Huszadik fejezet

Cal végigsprintelt a zöldellő gyepen, majdnem ledöntve a lábáról Lilithet, aki porcelántányérokkal közeledett a terasz felé. Na igen, a kisfiú nem szeretett megállni, még enni sem, két évesen annyi energiája volt, mint Tapsi Hapsinak. Dante a teraszról próbálta jobb belátásra téríteni a fiát, aki nem volt hajlandó szót fogadni, elrohant az istállók felé.
Devina letette a karjában alvó Phoebét, aki nyöszörögve fogadta az elválást. Annyira összenőttek, a terhesség és a szülés borzalmas volt ezzel az aprósággal, két hónappal korábban jött a világra, és nagyon megizzasztotta őt. Azóta el sem engedte. Mindig a közelében volt, főleg, hogy pont akkor költöztek a démonváros közelébe, mikor megérkezett a legújabb családtag. Két hete. Az picurka csecsemő olyan volt, mint a bátyja, sötét, dús haj, nagy kék szemek, mint általában a kisbabáknak. Angyali kis teremtés volt, ha nem alvásról volt szó.
Devina utálta a mostani házukat. Praktikusabb volt a védelem szempontjából, de rideg és hűvös. Ősi portrék néztek le rá a folyosókról, kísérteties volt az egész. Egyedül e gyerekszobákat kedvelte, ha tehette, itt töltötte minden szabad percét, együtt a gyerekeivel. Megértette, hogy fő a biztonság, és nem a luxus, amit ő fel is fogott szőke fejével, de egyszerűen gyűlölte ezt a kastélyt. Fojtogatta a gonosz…
Phoebe hüppögött, majd hangosan ordítani kezdett a mamája után.
Devina nagyot sóhajtva felvette a babát, majd a hintaszékbe ülve kioldotta a ruháját, és megetette.
Ezek a pillanatok voltak a kedvencei, mikor Phoebét etette, nézte cuppogó kislányát, édes babapofiját, hatalmas kék szemét, amit mindig az övébe fúrt ilyenkor. Devina mosolygott, szívét átjárta a boldogság. Megfeledkezett minden bajáról, Calra és Phoebére leselkedő veszélyekről.
Hintáztatta a magukat, hátha visszaalszik a kicsi, de ő hamarabb szunnyadt el.

☆☆☆

Ray miután beköszönt Célinnének a konyhába, megdögönyözte Calt, rohant az unokahúgához, hogy őt is üdvözölje, na és persze az új jövevényt. A szobaajtó résnyire nyitva volt, látta a hintaszék ringatózását. Halkan bekopogott.
Dev egyből megugrott, lelkiismeret-furdalás öntötte el, ahogy meglátta álmából felébresztett, a kialvatlan Devinát.
- Sajnálom – mondta bocsánatkérően.
- Semmi gond – mosolyogta. – Csak egy perc – mondta, és megigazította a ruháját. – Oké, jöhetsz.
Öt perccel később, Phoebét a karjában tartva ült a kanapén Ray, és nézte az apróság apró, alvó sóhajait. Gyönyörű csöppség volt.
- Rád hasonlítanak – jegyezte meg.
- Szerintem Dantéra, miért gondolod így?
- Te szoktál túl elhamarkodott lenni, mindketten hamarabb jöttek a vártnál – magyarázta.
- Ja – mosolygott Devina a hintaszékből. – Más vagy – jelentette ki.
- Úgy gondolod?
- Dante elmondta, hogy mi történt, annyira sajnálom!
- Hidd el, én is – mosolygott keserűen. – De így jobb, neki.
- De neked nem.
Hosszú hallgatás.
- Szereted őt, igaz? – Ray nem válaszolt. – Igaz. Akkor miért nem vagy most is vele? Ennyire azért nem lehetnek kegyetlenek az istenek…
- De mégis azok. Astrid ember, érted?
- Astrid? Az az Astrid, aki meggyógyította a macskát? – Ray bólintott.
- Engem is – Devina kérdőn tekintett rá. – Megtámadtak, és a sors fintoraként pont az ő klinikájára tévedtem be. Segített nekem – Nem tette hozzá, apró nyomást gyakorolva a nőre. – De túlléptem már ezen.
- Azt látom – mondta gúnyosan a lány. – Ha így néz ki egy ,,túlléptem már ezen” kategóriájú pasi, kíváncsi vagyok arra, amelyik szenved. Annyi szabályt áthágtál már életedben, ezt miért nem? Hiszen szereted…
- De nem a társam! – morogta. Phoebe mérgesen ráncolni kezdte a homlokát, és ökölbe szorította az apró kezét.
- Ó! Hát persze, ember…
- De nem azért jöttem, hogy ezt megtárgyaljuk, azt szerettem volna, ha te tudod meg elsőnek. Megnősülök.
- Tessék? – nézett döbbenten Dev. – A társad?
- Nem – mosolygott keserűen a férfi. – De egy bájos arisztokrata hölgy, aki tökéletes lesz feleségnek.
- Ezt már tudod? – kérdezte kétkedve Dev.
- Reménykedem.
- De nem érzel iránta semmit sem, igaz? – A férfi megrázta a fejét.
- Mennem kell – mondta, és átadta a babát. – Majd valamikor benézek.
- Megint egy gyerek után? Nem szeretnék újabb hónapokat várni rád… Tudod, hiányzol nekünk.
- Ti is nekem, de… sok a dolgom mostanában – Hazug!
- Értem. Akkor… Vigyázz magadra, és gyere hamar! – mondta Devina, és megölelte a férfit. – Szeretlek.
- Én is titeket – Elindult az ajtó felé.
- Ray, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket.

☆☆☆

- Nyomj, kedvesem! – hallotta Astrid dr. Green parancsát. – Mindjárt megvagyunk!
Két baba már kint volt, a nővérek elvitték őket, hogy megmérjék és megtisztítsák őket. Már két kislány büszke anyukája, és most, hamarosan a fia is meg fog születni. A doktornő szavának engedelmeskedve nyomott. Hangosan felsikított, majd’ szétszakadt odalent, és a szíve is őrült iramban zakatolt.
- Megvan – kiáltotta a doktornő. – Egészséges kisfiú – A pici hangos oázásba kezdett, ahogy megérkezett a hideg levegőre, vagy azért, mert elvált az édesanyjától. – Gyönyörű – mondta, Amanda is odalépett hozzájuk, és vizsgálgatta az unokáját. Astrid mindezt homályosan látta, látása elsötétült, a mellkasa megfeszült. Tüdejében bentragadt a levegő. Éles, sípoló hangot hallott valahonnan messziről, és az anyja és dr. Green kétségbeesett hangját.
Nem értette őket. Az üresség elviselhetetlen volt, sötétséget látott, végtelen sötétséget, majd semmit.
Mindent elvágtak.