Epilógus

Pár nappal később hazamehettünk, minden a legnagyobb rendben ment, a Cal a lemaradását máris kezdte behozni, melleim megkönnyebbülésére.
A család kitörő örömmel fogadta a kis jövevényt, Céline pár nap alatt berendezte a babaszobát neki. Nem is akartam elhinni, mikor megláttam Dante és az én szobám közötti szobát! A falakat már nem pikáns jelenetek tarkították, kikerült a súlyos ágy is, helyét babadolgok vették át. Nem lett kitöltve az egész helyiség, sőt, a fele üresen állt, ezt Céline gardróbnak és fürdőszobának alakította át. Egy babának minek gardrób? Meg is akartam kérdezni ezt Célinétől, de mikor kinyitottam a számat, cuki, kiskutyaszemekkel bámult rám, és inkább csak annyit mondtam:
- Csodálatos!

Napokkal később a teraszon reggeliztünk, az egész család. Lily Callal szórakozott a nappaliban, miközben mi, a ,,nagyok” dolgairól beszélgettünk.
- Kheirosz, hogy lehetett életben? – kérdezte homlokráncolva Céline.
- Passzolom, gondolom, az Istenek nem akarták megölni őt, és inkább elzárták őt is.
- És most mi lesz vele? – kérdeztem. – Egyáltalán nem szörnyeteg, mint a testvére.
- Aldennél van, és Soteria táplálja. Próbálják helyrepofozni a fickót, elég gáz állapotban volt – mondta Lucian, miközben a szokásos szendvicsét állította össze.
- És Agorosz? Vele mi lett?
- Megölte Ivant, amiért fogva tartotta, és elmenekült. Szép kis hála volt tőle – közölte ismét Lucian.
- És most rettegjenek a vérrel rendelkező egyének – húztam el a szám.
- Kábé
Lily kijött a babával, és a kezembe nyomta.
- Mi történt? – kérdeztem aggódva.
- Sír – mondta. – Pedig csak megjegyeztem, hogy én lányra tippeltem.
- Egy lelki traumát okoztál a srácnak ezzel, Lil! – jegyezte meg Ray.
- Hé! Amúgy, én is tudtam, hogy fiú lesz, csak ellenkeztem! – forgatta meg a szemét.
- Hát persze!
Cal nyugtalankodni kezdett, túl sok volt neki a fény, inkább felvittem az emeletre, és lefektettem. Mosolyogva figyeltem álmos kis tekintetét, hatalmasat ásított, édesen ráncolta orrocskáját.
Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, Dante hátulról átölelte a derekamat, és a vállamra hajtotta az arcát, onnan figyelte a babánkat.
- Köszönöm! – mondtam neki.
- Micsodát? – kérdezte mosolyogva.
- Ezt az egészet. Mindent. A családunkat, Calt, és téged! Hogy itt vagy mellettem. Átölelsz. Velem vagy. Szeretlek! Ezt már olyan régóta szerettem volna mondani neked, de nem mertem mondani, nehogy rád erőltessem, vagy valami, és ha te még nem akarod kimondani, vagy valami… - Egy szenvedélyes csókkal hallgattatott el.
- Szeretlek! És annyiszor mondom neked, ahányszor csak szeretnéd! – húzott magához.

Vége!

Nagyon köszönöm, hogy olvastatok, értékeltetek, bíztattatok engem! Minden nagyon köszönök Nektek!

Egy hét múlva friss;)

Kép a kicsi Calról ;)

19.

Ó, Istennőm! Nem, nem, és nem! Még nem szabadna, hogy ez legyen, még négy hetem hátra van. Úristen, egy koszos lyukban kell, hogy megszüljem a gyerekemet egy éhes vámpír társaságában?! Nem, nem, nem… Mi történne, ha szólnék az őrnek? Nagy valószínűséggel rám vágná az ajtót, és elküldene a fenébe. De még van időm, a fájások nem kezdődtek még el.
Amennyire csak lehet, visszaemlékeztem a könyvekre, oktató DVD- ékre, mit is kell ilyenkor tenni. Hívni a férjünket! De én nem tudom! Másik, amit egy jóga könyvben olvastam, elkezdeni normálisan lélegezni. Igaz, észre sem vettem, hogy visszatartom a levegőmet. Fel-alá járkáltam az ,,én részemen”, próbáltam kiagyalni valamit. Ha elaludnék, lehet, hogy Damien segítene… De nem aludhatok el, hisz amin az előbb ültem az egy hideg, baciktól hemzsegő kőszörnyeteg. És most ,,higiénikus” környezetre van szükségem. Szóval, maradok a két lábamon.
Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem el így, talán órákat is. Próbáltam szép dolgokra gondolni, bármire is, csak ne a nyomorúságos helyzetemre. De, mikor a fájások elkezdődtek, nem volt visszaút. Az első összehúzódások nem is voltak olyan rosszak, olyan voltak, mint az enyhe menstruációs görcsök, de a következők? Rémálomba is beillet. Térdre rogytam, és a torkom szakadtából kiáltottam. Belesűrítettem minden neheztelésemet, bosszúságomat, hogy elraboltak, egy ilyen helyen kell világra hoznom a bébikémet, és, hogy nincs mellettem Dante. Gyűlöltem ezért. A kiáltásokra Kheirosz is felkapta a fejét, világító, borostyán szemeit rám szegezte.
- Jól vagyok – nyögtem, mikor abbamaradtak a méhösszehúzódások.
Tizenöt perc erejéig újra csöndben maradtam, majd elölről kezdődött az egész. A fájások kábé ötpercenként ismétlődtek végül, és egy percig tarthattak. Na, igen. Itt ismerheti meg az ember a relativitás lényegét. Az összehúzódások óráknak tűntek, míg a fájdalommentes időm, alig egy lélegzetvételnek.
A sötétséget egy fényes, zöldes villanás törte meg, egy hatalmas, sötét alak jelent meg a cellában. Ő láthatott engem, lehajolt hozzám.
- Devina, jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon… Wade. Wade? Anyám, mi folyik itt?!
- Nem! Azt, hiszem… - Újabb fájás kezdett kibontakozni, elkaptam Wade felém nyújtott tenyerét, és vártam, hogy elmúljon az egy perc.
- Uhhh! – nyögte, mikor megroppant a tenyere. – Határozottan nem vagy jól, ugye nem akarsz most lebabázni?!
- Nem akarok, de fogok! – morogtam, mikor elmúlt.
- Basszus! Jól van, oké, huh. Ki kell jutnunk innen – mondta ki a nyilvánvalót. Felkapott a karjába, gyengéden magához szorított. Kheirosz felé fordult. – Éjszaka van odakint, ha kinyitom az ajtót futás, nincs már itt senki sem, de azért… - A fickó felé dobott egy kardot, majd kinyitotta a zárat.
- Köszönöm! – mondta az ős. Wade biccentett egyet felé, majd megvárta, hogy elhúzzon onnan, aztán velem együtt kirohant a folyosóra.
- Na, most merre? – kérdezte. Felidéztem az utat, ami napokkal korábbi eseménynek tűnt.
- Jobbra – mondtam. Élő GPS voltam, végül elértünk a csapóajtóhoz.
- Meg tudsz állni a lábadon? – kérdezte.
- Azt hiszem, igen – feleltem. Letett, majd felnyomta az ajtót, és kinézett rajta. Olyan gyorsan csukta is be, hogy nem láttam semmit sem a fent történtekből. A hangok, a csatazajok, ingerelték a kíváncsiságomat, de gyorsan el is múlt, jött a következő összehúzódás. Mielőtt közelebbi ismeretséget szereztem volna a koszos, belvizes padlóval, Wade elkapott, és erősen megtartott, míg el nem múltak a görcsök.
- Megmaradsz, kiscsillag? – kérdezte.
- Azt hiszem, igen.
- Oké, ez rázós lesz, és ha lehet, ne hányj le!
- Tessék? Nem állt szándékomban – morrantam rá.
- Végig csukd be a szemed, és ne nyisd ki, csak ha szólok – utasított. Újra felkapott, szorosan becsuktam a szemem, ahogy mondta, de így is felkavarodott a gyomrom, ahogy megéreztem a körülöttem keringő vad, erős mágiát. A fejem lüktetett, és szédült, tényleg közel álltam a rókázáshoz, de visszafogtam magam. – Oké, megérkeztünk.
A kiégett épület előtt álltunk, egy fekete Escalade parkolt az úttal párhuzamosan. Az épület előtti gyepen nagyon csúnya dolgok történtek a holdfényben. Egy maréknyi Őrző harcolt vagy száz vámpírral, démonnal, angyalokkal, és alaktalan lidérccel. Sokan voltak, úgy nézett ki az egész, mint egy szörnytalálkozó. Borzalmas volt. A szemem felcsillant, mikor megláttam a férjemet, aki azzal a tuskó vámpírral harcolt, aki tapizott engem. Felénk pillantott, egyenesen a szemembe, mintha megérezte volna a jelenlétemet. Vesztére, kihasználta ellenfele ezt a kósza pillanatot, és lecsapott egy húsvágó bárd nagyságú karddal. A vállát találta el. Elfintorodott, onnan, ahol álltam, vagyis ahol Wade tartott, innen is láthattam a szemében égő vad dühöt. Megpördült, és lecsapta a vámpír fejét. Semmivé foszlott. Majd őrült iramban száguldott felén, mint egy gőzmozdony. Kikapott Wade kezéből, olyan hévvel szorított magához, hogy azt hittem, menten kijön belőlem a gyerekünk.
- Köszönöm! – mondta sebtében Wadenek.
- Ennyivel nincs elintézve – kacsintott a másik férfi. Dante beugrott velem a kocsiba, majd a volánnál ülő Jeremyhez hajolt.
- Hajts Connorhoz – mondta neki. – Gyorsan – tette hozzá.
- Dante…A kicsi… Mindjárt… - Össze-vissza beszéltem, nem tudtam összehozni egy értelmes mondatot, rám tört a fájdalom.
Újra eljátszottam a kézszorítós mutatványt, elkaptam szegény kezét- bár, legszívesebben egy másik testrészét szorongattam volna meg-, ő is vegye ki a részét a fájdalomból. Erősen szorított magához, miközben Jeremy a dudáló autósokat kerülgette. Tíz perc elteltével megérkeztünk Connor házához, Dante kikapott a kocsiból, és az ajtóhoz rohant. Az inas beengedett minket, el is lépett Dante útjából, mikor a szokásos gőzmozdony stílusával megindult az alagsor felé.
Szerencsénkre Connornál nem voltak éppen, egyből hozzá is látott a munkához, levetette Dantéval rólam az elnyűtt, mocskos hálóinget, hozott helyette egy kórházi, eldobhatót.
Maga a szülés kevesebb fájdalommal járt nálam, mint az összehúzódások. Pillanatok alatt megszültem a kisfiamat, kisfiunkat. Makkegészséges volt, kicsi és apró, de erős volt- egy koraszülötthöz képest. Connor a mellkasomra fektette, míg elvágta a köldökzsinórt, és ellátott engem. Hangosan sírt, míg óvatosan magamhoz nem szorítottam, aztán csak halkan hüppögött. Csodálatos kisbaba volt. Bár tény, hogy egy öregemberhez jobban hasonlított a ráncos kis arcával, fogatlan szájával. Dús, fekete haja nedvesen tapadt a fejbőréhez, szemét akkor nyitotta ki először, mikor Dante az ágy mögé fészkelte hatalmas testét. Álmos, kék szemével felmért minket, alaposan, aztán úgy döntött, eleget fog még látni minket az elkövetkezendő időkben, vissza is csukta.


Connor miután meggyőződött róla, hogy jól vagyunk a babával együtt, szólt az inasának, készítsen elő számunkra fent egy szobát. Pár napig itt szeretett volna tartani minket, meggyőződjön róla, tényleg jól vagyunk-e. A babát nem kellett inkubátorba tenni, nagyon gyorsan alkalmazkodott a kinti világhoz.
Nagy nehezen megváltam fiamtól, győzedelmeskedett rajtam a kimerültség. Dante az ággyal szemben, egy kanapén ült, a fiunk a kezében aludt. Áhítattal ringatta, vastag karja között, szinte elveszett a falatnyi, alig két és félkilós baba.
Pár perccel később halk kopogás hallatszott, majd egy fiatal nő jött be. Bágyadtan pillantottam fel rá, egy tündér volt. Olyan magas lehetett, mint én, halvány, rózsaszínű bőre, és ahhoz hasonlító szárnyai voltak. Lenge ruhát viselt, eperszőke haját feltűzve hordta. Kedvesen ránk mosolygott, és beljebb jött a szobában.
A tündér megkérte Dantét, hogy hagyjon magunkra. Először nem értettem, hogy miért, de aztán leesett. Még meg sem szoptattam a kicsit!
Dante átadta a babát a lánynak, majd kiment.
- Lila vagyok – mutatkozott be.
- Devina! – nyújtottam felé a kezem.
- Connor szólt, hogy segítsek a szoptatásnál. Én itt dolgozom, főleg gyerekekkel – kezdte.
- Nagyon köszönöm, igazából azt sem tudom, hogy mit csináljak – habogtam .
- Ezért vagyok itt, hogy segítsek – mosolygott.
Segített levenni a kórházi hálóinget, félig ülő helyzetbe tornázott, majd átadta, és megigazította a babát a kezemben.
- Ahogy látom, éhes már. Ha ásításszerűen kinyitja a száját, általában akkor kell megszoptatni őket. Az első pár hétben ki fog alakulni a saját rendszerük, hogy hány óránkén kérnek – mondta. – Törekedjen arra, hogy minél nagyobb részt kapjon be a bimbóból, a kicsi teste forduljon a mamáé felé, bújjon hozzá, legyen biztosan megtámasztva a fejecskéje, hogy ne kelljen elfordítania, így könnyebben hozzá tud kezdeni a szopáshoz – magyarázta. Pár perces forgolódás után sikerült kényelmesen elhelyezkednünk, majd sor került a táplálásra is. Azt hittem, hogy elsírom magam, baromira fájt! A melleim kemények voltak, mint a kő, sokkal nagyobbak is voltak.
- Ó, mamám! – szisszentem fel. A baba abbahagyta a szopizást, felpislogott rám. Bocsánatkérően nézett felém. – Most mit tegyek? Nem akarja folytatni… - pillantottam Lila felé.
- Érzi, hogy fájdalmat okozott, a halhatatlan babák jobban az anyukájukra vannak hangolva, mint a normális csecsemők. Nyugalom, mindig fáj az első néhány alkalom – mondta mosolyogva. Sikerült megnyugodnom, megcirógattam a pici kócos, sötét buksiját, érezze, nincs semmi baj. Újra megpróbáltam, és el is fogadta. Teljes siker. – Látja?
- Aha…

Lila elment, a kicsit is magával vitte. Dante visszajött a szobába, telefonját zsebre csúsztatta. Szeme csillogott a boldogságtól, buja ajka mosolyra húzódott.
- Hogy vagy? – kérdezte, miközben leült mellém. Megfogtam a kezét, és lágyan megszorítottam.
- Azon kívül, hogy a melleim majd’ szétrobbannak, és máris hiányzik a fiam, remekül. Sőt, istenien! Végre itt vagy mellettem! Aggódtam, el sem tudod képzelni, hogy mennyire…
- Úgy sajnálom, édesem! – húzott magához. Lágyan megcsókolt, és szorosan ölelt. Az arcomat a nyakába fúrtam, élveztem az ismerős, megnyugtató illatot.
- Már az hittem, hogy… - könnyeim akaratlanul is kicsordultak.
- Te miattam aggódtál, mikor egy több ezer éves, éhes vámpírral voltál összezárva? – kérdezte.
- Persze! – hüppögtem a vállába. – Vagyis nem… Akkor meg tudtalak volna fojtani, vagy inkább ki tudtalak herélni! – morogtam.
- Annyira sajnálom! – húzott még jobban magához. – Bárcsak, visszacsinálhatnám az egészet!
- Ne! Ne sajnáld, ennek így kellett történnie! – töröltem le a könnyeimet. – Így volt megírva – vontam vállat.
- De akkor is, jobban kellett volna vigyáznom rátok!
- Csitt, szerelmem, nem engedem, hogy a tiéd legyen az utolsó szó! – csókoltam meg.


- Gondolkoztál már azon, hogy mi legyen a neve? – kérdezte, miközben mögöttem ült, átölelt engem, és a fiunkat. Éppen elaludt a kezemben, szorosan hozzám simulva.
- Tulajdonképpen, igen! Elég sok időm volt rá… Caliban – mondtam. Halkan felnevetett.
- Ugye, csak viccelsz? – kérdezte.
- Nem, nem, miért? – ráncoltam a homlokomat.
- Shakespeare szörnye után?
- Aha, végül is, van egy Lucifer a családban, egy Dante, és egy démonnevet viselő hölgyemény. Elfér még egy kis szörnyeteg!
- Utálni fog minket ezért!
- Csak engem – vigyorogtam.
- Meg engem is, hogy engedtem.
- Szóval?
- Jó, legyen – csókolt bele a nyakamba.

18.

Jaj, gyerekek, annyira igyekeztem, remélem jó lesz ;)
Jó olvasást!
U.I.: Bocsi a végéért :)



Az ágyban fekvést nem nekem találták ki. Egy nap pihenés után annyi energiát éreztem magamban, amennyivel meg tudtam volna mászni a Mount McKinley-t. Persze, továbbra is ágyban kellett maradnom, családtagjaim rosszabbak voltak egy falkányi anyatigrisnél is. Egy hét után sikerült meggyőznöm őket, hogy had menjek ki frisslevegőt szívni, mert nem bírom tovább a bezártságot. Családi kupaktanács közben megvitatták ezt a kérdést. Lilith és Céline kíséretében sétálhattam egyet a rózsaágyások között. Csak egyet! És, ha szerencsés kedvében találtam valamelyiküket este, akkor még reggelizni is felkelhettem. De mindenezek ellenében imádtam őket. Úgy vigyáztak rám, mint egy buborékra, ami bármelyik pillanatban szétdurranhat, lesték minden kívánságomat, beszélgettek velem és a kicsivel-, aki nem nőtt az elkövetkezendő hetekben nagyobbra, aminek nagyon örültem, mert megálltam a ,,víziló” kategóriánál.
Dante nem jelentkezett. Egyre jobban idegesített, és aggódással töltött el ez. Lestem, szinte szuggeráltam a telefonomat, hogy megcsörrenjen, de nem. Csak remélni mertem, hogy minden rendben van nála.
Az éber éjszakáimon, mikor a drága gyermekem nem hagyott aludni, sokat gondolkoztam kettőnkről, és rá kellett jönnöm, szeretem, és szerelmes vagyok belé. Sosem hittem volna, hogy valaha elér engem is ez az érzés, de megtörtént. Igaz, nem a szerelem első látásra volt, de ez sokkal valódibb érzés annál. Az elején a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy ez a barbár, érzéketlen, nőrabló egyén lángra lobbantja majd egyszer a szívem. De így történt. Beleszerettem, őszintén és visszavonhatatlanul. Minden gógyijával együtt. Már csak remélni merem, hogy visszakapom őt valamikor… Olyan rossz volt ez a bizonytalanság.

A házban abbamaradtak a zörgések, mindenki lefeküdt már. Kipattantam az ágyból, a hosszú, szatén hálóingem fölé vettem egy hálóköntöst, felhúztam a papucsomat, és kiosontam a szobámból. Lementem a szalonba, hogy felvigyem a könyvemet. Az egyik lámpatartó asztal mellett volt, a kanapé mellett. Pont, ahová tettem. Megragadtam a könyvet, majd a lépcső felé indultam, de megtorpantam. A bejárati ajtó előtt egy sötét alak várakozott- belülről. Az árnyék miatt nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy engem figyel. Egy lépést hátráltam, kész voltam a menekülésre, ha kellett volna. Kilépett az árnyékból, és megpillantottam Danielt.

- Úristen, de megijesztettél! – kaptam a szívemhez. – Lilyhez jöttél? Azt hiszem, hogy a szobájában van.
- Nem, nem hozzá jöttem – mondta faarccal.
- Hanem? – néztem rá értetlenül. A férfi közelebb lépett, szinte a karomat súrolta az övé.
- Devina, érted jöttem – felelte.
- Tessék? Nem értelek – Ahelyett, hogy magyarázkodni kezdett volna, megragadta a karomat, és az ajtó felé kezdett húzni. – Eressz el, ez fáj! – rángattam a karomat a szorításából, sikertelenül.
- Kuss legyen! – mordult rám. Kiráncigált az ajtón, ki a hideg sötétségbe.
- Segítség! – kiáltottam, közben próbáltam megrúgni. – Segítség! – folytattam tovább, de a további segélykiáltásaimat nem sikerült kiadnom, mert egy hatalmas kéz elhallgattatott. Olyan erővel ütött meg, hogy a földre zuttyantam, éreztem, hogy vér önti el a számat.
- Fogd be, és ne merj rinyálni, mert nagyon csúnya dolgot fogok tenni az átkozott fattyaddal! – üvöltötte, miközben az erdő felé húzott.
Természetesen meg sem mertem mukkanni, nem csak magamra kellett már gondolnom. Visszanyeltem a könnyeimet, és bukdácsoltam utána. Alig tudtam tartani vele a lépést, nagyon gyorsan haladt. Az erdei faház irányába haladtunk, gázlókon húzott végig, tiszta víz lettem, fáztam, mint a fene.
- Te voltál az, aki megtámadott a szobámban még hónapokkal ezelőtt, igaz? – kérdeztem végül.
- Az volt a feladatom, hogy a közeledbe férkőzzek, és megöljelek, mielőtt megfoganna a kölyök. Nem sikerült.
- Lilith miatt.
- Őt hagyd ki ebből! – sziszegte, miközben hirtelen felém fordult.
- Szereted, igaz? Nem gondoltál még bele, hogy így csak elveszíted? Ha most elengedsz, és segítesz, akkor….
- Mi lesz akkor?! Semmi értelme az egésznek! – mondta durván, majd megindult, és húzott tovább. Már lehetett látni a vadászkunyhót, pár méterre volt már csak.
- De igen, lehet! Lil haragudni fog, sőt gyűlölni téged, és önmagát is, de ha nem bántasz, akkor egyszer majd megbocsát! – szusszantottam. A hasam kezdett görcsölni…
- Ezt te nem értheted, muszáj, muszáj megtennem, mert különben meg fognak ölni! – közölte.
- Megvédünk, engedj el, kérlek! – nyögtem, miközben a hasamat szorítottam a szabad kezemmel.
- Basszus! Jó, legyen! De csak Lil miatt! – mondta. – Esküdj meg az életedre, amit meghagyok neked, hogy segítesz az érdekemben!
- Esküszöm! – sziszegtem.
- Oké. Most, akkor…
- Átvesszük a nőt! – hallottam a hátam mögül egy határozott hangot.
- Ejnye, Danny, mit hallunk, el akarod engedni?! – jött jobbról egy másik hang. Egy harmadik alak közelített, óriási vámpír volt. És nem az aranyos Jeremy-féle ,,vega”-, aki nem öli meg az áldozatait kategória-, hanem a vérszomjas, vörös szemű szörnyeteg.
- Fiúk, csak vicceltem – mentegetőzött Daniel.
- Sajnálatodra, itt voltunk végig. Mindent hallottunk. Kíváncsi lennék, ki is az a Lilith, milyen jó kis nőcske lehet, ha az életedet adod érte – mondta a kettes.
- Tessék? Az életemet azért nem adnám érte…
- Hé! – rántottam ki a karom a kezéből. A szemétláda!
- Pedig fogod! – Az egyes előkapott egy macsétát, és lenyeste vele Daniel fejét. Szentséges ég! Sikítva rohanni kezdtem az erdőben, de nem jutottam messzire.
- Megvagy, húsom! – kapott el az egyik vámpír. Mély lélegzetet vett a nyakamból, szemfoga súrolta a bőrömet. – Hmmm, mennyei!
- Ne nyúlj hozzá, ez parancs! – mondta erélyesen az egyes, aki a főnökük lehetett.
- Ivan csak annyit mondott, hogy vigyük el neki, azt nem mondta, hogy egészben! – De nem piszkált tovább.
A faház mögött volt egy átjáró, amit még nem láttam ezelőtt. Rugdostam, vergődtem a vámpír karjaiban, de végül sikerült áthurcolniuk. Egy sötét sikátorba érkeztünk meg, tele volt az egész szeméttel, felborogatott konténerekkel. A sikátor előtt autók haladtak el, észe sem vettek minket. Próbáltam valami támpontot keresni, hol is lehetünk. Megláttam egy Red Sox plakátot, tehát Boston. A sikátor fölött egy tábla lógott, megjegyeztem a rajta lévő utca nevét, hátha jól jön majd… Kinyitottak egy nehéz fémajtót, egy sötét, kiégett házba érkeztünk, a falakat korom festette feketére, az ablakok be voltak deszkázva, nem láttam semmit sem. Nem is kellett, hiszen húztak maguk után. Megálltak, az egyikük félrelökött egy súlyos szőnyegkupacot, és felhúzta a nehéz csapóajtót. Lent már jobban láttam, villanykörték lógtak a plafonról, ezzel megvilágítva a szűk alagsort. Pókháló fedte be a piszkos falakat, talajvíz állt a földön. Rettentően fáztam, a hálóingem csupa víz volt már így is, a papucsos lábamat meg átitatta a piszkos víz. Két vámpír között mentem, az egyik, aki elkapott az erdőben, egyfolytában böködött, és csipkedett, és malac, undorító dolgokat duruzsolt a fülembe. Mikor nem reagáltam rám, egy nagyot taszított rajtom, hogy akkor legalább menjek már gyorsabban. A főnökféleség megállt egy fémajtó előtt, majd kinyitotta azt, és betaszigáltak rajta.
A szobában félhomály uralkodott, és hideg volt, nagyon hideg. Az ajtóval szemben egy hatalmas íróasztal terpeszkedett, mögötte egy hatalmas, sebhelyes fickó üldögélt. Arcát beterítették az ujjvastagságú sebek, eredeti vonásait fel sem lehetett ismerni. Egyedül a haja volt nagyon ismerős… Olyan volt, mint Dantéé, és Dariusé. Szóval ő lenne Ivan. Drága öltönyt viselt, egyáltalán nem illett hozzá.
Kihúztam magam, amennyire csak tudtam, egyenesen a szemébe néztem, próbáltam elzárni a gondolataimat, érzelmeimet, de éreztem, hogy ostromolja a ,,pajzsomat”. Torz száját mosolyra-, inkább volt vicsorgás- húzta, ahogy meglátott. Tekintete megakadt a hasamon, elkáromkodta magát.
- Hol van Daniel? – kérdezte a három vámpírt.
- Meghalt – felelte a főnök.
- Mi?
- Meg kellett ölnünk, segíteni akart a nőnek – vont vállat Perverz Majom. Újabb káromkodás, és asztalcsapkodás.
- Tűnés – morrant a vámpírokra. Megragadta a karomat az egyik, oda sem kellett figyelnem, már tudtam, hogy a Perverz Majom az. Kirázott tőle a hideg.
- Ő marad – jelentette ki Ivan. Morogva elhúzódott tőlem a fickó, majd hangosan becsapta az ajtót. Intett, hogy üljek le. Leültem a vele szemben lévő támlás, karfás székre. Összehúztam magam. Nem volt kellemes élmény egyedül maradni ezzel a férfival. És nem a torz külseje tette, hanem a kisugárzása. Hátra lökte a székét, mögém lépett, és rám terítette a zakóját. Minden büszkeségemet le kellett nyelnem, hogy le ne lökjem magamról, és meg ne tapossam, szükségem volt a kabátra. Nem ült vissza, helyette beállt elém, és az asztalnak támaszkodott.
- Félsz? – kérdezte.
- Kellene? – kérdeztem vissza.
- Vannak olyan helyzetek, ahol minden okunk meg van a félelemre.
- És most jött el ez az alkalom?
- Ó, határozottan igen – vigyorgott ördögien.
- Akkor igen, azt hiszem, félek – mondtam csüggedten.
- Helyes.

Felegyenesedett, még csak most vettem észre, hogy milyen hatalmas. Visszaült az asztala mögé, és tovább fürkészte az arcomat. Hosszú ujjaival az asztallapon dobolt, piszokul idegesített.
- Mit is kezdjek veled, Devina – sóhajtotta.
- Nekem lenne egy ötletem, engedjen el – mondtam csendesen. Meg sem hallotta. Kinyílt az ajtó, és egy eddig ismeretlen vámpír jött be rajta.
- Csukd be Kheirosz mellé – utasította. Olyan ismerős volt ez a név, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy honnan. Aztán eszembe jutott: Kheirosz és Agorosz. Persze! De, ha jól emlékszem, Kheirosz a jó fiú volt, ráadásul meg is halt…
A vámpír végigvezetett a labirintusnak is beillő folyosókon, majd egy itt szokványos fémajtóhoz ment, és kinyitotta. Engem belökött rajta, majd bezárta az ajtót. Nem volt értelme gyerekesen dörömbölni az ajtót, csak energiapocsékolás lett volna, amire nagy szükségem volt jelen pillanatban. Megfordultam, nem láttam semmit. Vaksötét volt a kis kamrában. De tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Lánczörgést hallottam az egyik sarokból. Én az ellenkező sarokba húzódtam, de nem ültem le, éreztem, hogy itt is áll a víz.
- Hahó! – mondtam a nagy semminek. Nem kaptam választ. Újabb csörgések, valaki fészkelődött.
Elég rémisztő volt, de egy jó jel, hogy nem támadott elsőre le.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el így, a sötétségben nehezen teltek a percek. Az ajtó egyszer csak kinyílt, és megjelent az ajtóban az a vámpír, amelyik idehozott engem. A velem átlósan felvillant két, borostyánszínű szem. Szó szerint világított a sötétben. Függőleges pupillái összeszűkültek, mikor az ajtóból jövő gyér fénybe nézett. A vámpírnak gonosz vigyorra húzódott a szája, belépett a sötétségbe, és Kheirosz- vagy akárki is legyen- felé lépett. Jól láthattam, hogy brutálisan belerúgott a férfiba, aki csak felszisszent, majd megragadta a láncánál fogva, és az ajtó felé terelte. Kheirosz visszanézett rám, éhesen, megnyúlt agyarai kilógtak a szájából. Hatalmas volt, a másik vámpír eltörpült az ős mellett. Egész testét bonyolult, geometriai alakzatok díszítették, amitől még félelmetesebbnek tűnt. Látszott rajta, hogy alultáplált, de még így is félelmetesebbnek tűnt a másiknál. Kilökte a folyosóra, majd visszazárta az ajtót rám.
Újabb némaság és sötétség. Annyira fáztam, a drága zakó átnedvesedett a vizes faltól. Reszkettem, a baba hevesen mocorgott bennem, és a hátam is fájt ettől. Megdörzsöltem a derekamat, próbáltam valamiféle kényelmes pozitúrát felvenni, de nem sikerült. Odébb tapogatóztam a sötétben, és találtam egy kiugró részt a falban. Ráültem, végül is jobb, mint a hideg, vizes földön ülni. Bár, ez sem volt sokkal melegebb, de a lábaim, már nem bírták az örökös állást.
El is aludhattam, mert igazán furcsa dolog történt velem. Damien hangját hallottam az elmémben.
- Devina! Végre, már órák óta kerestelek! – mondta nagyot szusszantva.
- Tessék? És, mit keresel a fejemben, hogy csinálod ezt? – kezdtem rájönni, hogy ez nem valamiféle bugyuta álom.
- Hosszú történet, majd máskor. Hol vagy most? – tért a lényegre.
- Bostonban, egy kiégett ház alagsorában.
- Valami konkrétum?
- Őöö…- Aztán felvillant előttem az utcatábla. Elmondtam neki a címet.
- Rendben. Hamarosan érted megyünk. Jól vagy? – kérdezte.
- Azon kívül, hogy egy éhező vámpírral vagyok összezárva?! Nem, remekül vagyok, kész Disneyland az egész! – ironizáltam.
- Tessék? Bassza meg,- már bocsánat- az őssel vagy összezárva?! Oké, amilyen gyorsan csak tudunk, megyünk! Kitartás! – mondta.
- Aha…
Ahogy vége lett ennek a furcsa párbeszédnek, már nyílt is ki az ajtó. Visszahozták a cellatársamat, csakhogy annyi sérülés volt rajta, mint egy repülőgép-szerencsétlenséget túlélőn. Nem volt rajta ép felület, korbács nyomok voltak mindenhol rajta. A vámpír csak belökte a kamrába. Kitágult szemekkel figyeltem a sötét foltot, ahogy a legmesszebb mászik tőlem. Nem akart bántani. Az előbb láttam a mérhetetlen éhséget a szemében, de nem bántott. Gondolkozás nélkül lepattantam a kiugró részről, és megindultam felé.
- Maradj ott, ahol vagy! – morogta nehéz akcentussal.
- De…
- Nem hallottad?! Meg foglak ölni, ha közelebb jössz!
Ez megtette a hatását, egyből visszahúzódtam.
Hallgattam a fájdalmas sziszegéseit, nagyon sajnáltam. Több ezer évig szenvedett, most meg egy hatalommániás, szadista állat megverte! És a legmeglepőbb, hogy nem akart bántani. Akárhogy is nézem, segíteni kell neki!
Mielőtt befejezhettem volna gondolatmenetemet, megéreztem, hogy valami vizes izé bő sugárban távozik belőlem. Megdöbbenve figyeltem az eláztatott hálóingemet. Jaj, ne, még nem lehet itt az ideje!

17.

Dante várt az utazással pár napot, míg jobban nem lettem. Eléggé legyengített az éjszakai ,,szárnyalásom”, olyan voltam, mint aki fél életét hullámvasúton töltötte, a másikat meg centrifugában. Dante elhívta Connort, hogy vizsgáljon meg, ő is aggódott a baba miatt. Hál’ Istennek nem történt semmi a kicsivel, ágynyugalomra lettem ítéltetve, legalább egy hétig ki sem mozdulhattam a szobámból. Dög unalom volt, főleg, miután a férjem elutazott.
Szerencsémre itt maradt a nagybátyám, aki vigyázott rám, és nagyon jó társaság volt. Élvezte, hogy velem, velünk lehet, főleg azt, mikor a huszadik héten megmozdult a baba- azóta nagyon nem is akarta abbahagyni. Mindenki tapogatta a hasamat, Céline gügyögött neki, mindenféle hülyeségről, volt, mikor azt mesélte el, mi volt a mai Star Wars epizódban. Tudtam, hogy ő tudja a nemét a születendő gyermekemnek, de nem árulta el, csupa unisex holmival állított haza. Sőt, mikor elérkezett a következő vizsgálat ideje, ahol már meg lehetett volna tudnom, hogy mi lesz a baba, a kis drágám, pont úgy fordult, hogy ne lehessen látni. Izgatott a dolog, de igazából nem tartottam lényegesnek. Az a fő, hogy egészséges legyen, bár ez így elég közhelyesnek hangzik, de így volt.
De a boldogságomat két dolog is beárnyékolta: lassan egy hete nem hallottam Dante felől, és Lucian sem jelentkezett. Kezdtem kiborulni ettől, miért nem képesek arra, hogy jelentkezzenek?! Tudhatná a drága férjem, hogy ezzel csak felidegesít, ami sem a babának, sem nekem nem tesz jót.
A másik, a látomásaim egyre gyakrabban jelentkeztek, tisztábban, részletesebben láttam a dolgokat. Kiborultam ettől, hisz ez azt jelenti, hogy valami történni fog velünk. És a hetedik hónap egyre közelebb volt….


Lezuhanyoztam, majd felvettem egy testhezálló, fehér pólót, arra egy kék kockás inget, és egy kényelmes, bővebb fazonú, világos farmert. Hát tény, hogy nem én voltam Miss Amerika, de megtette itthonra. A hajamat egyszerűen felkötöttem, parfümömről már rég lemondtam, nem tudtam elviselni az illatát, pedig az volt a kedvencem mindig is. A sminkeléssel sem vesződtem sokat, csak egy kis szájfényt tettem fel, és szempillaspirált.
Felvettem az éjjeliszekrényről a tegnap este olvasott könyvemet, majd lekocogtam az emeletről. Csodálatos nap volt a mai, a Nap is előbújt a felhők mögül, kellemes, tavaszi időt varázsolt a kastélyba. A teraszon volt megterítve, rózsák illata édesítette meg a levegőt. Pár szál barackszínű rózsa volt az asztalon, tökéletesek voltak. Ray és Lilith is az asztalnál voltak, Céline az árnyékban bujkáló Jeremyvel vitatkozott. Csodálkoztam is, hogy mit keres itt, hisz a nap…
- Jó reggelt! – köszöntöttem az asztalnál lévőket. Zavartan pillantottak rám, majd összenéztek, és egy műmosoly kíséretében egyszerre köszöntek.
- Hogy aludtatok? – kérdezte Lil.
- Ramatyul, kettő óta rugdos, és nem hagyja abba. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt mondanám, egy kenguru van bennem – fintorogtam. Beth jelent meg az ajtóban, összehúzott szemöldökkel pislogott Jeremy felé, majd lerakta elém a tányért, rajta a friss pogácsával. – Köszönöm – mondtam neki, de szinte oda sem figyelt.
- Hozhatok valamit? – kérdezte automatikusan, miközben a Céline és Jeremy között lefolyó beszélgetést hallgatta.
- Nem, köszönöm – válaszoltam. – Mi történt? – pillantottam asztaltársaimra. Vállat vontak.
- Passzolom – mondta Ray. – Már egy félórája oltja szegény kölyköt Céline. Esküszöm, hogy rosszabb Danténál!
- Szerinted a bátyám kitől tanulta?! – fintorgott Lil.
- Nem hallottatok semmit felőle? – kérdeztem. Megint összenéztek, mintha tudnának valamit, ami én nem. – Ezt nem hiszem el! Ti tudtok valamit, követelem, hogy mondjátok el!
- Devina, ne idegesítsd fel magad, gondolj a babára! – kezdte a szokásos hegyi beszédet Ray.
- Nem! Kezd elegem lenni, hogy állandóan megkíméltek a dolgoktól, nem csak egy hasból állok, itt vagyok én is! Szeretném tudni, hogy mi folyik körülöttem!
- Nem érjük el őket. Úgy értem, nemcsak veled nem, hanem minket sem értesítettek már egy hete.
- Akkor most…bajban van? – kérdeztem akadozva.
- Nem tudjuk, Dev, lehet, hogy csak nyomon vannak, és…
- Ezt, ugye, te sem hiszed el?! – néztem felhúzott szemöldökkel nagybátyám felé.
- Dev…
- Dante és Lucian tud vigyázni magára, egymásra meg főleg! – szólt közbe Lily is.
- Ha te mondod… Csak aggódom.
- Tudjuk, de ne tedd, a kicsi megérzi. És most nem a szokásos baba-mama izére gondolok, hanem már most igen fejlettek a képességei. Nem tudhatjuk, hogy mire fog jobban hasonlítani, angyalra, avagy démonra, de mindkét képességgel igen könnyen ki tudja szúrni a változásokat – mondta Ray.
- Úristen! Ebbe még bele sem gondoltam… Igazatok van. Anyám, tényleg. És biztos nem lehet tudni semmit sem erről? – kérdeztem.
- Nem, még elképzelésünk sincs. Még nem történt ilyesmi, mert az angyalok és a démonok eleve rühellik egymást, nem keresik egymás társaságát semmilyen értelemben.
- Huh, oké. De, akkor most mi lesz?
- Semmi, megvárjuk, hogy megszülessen a kislegény. Connor szerint ugyanúgy fejlődik, mint a többi halhatatlan magzat.
- Kislány – vetette közbe Lilith.
- Fiú lesz – így Ray.
- Jajj, ne kezdjétek már újra! Ezen parádéztok már egy hete, elegem van ebből! Egyébkénit, tök mindegy, hogy mi lesz!
- Csak azt nem mond, hogy te, nem örülnél egy kislánynak?! – nézett rám szemöldök ráncolva Liliy.
- De, nagyon is örülnék, csakúgy, mint egy fiúnak.
- Olyan idegesítő, hogy nem látszódott az ultrahangon! – nyavalygott Ray.
- Ja – húzta el a száját Lilith is.
- Az égiek röhögnek egy jót rajtatok, az már biztos! – nevettem. Ki nézné ki Rayből, a gót stílusú hapsiból, hogy azért hisztizik, mert nem tudja mi lesz az unokahúgának a gyerekének a neme?!

Az egész nap ugyanilyen jó hangulatban telt el, de mindig ott járt körülöttem egy sötét felleg. Éreztem, hogy valami történni fog, csak azt nem tudtam, mi. Vacsora után a konyhában ültem, és próbáltam Célinét kifaggatni a Jeremyvel való vitájáról. Nem igazán sikerült. Épp fel akartam menni, de egy halk, kaparászó hang megállított. Füleltem, újra meghallottam. Az ajtó felöl jött.
- Céline? Hallod? – kérdeztem, miközben az ajtóhoz mentem, és kinyitottam. Egy véres szőrpamacs feküdt az ajtó előtt, hófehér bundája skarlátszín piszkolta. A Macska!
- Úristen! – vinnyogta Céline. Óvatosan felvettem az ajtó elöl, majd Céline által kinyújtott konyharuhába csavartam. Csak nyöszörögni tudott szegény cica, furcsa, hörgő hangot adott ki.
- El kell vinni állatorvoshoz! – jelentettem ki.

Rayjel felmentünk New Orleansba, a szokásos fekete Escalade várt ránk, rekordidő alatt értük el a belvárost. Közben felhívtam a tudakozót, és kértem egy rendelőnek a címét.
- Oké, azt mondták, hogy észak felé, a városon kívül van egy klinika. Sokáig nyitva tart.
- Rendben, azt hiszem, tudom melyik – bólintott.
A Macska hátsó ülésen gubbasztott a macskataxijában, túlságosan is csendben volt.
Átmentünk egy kereszteződésen, majd haladtunk tovább. Ray a visszapillantó tükörből figyelte a mögöttünk jövő furgont, aki már egy ideje csatlakozott hozzánk.
- Ray? – kérdeztem bizonytalanul.
- Semmi baj, mindjárt lerázzuk. Teszünk egy kis kerülőt, és… - De a mondatot nem tudta már befejezni, a furgon belénk jött, erősen meglökve minket, aztán még egyszer.
Beütöttem a fejemet a műszerfalba. A biztonsági öv fájón a hasam köré szorult, utáltam ezt az érzést, és a baba sem rajongott érte. Elkezdett rugdosni, sokkal hevesebben a szokottnál, majd’ szétesett a hátam a fájdalomtól!
Ray lassított, majd lefordult egy földútra, és leállította a motort. A furgon továbbhajtott, de még láthattam, hogy vissza is tolat.
- Devina, jól vagy? – kérdezte aggódóan.
- Igen, azt hiszem – erőltettem magamra egy mosolyt.
- Jó, ezt fogd meg – Nyomott a kezembe egy töltött fegyvert – Tudod, hogy kell használni? – kérdezte. Bólintottam. Bár, a tudásom odáig korlátozódott, hogy a csövét a támadóra kell irányítani, a ravaszt meg meg kell húzni. – Oké, zárd be az ajtót! – utasított, majd kipattant a kocsiból.
Úgy tettem, ahogy mondta, bezártam az
Ajtókat, majd kikukucskáltam a hátsóablakon, de nem láttam semmit sem a sűrű, sötét éjszakában. Hallani viszont igen. Egy üvöltést, meg valamiféle hörgést, durranásokat, majd a nyomasztó csendet. Borzalmas volt a várakozás, nem láttam semmit sem, Ray egyedül ment el, és ki tudja, hányan lehettek a furgonban!
Ekkor egy sötét árny jelent meg az ablak előtt, és vigyorogva bekopogott. Ijedten felsikoltottam, és a fegyvert eldobtam. Csak Ray…

- Atyaég, te nő! Nem szabad neked fegyvert adni, milyen jó, hogy nem volt ki biztosítva! – Ezt hallgathattam az úton, míg a rendelőhöz értünk.
Kicsit távolabb parkoltunk le, majd Ray kiemelte a kocsiból a hordozókosarat, és a klinika felé vettük az irányt.
Tisztára úgy nézett ki, mint egy emberi kórház. Az üvegajtó mögött adminisztrációs pult, onnan kétfelé ágazott el a folyosó. A pult és az üvegtáblák között bőrfotelek és bőrkanapék foglaltak helyet. Középen egy üvegasztallal, azon rendezett oszlopokban prospektusok, újságok.
- Miben segíthetek? – kérdezte a nő Rayt. Kábé a húszas éveinek az elején járhatott, fényes, rövid, szőke haja, és nagy, kék szemei voltak. Előredőlt a derékmagasságú pulton, hogy mély dekoltázsa kivillanjon, tollával játszadozott. Engem csak egy percre méltatott. Na, kösz! Pedig elég feltűnő voltam a nagy pocakommal.
- Meglepő módon, egy állatorvost keresünk – mondtam gorombán. Elegem volt a szempilla-rezegtetésekből. Kényszeredetten felém fordult.
- Van orvosuk nálunk? Mindegy is, ma ügyelet van! Menjenek a négyes vizsgálóhoz, majd szólítják magukat.
- Köszönjük! – feleltem élesen.
- Ejnye, Devina!
- Mi van?! Kezdett már nagyon elegem lenni belőle! – morogtam.
- Látszott rajtad… Á, itt is vagyunk! – Leültünk a vizsgálóval szemben, majd vártunk. Benéztem Macskára, de nem mutatott változást. Szorosan összekuporodott, és remegett. A széles folyosó másik oldalán egy középkorú nő pillogott Ray felé. Mamám! Ezt nem hiszem el! Tedd Szét A Lábad Szívi parfümöt használ, vagy mi a rosseb! Kinyílt a négyes jelzésű ajtó, rajta egy nyolcvan év körüli néni, és egy fehér, orvosi köpenybe bugyolált nő jött ki. Remek, újabb nőstény…
- Köszönöm, doktornő, hogy ilyen gyorsan tudott minket fogadni!
- Semmiség, ma úgy sem volt nagy forgalom – mosolygott az idős hölgyre az állatorvos.
- Azt hittem, hogy csak meghízott, tudja, öregek az én macskáim, nem tudtam, hogy még lehet kölykük! Ezek szerint, kell még egy műtétet egyeztetnünk, nem szeretnék több kiscicát, és úgy hallottam, hogy így egészségesebbek a kandúrok!
- Majd telefonáljon az időpont miatt – mondta a nő.
- A lányom volt férjére is ráférne egy ilyen műtét, neki is egyeztethetnénk időpontot!
- Sajnos, csak állatokra van engedélyem! – nevetett, Ray elkezdett fészkelődni mellettem.
- Mi van?! – kérdeztem.
- Ki fogják herélni a macskát…
- Csak nem megijedtél?! – gúnyosan elmosolyodtam, majd a vállammal megböktem. – Mi jövünk – mondtam neki. Az idős hölgy elment a nyávogó kölykökkel és a nővel, aki itt ült velünk szemben. A doki szétnézett, majd mosolyogva intett, hogy menjünk be.
- Astrid Calebow vagyok – nyújtotta a kezét. - Miben segíthetek? – kérdezte. Becsületére legyen mondva, csak egy futó pillantást vetett Rayre, aztán mosolyogva a hasamra pillantott.
- Ő, a cicáról lenne szó, valami elkaphatta – kezdtem. Ray letette a vizsgálóasztalra a dobozát, majd kihúzta belőle a macskát.
- Ó, szegényem! – Egyből kesztyűt ragadott, megnézte a sérüléseit.
- Ugye, megmarad? – kérdeztem aggódva. – Nem az én macskám, a férjemé, és… - Kétkedve pillantott Rayre, aztán visszafordult a macskához. – Nem, ő a nagybátyám – mondtam gyorsan.
- Hasonlítanak – jegyezte meg. Aha, főleg a méreteinkben… - Helyrepofozom a cicát, addig, kérem, várjanak kint! Addig kitölthetik a nyomtatványokat.

- Végre egy nő, aki nem akart nyilvánosan leteperni! Ritka alkalmak egyike, ráadásul van szeme!
- De leszbikus még lehet – húzta el a száját.
- Hé! Rám sem indult be – löktem oldalba. – És igazán csinos, el kell ismerned.
- Nem az esetem – válaszolta.
- Pedig lehetne, ráadásul az IQ- ja se akkora, mint a mellbősége.
- Nem akarok párt! Én a Társamat szeretném megtalálni, és Ő, határozottan halhatatlan lesz, és nem ember. És doktor Astrid Calebow határozottan az!
- Ó! Ezt eddig, miért nem mondtad? Akkor nem cseszegettelek volna a randizással, meg hasonlókkal…
- Én nem randizom, egyéjszakás kalandjaim vannak, de semmi több! – morogta.
- Oké, váltsunk témát.
- Végre! A nagy legény nem rendetlenkedik? – kérdezte.
- Most nem. Nem is tudom, hogy mi van vele…
Ray kitöltötte a nyomtatványokat, addig én meg elmentem a mosdóba. A tükörben megnéztem a puklis fejemet, éppen, hogy csak piros volt. A táskámból előkaptam a telefonomat, próbáltam elérni Dantét, de nem sikerült. Csak a hangposta jelentkezett be, de azt már teledumáltam neki pár nappal ezelőtt.
Körülnéztem a tágas helyiségben, és… olyan ismerős volt a helyszín. Még életemben nem voltam itt, de mégis. Megráztam a fejem, hátha segít, de nem. Épp kimentem volna, mikor jött az álmaimból oly jól ismert görcsös fájdalom. Így, élőben, sokkal rosszabb volt. Ki akartam menni, szólni Raynek, de nem tudtam. Térdre zuhantam, aztán meg el a hideg csempén. Magzatpózba vágtam magam, hátha elmúlik, de nem. Egyre rosszabb volt. Olyan volt, mint a könyvemben leírtak, de ahhoz még túl korán volt. A harmincadik hétben jártam, és még nem szabadott volna, hogy ez történjen! Beleharaptam a számba, próbáltam visszafogni a sikolyaimat, közben felhúztam a pólómat, és a csupasz hasamat simogattam, bár, tudtam, hogy ettől nem fog megnyugodni. Ó, Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja! Könnyek csurogtak végig az arcomon, ahogy a vetélésre gondoltam… A biztonsági öv, az nyomhatta meg a hasamat! De már lényegtelen volt.
Az ajtó kinyílt, és Dr. Calebow-t pillantottam meg. Aggódva kuporodott le mellém, lefejtegette az ujjaimat a hasamról, megtapogatta.
- Hívja a mentőket! – szólt hátra. Nem tudtam, hogy kihez beszélt, a könnyeim elhomályosították a látásomat. – Gyerünk! – morrant hátra.
- Kérem! Szorítsa össze a lábamat! – hüppögtem két görcs között. Értetlenül nézett, de aztán megértette. Gyenge próbálkozás volt, hogy magamban tartsam a gyermekemet, de ez volt a legtöbb, amit tehettem.
A következő percek hosszú óráknak tűntek. A doktornő csitítgatott, próbált rajtam segíteni, de meg sem hallottam, amit mondott. Végül megérkeztek a mentősök, bepakoltak a kocsiba, majd a kórház felé vették az irányt. Mindenfélét kérdezgettek Raytől, aki nagyon is képben volt- az álmaimnak köszönhetően, próbáltam felkészíteni, ha véletlenül bekövetkezne a baj.
- A harmincadik hét elején van – válaszolta a mentősnek.
- Még nem folyt el a magzatvíz – közölte a nyilvánvalót a mentős orvos. Tűt éreztem a karomban, pillanatnyi fájdalom után minden kiesett…

Minden olyan kusza volt. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de semmi sem jutott eszembe. Kába voltam, forgott körülöttem a világ. Mindenhol olyan sötét volt, nem szerettem a sötétséget, rühelltem. Bezzeg az elmémben akkora világos voltok voltak, mint a régi térképeken. Utáltam ezt a tudatlanságot. A testem nem engedelmeskedett az elmémnek, nem tudtam kinyitni a szemem, vagy felelni a kérdésekre. Mert hallani hallottam. De a hirtelen jött tudatlanságom kezdett szűnni, úgy, ahogy a sötétség. Éreztem, hogy visszanyerem a testem felett az uralmat. Először megpróbálkoztam valami könnyebb ,,paranccsal”, a ,,nyisd ki a szemed” éppen erre a célra lett kitalálva. Óvatosan, hunyorogva pislogtam ki a pilláim alól. Határozottan kórházi szobában voltam. Ray mellettem ült, ugyanabban a ruhában, vagy csak nagyon hasonlóban? Ray egyből közelebb húzódott az ágyhoz, és megragadta az elgémberedett ujjaimat.

- Szia! – köszöntöttem bágyadt, rekedtes hangon.
- Hello! – mosolygott rám. – Jól rám ijesztettél, kicsi lány! Ne forduljon többé elő ilyen, megértettél? – nézett rém szigorúan.
- Mi-mi történt? A baba? Jól van? Hol van? – zúdítottam rá a kérdésözönömet. Már mindenre emlékeztem, a görcsökre, a fájdalomra…
- Most már jól, ott van, ahol kell neki lennie, a hasadban – válaszolta mosolyogva.
- Ó, Istenem! – kaptam a hasamhoz. Mintha megérzett volna, megrúgott. – Mi történt? Annyira fájt… Azt hittem, hogy megindult a szülés.
- Minden rendben, ne aggódj! Az autósüldözés miatt történhetett az egész, úgy sajnálom! Jobban kellett volna vigyáznom, tudnom kellett volna!
- Ne hibáztasd magad! – mondtam szelíden, és megpusziltam a kézfejét. – Mikor mehetek haza?

Három órával később már a kocsiban ültem, és hazafelé tartottunk. Az orvos saját felelősségemre elengedett, de pár napot még bent akart tartani, de nem akartam maradni, jobb lesz nekem a kastélyban. Szigorúan agynyugalomra lettem ítélve a szülésig. Remek, újabb szobafogság, de nem bántam. A lényeg, hogy minél tovább magamban tartsam a kisbabámat.

16.

Sziasztok! Meghoztam a két fejezetet, sajnos nem fogom tudni már ebben az évben befejezni, ahogy elterveztem :( De, remélem, azért tetszik majda két fejezet, nagyon sokat dolgoztam rajtuk. Ha az információim a várandóssággal nem tükrözik hűen az igazságot, előre is bocsánat, letöbb infóm a netről származik :)
Jó olvasást!

A hasam a 12. hét után elkezdett gömbölyödni. Bővebb ruhákat hordtam, és új nadrágokat vettem. A melleim, ha lehet, még érzékenyebbek lettek, meg is duzzadtak. Van valami előnye is a terhességnek. Sokszor küzdöttem fejfájással, szédüléssel, sokat aludtam, de nem jelentkeztek az ilyenkor szokásos problémák.
Drága könyvem azt írta a 13. hétre, amikor is átléptem a második trimeszterbe, ilyenkor ajánlatos elmondani a jó hírt. Fasza… Én még nem voltam kész rá! A hasam grapefruit nagyságú volt, a Dantéval együttöltött pillanatokat próbáltam lekorlátozni. Még csak az kéne, hogy kitapogassa a hasamat! Kész lebukás lenne.
Szokásos teendőimet végeztem, segítettem Célinének, olvastam. Nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, unatkoztam. Ilyenkor sétáltam a kertben, zuhogó esőben, hisz egy percre sem állt el az eső. Annyira unalmas volt! Tél van, és még a hó sem esik! Mennyivel szebb lenne minden! De nem, itt az eső esik.
Alaposan átfagytam a sétám során, Célinéhez siettem a konyhába. Nem volt ott. Tejet melegítettem, annyira kívántam a forrócsokoládét, és elővettem az instant forrócsokoládé port. Ez volt a legegyszerűbb. Kekszet szedtem elő, Céline csinálta a legfinomabb kekszeket. Kitettem párat egy tányérra, közben a tej is megmelegedett. Elkevertem a port a tejben, majd leültem az asztalhoz. Céline otthagyta az újságjait, azokat kezdtem el lapozgatni. Megtaláltam az Ellet, amibe a nyáron készült a legutolsó képem. Elgondolkoztam ezen, és rájöttem, hogy ez az a szám, amibe akkor készültek a fotók. Fellapoztam az újságot, kerestem az akkor készült képeket. Meg is találtam. A képen négy lány volt látható, persze össze volt vágva, hisz engem egyedül fotóztak. Hmm, itt még nem volt akkora hasam, mint most. Milyen jól néztem ki… Na, igen, de a melleim mérete is elhanyagolható volt akkor.
- Devina? – Felnéztem a magazinból, Céline állt az ajtóban.
- Hello! Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
- Nem, csak meglepett, hogy itt vagy.
- Mindig itt szoktam lenni – ráncoltam a homlokom. – Céline, már rég meg szerettem volna kérdezni valamit…
- Csak rajta.
- Az esküvő után bejöttél hozzám, tudod, amikor az ajándékomat hoztad át. És mikor elmentél, motyogtál valami olyasmit, hogy ,, Nem értem, hogy miért ne lehetne neki elmondani, hogy…”, de azt már nem tudtam meg, hogy miről volt szó. Szóval?
- Nem várhatod el tőlem, hogy mindenre emlékezzek! Te például, emlékszel, hogy milyen ruha volt tegnap rajtam?
- Egy vörös Armani – mondtam gondolkozás nélkül. Nagyon tetszett a tegnapi ruhája!
- Na, jó. De az már hónapokkal ezelőtt volt. Tegnap meg tegnap. És különben is, nem kéne ennyit kíváncsiskodnod, ártasz vele a babának! – Szavaira megmerevedtem. Még soha nem mondta ki hangosan, hogy tudja.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz… - dörmögtem az orrom alatt.
- Ó, dehogynem! És ideje lenne már elmondanod. Dante hamarosan elutazik…
- Mi, elutazik? Mégis hová? – Céline csak vállat vont.
- Nem tudom pontosan. Csak láttam, hogy nem lesz itt, mikor… Hm, most mennem kell – Majd, mint akit puskából lőttek ki, elment.

Ááá, kezdem megutálni Céline félmondatait, állandóan elülteti a bogarat a fülemben. Még hogy nyugodjak le! Le merném fogadni, hogy direkt kerget az őrületbe. Hová utazik el? És mikor nem lesz itt? Csak újabb kételyeket hagyott maga után.
Fájdalom nyílalt a fejembe, ennyire még soha sem fájt! Megmasszíroztam a halántékomat, hátha jobb lesz, de semmit sem használt. Mikor kezdett lecsitulni a fejemben a sajgás, égető fájdalmat éreztem a hátamon. Jesszus! Hátranyúltam, forró volt a hátam. Úgy, minta lázas lennék, ehhez párosult az égető érzés. Amennyire bírtam, felrohantam a szobámba, levetettem magamról a ruháimat, majd beálltam a tus alá. Jéghideg víz zúdult a bőrömre, felszisszentem, de meg sem moccantam. Inkább a hideg, mint az égető érzés, és legalább a fejfájás is elmúlt. Pár perccel később, reszketve léptem ki a zuhanykabinból. Gyors magam köré csavartam egy törölközőt, átdörzsöltem a vizes hajamat egy másikkal.
Átöltöztem, egy vastag, norvégmintás pulóvert vettem fel, és egy bőszárú nadrágot. Mikor végeztem, vissza akartam menni a szobámba, hogy ledőljek, de a gyomrom felkavarodott, alig értem el a vécécsészét, máris kijött az ebédem. A hasam görcsberándult, magzatpózban feküdtem a hideg kövön. Csak a picivel ne legyen semmi baj…
Mikor már azt hittem, hogy ennél már az is jobb, ha elüt egy vonat, a fájdalom megszűnt. Mintha soha nem is lett volna. Vigyázva, nehogy újra jelentkezzen, felálltam, lehúztam a vécét, majd kiöblítettem a számat. Atyaég! Előre félek a szüléstől.
Fogat mostam, majd befeküdtem az ágyamba. Felhúztam a hosszú pulóvert, és az alatta lévő vékony, fehér pólót, és a hasamra tettem a kezem. Csak remélni merem, hogy ott bent minden rendben van. Nem bírnám elviselni, ha történne valami vele. Fel-le, jobbra-balra, körbe-körbe simogattam az enyhén kidomborodó hasamat, mintha csak bíztatnám. Mikor már éreztem, hogy eluralkodik rajtam a kimerültség, lehúztam a felsőket, majd a hasamra tettem a kezemet, továbbra sem engedtem el őt.
Elaludhattam. Mikor kinyitottam a szememet a hideg padlón találtam magam. Nem volt ismerős a hely, egyből a hasamhoz kaptam a kezemet, éreztem, hogy jóval nagyobb, gömbölyűbb. Tehát valami látomásfélém lehetett. Újra belém hasított a fajdalom, görcsösen húztam a mellkasom felé az összeszorított lábaimat. Nyüszítettem a fájdalomtól, karmolásztam fejem fölött lévő ajtót. Az ajtó kinyílt, és egy barna hajú nő lépett be rajta. Arcán eltökéltség, segítőkézség látszott. Fehér, orvosi köpenyt viselt. Ahogy belépett az ajtón, nyomában megjelent Ray. Elhomályosult a látásom, talán az eszméletemet is elveszíthettem. Legközelebb egy mentőautóban tértem magamhoz. Ray hangja messziről hallatszott, alig volt több suttogásnál.
- Úgy hét hónapos terhes lehet, nem tudom pontosan… Kérem, segítsen neki!
Hirtelen éles szúrást éreztem a karomban, majd bódultságot. A kínzó fájdalmam kezdett szűnni, majd újra elaludtam.
Majd a látomás szertefoszlott, én pedig felébredtem. A szobában már sötét volt, tehát sokat aludhattam. A szívem hevesen dobogott, szinte ki akart esni a helyéről. Ó, anyám csak remélni mertem, hogy csak egy rossz álom volt, de… Annyira valószerű volt, olyan, mint a gyermekkoromban látott dolgok.
Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Dante az ággyal szemben elhelyezett fotelben ült, kezében egy pohárnyi aranyszínű folyadékot lötyögtetett.
- Mióta vagy itt? – kérdeztem, mikor elkaptam a hasamról a kezemet. Remélem, nem vette észre.
- Egy órája körülbelül. Nem jöttél vacsorázni, gondoltam, megnézem jól vagy-e. De aludtál, eléggé rosszul.
- Igen, de csak egy rémálom volt – vontam vállat. Én is ezzel hitegettem magam.
- Kérsz valamit enni? – Émelygő gyomromra gondoltam. Jobb, ha nincs mit kiadnom magamból.
- Nem, köszönöm – mondtam. Csak most vettem észre, hogy be lett gyújtva a kandallóba, a derekamon meg takaró volt. Biztos, hogy nem én takartam be magam…
- Reszkettél – magyarázta. Lelöktem magamról a takarót, majd megpróbáltam felállni. Nem sikerült. A lábaim elgémberedtek, gyengék voltak. Másodjára sikerült, elbattyogtam a fürdő felé, közelebb kerültem a férjemhez, így láthattam, hogy nem volt felöltözve, csak egy brokátköntös volt rajta. Tehát nálam akarja tölteni az éjszakát.
Lezuhanyoztam, kicsit rendbe szedtem magam, elég szarul festettem. Felvettem a Célinétől nászajándékba kapott hálóinget. Most volt rajtam először, és imádtam. Jól takarta a hasamat, feketeselyem volt, és a bokámig ért. Felvettem a hozzáillő köntöst, ami csipkéből készült, és nem lehetett praktikusnak mondani. Feszesen tapadt a bőrömre, a csipke irritált. De jól nézett ki. Megkötöttem az övét mell alatt, így úgy nézett ki, mint egy estélyi. Ha belegondolok, Céline mindig erősködik a vásárlásaink alkalmával, hogy vegyek újabb és újabb hálóingeket. Igen, ez célszerű volt, ha a legtöbb darab a kukában végezte egy szenvedélyes éjszaka után. Remélem, hogy ez nem fogja. Ha nem lennének karikák a szemem alatt, akkor még szexinek is mondanám magam.
Abbahagytam a tükörképem bámulását, ideje volt már kimennem a fürdőszobából. Lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Dante még mindig a fotelben ült, csak most vettem észre, hogy a szék lába mellett egy üveg whisky árválkodik. Jócskán meg volt már csappanva a tartalma, de a tulajdonosa nem volt becsiccsentve. A pohár újra tele volt, nem láttam még ennyit inni. Tudom, hogy nem tud tőle berúgni, de akkor is, valami nyomaszthatta, akkor szokta előkapni Mr. Danielt. Homlokráncolva léptem az asztalhoz, ahol az Apafogó várakozott rám. Aktuális volt…
A könyvvel együtt visszafeküdtem az ágyba, kinyitottam a könyvjelzőnél, még nagyon az elején tartottam. Sajnos nem tudtam elmélyülni az olvasásban, magamon éreztem Dante sötét tekintetét, majd mikor fellestem a könyvből, láthattam a mérgesen szikrázó a tekintetét, a poharat tartó keze enyhén remegett. Remek, egy újabb veszekedésnek néztünk elébe. Betettem a könyvjelzőt két lap köz, majd óvatosan becsuktam a könyvet, és finoman az éjjeliszekrényemre tettem azt. Ráérősen eligazgattam magamon a takarót, kisimítottam a gyűrődéseket belőle.
- Mit csináltam már megint? – kérdeztem megjátszott meglepettséggel, mintha semmit sem vettem volna észre a komor pillantásaiból.
- Semmit sem!– csikorgatta a fogait.
- Tehát, akkor mi az oka annak, hogy úgy bámulsz rám, mintha meg tudnál fojtani egy kanál vízben?
- Dühös vagyok!
- Ó, észre sem vettem! – cukkoltam. – Rám? – pillogtam ártatlanul. Nem mondott semmit sem. Olyan volt, mint egy duzzogó óvodás. – Nos, ha majd nem nézel így rám, ébressz fel – mondtam, lekapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő lámpát, csak ez világított a szobában. Lentebb csúsztam az ágyban, elhelyezkedtem. Ő úgyis hamarabb fog kifakadni, ismerem.
Hallottam, ahogy a teste felemelkedik a bársonnyal borított székről, az üvegpohár hangos koppanását az asztalon, majd Dante súlyos lépteit a padlón, és végül az ágy nyikorgó hangját, amikor ráengedte a súlyát. Felkapcsolta a felőle lévő lámpát.
- Holnap elutazom – közölte.
- Hová? – kérdeztem.
- Visszamegyek Bostonba, van egy kis elintéznivalóm. Kaptunk egy fülest, miszerint Ivan ott tartózkodik, ami azt jelenti, hogy az ősvámpír is. Mielőbb meg kell találnunk őket.
- Értem. De miért pont te mész? Nem lehetne, hogy valaki más?
- Nem! Mondjuk úgy, hogy ez a családom sara, amit nekem kell feltakarítani. Egyébként Lucian is velem jön. Ray pedig ide fog költözni, amíg haza nem jövök.
- Ó! Nos, oké – Lecsuktam a szemem, de nem hallottam a villanykapcsoló hangját. – Van még valami? – kérdeztem.
- Őszinte voltam – mondta.
- Oké, kérsz egy piros pontot? – kérdeztem ironikusan.
- Ugyanezt várom el tőled is – mondta. Ajjaj…
- Jó. Szeretnék végre aludni, lekapcsolnád a lámpát? – Nem szólt semmit, de lekapcsolta. Hátradőlt a párnájára, kényelmesen elhelyezkedett, de éreztem a belőle áradó feszültséget.
- A francba! – hördült fel, majd újra a kapcsolóért nyúlt. – Mondd el! – követelte.
- Úgyis tudod, akkor meg minek!
- Luciantől kellett megtudnom, te miért nem tudtad elmondani? Nekem kellett volna először elmondanod! – ordított magából kikelve.
- Ha a szó szoros értelmében vesszük, akkor neked mondom el először. Céline mindent tud, szerintem már akkor tudta, mikor először találkoztunk. Lucian… Egy pletykás vénasszony! Biztos meghallotta, mikor Célinével beszéltem – mondtam. Nem akartam, hogy így tudja meg, de már késő. Hamarabb el kellett volna mondanom ezt. Dante lekapcsolta a villanyt. Máris be akarja fejezni? Felkapcsoltam a felőlem lévő Tiffany-lámpát. – Nem mondasz semmit? – kérdeztem elvékonyodó hangon. Férjem tüntetőleg elfordult.
- Mégis mit mondjak?! – morrant rám.
- Hogy ,, Nagyon örülök neki” , ,, Végre, sikerült” vagy ,, Megvetlek, amiért nem mondtad el hamarabb” . De ne csak elfordulj, és ne szólj hozzám!
- ,,Megvetlek”? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mikor visszafordult felém.
- Jó, most jobb nem jutott eszembe, de nem ez a lényeg.
- Hát, jó. Majd’ kiugrom a bőrömből, hogy apa leszek, de meg is tudnálak fojtani, amiért nem mondtad el. Így jó?
- Aha, mint mindig, tömör a gyönyör! – Lekapcsoltam a világítást. – Nem kéne ezen így fennakadnod, azt sem tudtam, hogy hogyan mondjam el, vagy hogy nem vetélek el a második hét után. Szóval igazán megérthetnél!
- Csakúgy, mint te engem! – mérgelődött tovább. Nem bírtam tovább, lerúgtam magamról a takarót, és ráültem a csípőjére, majd hevesen megcsókoltam. Döbbenten viszonozta, gyorsan kapcsolt az agya. – Tudod, hogy ezzel nincs megoldva semmi sem!
- Ühüm, de szükségem volt erre! – mondtam, majd legördültem róla.
- Nem lesz folytatás? – kérdezte csalódottan.
- Hidd el, én jobban szeretném, mint te, de…
- Nálam biztos nem akarhatod jobban! – Kuncognom kellett, lehet, hogy igaza van.
- …délután rosszul voltam, és most az is nehezemre esik, hogy létezzek.
- De eddig, ha jól vettem észre, nem voltál rosszul, vagy tévedek? Bár, olyan jól titkoltad…
- Nem, tényleg nem volt semmi bajom. Nem tudom, hogy most mi lehetett.

A kibékülési-hadműveletem sikert aratott, utána békésen, összebújva aludtunk. De nem tartott sokáig a békesség. Felriadtam, a hátam piszokmód égett, újra. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem tudtam. Levettem a köntösömet, hátha csak az irritált. De nem. A fájdalom átterjedt a végtagjaimra, majd a fejemre. Meg sem tudtam moccanni. A testem ólomnehéznek tűnt, a fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Valami hideget éreztem a homlokomon, nehezen kinyitottam a szemem. Dante egy törölközőt nyomott a fejemhez.
- Gyerünk, szívem, vetkőzzünk le! – nyöszörögtem, ahogy felültetett, majd lehúzta a selymet rólam. Így egy fokkal jobb volt.
Egyre rosszabb lett. Az egész testem láztól remegett, nem tudtam megszólalni, a gerincem és a karom annyira fájt, ha valaki felajánlotta volna, hogy amputálja, egyből beleegyezem, sőt fizettem is volna neki. Éreztem, hogy Dante hasra fordít, de nem tudtam megkérdezni tőle, hogy miért. A fájdalomnál már csak az volt elviselhetetlenebb, hogy nem tudtam, ez a baba miatt van-e,és vele történik valami, vagy velem van a baj. Reméltem, hogy az utóbbi. Nem tudtam volna elviselni, ha elveszítem őt!
- Shhhh, mindjárt vége! – simított végig nedves hajamon a férjem. Hogyhogy vége? Nem értem… Remélem, igazat beszél, mert kezd egyre jobban fájni a hátam.
Dante a fejemhez ült, majd felhúzott magával szemben, és szorosan átkarolta a derekamat az egyik kezével, a másikkal a karjaimat fogta le, a combjaival pedig a lábaimat. Nem tudtam, hogy miért, de aztán elkezdődött. Élesen felsikoltottam, elkezdtem vergődni, próbáltam csapkodni, de sikertelenül. Újabb sikítás, éreztem, hogy a könnyeim is elkezdtek folyni. Éreztem, hogy a hátamon lévő bőr kettészakadt, majd valami elkezdett kifele nyomulni. Sikítottam, ahogy csak tudtam, de nem segített. Aztán, mintha elvágták volna, a fájdalom megszűnt, mintha soha nem is lett volna.
- Devina, hallasz? – Nem tudtam beszélni, tiszta sokk voltam, csak az arcomat fordítottam Dante felé, és egy aprót bólintottam. – Jól van, ügyes kislány voltál! Már vége… - simított végig a nedves hajamon.
Így tartott egy darabig, majd talpra állított.
- Ne ijedj meg, szépségem! – A fürdőbe vezetett, és szembeállított a tükörrel.
- Atyaég! – nyivákoltam. A hátamon két, bazinagy tollas szárny volt. – Nem, ez lehetetlen, nekem nincsenek szárnyaim!
- De most már vannak! Mit gondoltál, láttál már szárny nélküli angyalt?
- De Raynek nincsenek! És különben is, én nem akarom őket! Jobb volt nélkülük!
- Csak akkor látszódnak, ha szükséged van rájuk. Rayét sem látod, pedig van neki, csakúgy, mint Aldennek. Az összes angyalnak van. Kivéve a bukottaknak, de az más lapra tartozik.
- A kérdés az, hogy hogyan fog eltűnni! Nem akarom őket! – sírtam.
- Először is nyugodj meg! – mondta.
- Hogy nyugodjak le?! Most éltem át életem legfájdalmasabb perceit, és megjelent a hátamon két izé!
- Szárnyak – javított ki. – Ott tartottam, hogy nyugodj meg. Aztán képzeld el, hogy visszamegy a bőrödbe.
- Nem is akarom, hogy visszajöjjenek!

Félórás próbálkozás után, sikerült annyira megnyugodnom, hogy elkezdhettük a vitorlabontást. Újabb félórával sikerült eltűntetni őket.
- Következőleg nem lesz ennyire fájdalmas! – mondta.
- Nem lesz következő alkalom, jó helyen vannak ott, ahol most vannak! – Erre csak megforgatta a szemeit, majd vizet engedett a kádba.
Beleültetett a kádba, letérdelt mellém, óvatosan cirógatta a bőrömet egy habos fürdőkesztyűvel. Még soha nem fürdetett meg senki. Olyan intim dolog volt ez számomra. Az egyetlen alkalom, mikor együtt zuhanyoztunk sem számított igazán annak, mert nem igazán magáról a fürdésről szólt a dolog. Áhítattal simogatott, kényeztetett. Alig ismertem rá. Pár órával ezelőtt még veszekedtünk, most meg… babusgat.
Feltűrte a köntöse ujját, kilátszódott az Őrzők tetoválása. Ugyanolyan volt, mint Rayé, és Luciané. Lehúzta a kezéről a kesztyűt, kezét a gömbölyödő hasamra helyezte.
- Devina?
- Hm? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem szeretném, ha a szülés után elköltöznél – mondta.
- Azt hiszem, én sem.

15.

A hetek csakúgy szálltak. Észre sem vettem, és már eltelt egy újabb hónap. November végén jártunk, az idő borzalmas volt. Egyfolytában szakadt az eső, ami nem is lett volna baj, de akkora viharok voltak, hogy amit a fenti világban hurrikánnak neveznek, az szelíd szellő ezekhez képest. A házat nem érhette baj, direkt úgy lett megépítve, hogy ezek a viharok ne tudjanak kárt tenni az évszázados épületben. Tucat varázslat védte, egy héttel ezelőtt jött el Wade, az egyik Őrző, hogy felújítsa a védelmezőket. Összefutottam én is a fickóval, és hogy őszinte legyek, nem tett mélybenyomást rám… Ijesztőnek tűnt, ha Aldent hittem eddig a legfélelmetesebbek, akkor visszaszívom. Ennek a pasinak elég volt csak ördögien²耀lmosolyodnia, és már futottam is a szobámba, hogy elbújjak az ágy alá. Rémisztő, felemás szemekkel rendelkezett, az egyik fűzöld volt, míg a másik arany. Ijesztő megjelenéséhez társult a körszakáll, és a tucatnyi fegyver, ami rajta lógott. Nem, tényleg nem a Harry Potterből jött elő… Amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a közeléből.
A következő hónap felfedezéséhez tartozott: Dantéval közös gyermekünk végre megfogant. Alig mertem hinni a szememnek, csináltam fél tucat gyorstesztet, de mindegyik a rózsaszín pluszjelet mutatta. A kezdeti örömöm hamar elszállt. Helyét átvette a félelem, az aggódás. Már nemcsak magamra kellett vigyáznom, itt növekedett bennem egy kicsi élet, aki tőlem függött. Annyi veszély leselkedett rám, és most már a picire is. Igaz, hogy nem történtek további merényletek szerény személyem ellen, de ez inkább tűnt vihar előtti csendnek, mint annak, feladták. Nem mertem elmondani senkinek sem, még Danténak sem, várni szerettem volna a hírrel. Két okból is. Egy: mi van, ha a tesztek tévednek, és mégsem vagyok várandós. Kettő: nem tudtam, hogy hogyan mondjam el. Ez az információ megváltoztatta volna a kettőnk viszonyát, amitől féltem. Szerettem a mostani állapotunkat, szenvedélyes hajnalok és reggelek – hisz éjszaka és nappal a dolgait intézte- , tüzes viták, majd kibékülések. A legtöbb dolgot megbeszéltük, nem voltak titkaink egymás előtt. Ettől féltem a legjobban, hogy majd megpróbál megkímélni a dolgoktól, és újra ott fogunk tartani, mint az elején. De ott volt egy másik érzés is bennem, el akartam dicsekedni vele, megosztani másokkal az örömömet. De ez első győzedelmeskedett a másodikon. Nem szóltam senkinek egy szót sem. Minden ugyanúgy folytatódott, mint előtte. Senkinek sem tűnt fel. Vagyis egy valakinek igen… Céline tudta. Nem mondott semmit sem, bölcsen hallgatott, de tudta.
Céline és Lilith karácsonyi lázban égtek, bár nem ünnepelték ezt az ünnepet. Mindenhová magukkal cipeltek, sok időt töltöttem New Orleans karácsonyi lázban égő üzleteiben, plázájában. Magamat megleptem egy naplóval, le szerettem volna jegyezni minden tapasztalatomat a terhességgel kapcsolatban, egy részletét sem akartam elhanyagolni. Vettem magzatvédő vitaminokat, és baba-mama könyvet. Persze, mindezt titokban.
Felsiettem a szobámba, egy internetes terhességi kalkulátorral számolgattam, körülbelül a nyolcadik hétben járhattam. Jó, mondjuk én könnyedén megfeledkeztem a menstruációmról, hisz nem a pontosságáról volt híres, de azért hamarabb is feltűnhetett volna a dolog… Olyan felelőtlen vagyok! Azóta, hogy rendeződtek a dolgaink Dantéval, már nem igen figyeltem erre oda.
Fellapoztam a könyvet, kinyitottam a naplót, és lejegyeztem az eddigi tapasztalataimat. Most, hogy kiderült, régebb óta vagyok várandós, mint gondoltam, iszonyat dühös lettem magamra. Rendszeresen szerettem volna vezetni a jegyzeteimet, de most megdőlt ez az elhatározásom. Jószerint, észre sem vettem semmit a testemben folyó folyamatokból. Szóval, az eleje egy nagy kihúzás lesz. Na, nézzük, mit tartogat a 8. hét.
Nos, ezen a héten ajánlatos orvoshoz menni. Na, jó, de kihez? Nem igazán akarództam visszamenni az emberi dokihoz, főleg így, várandósan. Lehet, hogy nem is úgy fejlődnek a halhatatlan magzatok, mint az emberiek! Semmit sem tudtam erről, és ez bosszantó volt. Keresnem kellett egy orvost, lehetőleg, aki tudott a világunkról, és a babák fejlődéséről.
Ezt meg is említettem Danténak, de nem szóltam semmit sem a terhességemről. Az ágyában feküdtünk, szokásos pózban. Én az oldalamon, ő pedig szorosan hozzám simulva. Fedetlen hátamat cirógatta, apró köröket rajzolgatott a bőrömre.
- Dante?– kezdtem.
- Hm?– búgta, miközben lágy csókot nyomott a nyakamra. Éles fogaival a bőrömet karcolgatta. Ez így… nem lesz jó. Elhúzódtam tőle, hátha így jobban tudok koncentrálni. Nem igazán jött be. – Igen?
- Ismersz halhatatlan orvost?– Értetlenül bámult rám. – Vagyis, olyat, aki tud rólunk.
- Értem, csak azon gondolkozom, hogy minek neked… – Hazudj, hazudj!
- Szeretném, ha egy olyan is megvizsgálna, hátha van valami rendellenességem…
- Devina, ugye, nem amiatt van ez, hogy a múltkor azt mondta, meddő vagy? Hülye voltam, és ingerült, nem gondoltam komolyan!
- Tudom, de most nem erről van szó. Csak a biztonság kedvéért– mosolyogtam rá.
- Hát jó, ha gondolod, holnap elmehetünk Connorhoz, ő szokta az Őrzőket is ellátni. Bostonban van a rendelője…
- Állj! Bocs, de én nem szívesen utazom annyit! – morgolódtam. Morcos képemre nevetni kezdett, mintha tudna valamit, amit én nem.
- Megmutatom az utazás másik formáját– mondta.
- És mégis mit? Remélem, nem egy kalapban fogjuk végezni, mint Bob és Bobek.

Nos, nem egy kalapban kötöttünk ki. Kiderült, hogy máshová is vezetnek átjárók, nemcsak New Orleans egyik garázsába, ahol rendszeresen meglátogattam a várost. Boston belvárosába vezetett az átjáró. Egy fekete Escalade várt ránk. Kivételesen nem hátulra ültünk, mint első közös utunk alkalmával, most a férjem vezetett, az anyósülésről bámultam a várost. Nem jártam még Bostonban, soha nem is vágytam rá. Nem vonzott igazán a hely.
Sok időbe telt, mire sikerült átvergődnünk a csúcsforgalmon. Dante bekanyarodott egy békésnek tűnő utcába, Beacon Hill egyik részébe, rítt róla, hogy a gazdagok negyedében voltunk. Téglaházak sorakoztak az utca két oldalán, fekete, fényes ajtókkal, kovácsoltvas kerítéssel. Magas fák szegélyezték őket, csak az előkertet lehetett látni. Dante leparkolta az autót az egyik hatalmas ház elé, majd leállította a motort.
- Megérkeztünk– mondta.
- Igen, meg.
Kiszálltunk a kocsiból, majd a kovácsoltvas kerítésnél lévő kaputelefon segítségével bejutottunk a főbejárathoz. A fekete, fényes ajtót két megtermett kőoroszlán őrizte. Alig értünk oda az ajtóhoz, már ki is nyílt. Egy falfehér, libériás inas jelent meg. Arcán kedves mosoly játszott, ahogy meglátta Dantét.
- Uram!–mosolygott az idős férfi a férjemre.
Végigvezetett minket a ,,házon”, ami enyhe kifejezés volt ránézve. Régi, viktoriánus stílusban volt berendezve, kifejezetten férfiasan. Az összes ablak el volt sötétítve, még a spaletták is be voltak csukva. Majd a pincelejáróhoz kísért. Rendelő az alagsorban? Érdekes… A falak kellemes zöldszínűek voltak, tájképek lógtak rajta. Fekete, bőrrel borított székek, kanapék voltak szorosan a falhoz húzva, közöttük asztalok, amiken prospektusok sorakoztak.
- Kérem, várjanak itt, amíg a gazdám végez!– mondta. Gazdám? A férfi gyors, hangtalan lépésekkel elment.
- Dante?
- Igen?– nézett rám.
- Szeretném, ha kint maradnál–kezdtem. Szólásra nyitotta a száját, de nem engedtem neki. – Kínos lesz, szóval, szeretném inkább egyedül intézni!
- Rendben, ahogy szeretnéd– Megszorítottam a kezét az üvegasztal fölött. Remélem, diszkréten fogja kezelni a doki a helyzetet, és ő sem fog hallgatózni. Nem szeretném, ha most derülne ki a dolog.
Dr. Connor Bromley és Dante rég nem látott barátként üdvözölte egymást. Connor magas volt, úgy száznyolcvan és százkilencven között lehetett, markáns arca, széles válla, és szőkésbarna haja volt. Mellesleg egy kicsit vámpír is. Soteriához és Theonéhoz képest neki nem hófehér, hanem gyönyörű karamellárnyalatú bőre volt. Váltottak pár szót, majd bekísért a rendelőjébe. Több ajtó nyílt a helyiségből, de mind be volt zárva. Én csak egy szülőágyat, és egy vizsgálószéket láttam. Megijedtem. A félelmem kiteljesedett, a vér a fülemben dobolt, meg sem hallottam, mit mondott Dr. Bromley. Féltem, hogy Dante mindent hall.
- Tessék? Elnézést, nem figyeltem oda- néztem bocsánatkérően a férfi felé.
- Nem kell félnie, elég sokan járnak hozzám.
- Gondolom, de nekem nem ez a bajom– húzódtam hátrébb. Jegesen elmosolyodott.
- A vámpírságom?– kérdezte.
- Dehogy! Atyaég, a komornyikunk is az! Hanem…–az ajtó felé mutattam,– Mindent hall?– mutattam az ajtó felé.
- Nem. Hangszigeteltek a szobák–felelte. Ó, nem lehet ekkora szerencsém!

Elmondtam neki, hogy miért is jöttem. Nem kérdezett semmit sem. Egy paraván mögött, deréktól lefelé levetkőztem, majd felfeküdtem a vizsgálóasztalra, bedugtam a lábamat a kengyelbe. Hüvelyi ultrahanggal megvizsgált, mindent rendben talált. Kérdéseket tett fel, majd meghatározta a baba születésének az idejét. Jól számoltam otthon, augusztus elejére voltam kiírva.

- Köszönöm!– mondtam.
- Ez a munkám, de… Nem szívesen hallgatom el az igazságot egy régi barátom elöl. Ha szabad kérdeznem, miért nem mondta még el neki?
- Még nem készültem fel rá. Tudja, az életem eléggé bonyolult. Minden sarkon ellenségek, és nem tudni, hogy mit hoz a holnap. Amíg lehet, szeretném titokban tartani.
- Értem. Nos, igen nagy szerencséje van, hölgyem, hogy nincsenek reggeli rosszullétei.
- Igen, tényleg szerencsés vagyok.

Elzártam a gondolataimat, próbáltam higgadtnak, gondtalannak tűnni. Csendben tettük meg a hazavezető utat, otthon sem beszéltünk többet. Vagyis ő próbálkozott vele, de én elég passzív voltam, egy idő után feladta.

***
A hetek csakúgy szálltak, a hasam meg kezdett gömbölyödni. Hamarosan el kell majd mondanom a dolgot…

14.

Drágáim!
Nagyon sok boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek!
Jó olvasást!;)


Még mindig vízszintes helyzetben voltunk, a lábam közt térdelt, a nyakamat cirógatta az ajkával. A takaró- és lepedőhegyek vettek körül minket, mindkettőnk haja kócos volt, ajkaink duzzadoztak a heves csókoktól. Újra belém döfött, fáradhatatlan szeretőnek bizonyult. Nem úgy, mint én. Pihegve dobáltam a kócos fejem a párnán, miközben férjem erős lökéseit fogadtam. A fejem alatt lévő puha párnába fúrta az arcát, hatalmas tenyerével a vállamnál fogva tartott egyhelyben. Határozott kopogás zavarta meg az együttlétünket, a jövevény nem várta meg a ,,Húzz, a jó büdös fenébe” szavakat, kivágta az ajtót. Dante egyből nyúlt a mellettünk lévő selyemkupachoz, rám dobta, majd éles morgással, káromkodva Lucian felé fordult.
- Mi van? Mit akarsz?!– vakkantotta testvére felé.
- Csak feljöttem megnézni, minden rendben van-e. Tudod, igazán döbbenetes volt az a jelenet a szalonban, és a lány kiáltásai sem voltak igazán kecsegtetőek – Elfordítottam az így is piros arcomat Lucianről, fel akartam tápászkodni, de még mindig bennem volt, a takaró alatt visszanyomott az ágyra. – Alden még mindig vár rád, és örülne, ha mielőbb lehúznád a segged, most pontosan idéztem. És nem kell félned, Ray elhúzott.
- Most, hogy ezt így elmondtad, eltűnnél?!
- Nem, még egy kicsit elnéznélek titeket…
- Zártkörű a buli– mondtam.
- Oh, a fenébe!– majd mosolyogva becsukta maga után az ajtót.
- Ezért meg fogom ölni!– morogta.
- Végül is jó, hogy jött, mert így kevesebb az esélye, hogy Ó-lábam legyen – nevettem, de Dante egy határozott csípőkörzésével eszembe juttatott egy fontosabb dolgot, a nevetésnél…
Fél órával később, nehézkesen járva ballagtam át a saját szobámba. Zuhanyzás közben sem hagytuk abba az üzekedést, nem bírtuk ki egymás közelsége nélkül. Dante túlméretezett szatén köntöse volt rajtam, imádtam érezni magamon a sötét, fűszeres illatot, ami átitatta az egész fekete anyagot. Egy törölközővel szárítgattam a hajamat, közben azon agyaltam, hogy hogyan ússzam meg a találkozást Dante barátaival. Nem sikerült valami jóra a belépőm… Biztos, ledér nőcskének tarthatnak. Még én is éreztem! A régi énem, biztos, hogy nem szaladgált volna, és hergeli a szexuálisan túlfűtött férjét. De már nem voltam a régi, sőt, teljesen újjászülettem, a tükör előtt állva vizsgálgattam az arcomat.
Az elmúlt hónapok fáradalmas megpróbáltatásai után, a szemeim alatt lévő karikák eltűntek, mintha nem is lettek volna. Hmmm, eddig nem értettem, hogy a barátnőim miért hajtogatják állandóan, milyen jó a szex, de most? Közelebbről megvizsgáltam az arcomat, a szemem és a bőröm csak úgy csillogott a boldogságtól! Csak az ülési szokásaimon kell majd változtatnom, egy bizonyos pontom minden lépésnél fájdalmasan sajgott… Nem is csodálom egy ilyen intenzív együttlét után.
Hajszárítás után kiválasztottam egy szolid, fekete ruhát, a hajamat felkötöttem szoros lófarokba. Most már muszáj lesz lemennem. Egy utolsó mély lélegzetet vettem, majd, mielőtt meggondolhattam volna magam, végigkapkodtam a virgácsaimat a folyosókon, és Célinének segítettem a vacsora készítésénél. Megtudtam, hogy vacsorára is maradnak a vendégeink, szóval biztos, hogy nem fogom tudni elkerülni a kínoz találkozást. Remek. Feltettem egy nagy fazék vizet forrni a tésztának, majd segítettem a sültnél. Céline tortát sütött, kettőt is, és nem zsúrtorta méretűek voltak. A vörös hajú szépség igen boldognak tűnt. Nem beszélt sokat, kiadta az utasításokat Bethnek és nekem, közben dúdolgatott, és mosolygott. Szinte biztos voltam, hogy tudja, ,,jóban” vagyok az unokájával. Jeremy jelent meg az ajtóban, éberen tekergett a konyhában, Beth fülébe sutyorgott valamit, majd eltűnt. Pár másodperccel később Beth is kisurrant utána. Érdekes. Lilith is megérkezett, segített nagyanyjának a torták dekorálásában. Önfeledten csacsogott, teljesen más személy volt, szinte nem is hasonlított a régi önmagára.
Mikor kimentem az étkezőbe virágokkal teli vázákkal, majdnem elejtettem döbbenetemben őket. Lucian tekergett az asztal körül, és terített. Na, jó! Ez megdobja a róla kialakított nézetemet. Elvette tőlem a vázákat, a tálalóra tette őket, majd a fülembe sutyorgott:
- Csukd be a szád, még a végén belerepül valami! – Majd mosolyogva elment.
Enyhén megráztam a fejem, hátha kimegy a kép a fejemből. Ez annyira nem illett a róla kialakított nézetembe! Jó értelemben. Egyébként is sejtettem, hogy jó ember ő, és nem csak a libidója irányítja, de ez…
Visszamentem a konyhába, de már nem tudtam elfoglalni magam semmivel sem. Beth visszatért, a haja enyhén ziláltan állt, a nyakán egy vöröslő folt jelezte, közelebbi kapcsolatba került egy vámpírral. A szeme élénken csillogott, ráadásul dúdolgatva vitte ki a tálakat az étkezőbe. Úgy látszik, ma mindenki remek hangulatban van! Nem voltam hozzászokva, egyedül Céline volt az, aki a legtöbbet mosolygott, de most? Mindenki olyan felhőtlennek tűnt!
- Devina, nem jössz? – kérdezte Lil.
- Ó, de igen, megyek – erőltettem magamra egy mosolyt. Remegő lábakkal haladtam az étkezőbe, hál’ Istennek még egyik férfi sem volt bent, Dante sem.

Leültem a szokásos helyemre, az asztalfő jobbjára, Dante mellé. Lil kihúzta a székét velem szemben, majd a hajával babrált, és velem beszélgetett, de nem bizonyultam jó partnernek ehhez. Aztán bejött az első Őrző. Lélegzetelállítóan vonzó volt, magas, kisportolt testén drága öltöny feszült. Sötét haját hátrafésülve hordta, élénk kék szeme szinte világított a dús, sötét pillák árnyékából. Megállt előttem, és egy csábító mosolyt villantott.
- Damien vagyok – mutatkozott be. Kezet nyújtottam felé.
- Devina – mondtam. A kinyújtott kezemet enyhén megszorította, majd lágy csókot lehelt a kézfejemre.
- Ha szab megjegyeznem, ön tényleg nagyon gyönyörű – bókolt.
- Köszönöm – hebegtem zavarodottan. Elengedte a kézfejemet, majd egy biccentéssel Lilith felé közeledett.
- Lily, drágám, olyan rég láttalak már!
- Túlságosan is rég! – Ölelte magához a férfit.
- És milyen csinos is vagy! – mérte végig a lányt.
- Jaj, hagyjál már! – Damien suttogott valamit Lilithnek, mire a lány vörösebb lett a hajánál is, majd erősen belebokszolt a férfi karjába.
A lány figyelmét lekötötte az érkező Daniel, már meg is feledkezett az előző udvarlójáról. Damien Célinét is hasonló üdvözlésben részesítette, majd helyet foglalt az asztal másik végén. Pár perccel később bejött a szobába, mint utóbb kiderült, Alden, Garrett, Lucian és Dante. Alden hűvös, visszafogott magatartása előcsalta belőlem a zárkózottságot. Ibolyakék szemei nem tükröztek érzéseket, arcáról sem lehetett leolvasni semmit. Nyakán végződő mély sebhely tette félelmetessé a megjelenését. A fehér ing, amit viselt, jól látatta a sebhelyet, meg sem próbálta elrejteni. Ugyanúgy fogadott, mint Damien, finom csókot lehelt a kézfejemre, bemutatkozott, majd Célinét és Lilt is hasonlóan fogadta, aztán leült Damiennel szembe. Garrett Damiennel hasonlatos fogadtatásban részesített, örült nekem. Napbarnított bőre volt, szőkés, enyhén hullámos haja a válláig ért. A vérfarkasokra jellemző, jég kék szemekkel, és fekete, karmos kézzel rendelkezett. Egyáltalán nem ijedtem meg tőle.
A vacsora legnagyobb meglepetésemre kellemesen zajlott, nem jött fel a kis ,,kalandunk” Dantéval. Főleg Damien és Garrett érdeklődött felőlem, Alden el volt a saját világában. Nem vett részt a beszélgetésekben, néha szólt közbe, vagy ha kérdezték. Mégis, a jelenléte nyomasztóan hatott rám. A vacsora végén ő távozott a leghamarabb, pár mondatot eldörmögött Danténak, nem érettem nagyon. Damien és Garrett egyszerre mentek el, majd Lucian, Daniel Lilith-tel.
Dante és én segítettünk leszedni az asztalt. A konyhából jöttünk vissza, a folyosók gyér megvilágításában bizseregni kezdtem férjem közelségétől. Hirtelen magához húzott, és szenvedélyes csókban részesülhettem. Kihúzta a hajgumit a hajamból, majd az öklére csavarta a hajamat. Egész este rosszallóan nézte, hogy össze van fogva.
- Utálom, ha felkötöd… - morogta a vállgödrömbe.
- Sajnálom, de borzoltad össze! Úgy néztem ki, mint egy oroszlán.
- Ma éjszaka nem leszek itthon – folytatta, közben apró csókokkal ajándékozta meg az érzékeny bőrfelületet. Megdermedtem a szavaira. Már megint nem lesz itt. Elhúzódtam, és tovább haladtam a szobám felé. –Most meg mi ütött beléd?! – jött utánam.
- Az égvilágon semmi! – morogtam.
- Te is tudod, hogy nappal a démonok nem olyan tevékenyek, mint este.
- Bocs, én nem ezt tapasztaltam. Ha ilyen vagy inaktív állapotban, kíváncsi lennék milyen vagy aktívan. Huh, a mindenit!
- Én nem így értettem. Egyébként meg, ha attól félsz, hogy megcsallak, nagyon nem akartam tovább feszegetni ezt a témád, de, mint tudod más nőkkel nem tudok már együtt lenni.
- Attól, hogy még nem áll fel, simán el tudsz lenni velük, saját kézből tapasztaltam.
- Devina! – Érdekelt, becsaptam előtte az ajtót, kulcsra zártam. – Devina, a rohadt életbe, nyisd ki azt az átkozott ajtót, ha veled beszélek! – dörömbölt a túloldalról.
- Nem, nem beszélsz velem, hanem kiabálsz!
- Ha nem csaptad volna rám, nem tartanánk itt – folytatta ugyanabban a hangnemben.
- Menj innen!

Nem kellett kétszer mondanom, nem volt az a könyörgő típus. Rosszul is esett, kicsit még hízeleghetett volna…
Morgolódva készülődtem a lefekvéshez. Zuhanyzás után a hajamon töltöttem ki a mérgem, téptem a hajkefével, nem törődve a fejbőröm sajgásával. Felvettem egy kényelmes pizsamát, úgy sem számítottam éjszakai látogatóra. Bebújtam az ágyba, és olvasni próbáltam, sikertelenül. Tombolt bennem a méreg, csakúgy, mint odakint a vihar. Ezt utáltam az Alvilágban, ritkán sütött a nap, állandóan borús, viharos volt az idő. És sötét volt a szobában. Mindig is féltem a sötétben. Felkeltem, elhúztam a nehéz függönyöket, hátha a vihar elmúltával besüt a hold. De nem akart elmúlni. Mikor sikerült elbóbiskolnom, mindig felébresztett az ablakom előtti fa ágainak karistoló hangja. Borzalmas volt. Ránéztem az órára: még csak egy óra múlt. Megpróbálkoztam a bárányszámolással, sikertelenül. Fél órával később a Dantéval közös szobánk ajtaja kinyílt, és egy sötét árny tartott az ágy felé. Megmarkoltam a párnám alatt tartott tőrt, amit még a férjemtől kaptam, és vártam. Ha támad, simán el tudom intézni. De nem bántott. Megkerülte az ágyat, és a takaróm alá siklott. Magához húzott, ágaskodó, kemény vesszője a fenekemhez szorult.
- Máskor kevésbé látványosan markold meg azt a tőrt! – suttogta a fülembe.
- A francba! – sziszegtem.
- Ugye, tudod, hogy jól felhúztad az agyamat, hm? – kérdezte évődő hangon, cseppet sem hangzott már ingerültnek.
- Ez volt a célom, és be is vált. Itt vagy mellettem!
- Te kis hamis! – Maga alá fordított, majd forró pillantásával lángra gyújtotta az érzékeimet. – Ha tudtad, hogy visszajövök, miért nem vagy már meztelen? – kérdezte vontatottan, közben elkezdett kihámozni a pizsamából.
- Ki mondta, hogy szeretkezni akarok? – Arcán döbbenet virított, hangosan kifújta a levegőt, majd mellém gurult.
- Sajnálom – mormolta összeszorított fogakkal. – Elfelejtettem, hogy fájhat még neked.
- Semmi baj. Mit csináltál éjszaka?
- Végigjártam New Orleans összes lebuját, és vállalkozó szellemű hölgyekkel henteregtem – felelte vállat vonva.
- Gondoltam.
- És te?
- Én sem voltam rest, felkerestem Jeremy szobáját. Szerinted mitől vagyok kifáradva?
- Hagyd abba, féltékeny leszek.
- Lehetsz is!
- Főleg, hogy Jeremy végig velem volt.
- A fenébe! – zúgolódtam. Tudtam, hogy csak viccelt a nőkkel kapcsolatban, de azért féltékeny voltam, ő meg végig tudta, hogy nem is volt Jeremy.
- Egyébként is, mindenki tudja, hogy az enyém vagy! – mondta.
- Tessék?! Ezt, hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Ha bárki hozzád ér, ismeri a következményeit – Szavainak brutáliságának meg kellett volna rémítenie, de nem így történt. Sőt, hízelgett. Közelebb húzódtam hozzá, fejemet széles mellkasára hajtottam. – Csak az enyém!

13.

Ajánlom ezt a fejezetet MoOának, Nagyon sok boldog születésnapot kívánok drága MoOám! :)

Leültem az ágya szélére. Fel-alá járkált, az őrületbe kergetett ezzel. A szemem egy idő után golyózni kezdett, és inkább a falon lévő tájképet kezdtem fixírozni. Nem szólalt meg. Néha rám nézett, mintha tőlem várná a magyarázatot. Egész teste feszült volt, egy izom vadul lüktetett az állán, szemei sötéten fénylettek, elvesztem bennük. Olyon volt, akár egy feketelyuk. Zuhanytól nedves hajába dúrt, mintha onnan merítene erőt.
- Tudod, ha megengedted volna, hogy elolvassam az írást, akkor már sokkal okosabb lennék. Ezzel a járkálással egyikünk sem jut előrébb, mondjuk csak te, hamarabb elszédülsz tőle­­ próbáltam feldobni a fagyos hangulatot. Egy hangos morgás volt a válasz a próbálkozásomra. – Na jó, majd ha nem kell Dr. Dolittle, hogy megértsem mit akarsz mondani, szólj. Addig is… - Elindultam a szobámba, hangosan becsaptam az ajtót. de mielőtt kettőt pisloghattam volna Dante robogott be rajta, és szintén bevágta a szerencsétlen ajtót, hogy csak rezgett utána. Elkapta a karomat, majd hadarni kezdett.
Alig fogtam fel belőle valamit. Mikor végzett mondandójával, hangosan kifújta az addig benntartott levegőt. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, a lényeget megértettem belőle.
Lassan leengedte a mellkasom előtt összeszorított karomat. Finoman megdörzsöltem, észre sem vettem, hogy milyen durván markolt meg.
- Nem szólsz semmit? – törte meg a feszült csendet.
- Ehhez most mit szóljak? – kérdeztem értetlenül. – Nálad nagyobb ökröt még életemben nem láttam. Pedig elhiheted, hogy sok mindent éltem már át. De, te, te viszed a pálmát! Tudod, azt hittem, hogy valami nagyobb horderejű dologról van szó.
- Hidd el, ez elég nagy ,,horderejű”dolog, főleg nekem – morogta.
- Hány éves is vagy? – kérdeztem.
- 112, de ez most, hogy jön ide? – nézett rám értetlenül.
- Wow, én 36. Tudtommal nekem kéne fennakadnom azon, hogy nem élhetek már mással, az egész halhatatlanságomat veled kell letöltenem, egy vén papával, nem, te azon vagy kibukva, hogy százvalahány év alatt nem élhetted ki magad eléggé más nőkkel, és most velem kell beérned. Sajnálom, barátom, ilyen az élet! Szívás! – Kezdtem már nagyon begurulni. Még ő van felháborodva! Teszek rá, tudtommal ő keresett meg engem, és ő ragaszkodott a lelki társas izé megpecsételéséhez, a házassághoz. Élhettünk volna, mint Marci hevesen, külön földrészen, de ő nem! Most visszakapja!
- Tessék?! Nem, nem ez a baj…
- Hanem? Ne aggódj, az Őrzős dolgaidba sem fogok beleavatkozni, azt csinálsz, amit akarsz! – kiáltottam hisztérikusan. Életemben nem voltam ennyire paprikás. Jó, talán akkor, amikor széttépte az ágyneműmet a párizsi lakásomban, de az szelíd kis szellő volt, a mostani hurrikánhoz képest, ami fortyogott bennem.
- Ennek igazán örülök.
- Örülhetsz is! Ahogy megszületik a gyerekünk, el akarok költözni, jó messzire innen! Nem akarok egy percnél tovább sem itt maradni! – zúgolódtam tovább. Kibújtam az ajtó és a teste közül, majd a szoba túlsó végébe menekültem. Nagyon nem jó a közelében lenni, amikor kitör belőle a düh. Már így is alig bírtam elviselni a közelségét.
- Ha egyáltalán megszületik! – grimaszolt. Tekintete, ha lehetséges, még jobban eltorzult a méregtől.
- Tessék? – sikkantottam hisztérikusan. Ezzel meg mit akar mondani?
- Úgy, hogy még mindig nem estél teherbe!
- Ez egy hosszadalmas folyamat – motyogtam. Lehet, hogy tényleg baj van?
- Amennyit mi üzekedtünk a három hónap alatt, már egy egész római légiót kellett volna szülnöd! – Szavaira megmerevedtem. Hogy tud ennyire kegyetlen lenni? Szavai úgy martak belém, akár egy kígyó az áldozatába. Megembereltem magam, visszavettem magamra a ,,tomboló” álarcomat, nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak a szavai. Felkaptam az első tárgyat az asztalról-történetesen egy Tiffany lámpát-, majd teljes erőmből hozzávágtam. Sajnos nem talált célba. Az ajtónak csapódva széttört.
- Semmi bajom, ahogy azt te is tudod! Voltam orvosnál, aki mindent rendben talált- ordítottam. - Lehet, hogy a te játékosaiddal vannak problémák, talán gyorsabbnak kéne lenniük… - vágtam vissza. Ahogy láttam, ő is sérelmezte a szavaimat. Tekintete zavart lett, de gyorsan összeszedte magát, és újult erővel kezdett támadásba. Az éjjeliszekrényről rózsástól felkapta az egyik antik vázát, majd direkt elvétve a célt elhajította. Csörömpölve hullottak a földre a porcelándarabok, a virágok megtört katonaként, sérülten feküdtek a földön. Kikerekedett szemekkel, magyarázatot várva bámultam a férjemre, aki csak megvonta a vállát.
- Ha te dobálhatsz, akkor én is! – végül is logikus…. De így már nem volt élvezetes a tárgydobálós játék.
Letettem a kezemben lévő bögrét. Nagyot szusszantottam, majd dobbantottam. Ő is észrevehette a változást, de azért óvatosan, vigyázva, nehogy újrakezdjem, közeledni kezdett felém. Mikor már csak pár lépés választott el tőle, kitértem előle, átvetettem magam az ágyon, majd az ajtóhoz rohanva, feltéptem azt, majd végigszaladtam a folyosókon. Hallottam Dante dübögő, gyors lépteit mögöttem, majd megéreztem a karját a csípőm körül. Felsikoltottam, próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam.
Nekidöntött a lépcsőforduló alatt lévő falnak, majd vadul csókolni kezdett. Éhesen szívott magába, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Durván csókolt, miközben megpróbálta lehúzni a ruhám cipzárját hátul. Nem sikerült neki. Dühödt morgás kíséretében elszakította a vörös nyári ruhám egyik pántját. Elhúzódtam tőle, vadul dobogó szívem ki akart esni a helyéről, a légzésem nem akart csillapodni. Őrült ötletem támadt, ami igen fájdalmasnak tűnt mindkettőnk számára. Meglendítettem az öklömet és arcon vágtam, majd teljes erőmből futni kezdtem a szalon felé, hogy elérjem a terasz, vagy a bejárati ajtót.
Nem eredt egyből után, adott egy kis előnyt. Hallottam a lépcső alól jövő hangos nevetését, majd mikor lekanyarodtam a szalonhoz vezető folyosóhoz, meghallottam erős, gyors lépteit. Hátranéztem, de nem volt ott. Lassítottam, gyanakvóan lestem be a következő sarkon, nem láttam semmi különöset. Értetlenül álltam, de aztán vállat vonva, a szalon felé kezdtem futni. A ruhám széttépet felét a vállamhoz szorítva értem el az úti célomat. Majdnem orra buktam, amikor megláttam az öt férfit. De aztán sikerült megőriznem az egyensúlyomat. Huszonöt kíváncsi szem szegeződött rám. Kettőt felismertem közülük, Rayt és Luciant, de a többit még életemben nem láttam. Elpirultam, ahogy megértettem, mit bámulnak annyira. Igen zilált lehettem, a ruhám fele cafatokban lógott rajtam, az ajkam csókoktól duzzadt.
Aztán megváltozott a testhelyzetem, hirtelen a földön kötöttem ki, hangos sikollyal konstatáltam, hogy Dante rám talált. Ő még nem vehette észre a vendégeinket, vagy csak nem törődött velük. Teljes testével betakart, éreztem növekvő vágyát a hasamnak nyomódni. Kemény szerszámához préseltem magam, összekulcsoltam a lábaimat a derekán.
- Hé, haver, ha lehet, ezt ne itt folytassátok, Ray, mindjárt neked fog ugrani! – szólt egy mély hang. Dante egyből felkapta fejét, és a hang irányába fordult. Én inkább Dante vállgödrébe fúrtam égő arcomat. Férjem elmormolt egy káromkodást, majd felemelt a padlóról, és kisietett a szalonból.
- Ezért meg fog ölni téged! – kuncogtam.
- Az biztos – mosolygott. Lehajolt, és megcsókolt. Lágyabban a szokottnál, majd’ elolvadtam tőle.
Felvitt a szobájába, majd mikor elértük az ágyat, durván lelökött a közepére. Felháborodva másztam át rajta, de nem értem el a padlót, Dante visszarántott a lábamnál fogva. Erősen megkapaszkodtam az ágytakaróban, ami persze nem ért semmit sem, lerántottam az ágyról, ahogy egyre közelebb kerültem a Vadászomhoz. Mikor már megint alatta feküdtem, és gyönyörsikolyokat csalt elő belőlem a csodálatos ujjai közreműködésével, újra meglegyintettem az öklömet, és megint csak lekevertem neki egyet. Fájón tapogatta az állát, addig én felpattantam, és az ajtó felé kezdtem rohanni. De elvágta az utamat, és kénytelen voltam irányt változtatni. Megint megkerültem az ágyat, olyan voltam, mint egy vadállat, akinek hamarosan eljön a vég. Remélhetőleg az enyém gyönyör formájában fog bekövetkezni.
Kezdte megunni a körbe-körbefutkosásomat, mikor újra az ágy felé vetettem magam, rám dobta az ágytakarót, mire a nehéz bársony lenyomott az ágyra. Prüszkölve löktem le magamról, nem láttam semmit, csak a szőke hajzuhatagomat, ami az arcomba hullott. Majd, mikor sikerült eltávolítanom a látómezőmből a szőke tincseket, Dante öntelt vigyorával találtam magam szembe.
Lelökte rólam a nehéz bársonyt, fölém tornyosult, beterített hatalmas, izmoktól duzzadt testével. A két kezemet lefogta a fejem felett, nehogy még egyszer rám jöjjön a futhatnék. Erős combjával szétterpesztette az enyémeket, nem tudtam megmozdulni. Akármennyire kiszolgáltatott volt a helyzet, élveztem. Ficánkolni kezdtem, kidomborítottam a hátamat, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, Letépte rólam a ruhámból megmaradt lenge, vörös anyagot, majd ajkaival becézte a felhevült bőrömet.
- Ha megint megütsz, hidd el, megbosszulom! – ebben teljesen biztos voltam. A bensőm egy része erre vágyott, kiáltotta, hogy ,, Üsd meg!”, hogy mennyire vágytam én arra a bosszúra. Nyöszörögni kezdtem a szavaira. – Tetszik ez a lehetőség, igaz? Csak rajta, kicsim, üss meg! – És Isten látja lelkemet, megtettem! Gonosz mosoly terült szét az arcán, durván megcsókolt, majd a mellkasom fölé tolta a melltartómat. Úgy bámulta a domborulataimat, mintha csodát látott volna. – Elengedem a karodat, ne csinálj semmi ostobaságot – figyelmeztetett.
Megmarkolta mindkét halmot, a mellbimbóim fájón lüktettek az enyhülésért.
- A fenébe! – zúgolódott felettem.
Éhesen vette ajkai közé a sajgó bimbót, majd szívni kezdte. Teljes súlyával rám nehezedett, de nem zavart, minél közelebb akartam érezni magamhoz. Másik mellemet a kezével cirógatta, közel kerültem az eksztázishoz, de az utolsó pillanatban abbahagyta. Ez volt tehát a bosszúja. Remek, kellett nekem ráhallgatnom! Addig-addig játszotta ezt velem, míg elkezdtem neki könyörögni.
- Ó Istenem! – nyüszítettem.
- Már késő az imádkozáshoz, édesem! – morogta ördögien.
Egy utolsó csókot lehelt az érzékeny halomra, majd feltérdelt fölöttem. Föltornáztam magam, már alig bírtam magammal, magamban akartam érezni őt, akartam, hogy kitöltsön! Kikapcsoltam az övét, majd a gombokkal vacakoltam, de aztán sikerült. Türelmetlenül rángattam le róla a farmert és az alsónadrágot. Meg akartam markolni, én is kínozni akartam, ahogy ő engem, de Dante elkapta a markomat, lágyan a tenyerembe csókolt.
- Nem, cicám, most nem!
Csalódottságomban nyüszítésre emlékeztető hangot adtam ki, de eszembe jutott valami. Ha el akarja rontani ezt az alkalmat is azzal, hogy több kételyt hagy bennem, azzal hogy nem vetkőzik le, melléfogott. Megmarkoltam az ingje gallérját, lehúztam magamhoz, majd a szokottnál hosszabbra hagyott körmeimet az ing kényes anyagába vájtam a hátánál, és végigszakítottam. Fel sem fogta, hogy mi történt, tovább ingerelte a testemet. Lehet, hogy csak én fújtam fel a dolgot? Nincs is itt semmiféle rejtély? Az ing nem volt begombolva az ujjánál, könnyedén lerángattam róla a vékony anyagot. Felpattant rólam, levette magáról a maradék ruhadarabokat, majd visszafeküdt rám.
- Nem tudok tovább várni, Devina! – hörögte. Nem, nem, én sem akartam tovább húzni az időt. Rám nehezedett, majd egy határozott lökéssel belém nyomult. Úristen! Gyönyör hullámzott végig rajtam, begörbítettem a hátamat, hozzádörzsöltem a csípőmet, többet akartam. Megmarkoltam a hátát, és valami furcsát éreztem. Végigsimítottam a hátán, keresztben mély barázdákat fedeztem fel. Megdermedt fölöttem. Csípőjének erőteljes, pumpáló mozdulatai abbamaradtak.
- Dante? – Megrázta a fejét, majd egy erőteljes lökéssel mindkettőnknek elhozta a megváltást.


Némán feküdtem a mellkasán, lusta köröket rajzolgatott a bőrömre, vagy éppen a hajammal játszott. Nem mondott semmit sem. Én pedig nem kérdeztem. Élveztem a közelségét, a testéből áradó férfias erőt. Még közelebb bújtam hozzá. Furdalt a kíváncsiság, és már nagyon untam, hogy nem mond semmit sem. Már jó ideje feküdtünk így, mikor már nem bírtam tovább ezt a csendet. Nem a szokásos, szeretkezés utáni elégedett némaság volt, ez valami nyomasztó, sűrű, ami beszipolyoz és megfojt.
- Ha akarod, nem kell elmondanod.
- Köszönöm, hogy megengeded, hogy válasszak – válaszolta gúnyosan.
- És persze, kicsit sem vagyok kíváncsi – tettem hozzá. Felhorkantott.
- Ez a legfőbb vágyad jelenleg, hogy megtudd, mi történt.
- Nem, igazából egy nagy adag jégkrémre vágyom, de ez is megtenné.
- Éhes vagy? – kérdezte. Egyből ugrásra kész volt, felült az ágy szélén.
- Várhat még – vontam vállat. Az egész hátát beterítették a hegek, mélyek voltak, hálószerűen szétterülve a bőrén. Mögétérdeltem, és megérintettem az egyiket. Megfeszült az érintésemre. Legyen átkozott, aki ezt tette vele! Végigcirógattam az egész hátát, majd lágy csókokat leheltem rájuk.
- A nagybátyám.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Ivan tette a szüleim halála után. Egy időre ő vett magához minket, és Lucianön és rajtam élte ki a haragját.
- Ez borzasztó! – suttogtam. – Annyira sajnálom! – közelebb húzódtam, hátulról átöleltem.
- Tennem kellett volna valamit, akkor!
- Gyerek voltál, nem csinálhattál semmit sem! – Finoman visszahúztam az ágyba, szorosan hozzábújtam, és magunkra húztam a takarót. Éreztem, hogy eltűnik a testéből a feszültség.
- Sajnálom, hogy bántottalak! – mondta egy idő után.
- Mikor? – kérdeztem értetlenül.
- Amikor azt mondtam, meddő vagy.
- Konkrétan nem ezt mondtad, de, oké. Én pedig azt, hogy steril vagy.
- ,,Konkrétan nem ezt mondtad, de oké” – ismételte az előbb elhangzott szavaimat. Kezdjük tisztalappal.
- Rendben. Nincs több hazugság, aprócseprő titok, rejtély. Mindent elmondasz nekem, akár félsz a reakciómtól, akár nem. Nőből vagyok, lehetek szeszélyes, és kiismerhetetlen!
- Én pedig férfiból, nekem pedig lehetnek titkaim, nem? Ha már itt tartunk…
- Oké, akkor a NAGY és FONTOS dolgokat mondjuk csak el.
- Például, hogy kívánlak? – kérdezte.
- Igen, ahogy érzem ez tényleg NAGY és FONTOS!


Huh, remélem mindenkinek tetszett, kivételesen egész nap írtam a dolgot, rengeteg variáció készült, remélem nem túloztam el a dolgokat, és minden jó lett! :) Ezer bocsánat a késésért, ezért nem tette bele gonosz befejezést! :)