Huszonegyedik fejezet

Ray hófehér szárnyait megfeszítve landolt a bázis tetején.
Ma nem volt sehová sem beosztva, inni menni sem volt kedve, a beszélgetés Devinával felzaklatta. Az a nő olyan, mintha az elevenébe látna. Látta a kimondatlan dolgokat is, amiket senkivel sem osztott meg, és utált vele ezekről beszélni.
Tulajdonképpen, újra nyílt seb lett a szívén, ahogy Astridra gondolt. Már olyan régen száműzte a fejéből, hogy ne fájjon, tovább tudjon menni, hiszen csak egy ember, de mindig ott élt a fejében az emléke. És az, hogy mekkora hibát is követ el most. Tényleg, miért nem kereste fel még eddig? Nem tudta. Vagyis sejtette, nem akarta bajba keverni a nőt, még több fájdalmat okozni neki. De hiányzott: az érintése, a hangja, az illata, a mosolya, a nyugalmas kis élete… Az egész hiányzott neki.
- Ray… – Alden mögötte állt. Észre sem vette.
- Igen?
- M’elia családja az esküvő időpontját szeretné tudni – Az a francos esküvő!
- Az időpontot? – nézett bambán.
- Igen, azt.
- Szentiván éjjele? Addig még mindkettőnknek van ideje…
- Bármikor meggondolhatod magad, tudom, hogy nem kedveled a családot. Nem is hibáztatlak, Adrik egy seggfej.
- Végre valamiben egyetértünk.
- Figyelj, tudom, hogy ez most nehéz neked.
- Egy frászt!
- De igen, én is voltam már a te helyedben. Le kellett mondanom valakiről, akit szerettem, hogy a vérvonalam megmaradjon. Mindenemet fel kellett áldoznom, de jól döntöttem.
- Ez nem sokat segít – mosolygott keserűen.
- Tudom, nekem sem segített, mikor ezeket mondták nekem, de tudod, hogy nem vagy egyedül.
- Remek. Most érezzem jobban magam?! Vannak még ilyen szívmelengető eszméid, vagy mehetek a dolgomra?
- Ez már hiányzott, menj!
- Viszlát, amigo!

☆☆☆

Éles, fülfájdító hang.
A kis hangocska szüntelenül pittyegett, nem hagyta abba.
Astrid megpróbált felülemelkedni a sötétségen, visszatérni a felszínre, de nem tudott. Emberek beszéltek hozzá, felismerte a hangjukat, Amanda, Reena és Nessa. Bíztatták őt, elfojtott hangon könyörögtek, jöjjön vissza közéjük. Megtette volna ezt külön kérés nélkül is, de nem tudott menekülni a fojtogató, fekete füstből. Behálózta. Elvágta a külvilágtól. A gyermekeitől. Az édes kicsikéjeitől.
A sötétben volt ideje gondolkodni. Elnevezte a gyermekeit. Az első kislánynak Abigail nevet választotta, a második Bonnie lett, és az egy szem fia, Christopher. Sírhatnékja támad, ahogy rájött, talán sohasem fogja látni őket. Örökre be lesz zárva ide, és csak az utolsó percek maradnak meg neki, mikor a szívével viaskodott.
Újra jöttek a hangok. Az édesanyja volt az.
- Kincsem, ébredj fel! Látogatóid jöttek – Hallotta Amanda hangját könnyek élezték. De mást is észlelt. Apró sóhajokat szusszantásokat… A gyermekei! – Mindenki csak rád vár, kincsem. Ébredj fel!
De nem tudott.
Ezek után még jobban belesüllyedt a sűrűségbe, és már a saját gondolatait sem észlelte.
Az öntudatlanság után, hasogató fejfájást észlelt. Lassan nyitotta ki a szemét, pillái makacsul összeragadtak, várta a semmit, a sötétséget, de helyette villódzó fények ugrándoztak a szeme előtt, majd lassan kitisztult a kép.
Egy szobában volt. Amanda a kanapén aludt, mellette Reena. Óvatosan megmozdította a fejét, de a feje fájón tiltakozott. Csövek lógtak ki a testéből, gépekhez voltak csatlakoztatva, amik sajgón jelezték az értékeket. Szóval megvan az a hang!
Megérezte a jelenlétüket. A babái balról aludtak mellette, a plexin keresztül jól látta a vörös kis testeket, az apró karszalagos kezeket… Az egyikőjük ébren volt. Bonnie. Érezte, hogy ő az. Vörös kezecskéjét a plexire tapasztotta, kék szemét mélyen az övébe fúrta.
- Hát szia, te drágaság! – köszöntötte, és ő is odanyomta a mutatóujját. – Hiányoztatok! – suttogta könnyektől botladozva. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha nem látja többet őket.
- Astrid! – Nessa sietett be az ajtón, kezében műanyag pohárral. – Annyira megijesztettél bennünket, szívem. Ne csinálj többször ilyet.
- Igyekszem – motyogta. – Mi történt?
- Eléggé összetett volt a dolog. Szülés közben több ér elpattant, túl sok vért vesztettél. Majd a légzésed, és végül a szíved egyszer csak, leállt. Dr. Green nem tudja az okát, alaposabban ki szeretne vizsgálni.
- Úristen! De ugye, a picikkel minden rendben? Nincs semmi bajuk?
- A lehető legjobb egészségnek örvendenek. Az egyest és a hármast kellett csak lélegeztetőre kapcsolni, de egy óra múlva már ők is rendben voltak. A véretek…
- Igen, erős. Meddig voltam eszméletlen?
- Négy napig. Ahogy lehetett, megkértük a nővért, hogy hozza melléd őket, hátha hamarabb magadhoz térsz.
- Ők segítettek. Hallottam mindent.
- Annyira aggódtunk! Féltettünk… – szipogta.
- Kincsem! – pattant fel Amanda. – Ó, drágaságom…
- Semmi baj, anya, már minden rendben!