Huszonötödik fejezet

Astrid három nappal később a konyhában tevékenykedett. Csirkét és krumplit párolt a sütőben, ez volt a legkönnyebb, amit el tudott készíteni nagyobb kiszerelésben. Ray még ugyan nem volt teljesen felépülve, sőt, egy napja tért magához, de már farkaséhes volt. A szárnyai nem akartak gyógyulni, bár a férfi állította, érzi a regenerálódást. Ő nem kötekedett vele, hiszen nem tudhatja, milyen szárnyakkal élni.
Kivette a tepsit a sütőből, villával kivett egy darab krumplit, jónak találta, bár egy kicsit sótlan volt. A mellettük lévő húst is megnézte, egy hústűvel megszúrta, kellett neki még pár perc. Visszadugta a sütőbe.
Chris panaszosan rázendített, szóval, Astridnak munkához kellett látnia. Kicserélte a pelenkáját, majd felkötötte a mellkasára, de az sem volt jó neki. Visszavitte a testvéreihez, a nappaliba, ahol a szőnyegre leterített paplanon gügyögtek egymásnak. Most nem ért rá, hogy karban tartsa a babát, oda fog égni a kaja.
Kivette a tepsit a sütőből, majd a tartalmát egy tányérra szedte, aztán rátette egy tálcára. Poharat tett rá és egy üveg ásványvizet. Leügyeskedett vele a sötétbe, ahol felkapcsolta a világítást, és letette az odakészített asztalkára. Ray a vendégszobából kihurcolt matracon aludt, hason. Közelebb araszolt, hogy megnézze a sérülését. Nem látott semmi változást, azt leszámítva, hogy már nem vérzett, ami persze jónak számított, de nem eléggé. A testén lévő többi seb már eltűnt, de még mindig sápadt volt, és gyenge.
Rövidszárú farmernadrág volt rajta, így jól érezte, mikor a férfi megérintette a lábszárát.
- Fel szeretnék kelni – mondta akadozva.
- Oké-
A férfi gyenge volt, így Astridon volt a sor, hogy újra segítségére legyen. Átvetette a lábát a férfi dereka felett, majd elkapta a kezét, mikor átfordult, és nem engedte visszaesni. Az izmai megfeszültek, ahogy tartotta, de nem engedte el.
- Jó, már tartom magam – mondta Ray. A férfi arca pont a hasával szemben volt, a szó mindkettejükben bent ragadt egy percre, majd a nő elhúzódott.
- Hoztam ebédet – mondta gyorsan. – Csirke és krumpli, diétás, és nincs sok íze, de…
- Köszönöm. Tökéletes lesz.
- Csak szólj, ha bármi kell.
- Rendben.
Astrid felrohant a lépcsőn, pont jókor, Reenát találta a konyhában, és éppen valamin ügyködött.
- Szia – köszöntötte.
- Hello, édes! – röppent arrább a nő, és idétlen vigyor ült ki az arcára. – Na, hol van? Hol, hol, hol?
- Olyan vagy, mint a koffein túladagolásos Taz, kérlek, állj le! Amúgy, honnan tudsz te erről?
- Kérlek, én miről nem tudok?! Amúgy, Amanda mondta…
- A garázsban. Megsérült.
- Igen, tudom, de beszéltetek már? – kérdezte, és átugrándozott a nappaliba, ahol magához vett egy csecsemőt.
- Nem.
- Nem? Három nap alatt egyetlen szót sem?
- Ja, amúgy nemrég tért magához, szóval…
- A franc! Jó, csak semmi pánik – mondogatta.
- Jól vagy? – nézett rá Astrid, mintha nem tudná a barátnőjéről, enyhén szólva ketyós.
- Figyelj, szivi, nekem most el kell mennem, de majd még benézek valamikor. A hűtődre ragasztottam egy számot, hívd majd fel! Jók legyetek! – Átnyomta Bonniet a nő karjába, majd sietve távozott. Ha nem rá, hát kire találták ki a ,,furcsa” jelzőt?!
- Jól itt hagyott minket – nézett a babájára.
Este, az etetéssel bajlódva, próbálta meg felhívni Macet. Nem hívta azóta, hogy Ray újra betoppant az életébe, és ennyivel tartozott azok után, amilyen gyorsan kidobta.
- Szia, Astrid vagyok – mondta, mikor meghallotta a morcos ,,hallót”.
- Szóval, még élsz!
- Sajnálom, hogy nem telefonáltam – kezdte bűnbánóan. – Annyi dolgom lett hirtelen, és…
- Ne szabadkozz, három gyereket nem egyszerű egyedül nevelni, csak szólj, ha bármit segíthetek.
- Köszönöm, igazán hálás vagyok. Mikor jössz legközelebb a városba? – kérdezte.
- Egy hét múlva, May születésnapján.
- Azok után, amilyen cirkusz lezajlott nálam, lenne kedved velem jönni a partijára?
- Várj egy percet – mondta a férfi. – Igen.
- Mi tartott eddig?
- Megnéztem, nem írtam-e még be más nevét. Már kezdtem aggódni, hogy le kell mondanom a személyedről.
- Ez kedves, de ennyivel nem engedlek el. És tényleg jóvá akarom tenni a múltkorit.
- Az egóm nagyon megszenvedte… maga ára lesz a kibékülésnek.
- Gondoltam – kuncogta a nő. Abby panaszosan rázendített. – Hív a kötelesség.
- Hallom. Legyél jó, és törd a buksidat, hogy mivel engesztelhetnél ki.
- Rendben. Szia! – kinyomta a mobilt, majd a konyhapultra tette, és felvette a lányát.
A kicsi, ahogy felemelte elhallgatott, és az anyukájához kucorodott. Astridnak a bosszúsága ellenére is mosolyognia kellett, a babái valahogy mindig közbeavatkoztak, mikor randija lett volna, és ez alól a telefonálás sem volt kivétel.
Felvitte az emeleti fürdőszobába a babákat, letette őket az ajtóval szemben, majd Chrisszel kezdve elkezdte a fürdetést. Mikor végzett vele, kitette a vízhatlan fürdőlepedőre, ahol egy törölközőbe csavarta. Pelenkát adott rá, felöltöztette, majd a magával hozott cumisüvegből csöpögtetett párcseppet egy kanálra, amin már ott volt a vitamin, majd benyomta a csoppség szájába. Így járt el Bonnie-val és Abbyvel is, csak velük nehezebb volt, türelmetlenkedve, nyűgösen borzolták a kedélyeket. Végül bevitte a szobába őket, betette a kiságyba, és bekapcsolt nekik egy CD-t, ez még mindig jobb volt, mintha ő énekelt volna. A feltevései helytelennek bizonyultak, azt hitte, a picik lassan, őt az őrületbe kergetve fognak elaludni, de még sem. Egy pillanat alatt az álmok édes útjára tértek.
Megkönnyebbülve lejtett le a lépcsőn, majd a konyhába ment, hogy elpakoljon maguk után, de a lépcső aljánál sóbálvánnyá változva támolygott a fürdőszoba felé.
- Te meg mi a csudát keresel itt? – támadta le a lábán alig megálló férfit. – Mondtam, hogy ne mozogj…
- Meg szeretnék fürödni – mondta a férfi.
- Ez legyen a legkisebb problémád – dohogta a nő, de azért elsegítette Rayt a kádig, aki ráült a porcelán szélére. – Mit segítsek?
- Semmit sem kell!
- Ray, a lábadon alig tudsz megállni, kérlek, engedd, hogy segítsek.
- Nem! Hagyj békén – morogta a férfi.
- Jó!
Astrid dühödten kitrappolt a fürdőszobából, és a konyhában kötött ki. Ő megpróbált normálisan viselkedni, nem veszekedni Rayjel, de az a majom mindent elront. Kihozta a türelméből, újra gyomorgörcsöt kapott, és nem tudott ellene tenni, de átkozottul fel lett húzva.
Egy hatalmas csattanást hallott a fürdőből.
Nagyot sóhajtva, komótosan lépkedve ért a szobába, ahol már a férfi felküzdötte magát a padlóról, de még mindig félig ülő, félig fekvő pózban kapaszkodott a kádba.
- Khm… Biztos, hogy ne segítsek? – kérdezte.
- Igen, egyedül is meg tudom csinálni.
Astrid nem hitt neki, ottmaradt az ajtóban, és várta, hogy segíthessen. Nem kellett sokáig nézni a férfi szerencsétlenkedését. Újra padlót fogott, de gyorsan felmorrant, és újra ülő pozícióba verekedte magát. Szárnyainak a maradványai még így is nagy helyet foglaltak el, Astrid kíváncsi lett volna a teljes méretére, de tudta, a gyógyulás nagyon lassú lesz.
Megkerülte a férfit, és segített felülni neki a kádra. Az övcsatjához nyúlt, de a féri elütötte a kezét.
- Ne gyerekeskedj már – morgott rá. Jobban hasonlítottak egy farkaspárhoz, mint egy épeszű, normálisnak nem mondható lényekhez.
Kihúzta az övet, majd a sarokba dobta, és megengedte a vizet, majd elfordult, hogy a férfi beleüljön a kádba, addig újabb három törölközőt hozott, amiből kettővel a szárnyait támasztotta alá a kád szélénél. A férfi hangosan felszisszent.
- Bocsánat – motyogta. – Még életemben nem láttam el angyalszárnyakat, szóval…
- Mióta?
- Tessék?
- Élsz itt – suttogta rekedten.
- Öt éves voltam, mikor megbuktatták a szüleimet – válaszolta, majd egy fürdőkendő segítségével elkezdte mosdatni a férfit. – Először nagyon érdekes volt. A szárnyak sehol, az auravillódzásokat sem láttam, minden, amit ismertem, tanultam addig, sehol sem voltak.
- Ez egy súlyos büntetés halhatatlanoknak, a halandóvá válás nagyobb fájdalommal jár, mint a halál. Miért kaptátok?
- Mert megöltek valakit. A szüleim arkangyalok voltak, de nem valami idősek. Nem voltak tipikus vezetők, de mivel ők voltak a családunk képviselői, muszáj volt elvállalniuk a posztot. Az angyalok szerint, ők ölték meg az egyik arkot.
- Ők tették? – Astrid vállat vont.
- Nem tudom. Gyerekként az ember a szüleiről nem feltételez olyasmit, mint a gyilkolás. De most, hogy anya lettem, bármire képes vagyok, hogy megvédjem a gyermekeimet. Az a férfi, akit ,,megöltek”, megérdemelte. Kegyetlen volt. A szemem láttára végzett az egyik szolgálójával, csak azért, hogy megijessze a szüleimet.
- Miért nem mondtad el, hogy ki vagy?
- Szerinted úgy kellett volna kezdenem a beszélgetésünket, hogy ,,Szia, Astrid vagyok, egy bukott angyal, de nem csináltam semmi rosszat, ne félj tőlem”, azt hiszem, tudod, hogy az angyalok nem igazán csípik a bukottakat.
- Igazad van.
- Miért jöttél vissza? – Ray nagyokat pislogott.
- Mert hiányoztál?
- Csak azt ne mondd, hogy nem volt nő, aki melegítse az ágyadat!
- Pedig ez volt a nagy helyzet. Egyik sem te voltál.
- Ahaaaaa… Nos, én már tovább léptem, javaslom, tedd te is ezt- paskolta meg a férfi erős combját.
- Soha. És nekem elhiheted, nem engedem el, ami az enyém.
- Nem vagyok a tiéd.
- De igen, hozzám tartozol, és nagy hülye voltam, hogy nem ismertem fel ezt előbb.
- Nem értelek…
- Jobb is, ne aggódj, nem fogom rád erőltetni magam, megvárom, míg te is belátod ezt.
- Arra várhatsz – Megcsörrent a telefon.
Astrid a vízben hagyta a kendőt, majd rohanni kezdett a telefonhoz, jókor jött a hívás.
- Igen, tessék? – szólt bele.
- Hello, cicám! – kiáltotta a telefonba Ren és Nessa. – PÉNTEK van!
- Remek, drágáim, de én nem érek most rá…
- Tudjuk, csak szóltunk, hátha el tudsz szabadulni egy estére… Nes isteni puncsot csinált, bevedeltük az egészet, és egy állati filmet hagytál ki velünk!
- Az Oltári nőt?
- Hé! Ki itt a médium? Amúgy, Julia Roberts volt benne, deeeeeeeee a Micsoda nőt néztük!
- Szuper, kösz, hogy hívtatok, támadt egy remek ötletem!
- Hé, én ezekért az ötletekért, legalább egy százast szoktam kérni, érezd magad megtisztelve, hogy nem hajtom be!
- Még szép. Jók legyetek!
- Te pedig rosszalkodj egy kicsit! – visították a telefonba, majd egy indiánkiáltással letették.
- Ray? – lépett vissza a fürdőszobába. – Támadt egy nagyszerű ötletem!