – Astrid visszarobogott, és tovább matatott. – Mikor várhatunk haza?
- Dolgod van?
- Nekem is van munkám, főleg éjszaka. Számíthatnak rám, vagy mondjam le?
- Mondd le! – kiáltotta ki, miközben kihúzott egy zöld, buggyos ruhát.
- Ezt inkább ne.
- Szerintem se.
Újabb négy darabban drukkolt elő, egy szürke minivel, egy tapadós, fűzős feketével, egy kobalt tüllössel, és egy pink csónaknyakú koktélruhával.
Egyik sem volt az igazi.
Már csak két esélyes volt. Felvette a párizsi kék, mell alatt meghúzott, beépített melltartóval rendelkező, földígérő ruhát.
- Na? – fordult körbe.
A férfi vállat vont.
- Jó, bár még mindig azt mondom, szebb vagy meztelenült.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem Sade márkihoz vagyok meghívva, hanem a barátnőm születésnapi vacsorájára.
- Akkor jó lesz ez.
- Remek!
Összeszedte a szétdobált ruhákat, és beakasztgatta őket. Nem tudta, hogy mikor lesz ideje újra katalogizálni őket, de most így maradnak, mert a rögtönzött divatbemutató miatt nem maradt csak negyedórája Mac érkezéséig.
Lerángatta magáról a ruhát, egy kicsit megvasalta az alsószoknyát, a felső, selyemréteghez nem mert hozzányúlni, majd visszavette, mamuszban sietett a fürdőszobába, ahol kikapkodta a hajából a csavarókat, és elkezdte a szépítkezést. Alapozóréteg, arcpirosító, fekete szemceruza és egy szájfény volt segítségére a beavatkozás alatt.
Végignézett magán a tükörben, miután egy vékony aranyakláncot akasztott a nyakába, amin egy apró, csepp alakú medál függött. A fülébe a szetthez illő gyémánt fülbevalót akasztotta. Meg kellett, hogy állapítsa, két hónapja szült nőhöz képest, halálosan jól festett. Mondjuk, nem volt nehéz, az angyalgéneknek köszönhetően a teste gyorsan regenerálódott, a terhességi csíkoktól sem szenvedett, egy-két halvány striát leszámítva nem látszott semmi sem a testén. Egyedül az arca volt beesettebb a fáradságtól, de ezt jól eltakarta a smink.
Megtömte a ruhához illő retikült a szokásos szépészeti dolgokkal, majd belebújt a sötétkék-arany párosításos magas sarkújába, majd letipegett a lépcsőn.
Ray a konyhában etette az ikreket, vagy legalábbis próbálta. Nem igazán akart összejönni neki a két baba etetése egyszerre, főleg, hogy Astrid megérkezett.
- Harapnivaló vagy, drágám! – mormolta, ahogy végigmérte. – Basszus, az a seggfej meg sem érdemel.
- Ha ez bók akart lenni, köszönöm! – mondta a nő mosolyogva, majd meghallotta a telefonja rezgését. – Mennem kell.
- Jó szórakozást, Hamupipőke! A cipődet el ne szórd, mert nem engedem be a ,,hercegedet” – kiáltotta utána.
- Rendben – mosolyogta a nő, majd kilépett az ajtón és Mac várakozó autója felé vette az irányt. A férfi kiszállt, és kinyitotta neki az ajtót, majd beült mellé és elindultak.

☆☆☆

Ray, miután Astrid elment azzal a faszkalappal, megetette a kicsiket, igaz, nehezen, mert mindenre figyelt, csak a lányaira és a fiára nem. Csodálta, hogy nem az egyik gyerek fülébe kezdte el nyomkodni a cumisüveget, bár, amennyire lélekben jelen volt, meg is történhetett volna, ha nem csenget be Lola.
A férfi kiment beengedni a bébiszittert, de nem ő állt ő kint, hanem két nő. Egy hosszú, barnahajú nimfa, és egy vérvöröshajú, alacsony szépség.
- Segíthetek? – kérdezte bambán. Kik lehetnek ezek, gondolta magában.
- Aha – felelte vigyorogva a vörös.
- De nem nekünk kell segítség, hanem nektek. Azt hiszem, újra össze kell állnunk ördögi drágámmal, hogy egy újabb szívproblémát megoldjunk – csóválta meg a fejét.
- Beengednél minket? – kérdezte Vöröske.
- Nem, mit akartok?
- Jó. A vörös és én Astrid MLB-jei vagyunk – mondta, majd az értetlen tekintetére nézve magyarázkodni kezdett. – Mindörökké Legjobb Barátnők.
- Ahaaaa, szóval, te vagy Reena – bökött a barna nimfára, - te pedig Nessa.
- Jó fiú, beengedsz?
- Továbbra sem.
- Kemény dió vagy, barátom, de Abby épp most akar lefordulni a babahordóból az asztalról, mert nem kötötted be.
A férfi egyből elugrott az ajtóból, és a gyermekeihez rohant. Abby nyugodtan ült a helyén, és kamillázta a felfordulást.
- Hé, nem is… – De a vendégei már benyomultak, és leültek a kanapéra. A Reena nevezetű ölbe vette Christ és dögönyözni kezdte a fiúcskát.
- Ez az egy baj van a szülőkkel, bármit megtesznek a gyerekükért, és bele sem gondolnak, talán ez a tett végez velük. Még szerencséd van, hogy nem vagyunk gonoszak.
- Csak a te nevedben beszélj – mondta Nessa.
- Szóval, mit akartok?
- Beszélgessünk egy kicsit. Mi a helyzet a mi Astridunkkal? Szerelmi téren.
- Szögezzük le, mi modern Cupidót játszunk, és bennünk van már pár pohár gin, és Rennek páratlan a rábeszélőképessége, ha hülyeségekről van szó – jegyezte meg a Vörös. Ő tűnt a beszámíthatóbbnak.
- Miért beszélném meg pont veletek?
- Mert jót akarunk? – kérdezett vissza Ren. – És Mac másnak van rendelve.
- Hogy jön ez most ide?
- Sehogy–vágták rá egyszerre.
- Koncentráljunk csak egy valamire. Astrid. Miért nincs itthon veletek? Mit mondtál, nem mondtál neki, tettél, vagy nem tettél vele?
- Nem akar már engem, vagy legalábbis ezt mondta.
- Ez hülyeség –dörmögte Nessa.
- Szerintem is, de nem erőltethetem rá magam.
- Mondtad már neki, hogy ő a társad? – kérdezte Reena.
- Te meg ezt honnan tudod? – Vállat vont.
- Astrid nem mondta, médium vagyok? Gondolom nem. Nos, Ray, médium vagyok – vigyorgott a lány.
- Amúgy nem mondtam neki, alighogy elkezdett velem beszélni, támadjam le ezzel?
- Ahogy hallottuk, a letámadás nem áll messze tőled – jegyezte meg Nessa.
- Remek, a köztünk lévő szexről is tudtok?
Mindkét nő elvigyorodott.
- Ez igent jelent, gondolom.
- Törd egy kicsit jobban a kobakodat, nem jut eszedbe semmi sem?
- Most nem mondod komolyan, hogy rózsákkal hódítsam vissza?!
- Nem, ezt tényleg nem ajánlom, ezeket a fiúkájától is megkapja. Mi van, amit csak te adhatsz meg neki? – kérdezte Nessa.
- És ne a szexre gondolj, bár, tény, hogy olyat, amit tőled kapott, nem felejti el, de ennél egy kicsit több kell – erősködött Reena.
- Még több kisbaba?
- Jaj, hagyjál már, még ezek sem szobatiszták!
- Ren, assz’em mennünk kellene – motyogta a Vöröske. – Tudod, sok párt kell még összehoznunk, míg kijózanodunk – vihogta a nő, majd mindketten felkeltek. Nessa eltűnt az emeleten, majd fél perccel később egy edzőtáskával jelent meg, bement a konyhába, és kihozta a babákat. – Ez az éjszaka legyen a tiétek, majd mi vigyázunk rájuk.
- De…
- Nyugi, vigyázunk rájuk – kacsintott a Vörös, majd elkezdte bepakolni az apróságokat az autójába.
- Nem sokat segítettek.
- Oké – szusszant egyet Reena az ajtóból visszatekintve, majd Ray füléhez hajolt, és belesuttogta. - Szárnyak. Add vissza neki a szárnyait.

Huszonötödik fejezet

Astrid három nappal később a konyhában tevékenykedett. Csirkét és krumplit párolt a sütőben, ez volt a legkönnyebb, amit el tudott készíteni nagyobb kiszerelésben. Ray még ugyan nem volt teljesen felépülve, sőt, egy napja tért magához, de már farkaséhes volt. A szárnyai nem akartak gyógyulni, bár a férfi állította, érzi a regenerálódást. Ő nem kötekedett vele, hiszen nem tudhatja, milyen szárnyakkal élni.
Kivette a tepsit a sütőből, villával kivett egy darab krumplit, jónak találta, bár egy kicsit sótlan volt. A mellettük lévő húst is megnézte, egy hústűvel megszúrta, kellett neki még pár perc. Visszadugta a sütőbe.
Chris panaszosan rázendített, szóval, Astridnak munkához kellett látnia. Kicserélte a pelenkáját, majd felkötötte a mellkasára, de az sem volt jó neki. Visszavitte a testvéreihez, a nappaliba, ahol a szőnyegre leterített paplanon gügyögtek egymásnak. Most nem ért rá, hogy karban tartsa a babát, oda fog égni a kaja.
Kivette a tepsit a sütőből, majd a tartalmát egy tányérra szedte, aztán rátette egy tálcára. Poharat tett rá és egy üveg ásványvizet. Leügyeskedett vele a sötétbe, ahol felkapcsolta a világítást, és letette az odakészített asztalkára. Ray a vendégszobából kihurcolt matracon aludt, hason. Közelebb araszolt, hogy megnézze a sérülését. Nem látott semmi változást, azt leszámítva, hogy már nem vérzett, ami persze jónak számított, de nem eléggé. A testén lévő többi seb már eltűnt, de még mindig sápadt volt, és gyenge.
Rövidszárú farmernadrág volt rajta, így jól érezte, mikor a férfi megérintette a lábszárát.
- Fel szeretnék kelni – mondta akadozva.
- Oké-
A férfi gyenge volt, így Astridon volt a sor, hogy újra segítségére legyen. Átvetette a lábát a férfi dereka felett, majd elkapta a kezét, mikor átfordult, és nem engedte visszaesni. Az izmai megfeszültek, ahogy tartotta, de nem engedte el.
- Jó, már tartom magam – mondta Ray. A férfi arca pont a hasával szemben volt, a szó mindkettejükben bent ragadt egy percre, majd a nő elhúzódott.
- Hoztam ebédet – mondta gyorsan. – Csirke és krumpli, diétás, és nincs sok íze, de…
- Köszönöm. Tökéletes lesz.
- Csak szólj, ha bármi kell.
- Rendben.
Astrid felrohant a lépcsőn, pont jókor, Reenát találta a konyhában, és éppen valamin ügyködött.
- Szia – köszöntötte.
- Hello, édes! – röppent arrább a nő, és idétlen vigyor ült ki az arcára. – Na, hol van? Hol, hol, hol?
- Olyan vagy, mint a koffein túladagolásos Taz, kérlek, állj le! Amúgy, honnan tudsz te erről?
- Kérlek, én miről nem tudok?! Amúgy, Amanda mondta…
- A garázsban. Megsérült.
- Igen, tudom, de beszéltetek már? – kérdezte, és átugrándozott a nappaliba, ahol magához vett egy csecsemőt.
- Nem.
- Nem? Három nap alatt egyetlen szót sem?
- Ja, amúgy nemrég tért magához, szóval…
- A franc! Jó, csak semmi pánik – mondogatta.
- Jól vagy? – nézett rá Astrid, mintha nem tudná a barátnőjéről, enyhén szólva ketyós.
- Figyelj, szivi, nekem most el kell mennem, de majd még benézek valamikor. A hűtődre ragasztottam egy számot, hívd majd fel! Jók legyetek! – Átnyomta Bonniet a nő karjába, majd sietve távozott. Ha nem rá, hát kire találták ki a ,,furcsa” jelzőt?!
- Jól itt hagyott minket – nézett a babájára.
Este, az etetéssel bajlódva, próbálta meg felhívni Macet. Nem hívta azóta, hogy Ray újra betoppant az életébe, és ennyivel tartozott azok után, amilyen gyorsan kidobta.
- Szia, Astrid vagyok – mondta, mikor meghallotta a morcos ,,hallót”.
- Szóval, még élsz!
- Sajnálom, hogy nem telefonáltam – kezdte bűnbánóan. – Annyi dolgom lett hirtelen, és…
- Ne szabadkozz, három gyereket nem egyszerű egyedül nevelni, csak szólj, ha bármit segíthetek.
- Köszönöm, igazán hálás vagyok. Mikor jössz legközelebb a városba? – kérdezte.
- Egy hét múlva, May születésnapján.
- Azok után, amilyen cirkusz lezajlott nálam, lenne kedved velem jönni a partijára?
- Várj egy percet – mondta a férfi. – Igen.
- Mi tartott eddig?
- Megnéztem, nem írtam-e még be más nevét. Már kezdtem aggódni, hogy le kell mondanom a személyedről.
- Ez kedves, de ennyivel nem engedlek el. És tényleg jóvá akarom tenni a múltkorit.
- Az egóm nagyon megszenvedte… maga ára lesz a kibékülésnek.
- Gondoltam – kuncogta a nő. Abby panaszosan rázendített. – Hív a kötelesség.
- Hallom. Legyél jó, és törd a buksidat, hogy mivel engesztelhetnél ki.
- Rendben. Szia! – kinyomta a mobilt, majd a konyhapultra tette, és felvette a lányát.
A kicsi, ahogy felemelte elhallgatott, és az anyukájához kucorodott. Astridnak a bosszúsága ellenére is mosolyognia kellett, a babái valahogy mindig közbeavatkoztak, mikor randija lett volna, és ez alól a telefonálás sem volt kivétel.
Felvitte az emeleti fürdőszobába a babákat, letette őket az ajtóval szemben, majd Chrisszel kezdve elkezdte a fürdetést. Mikor végzett vele, kitette a vízhatlan fürdőlepedőre, ahol egy törölközőbe csavarta. Pelenkát adott rá, felöltöztette, majd a magával hozott cumisüvegből csöpögtetett párcseppet egy kanálra, amin már ott volt a vitamin, majd benyomta a csoppség szájába. Így járt el Bonnie-val és Abbyvel is, csak velük nehezebb volt, türelmetlenkedve, nyűgösen borzolták a kedélyeket. Végül bevitte a szobába őket, betette a kiságyba, és bekapcsolt nekik egy CD-t, ez még mindig jobb volt, mintha ő énekelt volna. A feltevései helytelennek bizonyultak, azt hitte, a picik lassan, őt az őrületbe kergetve fognak elaludni, de még sem. Egy pillanat alatt az álmok édes útjára tértek.
Megkönnyebbülve lejtett le a lépcsőn, majd a konyhába ment, hogy elpakoljon maguk után, de a lépcső aljánál sóbálvánnyá változva támolygott a fürdőszoba felé.
- Te meg mi a csudát keresel itt? – támadta le a lábán alig megálló férfit. – Mondtam, hogy ne mozogj…
- Meg szeretnék fürödni – mondta a férfi.
- Ez legyen a legkisebb problémád – dohogta a nő, de azért elsegítette Rayt a kádig, aki ráült a porcelán szélére. – Mit segítsek?
- Semmit sem kell!
- Ray, a lábadon alig tudsz megállni, kérlek, engedd, hogy segítsek.
- Nem! Hagyj békén – morogta a férfi.
- Jó!
Astrid dühödten kitrappolt a fürdőszobából, és a konyhában kötött ki. Ő megpróbált normálisan viselkedni, nem veszekedni Rayjel, de az a majom mindent elront. Kihozta a türelméből, újra gyomorgörcsöt kapott, és nem tudott ellene tenni, de átkozottul fel lett húzva.
Egy hatalmas csattanást hallott a fürdőből.
Nagyot sóhajtva, komótosan lépkedve ért a szobába, ahol már a férfi felküzdötte magát a padlóról, de még mindig félig ülő, félig fekvő pózban kapaszkodott a kádba.
- Khm… Biztos, hogy ne segítsek? – kérdezte.
- Igen, egyedül is meg tudom csinálni.
Astrid nem hitt neki, ottmaradt az ajtóban, és várta, hogy segíthessen. Nem kellett sokáig nézni a férfi szerencsétlenkedését. Újra padlót fogott, de gyorsan felmorrant, és újra ülő pozícióba verekedte magát. Szárnyainak a maradványai még így is nagy helyet foglaltak el, Astrid kíváncsi lett volna a teljes méretére, de tudta, a gyógyulás nagyon lassú lesz.
Megkerülte a férfit, és segített felülni neki a kádra. Az övcsatjához nyúlt, de a féri elütötte a kezét.
- Ne gyerekeskedj már – morgott rá. Jobban hasonlítottak egy farkaspárhoz, mint egy épeszű, normálisnak nem mondható lényekhez.
Kihúzta az övet, majd a sarokba dobta, és megengedte a vizet, majd elfordult, hogy a férfi beleüljön a kádba, addig újabb három törölközőt hozott, amiből kettővel a szárnyait támasztotta alá a kád szélénél. A férfi hangosan felszisszent.
- Bocsánat – motyogta. – Még életemben nem láttam el angyalszárnyakat, szóval…
- Mióta?
- Tessék?
- Élsz itt – suttogta rekedten.
- Öt éves voltam, mikor megbuktatták a szüleimet – válaszolta, majd egy fürdőkendő segítségével elkezdte mosdatni a férfit. – Először nagyon érdekes volt. A szárnyak sehol, az auravillódzásokat sem láttam, minden, amit ismertem, tanultam addig, sehol sem voltak.
- Ez egy súlyos büntetés halhatatlanoknak, a halandóvá válás nagyobb fájdalommal jár, mint a halál. Miért kaptátok?
- Mert megöltek valakit. A szüleim arkangyalok voltak, de nem valami idősek. Nem voltak tipikus vezetők, de mivel ők voltak a családunk képviselői, muszáj volt elvállalniuk a posztot. Az angyalok szerint, ők ölték meg az egyik arkot.
- Ők tették? – Astrid vállat vont.
- Nem tudom. Gyerekként az ember a szüleiről nem feltételez olyasmit, mint a gyilkolás. De most, hogy anya lettem, bármire képes vagyok, hogy megvédjem a gyermekeimet. Az a férfi, akit ,,megöltek”, megérdemelte. Kegyetlen volt. A szemem láttára végzett az egyik szolgálójával, csak azért, hogy megijessze a szüleimet.
- Miért nem mondtad el, hogy ki vagy?
- Szerinted úgy kellett volna kezdenem a beszélgetésünket, hogy ,,Szia, Astrid vagyok, egy bukott angyal, de nem csináltam semmi rosszat, ne félj tőlem”, azt hiszem, tudod, hogy az angyalok nem igazán csípik a bukottakat.
- Igazad van.
- Miért jöttél vissza? – Ray nagyokat pislogott.
- Mert hiányoztál?
- Csak azt ne mondd, hogy nem volt nő, aki melegítse az ágyadat!
- Pedig ez volt a nagy helyzet. Egyik sem te voltál.
- Ahaaaaa… Nos, én már tovább léptem, javaslom, tedd te is ezt- paskolta meg a férfi erős combját.
- Soha. És nekem elhiheted, nem engedem el, ami az enyém.
- Nem vagyok a tiéd.
- De igen, hozzám tartozol, és nagy hülye voltam, hogy nem ismertem fel ezt előbb.
- Nem értelek…
- Jobb is, ne aggódj, nem fogom rád erőltetni magam, megvárom, míg te is belátod ezt.
- Arra várhatsz – Megcsörrent a telefon.
Astrid a vízben hagyta a kendőt, majd rohanni kezdett a telefonhoz, jókor jött a hívás.
- Igen, tessék? – szólt bele.
- Hello, cicám! – kiáltotta a telefonba Ren és Nessa. – PÉNTEK van!
- Remek, drágáim, de én nem érek most rá…
- Tudjuk, csak szóltunk, hátha el tudsz szabadulni egy estére… Nes isteni puncsot csinált, bevedeltük az egészet, és egy állati filmet hagytál ki velünk!
- Az Oltári nőt?
- Hé! Ki itt a médium? Amúgy, Julia Roberts volt benne, deeeeeeeee a Micsoda nőt néztük!
- Szuper, kösz, hogy hívtatok, támadt egy remek ötletem!
- Hé, én ezekért az ötletekért, legalább egy százast szoktam kérni, érezd magad megtisztelve, hogy nem hajtom be!
- Még szép. Jók legyetek!
- Te pedig rosszalkodj egy kicsit! – visították a telefonba, majd egy indiánkiáltással letették.
- Ray? – lépett vissza a fürdőszobába. – Támadt egy nagyszerű ötletem!

Huszonötödik fejezet

A gyerekek magasról tettek rá, mikor megpróbálta elaltatni őket. Mintha érezték volna, itt van az apukájuk, és ki kell használni minden percet, amit vele eltölthetnek. Nyugtalanul kapálóztak a férfi felé, aki nem győzte őket elvenni Astridtól.
- Mindig ilyenek? – kérdezte.
- Szörnyetegek általában, csak akkor angyalkák, amikor vendégeink vannak. Álszent banda!
- Ezt meg kell beszélnünk.
- Mint sok más mindent, de fáradt vagyok egy újabb vitatkozáshoz – mondta a nő.
- Holnap visszajövök.
- Rendben.
Letette az ágyába az alvó Christ, majd magához ölelte a többi babát.
- Egyedül is kitalálsz, ugye? – kérdezte félvállról Astrid.
- Igen.
- Jó éjszakát! – mondta, majd látványosan elfordult, figyelmét a csecsemőknek szentelte.
- Neked is – mormolta a férfi, majd eltűnt.
Astrid erőt vett magán, nem akart bőgni, az elmúlt hónapokban annyit itatta már az egereket… Erősnek kell lennie! A problémáival meg kell küzdenie, és nem elfutni előlük, el a kispárnájához, és telebőgni azt.

☆☆☆
Ray a garázs mögött hagyott motorjához ment, még mindig le volt állva. Gyerekei? Neki? Kétségtelenül az övéi voltak, sűrű, sötét haj, nagy kék szemek. Úgy, mint Cal és Phoebe.
Az, hogy gyereke született, megváltoztatott mindent. Így nem veheti el M’eliát, a babák megfogantatásával és születésével, a halhatatlanok törvénye szerint, Astrid hozzátartozik. Pont.
Az országúton száguldott végig, muszáj volt találkoznia valaki ismerőssel, egyedül nehéz volt felfognia a történéseket.
Egy motoros krimóhoz hajtott, ahol halhatatlanok tevékenykedtek. Remélte, hogy itt találja Luciant.
Így legyen ötöse a lottón, a fickó egy hátsó asztalnál kártyázott. Ahogy meglátta az arcát, elküldte a partnereit.
- Mi történt? – kérdezte.
- Ugyan, nehogy azt mondd, nem tudsz semmiről, ami bent történt a bázison!
- Alden nem kötötte az orrunkra, miért is verted péppé a fejét. Tényleg, miért is?
- Astrid miatt.
- Az emberi nő? Megérte? Ha visszamész, ami nem ajánlatos, szarrá fog verni, amiért megaláztad… – mondta Lucian.
- Nem érdekel. Eltitkolta, hogy mi is valójában Astrid – morogta. Ahogy visszagondolt arra, mennyi szenvedést is okozott neki az az angyal…. – Ezzel megpróbált belekényszeríteni egy házasságba.
- Komolyan? – nézett nagyot a démon.
- Ma elment a nőhöz.
- És miért vagy most itt? A pletykák szerint addig el sem engeded, míg háromszor magad alá nem gyűröd…
- Barátja van. És… Nemrég szült – Lucian fuldokolva köpte vissza a sörét, majd tovább köhécselve próbált megszólalni, sikertelenül. – Igen, az enyémek.
- Ó! – mondta nagy értelmesen. – Hát, barátom, sok sikert!
- Ezzel a feleségemnek tekintik.
- Bizony. Szóval, már nem kell aggódnod M’elia és a családja miatt, házasság nélkül jutottál feleséghez és utódokhoz. Mondd el a titkod, haver!
- Menj a farkad után.
- Ezt szoktam tenni, köszönöm.
- De ha ez nem lenne elég, Astrid családját azért űzték ki a mennyből, mert megölték az apámat.
- Wow! Ez… Hű! A francba is, ezt jól megcsináltad… És minderre egy nap alatt jöttél rá? A pszichiátered jól fog keresni veled…
- Menj a picsába! – morrant a férfira.
- Hé, cimbora, ne várj tőlem túl sokat, bennem van már jó pár üveggel.
- Nekünk nem árt meg az ital.
- De a tudat, minden fejben dől – kopogtatta meg a halántékát.
- A két füled között csak mosogatólé van, ott csak a mosogatószer márkája dőlhet el…
- Vicces vagy.
- Tudom. De tudod, hogy kinek van még ennél is jobb humora? – Lucian keserűen mosolyogva megrázta a fejét. – A Sorsnak.

☆☆☆
Másnap délután Astrid alvás nélkül, automatikusan végezte a reggeli teendőit. Gondolta, hogy nem fog túlságosan sokat aludni az éjszaka, azok után, hogy Ray, újra megjelent az életében. Legszívesebben összepakolt volna, és a gyerekekkel együtt Európába utazik.
De nem tehette.
Ezért visszatért a szokásos rutinba. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és a gondolatai nem azon járnak, hogy a babáit magával viszi a férfi. Mert megtehetné. Úgy, hogy soha többét nem látná őket, nem érezné az apró testüket az övé mellett, nem ölelhetné a kicsikéit.
Könnyek szöktek a szemébe.
Az angyaloknál bevált módszer az, ha embernek vagy más halhatatlannak csinálnak gyereket, fogják őket, és elszakítják őket az anyától. Egy fellengzős, beképzelt, sznob társaság az egész banda, és úgy gondolják, a gyereknevelésben náluk nincs jobb. Most félt, hogy ő is erre a sorsra jut.
Kopogtattak az ajtón, majd kulcscsörgést hallott. Amanda lépett a konyhába. Tegnap este sírva hívta fel, mit is kezdjen, hiszen az anyja is ismeri az angyalok szokásait. Ma elviszi magához a babákat, míg Astrid Rayjel megbeszéli, hogyan is tovább. Ha egyáltalán lesz ilyen.
- Kincsem, minden rendben? – lépett hozzá a nő, majd átölelte.
- Persze, csak… megijedtem.
- Elhiszem. Amikor a mi ajtónkon kopogtattak, és megjelentek azok a csuklyás alakok, én is azt hittem, elveszítelek.
- De nem így történt.
- És most sem fog megtörténni. Ray nem tűnik tipikusan olyannak, aki elvenné a gyerekeidet.
- Honnan tudod?! Talán ismered?
- Nem, kincsem, de téged, igen. Tudom, hogy csak olyan embereket engedsz közel magadhoz, akik megfelelnek az elvárásaidnak. És nem hiszem, hogy ezek az elvárások tartalmaznák a gyerekrablást – mosolyogta Amanda. Elvette Astrid kávéját, majd édesítőt adagolt bele, és felöntötte tejjel.
- Hát, ez tény, hogy nem tartozik az értékrendembe.
- Na látod! Akkor, még mindig tartasz tőle?
- Igen, ugyanis elfelejtetted, bukott angyalok vagyunk. Minket nem túlságosan szeretnek az angyalok…
- Te nagyon hülye vagy, édes lányom! Több mint kilenc hónapig úsztál az önsajnálat ragacsos szirupjában, nem bírsz a három gyermekeddel, és elutasítod a segítségét annak az embernek, aki a másik fele a gyermekeidnek. Óriási nagy ökör vagy.
- Anya, ezt nem értheted!
- De igenis, értem. Egy makacs teremtés vagy, méghozzá önző. Egy percig ne csak magadra gondolj, hanem a körülötted élőkre is. Elsősorban a gyermekeidre. Mit gondolsz, milyen lesz nekik apa nélkül felnőni? Vagy Nessára, Reenára és rám. Az elmúlt hónapokban azon kívül, hogy az önsajnálatodat hallgattuk, vigyáztunk rád, mit csináltunk? Tudod, mi is veled haltunk, mert szeretünk.
- Ezzel nem sokat segítesz. És különben is, randizom, sínen van az életem, mert a pasi tetszik nekem. Komolyra fordultak a dolgok.
- De ember, és a gyerekeid nem azok. Hidd el, ha Ray itt marad, és segít neked, könnyebb lesz minden. Csak gondold át, nem az ágyadba kell visszafogadnod.
- Anya!
- Most elmegyek, gondold át a dolgot, Reenáéknál leszünk! – mondta a nő, majd az összekészített csomaggal, Abbyvel kiment a kocsihoz. Astrid vitte utána a másik két csecsemőt, akik mélyen aludtak a babahordóban.
- Köszönöm, és nemcsak azt, hogy vigyázol rájuk, hanem azt is, hogy elviselsz, és szeretsz.
- Ó, kincsem, ez természetes, az anyád vagyok!
- Szeretlek!
Amanda kigurult a felhajtóról, majd eltűnt a hosszú, kanyargós úton. Lehet, hogy édesanyja szavai felkavarták, de mégis. Megnyugodott tőlük. Amanda mindig igazat mondott, ha nem a koráról volt szólt. Most is. Önző volt, nagyon önző a környezetéhez, azokhoz, akik szeretik őt, akik gondoskodnak róla.
Bement a házba, még volt egy adag mosnivalója, plusz a cumisüvegeket kellett kifőznie. Aztán összepakolni és takarítani. Bármikor beeshet Ray, szóval igyekeznie kell…
Betette a ruhákat a mosógépbe, majd elintézte a cumisüvegeket is. Elkezdte súrolni a gáztűzhelyt. Valami motoszkálást hallott. Megállt egy pillanatra, és fülelt. Semmi. Tovább takarított, és megint zörgést hallott a garázs felöl.
Lecsapta a szivacsot, megmosta a nedves kezét, majd a garázsba vezető ajtóhoz ment. Először nem találta el a villanykapcsolót, a vizes keze megcsúszott rajta, de aztán sikerült felkattintania. Kár volt. Egy halk sikoly tört fel belőle, amikor meglátta a helyet. A kocsiján vérnyomok éktelenkedtek, de a garázskapura is kijutott belőle. A földön tócsában gyűlt össze egy sötét alak körül. A testet is vér borította, de nem csak azt. Tollak. Véráztatta tollak feküdtek az alak körül. Úristen! Ray feküdt ott, szörcsögő hangot kiadva.
Astrid a nyöszörgő alakhoz rohant, aki hason feküdt. Szárnyai élettelenül, megcsonkítva, összekaszabolva lógott a hátán.
- Ray! Istennőm, mit történt veled? – De a férfi nem válaszolt.
Megpróbálta megmozdítani, hogy bevigye a házba, de az angyal fájón tiltakozott ellene. De mint utóbb Astrid felmérte a terepet, nem is tudta volna átvinni az ajtón a szárnyak miatt. Gyorsan hozott egy kendőt, ledörgölte az autót, majd kiált vele a garázsból, hogy több helye legyen. Visszament, lecsukta az ajtót, majd Ray mellé térdelt. Nem tudta, mitévő legyen, életében nem volt még dolga ilyen sérüléssel. A szárnyak plusz végtagként szolgáltak, tele voltak izmokkal, inakkal, amik szétroncsolva csüggtek a háton. A férfi arca is megviselt volt, tele volt horzsolásokkal, zúzódásokkal, úgy, mint a teste többi része.
Tanácstalanul ment vissza a konyhába, és hozott egy edénybe vizet és egy törölközőt. Az ilyen esetekben el kellett altatni a madarakat, ha jobb volt a helyzet, eltávolítani a sérült részt, majd egy intézetbe vagy állatkertbe beadni a madarat. De ezt most nem tehette. Orvosi kellékek híján, csupán letisztítani tudta, letörölni a vért, és vigyázni rá.
- Jól van, semmi baj – suttogta neki, majd hozzálátott a sérült terület letisztogatásához.



Sziasztok!
Mindenkinek nagyon köszönöm a komiját, sajnos, már megint nem tudok írni... Nem tudom, hogy mi lehet e gépemmel, mert másnál, ott működik. Nagyon hálás vagyok, hogy írtok nekem! Raven, üdvözöllek az oldalon, köszönöm, hogy csatlakoztál az olvasóim sorai közé ;)
Pusszi

Huszonharmadik fejezet

- Mindent nagyon köszönök! – mondta Astrid a kocsiból kiszállva, Mac előtt állva. A férfi fölémagasodott, majdnem annyira, mint… Lényegtelen.
A mai volt az ötödik randevújuk, a kikötőben voltak, és a mólóról nézték a naplementét. Aztán elmentek Mac egyik haverjának a születésnapi partijára.
- Csodálatos volt az este – suttogta, mikor az ajkuk egyre jobban közeledett egymáséhoz. Az ajkuk összeért, és mintha villám csapott volna belé. A vére bizseregni kezdett az érintésre, a szíve hevesen dobogni kezdett. Épp belemelegedtek volna, mikor a háta mögül egy gunyoros hang megszólalt.
- Zavarok? – Úgy reppentek szét, mintha közéjük dobtak volna egy kaptárnyi méhet.
- Ray? – kérdezte bambán Astrid. Pislogott, mint aki szellemet látott.
- Nyugodtan folytassátok, én ráérek! – vonult hátrább.
- Astrid, minden rendben? – kérdezte Mac. – Ki ez a fickó?
- Hogy én? Nem is meséltél rólam, kedvesem?! Mondhatjuk, a férje…
- A homokos?
- Ezek szerint nem… Az, akivel még a ház tetejét is lerúgta szex közben.
- Ray, kérlek! – szűkítette össze a szemét a nő, mintha ezzel meg tudná fékezni a lejáratását. – Mac, nagyon sajnálom… Én, majd hívlak! – mondta a férfinak.
- Ha bármi lenne, – nézett az angyal felé – csak szólj.
- Köszönöm, jó éjszakát! – mondta.
- Viszlát! – csicseregte mögüle Ray.
Astrid megvárta, míg a másik férfi elhajt a kocsijával, aztán fordult az angyal felé.
- Mi a jó büdös francot képzelsz? – kiáltott rá.
- Mondjuk, visszajöttem a szárnyfosztott angyalkámhoz?
- Tessék? Te ittál? – kérdezte bambán. Nem értette ezt az egészet. Hogy került ide? És miért?
- Ennél józanabb még nem voltam, kedvesem. Azt hiszem, beszélnünk kell! – Ray mellélépett, és elkapta a könyökét, majd húzni kezdte a ház felé.
- Engedj el! – sivította a nő az ajtó előtt. Nem akart bemenni… A kicsikéi! Ha férfi megtudná, még a végén… elvenné tőle… - Nem akarok bemenni! – jelentette ki.
- Túl nagy csábítás lenne?
Astrid nem felelt.
- A francba, kislány, beszélnünk kell!
- Felőle kezdheted. De ne legyen hosszú, még sok dolgom van.
- Rendben – Hallgatás. – Ki a franc volt ez a ficsúr?
- Mégis mit vártál? Szomorkodjak és sírjam tele a párnámat? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Pontosan ezt tette.
- Legalább.
- Nem vagy pótolhatatlan – mormolta, és a mellkasán átfűzte a karjait. – És te? Mit keresel itt? Csak nem hiányoztam? Nem volt kin gyakorolnod a női pszichológiai elméleteidet?
- Alany az volt, csak nem olyan problémás, mint te!
- Ch! Figyelj, hacsak azért jöttél ide, mert szerettél volna egyet veszekedni, menj el. Nincs ehhez most türelmem.
- Nem fogok elmenni. Itt maradok, és elölről kezdjük az egészet.
- Honnan ez a magabiztosság?! És én? Már megbocsáss, de tökéletes életem van nélküled is… – A bejárati ajtó egyszer csak kinyílt, és Lola, a bébiszitter lépett ki rajta, kezében Abby kamillázta a külvilágot.
- Sajnálom, hogy megzavartam, senora (asszonyom), de chica (lány) már nagyon türelmetlen volt… – mondta bocsánatkérően.
- Semmi baj, Lola, köszönöm a munkáját, majd hívom, és jó éjszakát! – A táskájában kotorászott, majd bankjegyeket nyomott az asszony kezébe.
- Gracias (köszönöm), senora – hálálkodott, majd az apróságot áthelyezte a kezébe, és eltűnt.
Astrid bement a házba, már úgyis mindegy volt… Ray ledermedve bámulta Abigailt.
- Bejössz, vagy még ácsorogsz egy ideig?
- Miért nem szóltál?
- Miről? – kérdezte ártatlanul.
- Hogy terhes vagy, vagyis voltál… Miért nem hívtál?
- Azt hittem, tisztáztuk. Nem akarunk egymástól semmit sem.
- Csak te nem, mert egy jégszívű kurva vagy, aki magán kívül nem törődik mással!
- Tessék? – nézett szörnyülködve Astrid. – Hogy mit mondtál?
- Nem akarom elismételni.
- Hogy merészelsz ilyeneket a saját házamban mondani! Menj a francba! – morogta felé.
Abby panaszosan rázendített, olyan hangosan, hogy az emeleten lévő alvókat is felébresztette, akik szintén sírni kezdtek.
- Remek – dörmögte, majd Abbyt szorítva megfogott három kikészített üveget, és felsietett az emeletre. – Itt várj meg! – mondta Raynek, aki ledermedve állt a konyha közepén.
Astrid lelökte a cipőjét, majd berobbant a babaszobába, és a gyerekeit ellenőrizte. Panaszosan jajveszékeltek, és jobban rákapcsoltak, mikor a babahordókba tuszkolta őket. Cumisüveg került kettő szájába, Abbyt a lábával hintáztatta, míg rá nem került a sor.
- Mondtam, hogy várj meg odalent! – nézett hátra, egyenesen Rayre. – Vagy segíts… – Rábökött a kéztörlőre a pelenkázón, majd mikor tisztává varázsolta a férfi a kezét, odanyomta neki az egyik üveget.
- Hogy a csudába lettek ennyien?! – tette fel a költői kérdést Ray öt percnyi etetés után. A kanapén ült, és Bonniet etette.
- Sokat szorgoskodtunk – felelte Astrid.
- Ez még enyhe kifejezés…
- Nem akartam, hogy megtudd – mondta.
- Miért is? Nem vagyok egy gyerekevő típus.
- De elvihetted volna őket, ismerem a…
- A? A fajtámat? Nos, ha már ezt így megemlítetted, játszunk tiszta lapokkal. Mi. Vagy. Te!
Astrid szíve nagyot dobbant. A férfi tudta, mindent tudott róla. És ő is róla. Vajon csak az elmúlt hónapokban szerzett tudomást róla, vagy egész idő alatt ismerte a titkát?

Huszonkettedik fejezet

Silvia émelyegve arrábbtántorgott. Egyedül volt a sötétben egy szörnyeteggel. Egy pokolból szalajtott szörnyeteggel. Ahogy az az átok Agorosz bedobta őt ide, a Pusztító játszadozni kezdett vele.
Meg sem szólalt. A sötétből fürkészte az ijedségét, majd mikor már kezdte azt hinni, Agorosz becsapta, a semmiből előbukkant, és leteperte. Letépte a ruháit, majd… Összeharapta. Mindenhol. Végül megerőszakolta.
Azóta többször ivott belőle, a nyaka nem győzte a regenerálódást, a bőre égett. Meztelenül, alvadt vérrel borítva tántorgott az ajtóhoz.
Nem nyílt.
Könnyek szöktek a szemébe, hisztérikusan elkezdte csapkodni az ajtót, közben üvöltözött. A Pusztító mögérepült. Hatalmas angyalszárnyai voltak.
- Hová-hová? Elég volt már, szuka?!
- Kérem… – De a Pusztító nem figyelt rá.
Nyaka köré tekerte az öklét, karmos kezét a nyitott sebbe fúrta. A fájdalom majd’ megölte… Vér bugyogott a sebből, a szájából, a Pusztító lenyalta az álláról.
- Beteg állat! - hörögte, de a teremtmény csak felröhögött.
- Pedig azt hittem, szereted a fájdalmat, dhóro ( szem.megj. : ajándék-görög). Az enyém vagy, nem foglak elengedni.

☆☆☆

Astrid Abbyvel, Bonnie-val és Chrisszel együtt hagyta el a kórházat. Már két hónapja voltak otthon, és minden a feje tetejére állt. Csak a kórházban tűntek annyira jó, nyugodt babának, meg mikor vendég jött a házba. Amúgy szörnyetegek voltak, de Astrid nem bánta, legalább érezte, él.
Cumisüvegek tucatját fertőtlenítette, szemei majd’ leragadtak a fáradtságtól, éjjel csak két órát tudott aludni. Édesanyja a napja nagy részét itt töltötte, mégsem látszott meg a segítsége.
Tápszert készített, majd sorba állította az üvegeket. Gyűlölte, hogy nem tud szoptatni, az eszméletlenség következménye vagy a gyógyszerek okozták, és próbálta nem a saját hülye testére fogni... Pedig már úgy várta ezt a bensőséges időszakot!
Bonni felsírt. A csöppség az asztalon feküdt a babahordóban, apró karocskáit a magasba emelgette.
- Jól van, drágám, csak egy pillanat – Ellenőrizte az étel hőmérsékletét, majd a pici szájába nyomta az üveg műanyag végét.
- Anya? – kiáltott ki a konyhából, majd ki is kukucskált.
Amanda elnyúlva aludt a kanapén, a mellkasán Chris nyöszörgött. Elvette Bonnie-tól az üveget, majd a másik két babáért ment. Abby a hordozójában szunyókált, így legalább nem kellett bravúroznia az üvegekkel.
Christ a karjában tartotta, majd őt is betette a saját hordozójába, és megetette őket.
Az órájára pillantott.
Még fél órája volt a randevújáig, és még embert kellett faragnia magából.
Végzett az etetéssel, megböfiztette őket, majd pelenkát cserélt. Abby felébredt. Vele is eljátszotta ezt, majd a két alvó gyereket kiságyba tette, Abbyt pedig magával hurcolva öltözni kezdett. Rózsaszín selyemblúzt és hozzáillő, világos színű nadrágot húzott. Magas sarkúba bújt, majd a síró Abbyt egy kendő segítségével a mellkasához erősítette. Kifestette a szempilláját, a szájára szájfényt kent.
Rezegni kezdett a mobilja, amit kinyomott.
Mac neve villogott a kijelzőn, megérkezett.
Eltette a táskájába az iratait, a telefonját és a csipogót. Épp lekötötte magáról a csecsemőt, mikor a bosszús baba leböfizte a vadonatúj ingét.
- Ez direkt volt – nézett haragosan az angyali arcra. – Anya, fogd meg! – nyomta Amanda kezébe, majd felrohant és felvett egy másik blúzt. – Ne maradjatok fent sokáig, ha lehet, és az ágyukban aludjanak! Lefekvés előtt jár még tápszer, és ha közben felébrednének. Ezeket felírtam a hűtőre, nálam van a csipogóm és a telefonom is – hadarta.
- Drágám, én is anya vagyok, tudom, mit kell tennem – mosolygott Amanda. – Menj, érezd jól magad, mi el leszünk.
- Köszönöm! – Megpuszilta a nőt, majd a táskáját szorítva hagyta el a házat.
Nagy lépés lesz a mai…
Mac egy olasz étterembe vitte, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek, mint utóbb kiderült, a férfi gyakran megfordult itt. Hallgatva az édesanyjára, kikapcsolta a gondolatait, amik állandóan a babái körül forogtak, így nyugodtan tudta élvezni a férfi társaságát. Mac elbűvölő személység volt. Humoros, előzékeny és megértő. Ezek mellett eltörpültek a külsőségek, mint a magassága és az izmos felsőtest. De azok a kék szemek…
De egy gondolat nem hagyta nyugodni. Nincs korán ehhez az egészhez? Az agya azt mondta, de igen, korai még, de a szíve nemet mondott. Tetszett neki ez a férfi, normálisnak érezhette magát mellette, már amennyire egy bukott angyal annak érezheti magát.

☆☆☆

Június elején, két héttel az esküvő előtt, Ray Alden irodájában toporgott és várta az angyal érkezését.
Devina elültette a bogarat a fülében, készült elhalasztani az esküvőjét. Az okok egyszerűek, a szíve hevesen görcsölni kezdett, ahogy arra gondolt, más nőt kell elvennie, és nem Astridot. Más nőt kell az ágyába vinni. Más nőnek kell gyermekeket nemzenie…
Eddig akármennyire is próbálta elzárni a gondolatot, már nem tudta tagadni. Nem tud létezni Astrid nélkül.
De azért még megpróbálhatja, csak egy kis idő kell még, és nem rögtön rohanni a templomba.
Abbahagyta a mászkálást, és leült az íróasztallal szemben. Idegesen dobolt a térdén, mintha kamaszként az apjával akarná közölni, összetörte az autóját. De Alden mondta, bármikor meggondolhatja magát…
Az asztal melletti szemetesből egy mappa lógott ki. Ray érte nyúlt, ha már egyedül volt, miért is ne nézhetné meg?
Az akta elején fekete tintával egy név volt pingálva: Astrid Mareena Calebow.
Mi a franc?!
Fellapozta az elejét, és egyből kiszúrta a dőlten szedett két szót: bukott angyal. Aztán… A szülei ölték meg az apját!
Visszadobta a papírokat a szemetesbe, majd felpattant, pont, mikor az ajtó kinyílt.
Alden.
- Ray, mit szeretnél?
- Te rohadt szemétláda! – köpte felé, majd az öklét meglendítve behúzott egyet az angyalnak. Te tudtad, és mégse mondtad el! Hagytad volna, hogy…
- Ray, engedd, hogy megmagyarázzam…
- Pusztulj meg! – morogta felé, majd kirohant a szobából. A folyosón majdnem az összes Őrző ott volt, és kíváncsian lesték a fejleményeket. – Húzzatok innen! – morranta, majd elrobogott a kijárat felé.

Huszonegyedik fejezet

Ray hófehér szárnyait megfeszítve landolt a bázis tetején.
Ma nem volt sehová sem beosztva, inni menni sem volt kedve, a beszélgetés Devinával felzaklatta. Az a nő olyan, mintha az elevenébe látna. Látta a kimondatlan dolgokat is, amiket senkivel sem osztott meg, és utált vele ezekről beszélni.
Tulajdonképpen, újra nyílt seb lett a szívén, ahogy Astridra gondolt. Már olyan régen száműzte a fejéből, hogy ne fájjon, tovább tudjon menni, hiszen csak egy ember, de mindig ott élt a fejében az emléke. És az, hogy mekkora hibát is követ el most. Tényleg, miért nem kereste fel még eddig? Nem tudta. Vagyis sejtette, nem akarta bajba keverni a nőt, még több fájdalmat okozni neki. De hiányzott: az érintése, a hangja, az illata, a mosolya, a nyugalmas kis élete… Az egész hiányzott neki.
- Ray… – Alden mögötte állt. Észre sem vette.
- Igen?
- M’elia családja az esküvő időpontját szeretné tudni – Az a francos esküvő!
- Az időpontot? – nézett bambán.
- Igen, azt.
- Szentiván éjjele? Addig még mindkettőnknek van ideje…
- Bármikor meggondolhatod magad, tudom, hogy nem kedveled a családot. Nem is hibáztatlak, Adrik egy seggfej.
- Végre valamiben egyetértünk.
- Figyelj, tudom, hogy ez most nehéz neked.
- Egy frászt!
- De igen, én is voltam már a te helyedben. Le kellett mondanom valakiről, akit szerettem, hogy a vérvonalam megmaradjon. Mindenemet fel kellett áldoznom, de jól döntöttem.
- Ez nem sokat segít – mosolygott keserűen.
- Tudom, nekem sem segített, mikor ezeket mondták nekem, de tudod, hogy nem vagy egyedül.
- Remek. Most érezzem jobban magam?! Vannak még ilyen szívmelengető eszméid, vagy mehetek a dolgomra?
- Ez már hiányzott, menj!
- Viszlát, amigo!

☆☆☆

Éles, fülfájdító hang.
A kis hangocska szüntelenül pittyegett, nem hagyta abba.
Astrid megpróbált felülemelkedni a sötétségen, visszatérni a felszínre, de nem tudott. Emberek beszéltek hozzá, felismerte a hangjukat, Amanda, Reena és Nessa. Bíztatták őt, elfojtott hangon könyörögtek, jöjjön vissza közéjük. Megtette volna ezt külön kérés nélkül is, de nem tudott menekülni a fojtogató, fekete füstből. Behálózta. Elvágta a külvilágtól. A gyermekeitől. Az édes kicsikéjeitől.
A sötétben volt ideje gondolkodni. Elnevezte a gyermekeit. Az első kislánynak Abigail nevet választotta, a második Bonnie lett, és az egy szem fia, Christopher. Sírhatnékja támad, ahogy rájött, talán sohasem fogja látni őket. Örökre be lesz zárva ide, és csak az utolsó percek maradnak meg neki, mikor a szívével viaskodott.
Újra jöttek a hangok. Az édesanyja volt az.
- Kincsem, ébredj fel! Látogatóid jöttek – Hallotta Amanda hangját könnyek élezték. De mást is észlelt. Apró sóhajokat szusszantásokat… A gyermekei! – Mindenki csak rád vár, kincsem. Ébredj fel!
De nem tudott.
Ezek után még jobban belesüllyedt a sűrűségbe, és már a saját gondolatait sem észlelte.
Az öntudatlanság után, hasogató fejfájást észlelt. Lassan nyitotta ki a szemét, pillái makacsul összeragadtak, várta a semmit, a sötétséget, de helyette villódzó fények ugrándoztak a szeme előtt, majd lassan kitisztult a kép.
Egy szobában volt. Amanda a kanapén aludt, mellette Reena. Óvatosan megmozdította a fejét, de a feje fájón tiltakozott. Csövek lógtak ki a testéből, gépekhez voltak csatlakoztatva, amik sajgón jelezték az értékeket. Szóval megvan az a hang!
Megérezte a jelenlétüket. A babái balról aludtak mellette, a plexin keresztül jól látta a vörös kis testeket, az apró karszalagos kezeket… Az egyikőjük ébren volt. Bonnie. Érezte, hogy ő az. Vörös kezecskéjét a plexire tapasztotta, kék szemét mélyen az övébe fúrta.
- Hát szia, te drágaság! – köszöntötte, és ő is odanyomta a mutatóujját. – Hiányoztatok! – suttogta könnyektől botladozva. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha nem látja többet őket.
- Astrid! – Nessa sietett be az ajtón, kezében műanyag pohárral. – Annyira megijesztettél bennünket, szívem. Ne csinálj többször ilyet.
- Igyekszem – motyogta. – Mi történt?
- Eléggé összetett volt a dolog. Szülés közben több ér elpattant, túl sok vért vesztettél. Majd a légzésed, és végül a szíved egyszer csak, leállt. Dr. Green nem tudja az okát, alaposabban ki szeretne vizsgálni.
- Úristen! De ugye, a picikkel minden rendben? Nincs semmi bajuk?
- A lehető legjobb egészségnek örvendenek. Az egyest és a hármast kellett csak lélegeztetőre kapcsolni, de egy óra múlva már ők is rendben voltak. A véretek…
- Igen, erős. Meddig voltam eszméletlen?
- Négy napig. Ahogy lehetett, megkértük a nővért, hogy hozza melléd őket, hátha hamarabb magadhoz térsz.
- Ők segítettek. Hallottam mindent.
- Annyira aggódtunk! Féltettünk… – szipogta.
- Kincsem! – pattant fel Amanda. – Ó, drágaságom…
- Semmi baj, anya, már minden rendben!

Sziasztok!

Ezentúl próbálok legalább két naponta frisselni ;)

Huszadik fejezet

Cal végigsprintelt a zöldellő gyepen, majdnem ledöntve a lábáról Lilithet, aki porcelántányérokkal közeledett a terasz felé. Na igen, a kisfiú nem szeretett megállni, még enni sem, két évesen annyi energiája volt, mint Tapsi Hapsinak. Dante a teraszról próbálta jobb belátásra téríteni a fiát, aki nem volt hajlandó szót fogadni, elrohant az istállók felé.
Devina letette a karjában alvó Phoebét, aki nyöszörögve fogadta az elválást. Annyira összenőttek, a terhesség és a szülés borzalmas volt ezzel az aprósággal, két hónappal korábban jött a világra, és nagyon megizzasztotta őt. Azóta el sem engedte. Mindig a közelében volt, főleg, hogy pont akkor költöztek a démonváros közelébe, mikor megérkezett a legújabb családtag. Két hete. Az picurka csecsemő olyan volt, mint a bátyja, sötét, dús haj, nagy kék szemek, mint általában a kisbabáknak. Angyali kis teremtés volt, ha nem alvásról volt szó.
Devina utálta a mostani házukat. Praktikusabb volt a védelem szempontjából, de rideg és hűvös. Ősi portrék néztek le rá a folyosókról, kísérteties volt az egész. Egyedül e gyerekszobákat kedvelte, ha tehette, itt töltötte minden szabad percét, együtt a gyerekeivel. Megértette, hogy fő a biztonság, és nem a luxus, amit ő fel is fogott szőke fejével, de egyszerűen gyűlölte ezt a kastélyt. Fojtogatta a gonosz…
Phoebe hüppögött, majd hangosan ordítani kezdett a mamája után.
Devina nagyot sóhajtva felvette a babát, majd a hintaszékbe ülve kioldotta a ruháját, és megetette.
Ezek a pillanatok voltak a kedvencei, mikor Phoebét etette, nézte cuppogó kislányát, édes babapofiját, hatalmas kék szemét, amit mindig az övébe fúrt ilyenkor. Devina mosolygott, szívét átjárta a boldogság. Megfeledkezett minden bajáról, Calra és Phoebére leselkedő veszélyekről.
Hintáztatta a magukat, hátha visszaalszik a kicsi, de ő hamarabb szunnyadt el.

☆☆☆

Ray miután beköszönt Célinnének a konyhába, megdögönyözte Calt, rohant az unokahúgához, hogy őt is üdvözölje, na és persze az új jövevényt. A szobaajtó résnyire nyitva volt, látta a hintaszék ringatózását. Halkan bekopogott.
Dev egyből megugrott, lelkiismeret-furdalás öntötte el, ahogy meglátta álmából felébresztett, a kialvatlan Devinát.
- Sajnálom – mondta bocsánatkérően.
- Semmi gond – mosolyogta. – Csak egy perc – mondta, és megigazította a ruháját. – Oké, jöhetsz.
Öt perccel később, Phoebét a karjában tartva ült a kanapén Ray, és nézte az apróság apró, alvó sóhajait. Gyönyörű csöppség volt.
- Rád hasonlítanak – jegyezte meg.
- Szerintem Dantéra, miért gondolod így?
- Te szoktál túl elhamarkodott lenni, mindketten hamarabb jöttek a vártnál – magyarázta.
- Ja – mosolygott Devina a hintaszékből. – Más vagy – jelentette ki.
- Úgy gondolod?
- Dante elmondta, hogy mi történt, annyira sajnálom!
- Hidd el, én is – mosolygott keserűen. – De így jobb, neki.
- De neked nem.
Hosszú hallgatás.
- Szereted őt, igaz? – Ray nem válaszolt. – Igaz. Akkor miért nem vagy most is vele? Ennyire azért nem lehetnek kegyetlenek az istenek…
- De mégis azok. Astrid ember, érted?
- Astrid? Az az Astrid, aki meggyógyította a macskát? – Ray bólintott.
- Engem is – Devina kérdőn tekintett rá. – Megtámadtak, és a sors fintoraként pont az ő klinikájára tévedtem be. Segített nekem – Nem tette hozzá, apró nyomást gyakorolva a nőre. – De túlléptem már ezen.
- Azt látom – mondta gúnyosan a lány. – Ha így néz ki egy ,,túlléptem már ezen” kategóriájú pasi, kíváncsi vagyok arra, amelyik szenved. Annyi szabályt áthágtál már életedben, ezt miért nem? Hiszen szereted…
- De nem a társam! – morogta. Phoebe mérgesen ráncolni kezdte a homlokát, és ökölbe szorította az apró kezét.
- Ó! Hát persze, ember…
- De nem azért jöttem, hogy ezt megtárgyaljuk, azt szerettem volna, ha te tudod meg elsőnek. Megnősülök.
- Tessék? – nézett döbbenten Dev. – A társad?
- Nem – mosolygott keserűen a férfi. – De egy bájos arisztokrata hölgy, aki tökéletes lesz feleségnek.
- Ezt már tudod? – kérdezte kétkedve Dev.
- Reménykedem.
- De nem érzel iránta semmit sem, igaz? – A férfi megrázta a fejét.
- Mennem kell – mondta, és átadta a babát. – Majd valamikor benézek.
- Megint egy gyerek után? Nem szeretnék újabb hónapokat várni rád… Tudod, hiányzol nekünk.
- Ti is nekem, de… sok a dolgom mostanában – Hazug!
- Értem. Akkor… Vigyázz magadra, és gyere hamar! – mondta Devina, és megölelte a férfit. – Szeretlek.
- Én is titeket – Elindult az ajtó felé.
- Ray, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket.

☆☆☆

- Nyomj, kedvesem! – hallotta Astrid dr. Green parancsát. – Mindjárt megvagyunk!
Két baba már kint volt, a nővérek elvitték őket, hogy megmérjék és megtisztítsák őket. Már két kislány büszke anyukája, és most, hamarosan a fia is meg fog születni. A doktornő szavának engedelmeskedve nyomott. Hangosan felsikított, majd’ szétszakadt odalent, és a szíve is őrült iramban zakatolt.
- Megvan – kiáltotta a doktornő. – Egészséges kisfiú – A pici hangos oázásba kezdett, ahogy megérkezett a hideg levegőre, vagy azért, mert elvált az édesanyjától. – Gyönyörű – mondta, Amanda is odalépett hozzájuk, és vizsgálgatta az unokáját. Astrid mindezt homályosan látta, látása elsötétült, a mellkasa megfeszült. Tüdejében bentragadt a levegő. Éles, sípoló hangot hallott valahonnan messziről, és az anyja és dr. Green kétségbeesett hangját.
Nem értette őket. Az üresség elviselhetetlen volt, sötétséget látott, végtelen sötétséget, majd semmit.
Mindent elvágtak.

Tizenkilencedik fejezet

Astrid nyugodtan, idegeskedés nélkül pakolgatott az utazótáskájába, átkozta a fejét, amiért eddig nem jutott eszébe összepakolni a kórháztúrára. Ruhákat, piperecikkeket, tett tematikusan, még most is nehéz volt elfeledkeznie a megszokott rigolyáiról, pedig épp itt volt már az ideje. Az oldalsórekeszbe tömködött egy magazint, netán unatkozna a vajúdás alatt…
Kész.
Minden fontosat bepakolt, a babák hazaszállításához szükséges dolgokat már az ajtóhoz készítette, hogy barátnői és édesanyja könnyen megtalálják.
- Azt hiszem, mindent eltettem – motyogta, majd a fürdőszobába ment átöltözni.
Egy sötétkék maxiruhába bújt, sarut húzott, a haját felkötötte, majd végignézett magán. Hát, a gigamamák közt Miss Amerikai is lehetne…
Még egyszer végigtekintett a szobán, hátha elfelejtett valamit, de nem. Mindent eltett. Megragadta a szövettáskát, lefelé menet becsukta az ablakokat, az ajtókat kinyitotta. Odalent leellenőrizte a tűzhelyet, el volt zárva. Bekapcsolta a riasztót, majd kocsiba ült, és Nessáékhoz hajtott.
A nyüzsgő, éjszakai élet megkezdődött, pedig még csak hat óra volt. Az éjszaka meleget és párát ígért, annyira fülledt volt az idő! Astrid leengedte az ablakokat, hogy egy kis friss levegő áramoljon az autóba. Nem sokat segített. Szerencséjére nem volt nagy forgalom, így gyorsan eljutott a barátnőihez, ahol a szokásos péntek esti kártyázást és Scrabbleözést tartották. A táskát az anyósülésen hagyta, majd a kulcsával, amennyire tehette, feliszkolt a lépcsősorozaton. George, a vízköpő, szokása szerint morcosan tekintett le rá, vicsorogva üdvözölte.
- Szépfiú, el kéne neked egy barátnő – tanácsolta Astrid, majd kopogtatást mellőzve nyitott be az udvarházba. – Hello! – kiáltotta az üres térbe.
- A konyhában vagyunk! – jött a gyenge válasz.
Astrid átverekedte magát a dobozokon, amik nem nagyon akarództak maguktól kicsomagolódni, majd a nappalin, át az étkezőn, a konyhába.
- Sziasztok! – huppant le egy kihúzott székre, zihált, mintha a maratont futotta volna le.
- Mi újság felétek? – kérdezte Ren, aki egy zöld zsákot rázott a kezében, keverte a betűket.
- Semmi különös, majd’ leszakad a hátam. Nálatok?
- Nessa a hírhedt csokis, karamellás, pekándiós sütijét készíti – mutatott a vörös hajú nőre, aki a pultnál mázolta a muffinokat.
Miután Nes is csatlakozott hozzájuk, megrakott tányérokkal, hozzákezdtek a játékhoz, közben jót beszélgettek.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ren. – Tyúkja 33 pontért?!
- Aki tud, az tud – somolygott a vörös.
- Csalás – mormogta Renie, majd elsötétült a tekintete. – A francba, Astrid!
- Mi van?
- Miért nem vagy már a kórházban? – Nessa értetlen arcára nézve, magyarázkodni kezdett. – Háromkor elfolyt a magzatvize.
- Hívd Amandát, addig kiállok a kocsival – mondta Nessa, és máris pattant.
- Hé, nyugalom. Még el sem kezdődtek a tolófájások, addig semmi értelme bemennem. Max, megindítják a szülést, amit nem szeretnék…
- Ikreket vársz, szivi, veszélyes is lehet – kezdte Ren, aki a mobilját nyomkodta.
- De…
- Indulás – jött vissza Nessa. – Hol van a táskád?
- A kocsimban.
- Kérem a kulcsokat – Astrid jó kislányosan, szemlesütve átadta a kért dolgot. – Kint várlak titeket.
- Annyira idióta vagy – morogta Ren, aki végzett az SMS megírásával. – Gyere – húzta maga után.

Egy órával később, túl jó pár vizsgálaton, Astrid mogorva fejjel ült a kórházi ágyon, és szidta a lányokat. Semmi sem történt. A fájások nem jelentkeztek még, de egyre jobban fel lett húzva. Kár volt elmennie ma, inkább maradt volna otthon, megoldotta volna ezt egyedül is.
De nem ez zavarta a legjobban. Az egy óra alatt két nőt hoztak be a szobába, ahol ő volt, és már mind a kettő megszült. Milyen titkuk lehet?
Évezredekkel később jelentkeztek a fájások. Vigyorogva tűrte őket, mindenki hülyének nézte, mazochista liba, mormolta Nessa. De a mosoly hamar eltűnt az arcáról, ahogy az összehúzódások egyre gyakoribbak lettek.
- Shhhh, nyugalom! – csitítgatta az őrjöngő Astridot Renie.
- Baszd meg, nem neked kell kitolnod három felhőkarcoló nagyságú kölyköt úgy, hogy körülötted mindenki hamarabb megszül, mint te! – kiáltotta vissza. Még szerencse, hogy már egyedül volt a kórteremben.
- Hé, itt hagyunk, ha nem csillapodsz – fenyegette Nes.
- Kincsem, próbálj meg lenyugodni, ez nem tesz jót az unokáimnak – mondta Amanda is.
- De akkor is, miért nem babáztam még le? Könyörgöm, kilenc órája elfolyt már a magzatvizem, és még semmi! Legalább egy baba…
Valamelyik lurkó magára vehette ezt a kijelentést, hamarosan Astrid is kigördült a szobából, utána Amanda, Nessa, és Reena. Az anyja végig szorította a kezét, és ment vele. Ő is ott lesz vele a szülés közben.
- Azt hiszem, nem akarok terhes lenni – mondta Nessa Reenának. – Ha én is ilyen hárpia lennék…
- Nyugalom, te nem leszel ilyen.
- Tessék?
- Semmi, semmi.
Astrid már alig hallotta a párbeszédet, nagyokat szusszantva várta dr. Greent. A doktornő pár perc múlva meg is érkezett, üdvözölte Amandát és őt, majd elment bemosakodni.
- Jól csinálom? – kérdezte Mandy a dokit.
- Igen, kedvesem, azt leszámítva, hogy fordítva tartod az arcán az oxigénmaszkot, de még lélegzik… – mondta nevetve, majd komolyra fordította a szót. – Akkor biztos úgy, ahogy megbeszéltük? – Astrid erőtlenül bólintott, majd aláfirkantotta a beleegyező nyilatkozatot.
Az utolsó konzultáción megegyeztek, nem kér semmiféle mesterséges beavatkozást, érzéstelenítést, altatást, és végső esetben lehet csak császározni, ha a babák élete veszélyben van. Minden percét át akarta élni, és ebben csak akadályozta volna a bódultság.
Nem félt. Az édesanyja ott volt vele, szorította a kezét és erőt adott neki.
Ez számított csak.

http://data.hu/get/3857154/Dok1.doc
várjátok meg, míg betölt!

Tizenhetek-tizennyolcadik fejezet

http://addat.hu/920f6220/Prológus.pdf.html

A gépem meghülyült, de elhoztam a fejezetet ;)
A komiírásomon még dolgozom, majd kitalálok vmit, hogy tudjak válaszolni. Addig is, mindenkinek köszönöm a kommentjét :D

Tizenhatodik fejezet

Sziasztok! Tudom, régen írtam, és most idepofátlankodom egy ilyen nevetségesen rövid résszel, de nem volt képem megint nem hozni frisst :/ Kicsit összegyűltek a dolgok, mint írtam chatben is, de hogy jó kedvetek legyen, tudok mobilkönyvet csinálni :P *nagy mosoly.
Másik, elkezdtem egy új történetet, amit tudom, nem szabadna írnom, míg ezt be nem fejezem, de annnyira adta magát! - bezzeg abból 28 oldalt írtam már :/
Mégegyszer bocsánat, lehet h ez a megjegyzés hosszabb lesz, mint a feji XD


Agorosz mélyet szippantott a sós, tengeri levegőből.
Újra otthon.
A kis görög sziget, ahol pár perce kötött ki a luxus jacht, a helyiek szerint, egy ősi, vérengző fenevadnak volt a sírhelye.
A sziget, ami pár kilométerre volt Krétától, lassan teljesen kihalt. Az őslakosokon kívül a turisták jártak erre, a legenda miatt.
Épp egy ilyen részeg csoport vonult el a kikötő dokkján.
Agorosz és a többi vámpír láthatatlanná válva vártak, míg elhaladt az öt fiatal.
Agorosz magában morgolódva fogta vissza az ösztöneit. Már várta, hogy visszatérjen Athénba, és zsákmányolhasson magának valakit…
Egyedül maradtak.
A tíz vámpír, akik a legstrapabíróbbnak tűntek, mikor kiválasztotta a küldetésre a csapatát, figyelték az őst, mi is lesz a következő lépés. A vámpír a domb felé mutatott, ahol egy régi templom állt, oszlopai kidőltek, teteje megroskadt, a vad növényzet benőtte az egykor hófehér épületet.
De ez csak látszat volt.
Akiben isteni vér csörgedezett az jól láthatta, milyen is valójában.
Az épület biztos alapokon állt, dóroszlopai magasan íveltek a magasba, aranyozott lépcsői csillogtak a holdfényben.
Agorosz a templom felé indult, a többiek követték.
Gyakran a legendákban több a valóságtartalom, mint azt az emberek képzelnék. Erre bizonyíték a halhatatlanok létezése. A szörny, ami találóan a Pusztító nevet kapta, nem is volt annyira halott, mint azt gondolták. Miután ez a lény, egy angyal és egy vámpír nászából született dolog, elpusztította egész Tróját, az Istenek rettegve az erőtől, ami benne lakozik, egyszerűen élve eltemették, majd templomot állítottak a sír fölé.
A csarnokban a főistenek aranyszobrai álltak, középen Zeusz ült a trónusán.
Agorosz átkozódva lépett a csarnokba, mindezért ez a beképzelt, nyámnyila alak volt a felelős. Miatta kellett azzá válnia, ami most. Ha ő nincs, már rég átvette volna az uralmat, és a halhatatlanokat tette volna meg uralkodó fajnak, és nem az ostoba embereket. Soha többé nem kellene bujkálniuk…
Megrázta a fejét, próbálta kizárni a terveit, így nem lett volna túl okos dolog hozzákezdeni egy ősi, veszedelmes lény kiszabadításához.
Hátratekintett az embereire.
Egy óriási ketrecet cipeltek, amit varázslat erősített meg. Tökéletes volt, ha szükségük lesz rá, a Pusztító biztos, hogy nem tudja kiszabadítani magát belőle.
Zeusz óriási szobra elé állt, óriási kényszert érzett, hogy megrongálja, de nem lett volna túl bölcs dolog, a főisten figyelmét nyomban felkeltette volna.
Elvakkantott parancsok után, a vámpírok felszedték a nehéz márványlapokat a szobor előtt, és egy üreg tárult fel előttük.
A sötét lyuk körül vámpírok álltak, Agorosz félrelökte őket, és ő is megnézte. Nem látott semmi különöset.
Intett az egyiknek, Nikosznak, a görög származású vámpírnak, hogy hozza ide a húst, amit csaléteknek szánt.
A fél disznó hangosan puffant az üreg alján.
Semmi sem történt.
Többen idegesen toporogni kezdtek, és a zajra, amit csaptak, valami megmozdult odalent. Agorosz visszatartva a levegőt, feszülten figyelt a morgó hangra, majd a síri csendre, ami öt perc elteltével sem történt semmi sem.
- Mind meg fogunk halni – suttogta halálra vált hangon a görög.
Agorosz és a többiek mérges pillantással elhallgatatták.
Fülsüketítő hang tört fel a lyukból, üvöltés és halál hangja keveredett, Nikosz nyöszörögve hátrált a csarnokból.
- Ne merd, gyere vissza, most rögtön! – morogta Agorosz a vámpír felé, aki nyüszítve húzódott az ős mögé.
- A legenda…Ez egy szörnyeteg, mindenkivel végezni fog.
- Csend legyen! – szólt rá egy másik vámpír is.
A Pusztító kaparászó hangot adott ki, majd morogva mászni kezdett, Nikosz hátrált. Agorosz megragadta a grabancánál fogva, és az üregbe hajította a tiltakozó, kapálózó vámpírt.
Hallotta, ahogy a lény röptében nekiront, majd a vérengzés eltéveszthetetlen hangját. Intett a csapatnak, vegyék elő a fegyvereket, és készítsék a ketrecet.
Váratlanul ugrott elő a mélyből a Pusztító, és elkapta az első fegyveres vámpírt, kettétörte a gerincét, majd letépte az izomkolosszus fejét. Elkapott egy másikat is, aki rálőtt, azt a falhoz vágta.
Nem lesz könnyű berakni a ketrecbe…

Tizenötödik fejezet

Astrid egy barna, strapabíró dobozon ült, és forrócsokoládéját kortyolgatta, miközben két barátnője, név szerint Reena és Nessa, a gyerekszobán ügyködtek. Az angyal egy kicsit kikészült, mikor barátnői tegnap megérkeztek, felpakolva, festékekkel, fóliákkal, ácskészlettel. A szoba hamarosan a feje tetejére állt, a lányok kivitték a bútorokat, lefóliázták a padlót, az ablak és ajtókeretet behúzták vastag szigetelőszalaggal. Nes már tegnap elkezdte a festést, igazán tehetségesnek bizonyult, csak hát nem éppen olyat alkotott, ami egy gyerekszobába való. Astrid pasztellben gondolkodott, talán egy-két virág, pillangó, de a drága boszorkány másképpen képzelte el.
Az egyik falat fák és futkározó nimfák töltötték ki, akiket egy szatír üldözött. A másik falon egy naplemente volt látható, alatta sűrű erdő, kristályvizű tóban szirének fürdőztek, a sziklaszirten egy griffmadár bámult a napba, ami előtt egy főnix repült el.
A nő nem tudott rájuk haragudni, amiért meg sem kérdezték tőle, mit is szeretne. Annyira lelkesek voltak, szinte szárnyaltak és egyfolytában cseverésztek. Renie gyakran felkötötte a haját, amit egyre gyakrabban tett Astrid jelenlétében, így jól láthatta tündefüleit. Bájos látványt nyújtott.
Míg Astrid orvosnál volt délután, Ren meglepte egy ajándékkal, a telket gyönyörű, illatos virágokkal vette körül, Nessa pedig megjavította a terasz deszkáit és a hintaágyat, így otthonosabbnak tűnt az egész. Annyira gyönyörű lett!
Hálás volt a barátainak, amiért itt voltak neki. Segítették és támogatták. Bele sem mert gondolni, mit is tett volna nélkülük.
- Lányok? – kezdte csendesen. – Egy bukott angyal és egy angyal nászából milyen utódokra számíthatok?
- Angyal? – vonta össze a szemöldökét Nes. – Ezt még nem is hallottam. Az apától függ, mennyire tiszta a vére, kevert vér kiütközhet a babákon, vagy ha ember is volt az ősök között, képességekben vagy a szárnyakban. Nem tudom – vont vállat.
- Ki volt az apa? – kérdezett rá kertelés nélkül Ren.
- Khm, egy angyal, Ray…
- Raymond? – hunyorgott a médium.
- Gondolom…
- Egy Őrző?! – sikkantotta Nessa. – Veled? Egy emberrel?
- Nem mondtam meg neki, mi is vagyok valójában…
- Úristen! Egy hétig volt veled, rengeteget kockáztatott!
Astrid értetlenül bámult rá.
- Az Őrzők hosszútávon nem létesíthetnek kapcsolatot emberekkel, mert az örökös aggódás amiatt, hogy valami baj éri őket, elvonja a figyelmet a munkáról – magyarázta Nessa.
- De, akkor miért maradt velem?
A két nő összenézett, Nessa rosszallóan csóválta a fejét, míg Ren kedvesen elmosolyodott.
- Ó, drágám, azért, mert a lelki társa vagy.
- Hogy míííííííííííí? – sikkantotta Astrid. Ebből nem sok jó fog kisülni.
- Ugye, azt tudod, hogy ez mit jelent? – A nő bólintott.
- Persze, de nem éreztem, hogy összekötődtünk volna. Csak a vágyat…, ami abból is következhetett, régen voltam férfival.
- Astrid…
- Hagyjuk, a lényeget már megtudtam – morgolódott, és otthagyta a két nőt. – Nem akarom tovább hallgatni ezeket a badarságokat!

Később, mikor a barátnői elmentek, az ágyban feküdve, újra előcsalta az emlékeit arról a férfiról, akire igyekezett nem sokat gondolni.
Lehet, hogy van valami abban, amit a lelki társas dologról mondtak? Lehetséges volna?
A remény szikrája gyökeret vert benne, másra sem tudott gondolni, mint arra, a férfi tényleg a társa. Milyen jó is volna…
De aztán újra elfogta a sötétség.
Nem érezte az összekötődést, azt a pillanatot, amikor a lelkük összeforr, eggyé válik. Szoros kötődést jelent ez, amit csak a halál választhat el.
De nem érezte.
És próbált így tenni a többi érzelmével is, amit a férfi iránt tapasztalt.
Morgolódva fordult el ezektől az esztelen gondolatoktól, és próbált az alvásra koncentrálni, ami nem igazán jött össze, a horrorisztikus hármas akcióba lendült.

Másnap, nagy dilemmája közepette, Amanda csörgette fel.
- Anya, gyorsan, épp ruhát kell választanom – mormolta, miközben a ruhái között válogatott.
- Az apád megőrül! Visszakérte a gyűrűmet! – sipította.
- Silviának? Eszénél van?
- Azt mondta, a nője ragaszkodik egy régi, antik gyűrűhöz, és mivel nincs pénze, az én, háromszáz éves ékszerem kell neki!
- Le van égve, ezt nem csodálom. Amilyen drága ruhákban feszít a barátnője… Odaadtad neki?
- Természetesen nem! Az az enyém, én kaptam tőle!
- Jól tetted – helyeselte.
- De azóta is zaklat, üzeneteket hagy, mint aki meghibbant!
- Majd beszélek vele, de most le kell tennem, anya!
- Jól van, jó legyél, vigyázzatok magatokra, szeretlek, kincsem!
- Én is téged.
Ledobta a telefont egy ruhakupacra, és tovább válogatott, végül egy szürke, a nyakán masnis szaténinget választott, és egy fekete rövidnadrágot húzott, amit tegnap alakított át, a derekába gumit varrt. Hát, nem volt könnyű ekkora pocakra ruhákat találni…



Silvia a francia negyedben sétálva nézelődött. Kezében márkás üzletek szatyrai sorakoztak, mindez Alexander csodálatos bankkártyája állta, az ő pénzéhez hozzá sem kellett nyúlnia eddig. Remélte csak, a férfi megszerzi neki a gyűrűt, amit kért… Annyira vágyott egy antik darabra!
Egy üzlet kirakatát szemlélve látott meg egy ismerős arcot.
Astrid.
Majd’ felrobbant a mérgében, ahogy meglátta a nő óriási pocakját. Hogy a fenébe történhetett, tette fel magának a költői kérdést. Ez nem lehet igaz!
Agorosz teljesen világosan kijelentette, meg kell ölnie a nőt, ha teherbe esik Raytől, bár egyébként is végeznie kellett volna vele mostanában, hiszen a társkapcsolat nagyon erős. Csak a vak nem láthatta, ez a nő terhes, méghozzá nagyon.
Az üveg tükröződéséből kritikusan mérte végig a bukott angyalt. Még mindig nem értette, miért is olyan különleges, teljesen hétköznapinak tűnt ahhoz, hogy ne keltse fel az érdeklődését egy Őrzőnek.
Silvia keresett egy csendes zugot, a csomagjait elvarázsolta a Ferrarijába, majd a lány után nézett.
Csodálatos. Egy kirakatot nézett.
- Astrid! – erőltetett magára egy mosolyt. – De jó, hogy látlak. Úristen! – kapott a szívéhez,- te kisbabát vársz!
- Öhm, igen!
- Erről feltétlenül beszélnünk kell, mit szólnál, ha beülnénk valahová?
- Sajnálom, de most sietnem kell, elígérkeztem már – mondta.
- Ó, mit szólnál, ha elvinnélek? Új kocsim van – próbálkozott.
- Én is azzal vagyok, tudod, a mocsár széléről elég nehéz lenne máshogy bejönni a városba.
- Ferrari, ezt ki kell próbálnod! – erősködött tovább, nem várt válaszra, maga után húzta a nőt, egyenesen a parkoló felé.
- De…
- Ne ellenkezz, te is élvezni fogod.
- Huh, ez úgy hangzott, mintha egy pedofil mondta volna…– fintorgott a nő.
Silvia erőltetetten kuncogni kezdett.
Ha nem állt volna az útjában, és nem utálta volna annyira, még élvezte volna is a lány fanyar humorát.
Astrid vonakodva, de követte. Mázlisnak érezte magát, a hatalmas parkolóban csak ők voltak egyedül.
A bukott angyal egyből kiszúrta a tűzpiros csodát, megelőzte Silviát, és a járgányhoz sétált.
- Nem jössz? – kérdezte hátra tekintve. Silvia megrázta a fejét.
- Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem. Kár volt összefeküdnöd az Őrzővel – mondta tetetett sajnálattal a hangjában.
- Hogy mi?
- Csak az egyszerűség kedvéért, már kezdem unni, mostanában te vagy a második terhes nő, akit bántani fogok, nagyon-nagyon csúnyán. Meg foglak ölni.
- Ó, istenem!
- Túl késő már az imádkozáshoz, gondolnod kellett volna erre hamarabb – mondta negédesen, miközben a kezében megjelent egy hullámos éllel rendelkező tőr.
Ahogy várta, a nő elkezdett futni, már amennyire tudott a hasától. Gonosz mosollyal az arcán közeledett felé. A lopott boszorkányerővel becsapta a parkoló vaskapuit, elzárva a felé rohanó Astrid útját.
- Kár a próbálkozásért, essünk túl rajta, ne pocsékoljuk a drága időmet.
Odateleportált a lányhoz, és a torkához szorította a pengét.
Astrid elugrott, és a fenekére pottyant.
Silvia kezdte szánni. Annyira szánalmas volt, ahogy próbálta védeni a szíve alatt hordott fattyút.
Csak majdnem.
Gonosz mosollyal az arcán hozzálépett, de ekkor berobbant a kapu, és két nő jelent meg.
Egy vérpiros és egy barna hajú nő.
Silvia egyből felismerte, hallhatatlanok voltak, boszorkány és… valami kevert vérű.
- Hé, ribanckirálynő, szállj le Astridról, keress veled egy súlycsoportban lévőt – mondta a barna.
Silvia a nőre morrant, és hozzájuk illant, de mikor a tőrrel feléjük csapott, a vörös egy ügyes kempós mozdulattal.
- Jó párra találtál – morogta vöröske.
- Még nem végeztünk – köpte feléjük, majd egy villanás kíséretében eltűnt.
- Mi a fene volt ez? – zokogta Astrid.

Tizennegyedik fejezet

A következő holnap jön ;)


- Ö, akkor ezt vegyük át még egyszer, ha lehet. Azt mondja, hármas ikreket várok? – nézett Astrid dr. Greenre, mintha egy szellemi fogyatékossal beszélgetne, és nem egy ötvenvalahány éves, a Harvardon diplomázott orvossal.
- Igen, kedvesem – mosolygott a nő.
- Pazar – morogta.
Kikászálódott a kengyelből, majd a paraván mögött öltözködni kezdett.
Jelen helyzetben ki tudta volna herélni az angyalt, amiért így elbánt vele. És nem csak egyszeresen, hanem háromszorosan is!
Újra elöntötte az aggodalom, hogy fogja felnevelni őket? Hármat!
- A vizsgálatokat gyakrabban kell elvégezni, mint a normál terhességeknél… Az asszisztensemmel egyeztethet időpontot.
Az információ el sem jutott a nőhöz, letargia lett úrrá rajta, amit nem lehetett egykönnyen semmissé nyilvánítani.
Automatikusan elköszönt, majd édesanyjához hajtott, ahol kivételesen senkit sem talált. Az ismerős környezet kicsit megnyugtatta, lecsillapította, de érezte, ha találkozna az angyallal, rögtön megfojtaná.
- Kincsem! – ölelte magához Amanda. – Na, minden rendben talált Cintia?
- Igen, sőt, egyenesen háromszorosan is minden oké a méhemben – Amanda aggódóan pislogott lánya felé. – Hármas ikreim lesznek – magyarázta a lány, majd leült, és a táskájából elővarázsolt egy müzli szeletet.
- Istenkéim! Ezt nem hiszem el! – sikkantotta Mandy. – El sem tudod képzelni, mennyit rimánkodtam Hérához, hogy egyszer unokáim legyenek… Már le is tettem róla, de most? Áldott legyen Ray nagy…
- Anya, eszem! – pironkodott Astrid.
- Megmondtam, kitűnő példány, annyira tudtam! Igen – kiáltotta, majd a telefonra vetette magát, és sorban hívogatni kezdte az ismerőseit. – Kicsim, van ebéd a hűtőben.
- Köszi, de nem hiszem, hogy sokáig megmaradna bennem, és még délután is lesz meló…
- Rendben, ahogy gondolod, de legalább vidd haza, nem akarom, hogy éhen haljatok.
- Anya…
- Á, szia Jess, itt Amanda! Képzeld…

Amanda sorban felhívta az ismerőseit, és elújságolta a nagy hírt. Annyira boldognak és lelkesnek tűnt, Astridnak nem volt szíve elárulni igazi okát, miért is jött át most.
Meg szerette volna osztani a nővel a gondjait, hogy megkönnyebbüljön, tanácsot halljon, de azzal elrontotta volna Mandy lelkesedését.
Így hát csendben eszegette az édességét, de a gyomra már most bukfencezni kezdett a minimális táplálékra.
- Anya, apát ne hívd fel, ha lehet.
- Miért ne? Egyszer úgyis meg kell tudnia, nagyapa lesz, miért nem mondhatnám el neki én? Úgy megnézném az arcát…
- Ne gonoszkodj, egyébként is, az esküvőjére kell készülnie…
- Mi? – visította az anya. – Megnősül? Kit vesz el? Csak nem azt a fekete hajú ribancot?
- Éppenséggel…
- Ezt nem hiszem el! Egyikőtök sem mondta el. Milyen viselkedés ez? A saját anyádnak nem mondod el.
- Azért, mert így reagáltál volna rá – magyarázta Astrid.
- Nem igaz!
- De! És most, ha kérhetlek, hagyjuk ezt, sietnem kell – kapta magára a kabátját és a táskáját, majd az ajtóhoz rohant.
- Ezzel nem ússza meg, kisasszony, este még beszélünk!
- Szia, Anya!
☆☆☆

Nessa türelmesen figyelte barátnőjét, Rent, aki egy különleges, csak az ő számára elkészített fánkot próbált elfogyasztani. Az édességet vastag karamellizált ostya fedte, ezt próbálta áttörni a villájával a kávézóban.
Velük szemben a várandós Astrid ült, és még mindig sokkosan az előbb hallottaktól, üres tekintettel bámult el fölöttük.
- Ugye semmi baja sem lett ettől neki és a babáknak? – kérdezte csendesen Rent.
A médium vállat vont.
- Passzolom a kérdést – Teljes sikerrel törte fel a cukorréteget.
- De ez, hogy lehetséges? És eddig miért nem mondtátok, ha tudtátok, hogy én… szóval értitek – nézett körül a kis kávézóban, mennyien is hallják.
- Nem reklámozzuk – felelte Nessa, és az órájára pillantott, hamarosan vissza kell mennie a 7főBűnbe.
- Akkor miért pont most mondjátok el? Még mindig alig hiszem el, a tíz éve ismert barátaim egyike egy nimfa és egy boszorkány.
- Inkább a médium titulust használom – fintorgott Ren, miközben a cukrot ropogtatta a fánkról. – És megválaszolva a kérdésedet, látomásom volt – vont vállat. - Most jött el az ideje – Nessa mindig is elcsodálkozott, hogy tud Renie ilyen jól füllenteni.
- Ó!
- Biztos nem kérsz? – kérdezte Reena, láthatóan nagyon élvezve a tömény édességet. – Oltári, orgazmikus – kuncogta.
- Kösz, nem, ezt az érzést egy darabig kihagyom – fintorgott.
- Nekem mennem kell – sóhajtotta Nes, felkelt, aprót hagyott az asztalon a kávéjáért. – Pénteken találkozunk – mondta Astridnak. – Te, pedig, édes barátném, pucold ki a házból a tündéreidet! – morogta a médium felé.

Nos, igen. Astridnak eléggé furcsa barátok jutottak, de imádta őket. Mindig vele voltak, mikor szüksége volt rájuk. Segítették, óvták és szerették. Ezek a tulajdonságaik nélkül Astrid már nem is létezett volna.
- Azt hiszem, nekem is lépnem kéne – fintorgott Astrid, ahogy az órájára nézett. – Pár nap, és találkozunk – kacsintott a jósnőre.
- Oké – dünnyögte, miközben a cukrot törölgette a mancsairól. – Jó legyél.
- Mint mindig.
A bukott angyal kocsiba pattant, és visszahajtott a klinikához, hogy fogadja a doktornőt, aki helyette lesz, míg otthon marad majd a kicsikkel.
Pár nappal ezelőtt már bemutatták őket egymásnak, és most Astridon volt a sor, hogy megmutassa a helyet.
Dr. Julianne Hope Washington mellett dolgozott, főleg kísérletekben vett részt eddig, de otthon volt az állatorvoslásban is.
Astridnak bejött a nő.
A vörös hajú, harmincas évei közepén járó orvos, humoros, kedves és a boldognak tűnő mosolya feloldotta az angyalban a szorongást, hogy lezárul az életében egy fejezet. Sőt, talán az egész eddigi élete itt be fog fejeződni.
Új életet fog kezdeni, a babái és a barátai társaságban.
Azt már tudta, ha megjöttek a babák, erőteljesen rááll az apuci keresésére. A gyermekei nem nőhetnek fel apa nélkül! Viszonylag ő is csonka családból származott, így saját kézből tapasztalta a hiányt. Nem szerette volna, ha bármit is nélkülözniük kéne.

Astrid miután végzett a doktornő eligazításával, átadta lecsupaszított irodájának kulcsait, majd boldogan szökellt az autójához. Félt, talán nehezen fog menni ez a dolog, de egyáltalán nem okozott gondot az, hogy otthagyja a munkáját. Örömmel tette.
Most már a babáknak fog élni.