Huszonharmadik fejezet

- Mindent nagyon köszönök! – mondta Astrid a kocsiból kiszállva, Mac előtt állva. A férfi fölémagasodott, majdnem annyira, mint… Lényegtelen.
A mai volt az ötödik randevújuk, a kikötőben voltak, és a mólóról nézték a naplementét. Aztán elmentek Mac egyik haverjának a születésnapi partijára.
- Csodálatos volt az este – suttogta, mikor az ajkuk egyre jobban közeledett egymáséhoz. Az ajkuk összeért, és mintha villám csapott volna belé. A vére bizseregni kezdett az érintésre, a szíve hevesen dobogni kezdett. Épp belemelegedtek volna, mikor a háta mögül egy gunyoros hang megszólalt.
- Zavarok? – Úgy reppentek szét, mintha közéjük dobtak volna egy kaptárnyi méhet.
- Ray? – kérdezte bambán Astrid. Pislogott, mint aki szellemet látott.
- Nyugodtan folytassátok, én ráérek! – vonult hátrább.
- Astrid, minden rendben? – kérdezte Mac. – Ki ez a fickó?
- Hogy én? Nem is meséltél rólam, kedvesem?! Mondhatjuk, a férje…
- A homokos?
- Ezek szerint nem… Az, akivel még a ház tetejét is lerúgta szex közben.
- Ray, kérlek! – szűkítette össze a szemét a nő, mintha ezzel meg tudná fékezni a lejáratását. – Mac, nagyon sajnálom… Én, majd hívlak! – mondta a férfinak.
- Ha bármi lenne, – nézett az angyal felé – csak szólj.
- Köszönöm, jó éjszakát! – mondta.
- Viszlát! – csicseregte mögüle Ray.
Astrid megvárta, míg a másik férfi elhajt a kocsijával, aztán fordult az angyal felé.
- Mi a jó büdös francot képzelsz? – kiáltott rá.
- Mondjuk, visszajöttem a szárnyfosztott angyalkámhoz?
- Tessék? Te ittál? – kérdezte bambán. Nem értette ezt az egészet. Hogy került ide? És miért?
- Ennél józanabb még nem voltam, kedvesem. Azt hiszem, beszélnünk kell! – Ray mellélépett, és elkapta a könyökét, majd húzni kezdte a ház felé.
- Engedj el! – sivította a nő az ajtó előtt. Nem akart bemenni… A kicsikéi! Ha férfi megtudná, még a végén… elvenné tőle… - Nem akarok bemenni! – jelentette ki.
- Túl nagy csábítás lenne?
Astrid nem felelt.
- A francba, kislány, beszélnünk kell!
- Felőle kezdheted. De ne legyen hosszú, még sok dolgom van.
- Rendben – Hallgatás. – Ki a franc volt ez a ficsúr?
- Mégis mit vártál? Szomorkodjak és sírjam tele a párnámat? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Pontosan ezt tette.
- Legalább.
- Nem vagy pótolhatatlan – mormolta, és a mellkasán átfűzte a karjait. – És te? Mit keresel itt? Csak nem hiányoztam? Nem volt kin gyakorolnod a női pszichológiai elméleteidet?
- Alany az volt, csak nem olyan problémás, mint te!
- Ch! Figyelj, hacsak azért jöttél ide, mert szerettél volna egyet veszekedni, menj el. Nincs ehhez most türelmem.
- Nem fogok elmenni. Itt maradok, és elölről kezdjük az egészet.
- Honnan ez a magabiztosság?! És én? Már megbocsáss, de tökéletes életem van nélküled is… – A bejárati ajtó egyszer csak kinyílt, és Lola, a bébiszitter lépett ki rajta, kezében Abby kamillázta a külvilágot.
- Sajnálom, hogy megzavartam, senora (asszonyom), de chica (lány) már nagyon türelmetlen volt… – mondta bocsánatkérően.
- Semmi baj, Lola, köszönöm a munkáját, majd hívom, és jó éjszakát! – A táskájában kotorászott, majd bankjegyeket nyomott az asszony kezébe.
- Gracias (köszönöm), senora – hálálkodott, majd az apróságot áthelyezte a kezébe, és eltűnt.
Astrid bement a házba, már úgyis mindegy volt… Ray ledermedve bámulta Abigailt.
- Bejössz, vagy még ácsorogsz egy ideig?
- Miért nem szóltál?
- Miről? – kérdezte ártatlanul.
- Hogy terhes vagy, vagyis voltál… Miért nem hívtál?
- Azt hittem, tisztáztuk. Nem akarunk egymástól semmit sem.
- Csak te nem, mert egy jégszívű kurva vagy, aki magán kívül nem törődik mással!
- Tessék? – nézett szörnyülködve Astrid. – Hogy mit mondtál?
- Nem akarom elismételni.
- Hogy merészelsz ilyeneket a saját házamban mondani! Menj a francba! – morogta felé.
Abby panaszosan rázendített, olyan hangosan, hogy az emeleten lévő alvókat is felébresztette, akik szintén sírni kezdtek.
- Remek – dörmögte, majd Abbyt szorítva megfogott három kikészített üveget, és felsietett az emeletre. – Itt várj meg! – mondta Raynek, aki ledermedve állt a konyha közepén.
Astrid lelökte a cipőjét, majd berobbant a babaszobába, és a gyerekeit ellenőrizte. Panaszosan jajveszékeltek, és jobban rákapcsoltak, mikor a babahordókba tuszkolta őket. Cumisüveg került kettő szájába, Abbyt a lábával hintáztatta, míg rá nem került a sor.
- Mondtam, hogy várj meg odalent! – nézett hátra, egyenesen Rayre. – Vagy segíts… – Rábökött a kéztörlőre a pelenkázón, majd mikor tisztává varázsolta a férfi a kezét, odanyomta neki az egyik üveget.
- Hogy a csudába lettek ennyien?! – tette fel a költői kérdést Ray öt percnyi etetés után. A kanapén ült, és Bonniet etette.
- Sokat szorgoskodtunk – felelte Astrid.
- Ez még enyhe kifejezés…
- Nem akartam, hogy megtudd – mondta.
- Miért is? Nem vagyok egy gyerekevő típus.
- De elvihetted volna őket, ismerem a…
- A? A fajtámat? Nos, ha már ezt így megemlítetted, játszunk tiszta lapokkal. Mi. Vagy. Te!
Astrid szíve nagyot dobbant. A férfi tudta, mindent tudott róla. És ő is róla. Vajon csak az elmúlt hónapokban szerzett tudomást róla, vagy egész idő alatt ismerte a titkát?