Egy ,,vámpírosat" is ;)
Nos, megtaláltam a tökélete Theonét! :D A kép nem tökéletes, elmosódott egy kicsit, próbáltam élesíteni:/
cordless floor lamp
1 éve
9.
Posted in
1.könyv
Bocsi a késésért:)
Ez egy nagyon jó házasság kezdete vízhangzott a fejemben. Még hogy jó házasság! Lehet, hogy a fickó nem ismerte a házasságunk körülményeit, vagy elmeháborodott. Elég rémisztő jelenés, ehhez társulhat őrültség is, nem? Végül is látja valamilyen formában a jövőt is. Reméltem, hogy visszajön még, és csak a tarot kártyájáért rohant el, hogy jósoljon kettőnknek valamit. Teltek a percek, de nem jött vissza. Kezdtem azt hinni, hogy ez volt a jóslat. De hogy lehetne a mi házasságunk jó? Egy szerződés az egész!
- Devina!
- Hm?– néztem fel Dantéra.
- Sajnálom, hogy elkéstem– kezdte.
- Lényeg, hogy itt vagy– magamra erőltettem egy halvány mosolyt, és próbáltam nem elbőgni magam.
- Most el kell mennem– mondta.
- Ó!
- Sietek vissza, de egy kis gond adódott, amit meg kell oldanunk– magyarázta.
- Hát persze! Menj, majd elleszek– válaszoltam gúnyosan egy fintor kíséretében. Észre sem vettem, hogy már csak mi vagyunk a szalonban, a többiek tapintatosan elsomfordáltak.
Esőcseppek loccsantak szét az üvegen, a szél cibálta a tó előtti idős fákat. Letört gallyak feküdtek a fák árnyékában. A tó vize haragosan kavargott, sötét színe, mintha az érzelmeimet akarta volna kifejezni. Gyűlöltem Dantét! Haragudtam rá, amiért itt hagy, pont most, az esküvőnk napján. Legszívesebben megfojtottam volna.
- Devina…
- Hagyjál– elhúzódtam érintése elől, nem akartam, hogy hozzámérjen, még a végén kárt tennék benne. – Jelen pillanatban nem tudom garantálni a testi épségedet, szóval, jobb lenne, ha elmennél.
- Sajnálom– motyogta. Intettem, hogy hagyjuk az egészet, szerencsére felfogta, nem igazán vagyok a toppon. Sarkon fordultam, és otthagytam.
Felrohantam a szobámba, hangosan bevágtam az ajtót, mint tinédzserkoromban oly’ sokszor. Zihálva próbáltam letépni magamról a vörös ruhát, de Céline túlságosan is erősen varrta meg. Sikeresen végigmartam a mellkasomat, de a ruhából egy darabot sem sikerült leszednem. Széttúrtam a kontyomat, szőke hajszálak maradtak a begörbített ujjaim között. Leráztam őket. Forró könnycseppek buggyantak ki a szememből, elhomályosították a látásomat. Szipogva omlottam a földre, tovább gyűrve a gyönyörű ruhámat. Életem legszebb napjának mondott nap, hogy lehet ilyen katasztrofális? Pedig már kezdtem reménykedni, hogy minden rendben lesz, mégsem lesz olyan szörnyű, de csalódnom kellett. Még jó, hogy nem voltak többen!
Reszkető kézzel megtaláltam a ruhám hátulján lévő masnit. Beleakasztottam az ujjamat, és széthúztam. Leszedtem az felsőt, majd a szoknyát is lelöktem a földre. A fűzőt egyenesen szaggattam magamról. Mikor lekerült rólam, megkönnyebbülve vettem nagy lélegzetet, amiért tüdőmet nyomó bordáim hálás üdvrivalgásba kezdtek. Földön hagyott ruhakupacot magam mögött hagyva elindultam a fürdőszoba felé. Nagy ívben elkerültem a tükröt, egyenesen a kádhoz topogtam, reszketve megnyitottam a meleg vizes csapot. Lekapcsoltam a villanyt, majd elmerültem a kádban. Megpróbáltam ledörzsölni az arcomról a festéket, kimostam a hajamból a hullámokat, aztán durván súrolni kezdtem a bőrömet. A tenyeremen lévő vágások már nem fájtak, elkezdtek begyógyulni, piros csík volt a helyén. Gondolom, holnapra már csak a heg lesz látható. Egy életen át.
Most tört elő belőlem az elbizonytalanodás. Biztos, hogy jól cselekedtem? Mi lesz később, mikor meg lesz a közös gyerekünk? Mit mondok, majd neki, ha az apja nem lesz ott a születésnapján? Vagy, ha történik vele valami egy ilyen ,,bajelhárítás” esetén? A legkevésbé azon aggódtam, hogy nekünk jó lesz-e az életünk. De még az sem biztos, hogy lehet gyerekünk. Meddig lehet termékeny egy halhatatlan? Dante nem igazán számít mai csirkének… És ha velem van valamilyen probléma? Akkor tönkretettük egymás életét. Nem sok kapcsolatot ismerek, ahol ne lett volna fellángolás, szerelem, vagy szeretet. A miénkben egyikről sincs szó. Csak egy fenyegetés miatt tartottunk ott, ahol.
Kikászálódtam az elhűlt vízből, magam köré tekertem egy bolyhos törölközőt. Leengedtem a vizet a kádból, majd felkapcsoltam a lámpát. Ideje szembenézni a valósággal. Borzalmasabban néztem ki, mint gondoltam. A bőröm vöröslött a sok dörzsöléstől, sok helyen meglátszódott a körmöm által okozott karmolás nyomok helye. Az arcomról nem sikerült lemosnom a festéket, de sikeresen elmaszatoltam. A szemem fel volt püffedve a sírástól. A hajamról meg említést sem teszek.
Lemostam az arcomról a nyomokban ottmaradt festéket, majd megszárítottam a hajamat. Belebújtam egy szaténkimonóba, arcomon egy zöld trutyis hidratáló maszkkal mentem vissza a szobámba. Minden úgy volt, ahogy otthagytam. Csak egy valami változott: az ágyamon egy vörös rózsa árválkodott, alatta egy összehajtogatott lappal. Felvettem a lapot. Egy szót írtak rá férfias, határozott kézírással: Sajnálom. Hát persze! Sajnálhatja is! Megmarkoltam a rózsát nem törődve a rajtatalálható tüskékkel, összegyömöszöltem a markomban, annyira szorítva, hogy kicsordult a szirmokból a pirosas nedv. Összekeveredve a tüskék által ejtett kis vágásokból szivárgó vérrel, lecsorgott a kézfejemen a padlóra. Mérgemben a virágból megmaradt részeket a kandallóba hajítottam.
***
- Devina!– A résnyire nyitott ajtóban Céline gyengéd arca jelent meg. – Hogy vagy, drágám?– merészkedett bentebb, mikor látta, hogy semmilyen veszély nem leselkedik rá.
- Prímán– feleltem szarkasztikusan. Céline úri hölgyhöz nem méltó horkantással fogadta a vörös selyem-, csipke-és szaténkupacot.
- Csináltam vacsorát, nem jössz le? Egész nap egy falatot sem ettél– jegyezte meg.
- Nem vagyok éhes, köszönöm.
- Jobban vagy már?– Ült le mellém. Bevettem két szem altatót, hogy tudjak aludni,- nem akartam hallgatni a gondolataimat- átaludtam a délutánt.
- Lecsillapodtam, ha erre vagy kíváncsi.
- Akkor jó. Hoztam valamit– Háta mögül előhúzott egy selyempapírba csomagolt, masnival átkötött dobozt. Odatette elém, az ágyamra, hogy ki tudjam csomagolni.
- Ó! Hát ez meg?
- Egy kis ajándék tőlem– mosolygott. A dobozban egy fekete selyemruha volt.
- Köszönöm! Ehhez vettél méretett?– kérdeztem egy mosoly kíséretében.
- Meglepetésnek szántam– Kínos csend szállt közénk. A ruha hímzett mintáját cirógattam homályos tekintettel, Céline az arcomat fürkészte. – Ne ítéld el. Nem direkt csinálta, hidd el.
- Hát persze!
- Devina! Direkt sosem bántana meg senkit sem, főleg nem téged! Fontos vagy neki!– kérdő tekintetemre összerezzent, majd beszívta alsóajkát.
- Természetes, hisz szüksége van rám, tőlem kell neki egy gyerek!– Céline hangosan felszisszent szavaimra.
- Nem értesz semmit sem!
- Akkor világosíts fel, kérlek!– morogtam.
- Nem lehet. Most mennem kell– mondta, majd az ajtó felé lépdelt. Még elcsíptem a hangját, miközben magában beszélt: - Két idióta! Nem értem, hogy miért ne lehetne neki elmondani, hogy…
Mit nem lehet elmondani nekem? Kipattantam az ágyból, félrelöktem a ruhát, és kirontottam a folyosóra. Céline már nem volt ott. Elegem volt a fél információkból, miért nem lehet elmondani az igazságot? Átrohantam a házon, kerestem a nőt, de sehol sem volt. Berobogtam a szobájába, de ott sem találtam. Belebotlottam Beth-be, aki morgolódva tért ki előlem, majd gyors léptekkel a kupolás előtérben találtam magam. Dante szobájának ajtaja pont ekkor nyílt ki. Tehát megjött már.
- Mit nem lehet elmondania Célinének nekem?– támadtam neki. Haragosan megvillant sötét szeme. És mintha az aurája–, amit eddig még nem láttam– megvillant volna vörösen. Dühös.
- Hogy itthon vagyok. Pár perce találkoztam vele, mikor megjöttem, és…– Többet nem hallottam. a villódzó aurájára összpontosítottam. Vajon mitől látom most?- Devina, minden rendben?– kérdezte Dante.
- Persze– kipislogtam a szememből az értetlenséget, majd mosolyogva bementem a szobámba.
Tudtam, hogy nem mondott igazat, és nem kellett hozzá, hogy lássam az auráját. Majd kiderítem, hogy mit titkolnak előlem. Tekintete a szobámból vezető ajtóra esett. Lehet, hogy itt kéne kezdenem a ,,kutatást. Az ajtóhoz siklottam, csendben, mintha valamilyen őrszem lenne, akit nem szabadna felébresztenem. Lenyomtam a kilincset, és a zár engedett. Résnyire nyitottam, majd bekukkantottam a nyíláson. Nem láttam semmit sem a sötéttől. Beléptem, de nyitva hagytam magam mögött az ajtót, majd végigtapogatva a falat, nem találtam meg a kapcsolót. Visszamentem a szobámba, leemeltem egy gyertyatartót gyertyástól az éjjeli asztalról, majd meggyújtva azt, visszamentem a másik szobába. Még így sem sokat láttam. Végignéztem a falakon, de kapcsolót sehol sem találtam. Annál több gyertyát. Meggyújtottam közülük párat. Mindjárt jobb volt a helyzet. A szoba berendezési tárgyait nem vitték túlzásba. Egy hatalmas ágy állt középen tele párnákkal. Egy világos színű fotel és hozzátartozó kanapé volt az ablak alá rendezve. Egy nagy kőkandalló volt az ággyal szemben. Nem a szoba puritánsága volt a megdöbbentő, hanem a falakra festett jelenetek. Esküszöm, hogy egy pornófilm producere is elpirult volna, ha meglátja!
- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, zihálva fordultam Dante felé.
- Atyaég! Megijesztettél– vinnyogtam elvékonyodott hangon. – Ez meg mi?– intettem körbe. Dante is végignézett a falakon, mintha csak most vette volna észre a falra festett pajzán jeleneteket.
- Az őseim szerint, bőséges gyermekáldáshoz vezet, ha ilyen szobában folyik az utódnemzés.
- Csavaros megfogalmazás. És, bevált?
- Van két testvérem– mondta mosolyogva.
- Na igen. Mit keresel itt?– kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Dante közelebb lépett, testünk szinte összeért. Lágyan végigsimított a sötétszőke szemöldökömön, míg vissza nem húzódott eredeti formájába.
- Otthagytál a folyosón– emlékeztetett.
- Ó, bocsánat. Nem igazán érdekelt, amit mondtál, a fele sem volt igaz.
- Nem volt igaz?– most rajta volt a sor, hogy összehúzza a szemöldökét.
- Jó színész vagy, de nem tökéletes. Ráadásul látom az aurádat– jelentettem be ünnepélyesen. – De nem értem, miért?
- Gondolom, a házasság miatt– Kezébe vette a kézfejemet, felfelé fordította. Büszkén nézett a vágásra, ami szinte már begyógyult. Lágyan cirógatta a sebhelyet, miközben velem beszélgetett. – A vérem elkeveredett a tiéddel, ezzel együtt az életerőm egy része beléd került. Ez segíthetett neked, hogy visszanyerd a képességeid egy részét.
- Egy részét?Idővel majd rendbe jön a többi is– mondta. Annyira közel volt hozzám, hogy az aurája ,,csiklandozta” az enyémet, vonzott magához. Megnyaltam az ajkam, miközben átszakítottam a körülötte lévő burkot. Végigfutattam a szabad kezemet a tökéletesen kidolgozott a felsőtestén. Vörösen izzott teste körül az aurája, és mindez az érintésemtől. Átkaroltam a nyakát, ujjaimmal beletúrtam a sűrű, sötét hajába, arcommal az övé felé közelítettem...
Ez egy nagyon jó házasság kezdete vízhangzott a fejemben. Még hogy jó házasság! Lehet, hogy a fickó nem ismerte a házasságunk körülményeit, vagy elmeháborodott. Elég rémisztő jelenés, ehhez társulhat őrültség is, nem? Végül is látja valamilyen formában a jövőt is. Reméltem, hogy visszajön még, és csak a tarot kártyájáért rohant el, hogy jósoljon kettőnknek valamit. Teltek a percek, de nem jött vissza. Kezdtem azt hinni, hogy ez volt a jóslat. De hogy lehetne a mi házasságunk jó? Egy szerződés az egész!
- Devina!
- Hm?– néztem fel Dantéra.
- Sajnálom, hogy elkéstem– kezdte.
- Lényeg, hogy itt vagy– magamra erőltettem egy halvány mosolyt, és próbáltam nem elbőgni magam.
- Most el kell mennem– mondta.
- Ó!
- Sietek vissza, de egy kis gond adódott, amit meg kell oldanunk– magyarázta.
- Hát persze! Menj, majd elleszek– válaszoltam gúnyosan egy fintor kíséretében. Észre sem vettem, hogy már csak mi vagyunk a szalonban, a többiek tapintatosan elsomfordáltak.
Esőcseppek loccsantak szét az üvegen, a szél cibálta a tó előtti idős fákat. Letört gallyak feküdtek a fák árnyékában. A tó vize haragosan kavargott, sötét színe, mintha az érzelmeimet akarta volna kifejezni. Gyűlöltem Dantét! Haragudtam rá, amiért itt hagy, pont most, az esküvőnk napján. Legszívesebben megfojtottam volna.
- Devina…
- Hagyjál– elhúzódtam érintése elől, nem akartam, hogy hozzámérjen, még a végén kárt tennék benne. – Jelen pillanatban nem tudom garantálni a testi épségedet, szóval, jobb lenne, ha elmennél.
- Sajnálom– motyogta. Intettem, hogy hagyjuk az egészet, szerencsére felfogta, nem igazán vagyok a toppon. Sarkon fordultam, és otthagytam.
Felrohantam a szobámba, hangosan bevágtam az ajtót, mint tinédzserkoromban oly’ sokszor. Zihálva próbáltam letépni magamról a vörös ruhát, de Céline túlságosan is erősen varrta meg. Sikeresen végigmartam a mellkasomat, de a ruhából egy darabot sem sikerült leszednem. Széttúrtam a kontyomat, szőke hajszálak maradtak a begörbített ujjaim között. Leráztam őket. Forró könnycseppek buggyantak ki a szememből, elhomályosították a látásomat. Szipogva omlottam a földre, tovább gyűrve a gyönyörű ruhámat. Életem legszebb napjának mondott nap, hogy lehet ilyen katasztrofális? Pedig már kezdtem reménykedni, hogy minden rendben lesz, mégsem lesz olyan szörnyű, de csalódnom kellett. Még jó, hogy nem voltak többen!
Reszkető kézzel megtaláltam a ruhám hátulján lévő masnit. Beleakasztottam az ujjamat, és széthúztam. Leszedtem az felsőt, majd a szoknyát is lelöktem a földre. A fűzőt egyenesen szaggattam magamról. Mikor lekerült rólam, megkönnyebbülve vettem nagy lélegzetet, amiért tüdőmet nyomó bordáim hálás üdvrivalgásba kezdtek. Földön hagyott ruhakupacot magam mögött hagyva elindultam a fürdőszoba felé. Nagy ívben elkerültem a tükröt, egyenesen a kádhoz topogtam, reszketve megnyitottam a meleg vizes csapot. Lekapcsoltam a villanyt, majd elmerültem a kádban. Megpróbáltam ledörzsölni az arcomról a festéket, kimostam a hajamból a hullámokat, aztán durván súrolni kezdtem a bőrömet. A tenyeremen lévő vágások már nem fájtak, elkezdtek begyógyulni, piros csík volt a helyén. Gondolom, holnapra már csak a heg lesz látható. Egy életen át.
Most tört elő belőlem az elbizonytalanodás. Biztos, hogy jól cselekedtem? Mi lesz később, mikor meg lesz a közös gyerekünk? Mit mondok, majd neki, ha az apja nem lesz ott a születésnapján? Vagy, ha történik vele valami egy ilyen ,,bajelhárítás” esetén? A legkevésbé azon aggódtam, hogy nekünk jó lesz-e az életünk. De még az sem biztos, hogy lehet gyerekünk. Meddig lehet termékeny egy halhatatlan? Dante nem igazán számít mai csirkének… És ha velem van valamilyen probléma? Akkor tönkretettük egymás életét. Nem sok kapcsolatot ismerek, ahol ne lett volna fellángolás, szerelem, vagy szeretet. A miénkben egyikről sincs szó. Csak egy fenyegetés miatt tartottunk ott, ahol.
Kikászálódtam az elhűlt vízből, magam köré tekertem egy bolyhos törölközőt. Leengedtem a vizet a kádból, majd felkapcsoltam a lámpát. Ideje szembenézni a valósággal. Borzalmasabban néztem ki, mint gondoltam. A bőröm vöröslött a sok dörzsöléstől, sok helyen meglátszódott a körmöm által okozott karmolás nyomok helye. Az arcomról nem sikerült lemosnom a festéket, de sikeresen elmaszatoltam. A szemem fel volt püffedve a sírástól. A hajamról meg említést sem teszek.
Lemostam az arcomról a nyomokban ottmaradt festéket, majd megszárítottam a hajamat. Belebújtam egy szaténkimonóba, arcomon egy zöld trutyis hidratáló maszkkal mentem vissza a szobámba. Minden úgy volt, ahogy otthagytam. Csak egy valami változott: az ágyamon egy vörös rózsa árválkodott, alatta egy összehajtogatott lappal. Felvettem a lapot. Egy szót írtak rá férfias, határozott kézírással: Sajnálom. Hát persze! Sajnálhatja is! Megmarkoltam a rózsát nem törődve a rajtatalálható tüskékkel, összegyömöszöltem a markomban, annyira szorítva, hogy kicsordult a szirmokból a pirosas nedv. Összekeveredve a tüskék által ejtett kis vágásokból szivárgó vérrel, lecsorgott a kézfejemen a padlóra. Mérgemben a virágból megmaradt részeket a kandallóba hajítottam.
***
- Devina!– A résnyire nyitott ajtóban Céline gyengéd arca jelent meg. – Hogy vagy, drágám?– merészkedett bentebb, mikor látta, hogy semmilyen veszély nem leselkedik rá.
- Prímán– feleltem szarkasztikusan. Céline úri hölgyhöz nem méltó horkantással fogadta a vörös selyem-, csipke-és szaténkupacot.
- Csináltam vacsorát, nem jössz le? Egész nap egy falatot sem ettél– jegyezte meg.
- Nem vagyok éhes, köszönöm.
- Jobban vagy már?– Ült le mellém. Bevettem két szem altatót, hogy tudjak aludni,- nem akartam hallgatni a gondolataimat- átaludtam a délutánt.
- Lecsillapodtam, ha erre vagy kíváncsi.
- Akkor jó. Hoztam valamit– Háta mögül előhúzott egy selyempapírba csomagolt, masnival átkötött dobozt. Odatette elém, az ágyamra, hogy ki tudjam csomagolni.
- Ó! Hát ez meg?
- Egy kis ajándék tőlem– mosolygott. A dobozban egy fekete selyemruha volt.
- Köszönöm! Ehhez vettél méretett?– kérdeztem egy mosoly kíséretében.
- Meglepetésnek szántam– Kínos csend szállt közénk. A ruha hímzett mintáját cirógattam homályos tekintettel, Céline az arcomat fürkészte. – Ne ítéld el. Nem direkt csinálta, hidd el.
- Hát persze!
- Devina! Direkt sosem bántana meg senkit sem, főleg nem téged! Fontos vagy neki!– kérdő tekintetemre összerezzent, majd beszívta alsóajkát.
- Természetes, hisz szüksége van rám, tőlem kell neki egy gyerek!– Céline hangosan felszisszent szavaimra.
- Nem értesz semmit sem!
- Akkor világosíts fel, kérlek!– morogtam.
- Nem lehet. Most mennem kell– mondta, majd az ajtó felé lépdelt. Még elcsíptem a hangját, miközben magában beszélt: - Két idióta! Nem értem, hogy miért ne lehetne neki elmondani, hogy…
Mit nem lehet elmondani nekem? Kipattantam az ágyból, félrelöktem a ruhát, és kirontottam a folyosóra. Céline már nem volt ott. Elegem volt a fél információkból, miért nem lehet elmondani az igazságot? Átrohantam a házon, kerestem a nőt, de sehol sem volt. Berobogtam a szobájába, de ott sem találtam. Belebotlottam Beth-be, aki morgolódva tért ki előlem, majd gyors léptekkel a kupolás előtérben találtam magam. Dante szobájának ajtaja pont ekkor nyílt ki. Tehát megjött már.
- Mit nem lehet elmondania Célinének nekem?– támadtam neki. Haragosan megvillant sötét szeme. És mintha az aurája–, amit eddig még nem láttam– megvillant volna vörösen. Dühös.
- Hogy itthon vagyok. Pár perce találkoztam vele, mikor megjöttem, és…– Többet nem hallottam. a villódzó aurájára összpontosítottam. Vajon mitől látom most?- Devina, minden rendben?– kérdezte Dante.
- Persze– kipislogtam a szememből az értetlenséget, majd mosolyogva bementem a szobámba.
Tudtam, hogy nem mondott igazat, és nem kellett hozzá, hogy lássam az auráját. Majd kiderítem, hogy mit titkolnak előlem. Tekintete a szobámból vezető ajtóra esett. Lehet, hogy itt kéne kezdenem a ,,kutatást. Az ajtóhoz siklottam, csendben, mintha valamilyen őrszem lenne, akit nem szabadna felébresztenem. Lenyomtam a kilincset, és a zár engedett. Résnyire nyitottam, majd bekukkantottam a nyíláson. Nem láttam semmit sem a sötéttől. Beléptem, de nyitva hagytam magam mögött az ajtót, majd végigtapogatva a falat, nem találtam meg a kapcsolót. Visszamentem a szobámba, leemeltem egy gyertyatartót gyertyástól az éjjeli asztalról, majd meggyújtva azt, visszamentem a másik szobába. Még így sem sokat láttam. Végignéztem a falakon, de kapcsolót sehol sem találtam. Annál több gyertyát. Meggyújtottam közülük párat. Mindjárt jobb volt a helyzet. A szoba berendezési tárgyait nem vitték túlzásba. Egy hatalmas ágy állt középen tele párnákkal. Egy világos színű fotel és hozzátartozó kanapé volt az ablak alá rendezve. Egy nagy kőkandalló volt az ággyal szemben. Nem a szoba puritánsága volt a megdöbbentő, hanem a falakra festett jelenetek. Esküszöm, hogy egy pornófilm producere is elpirult volna, ha meglátja!
- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, zihálva fordultam Dante felé.
- Atyaég! Megijesztettél– vinnyogtam elvékonyodott hangon. – Ez meg mi?– intettem körbe. Dante is végignézett a falakon, mintha csak most vette volna észre a falra festett pajzán jeleneteket.
- Az őseim szerint, bőséges gyermekáldáshoz vezet, ha ilyen szobában folyik az utódnemzés.
- Csavaros megfogalmazás. És, bevált?
- Van két testvérem– mondta mosolyogva.
- Na igen. Mit keresel itt?– kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Dante közelebb lépett, testünk szinte összeért. Lágyan végigsimított a sötétszőke szemöldökömön, míg vissza nem húzódott eredeti formájába.
- Otthagytál a folyosón– emlékeztetett.
- Ó, bocsánat. Nem igazán érdekelt, amit mondtál, a fele sem volt igaz.
- Nem volt igaz?– most rajta volt a sor, hogy összehúzza a szemöldökét.
- Jó színész vagy, de nem tökéletes. Ráadásul látom az aurádat– jelentettem be ünnepélyesen. – De nem értem, miért?
- Gondolom, a házasság miatt– Kezébe vette a kézfejemet, felfelé fordította. Büszkén nézett a vágásra, ami szinte már begyógyult. Lágyan cirógatta a sebhelyet, miközben velem beszélgetett. – A vérem elkeveredett a tiéddel, ezzel együtt az életerőm egy része beléd került. Ez segíthetett neked, hogy visszanyerd a képességeid egy részét.
- Egy részét?Idővel majd rendbe jön a többi is– mondta. Annyira közel volt hozzám, hogy az aurája ,,csiklandozta” az enyémet, vonzott magához. Megnyaltam az ajkam, miközben átszakítottam a körülötte lévő burkot. Végigfutattam a szabad kezemet a tökéletesen kidolgozott a felsőtestén. Vörösen izzott teste körül az aurája, és mindez az érintésemtől. Átkaroltam a nyakát, ujjaimmal beletúrtam a sűrű, sötét hajába, arcommal az övé felé közelítettem...
8. EGÉSZ!!!
Posted in
1.könyv
Sziasztok! Meghoztam az egész fejezetet :) Szerda körül várható a következő friss, ha minden a tervek szerint halad.
Jó olvasást hozzá! ;)
Másnap délelőtt ismét a könyvtár-dolgozószobában voltam, de most Kinley MacGregor helyett a Feljegyzések a halhatatlanokról régi, elsárgult lapjait lapozgattam. Lucianhez intézett kérdésemre kerestem a választ. Szerencsére most könnyebben megtaláltam a könyvet, mint először. Csak Dante asztalát kellett felforgatnom érte. Belesüppedtem az egyik kényelmes, bőrrel bevont fotelbe, az olvasószemüveget az orromra csúsztattam és kerestem a megfelelő bejegyzést. Nehéz volt, hisz a régies kézírás néhol már megfakult, elmaszatolódott, de megtaláltam.
Démonok: a halhatatlanok egyik faja. Erős manipuláló képességük van. Látják és meg tudják változtatni a leghőbb vágyakat. Képesek kiolvasni az elméből a félelmeket, aztán felhasználják az információt az illető ellen. Olvasnak a gondolatokban, sajátjukat ki tudják vetíteni mások fejébe. Ellenségeik az angyaloknak, de fajon belül is háborúznak.
Okéééé! Nos, egyszer ezt még számon kérem Lucianen! Ne kutasson a fejemben! De a legjobban magamra voltam mérges, hogy bizonyos szexuális eredetű vágyaim ennyire kínozzanak, és így leégetni magam! Hogy pont ez legyen a leghőbb vágyam?! Te jó ég!
Bosszúsan lesöpörtem az ölemből a könyvet, ami hangos puffanással zuttyant a padlóra. Felpattantam.
- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, és a zakatoló szívemhez kaptam. - Jól vagy?– kérdezte Dante.
- Prímán!– morogtam.
- Zaklatottnak tűnsz, mi történt?– faggatózott, miközben leült a nagy monstrum asztal mögé.
- Remek megfigyelés… Hagyjuk!– megindultam az ajtó felé, majd mégis visszafordultam. – Tudod mit?! Nem, ne hagyjuk! Elegem van belőletek!
- Miért is?– kérdezte kíváncsian, és próbált nem mosolyogni a kirohanásomon. Szája széle rángatózott az elfojtott mosolytól.
- Abból, hogy nem mondasz el semmit sem! Mindent utólag kell megtudnom, és emiatt hülyét csinálok magamból. És Céline…
- Ahogy látom nem csak engem sikerül felhúznia…. – vetette közbe.
- Nem! Engem is, nem is kicsit!– Dühösen huppantam le az íróasztal előtti székbe. Karomat összefűztem magam előtt, és a tolltartóköcsögöt bámultam, hogy ne kelljen Dantéra néznem. – Először is jött azzal, hogy megfenyegetett, aztán az, hogy letámadtalak MIATTA, mert nem csináltam volna magamtól ilyet, de… az ő hibája is kész. És azóta állandóan azon rágom magam, hisz nem szívesen, de bevallom igazán jó volt, de azóta Lucian le sem száll rólam. Ráadásul használta rajtam a démoni hókuszpókuszait is!– hadartam. Nem tudom mennyit fogott fel az elhangzottakból. A csend kezdett hosszúra nyúlni, én pedig nem mertem megszólalni, sem felnézni rá.
- Devina, ki akarsz szállni?– kérdezte végül. Döbbentem kaptam fel a fejemet. Arcán nem látszódott semmi, de a bal keze görcsösen szorított egy tollat, ami alig bírta már elviselni a megterheltetést.
- Kiszállni?! Nem, azt hiszem, nem… Megszerettem ezt a helyet. És, ha jól gondolom, nem engednél el– mosolyogtam keserűen.
- Soha!– Olyan birtokló hangsúllyal mondta ezt az egyszerű szót, hogy egyik felem értetlenül ráncolta a homlokát, a másik meg örömtáncot lejtett. Meglepetésemre elmosolyodtam.
- Gondoltam. De, mint mondtam, nem is szeretnék már elmenni. Mit csinálnék most már? A régi életembe már nem hiszem, hogy vissza tudnék illeszkedni. Szóval marad ez. Ráadásul még halhatok mártírhalált is! Ami régi Devinának csak egy magas sarkúban sikerült volna a kifutón– próbáltam viccelődni, de Dante nem vette a lapot. Inkább másfelé terelte a témát.
- Mit csinált Lucian?– kérdezte.
- Hm, biztos tudni akarod?– kérdeztem incselkedve.
- Nem. Ha akarod, beszélhetek vele…
- Nem, nem kell. Jól tolerálom, és azt hiszem, kezdi feladni.
- Azt te csak hiszed!
- Miért is? Rám elég lelombozóan hatna, ha nem viszonoznák a közeledésemet– vetettem közbe.
- Igen, de ő nem azért csinálja, amiért te gondolod– magyarázta. – Még régen, az átváltozásunk után egyezséget kötöttünk: ha valamelyikünknek lesz egy ,,komolyabb” kapcsolata, akkor próbára tesszük a hölgyet. Szóval, ne is számíts arra, hogy egyhamar befejezi.
- De ugye tudod, hogy mindig nem lesz a válaszom?!
- Igen, ebben biztos voltam– válaszolta magabiztosan, majd rám villantotta csábos, kisfiús mosolyát. Felhorkantottam.
- Miért is? Ennyire kiismertél? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor?– kíváncsiskodtam, és észre sem vettem, hogy a válaszára várva előredőltem, egyre közelebb és közelebb.
- Ellenállhatatlan vagyok– válaszolta egyszerűen. Kirobbant belőlem a nevetés.
***
- Céline!– huppantam le mellé egy székre a konyhában.
- Igen?– nézett rám mosolyogva, miközben egy katalógust lapozgatott.
- Hmmm, szeretnék egy kis felvilágosítást kérni…
- Te jó ég, mondd, hogy nem nekem kell felvilágosítanom téged!– kapott ijedten a szívéhez. Kezéből kiesett a vastag újság, amiben virágdekorációk készítéséről voltak képek.
- Nem!– elpirosodtam. – Ha engednéd, hogy végigmondjam, nagyon örülnék, és egyikünket se hoznád zavarba.
- Hál’ Istennek! Tudod, Lillel, már átestem ezen, és nem volt egyszerű…– újra közbekotyogott.
- Céline! Akadj már le a témáról! És nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő közt a nászéjszakán! És különben is, az esküvőről lenne szó.
- Remek!– Arcába újra visszatért a szín, szeme csillogott az izgatottságtól. – Miről szeretnél tudni?
- Hát, igazából én az egészről nem tudok semmit sem… – vallottam be.
- Óóó! Akkor menjünk be a szobámba, jó?– megragadta a karomat, és a szobája felé vezetett. Még sosem jártam a ,,privát szigetén”– ahogy egyszer ő nevezte.
A második emeleten volt a szoba, az ajtón egy hatalmas tábla hirdette: Itt lakik a házisárkány, nem harap, de a gazdája igen! Belépni TILOS! Mintha a kamaszkori szobaajtóm lenne…
- Várj egy percet– mondta, majd besurrant a helységbe, és rám csapta az ajtót. Egy perc múlva megjelent, és beinvitált.
A szoba eltért a megszokottól, itt nem voltak Tiffany dolgok, sem kínai vázák. Az egész olyan ,,török szultán háreme” beütést keltett. Füstölő illata érződött a levegőben, félhomály fogadott az érdekes szobában. A szoba közepén egy óriási matrac volt, tele mindenféle színű szövettel. Nagy gyöngyökkel hímzett, rojtos párnák voltak a közepén, fölötte áttetsző piros és narancssárga selyem omlott le a plafonról. A szobának nem volt ablaka. Helyette festve volt egy csodálatos arab táj. Asztal sem volt, a kandallóban fa volt, és mellette… kávé, és egyéb fűszeres illatú bogyók. De a legfurcsább dolog az ágytól pár méterre lévő jakuzzinak tűnő, földbe süllyesztett kád volt. Körbe volt rakva gyertyákkal és füstölőkkel. Két bronztál volt előtte, az egyikben valami folyadék, talán tusfürdő, lehetett, a másikban virágszirmok. Egy paraván volt mellette, összecsukva. Két ajtó nyílt a szobából, az egyik félig nyitva volt, egy szaténruha lógott az ajtóról. A másik helység a fürdőszoba volt, ahol nyitva maradt az ajtó.
- Hűűű, a mindenit!– szakadt ki belőlem. Körbefordultam a szobában egyszer, kétszer, háromszor.
- Nos, akkor kezdeném– megfogta a kezemet és az ágyához vezetett, ami ezek szerint a kanapé szerepét is betöltötte. – Egy kicsit füllentettem, nem lesz semmiféle rokonság. Az esküvőn egyedül az Őrzők és mi leszünk ott, itt. Egyedül Sterlingnek van párja, ő lesz még itt, és Garrett lánya, a félvér Déneira. Szegény drágámnak meghalt az édesanyja, mikor született, tíz évvel ezelőtt. Senki ki nem nézné a macsó vérfarkasból, hogy szerető, védelmező apuka!– nevetett. – A vendégekről azt hiszem ennyi. A lezajlása… A csini, piros rucidban betipegsz a szalonba,- ami természetesen fel lesz díszítve a kezem által. Az Orákulum fog összeadni Titeket. Egy csomó, számunkra értelmetlen zagyvaságot fog mormolni, aztán megvágja a tenyereteket, amit aztán összedörzsöltök. Ezzel kötitek egymáshoz magatokat. Különleges gyógynövényekből készült füstölőt fog égetni, ami a gyermekáldást segíti elő. Még egyszer elmormolja az imákat, és vége. Nagyjából ennyi. Hmmm, a végén szokott lenni egy ,,buli” , de ettől most eltekintünk, hisz gyorsan a tettek mezejére kell lépnetek. Azt hiszem ez után már tudod, hogy mi következik…
- Aha, van egy kis sejtésem. Ő, nos, köszönöm, Céline!
- Mondanám, hogy máskor is, de…
- Igen, értem! Azt hiszem hagylak, biztos nagyon sok dolgod van még– Feltápászkodtam a puha ,,ágyból”, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Várj!– mondta, majd felpattant, és a gardróbba sietett. Pár perc múlva újra előbukkant, a kezében egy bársonydobozzal. – Ez tiéd!– a kezembe nyomta a dobozt, és várta a reakciómat. Felpattintottam a tetejét, ééés… Egy gyűrű. Egy nagyon-nagyon szép gyűrű. De várjunk csak! Ezt nem a vőlegénynek kellett volna odaadnia?!
- Céline, ezt nem az unokádnak kellett volna csinálnia?– kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Hagyományok drágám… Ez még az enyém volt, én adtam a lányomnak, Marissának, az esküvője előtt. Nálunk ez a szokás, hogy az anyák adják a lányuknak a gyűrűt, tudod?
- Óóó, értem. Nagyon szép, köszönöm– mondtam meghatódva.
- Felpróbálod? Még tudunk állítani a méretén, ha kell…– Kivettem a bársonydobozból a pici ékszert. Ez volt a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Egyszerű akvamarin követ foglalt körbe, talán, platina? Felhúztam az ujjamra, és a gyűrű tökéletes volt. Nem kellett semmit sem változtatni rajta.
- Tökéletes!– suttogtam áhítattal, miközben a gardróbból kiszűrődő fény felé fordítottam a kezemet, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Tudod, a halhatatlanoknál másképp megy a gyűrűválasztás. Nem a drágaságra, és a karátszámra megy, hanem a jelentésre, és a szépségre. Egy régi ismerősöm például egy hétköznapi kavicsot viselt, mert az hozta össze őt a párjával– nevetett. – Erről a kis drágáról azt tartják, hogy a sellők kincses ládikájából származik. Hosszú, boldog házasságot ígér, hordozóját boldoggá és gazdaggá teszi. Bár, az utóbbi nekem nem adatott meg…– dünnyögte, de én már meg sem hallottam, magamhoz vontam, és megöleltem.
- Köszönöm!– szorítottam.
- Csak legyetek boldogok, kérlek!
- Ez nem csak rajtam múlik– eresztettem le a karomat.
- Tudom, de próbáld meg!
- Én mindent meg fogok tenni Céline– mondtam őszintén.
- Köszönöm!
***
Ledőltem aludni, mert Dante házon kívül tartózkodott éppen, és így nem tudtam megmutatni a szerzeményemet. Délután kettőkor ébredtem fel, lezuhanyoztam és átöltöztem. Egy tengerészkék csőnadrágot, és egy fehér, zsabós inget vettem fel, meglepetésemre még a nadrághoz illő magas sarkú cipőt is felvettem, pedig nem igazán szeretem őket. A hajam nedvesen kunkorodott a zuhanytól, szolid sminkkel mentem Dante keresésére. Először a könyvtár-dolgozószobában kerestem, ééés bingó! Csakhogy nem volt egyedül. A szobában két igen gyönyörű nő volt vele. Az asztalának dőlve hallgatta a két szépséget. Háttal álltak nekem, nem láthattak engem, én sem őket. Az egyiküknek gyönyörű, hosszú szénfekete haja volt, ő valamivel alacsonyabb volt a másiknál, kb. akkora, mint én. A mellette lévőt az égiek csodálatos, hosszú, hullámos vörös hajjal áldották meg. A hollófekete hajú nőn egyszerű testhezálló bőrkabát volt egy farmerrel, a másik bevállalósnak tűnt, szintén testhez tapadó csipkeruhát viselt, ami a combja közepéig ért. A ringyók! Nem tudom, hogy honnan jött az utálat, de eldöntöttem, hogy gyűlölni fogom őket. És egyedül voltak Dantéval kitudja mióta! Atyaég!
Mérgesen ökölbeszorított ujjaimat majdnem erővel kellett szétfeszegetnem, az ízületeim kifehéredtek. A gyomrom görcsberándult, mikor a vörös hátradobta az egyik súlyos fürtöt– hogy megtépni, átkozott liba! A fekete felnevetett valamin, amit Dante mondott. Még egy nyilallás a ha hasamba. Akármennyire koncentráltam nem hallottam, hogy miről megy a dumaparti. Majd’ megőrültem, hogy nem értem őket! Biztos Lucian ajándékai a legénybúcsúztatóra! Ki fogom kaparni a zöld szemét annak a nyavalyásnak! Ezt a pillanatot választottam a belépőmnek.
- Dante!– léptem mellé. Birtoklóan átkaroltam a derekát, a csípőmet szorosan az ővének támasztottam.
- Devina, hagy mutassam be neked Soteriát, és Theonét– Na igen! Előröl is ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint hátulról. Tejfehér bőre volt mindkettőnek, Soteriának huskykék szemei voltak, Theonénak jade zöld színben játszott. Theone ruhája igen sokat megmutatott bájaiból, egyszerűen tökéletes volt mindkét nő. Mellettük slamposnak, jelentéktelennek éreztem magam. Megszoktam, hogy az emberek közt mindig én voltam a szép, a szexi, a gyönyörű, de itt? Rút kiskacsa voltam, aki, nagyvalószínűséggel, sosem lesz hattyú. – Theone, Soteria, ő itt a menyasszonyom.
- Hello!– mondtam kicsit reszelős hangon.
- Szia!– köszöntött rekedtes hangon Soteria nevezetű nő. Tuti, hogy az ő hangja nem a féltékenységtől volt érdes. A vörösnek megvillant a mandulavágású macskaszeme, de nem szólt hozzám, szavait Dantéhoz intézte.
- Figyelmeztettelek, ne mondd, hogy nem szóltam előre. Kiszabadult, és éhes. Valószínűleg keres valakit magának, akiből táplálkozhat. Kapjátok el, amilyen gyorsan csak lehet.
- Nem a te dolgod lett volna, hogy őrizd a sírt?– kérdezte élesen Dante. Theone haragosan vicsorgott, kivillantotta megnyúlt szemfogát. Szent szamár!
- Nyugalom, Theone!– csitítgatta a másik, de ő lerázta magáról a karját.
- Nem kötelességem együttműködni veletek, én mégis megtettem. Ne háláld meg így, démon! És ne kérdd rajtam számon a feladatomat!– Dante hanyag vállrándítására felmorrant, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Sajnálom, Dante!– mondta Soteria. – Mérges most magára, de majd lenyugszik.
- Ő miért nem halt meg, mikor felnyitották sírt? Miért nem belőle táplálkozott?– morogta Dante.
- Nem tudom. Tényleg, de régóta ismerem Theonét, ő tanított engem, ő nem gonosz, nem tenne olyasmit, ami ellenünk lenne. A szövetségesünk.
- Tudom. De nem bízom meg benne…
- De én igen!– mondta indulatosan Soteria. – Most hagyjuk ezt. Alden azt mondta, derítsük ki, hogy mit akar Ivan vele, és állítsuk meg.
- Menj, és szólj a többieknek is.
- Örvendtem a találkozásnak, Devina!– köszönt el Soteria, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Ez meg mi volt? Miről beszélt ez a nő?– kérdeztem fújtatva. A fejem zúgott a sok információtól, ami elhangzott. Vajon mi mindenről maradtam le? Bár, én már ott leragadtam, hogy Theone – a bögyös vörös- vámpír. Már magamban sem mertem feltenni a kérdést, hogy ki az, aki kiszabadult és éhes. Gondolom nem egy grizzly…
- Devina! Kérlek, csitítsd le a gondolataidat…– nyögte fájdalmas hangon Dante. Lerogyott a bőrfotelba, könyökével az asztalra támaszkodott, és körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát. Olyan sebezhetőnek tűnt!
- Tessék?– néztem értetlenül a válaszára várva, de nem felelt. Jó! Tehát nem kapom meg most a válaszaimat. - Tudod, ez most jutott eszembe, hogy van az, hogy te tudod rajtam használni a hókuszpókuszaidat, mikor én még az aurádat sem látom?– kérdeztem halkan, és én is leültem. Majd ha lenyugszik, visszatérek az eredeti témához.
- Félvér vagy, ha tisztavérű angyal lennél, akkor a démonok nem tudnák elnyomni a képességeidet. De majd idővel belejössz, és jobban tudod majd használni őket– magyarázta.
- Ó! Kezdtem azt hinni, hogy valami ,,elromlott”– Dante hátradőlt a fotelban, lehunyta sötét szemét, majd hangosan kifújta a levegőt. Nagyon fáradtnak és gondterheltnek tűnt ebben a helyzetben. Szeme alatti sötét karikák árulkodtak, hogy nem sokat aludhatott az éjszaka. – Ha gondolod, egyedül hagylak… – elrugaszkodtam a padlótól, de ijedten vissza is huppantam. Dante szeme felpattant, és riadtan nézett rám. Nem is nézett, bámult.
- Ne! Maradj. Kérlek– tette hozzá.
- Okéééé! De nem lenne jobb, ha aludnál? Nyúzottnak látszol…
- Theone az oka.
- Kifejtenéd bővebben? Egyszer már eljátszottuk ezt a játékot…– Dante fintorgott, de azért elmagyarázta a dolgot.
- Theone igen idős vámpír, és erős képességekkel rendelkezik, amik nyomják az enyémeket.
- Hál’ Istennek!– Kérdő tekintetére megvontam a vállam, majd fülig pirultam, mikor visszagondoltam a féltékenységemre. Hogy lehettem ekkora liba? Így elveszíteni a fejem! - Akkor nem tudtok sokáig… hm, egymás társaságában maradni– mondtam megkönnyebbülve. Dante felnevetett.
- Igen csavaros megfogalmazás. De értem, hogy hová akarsz kilyukadni.
- Igen?
- Igen. Ha megbírnánk maradni egymás mellett, akkor sem lenne semmi sem közöttünk. Igen harapós bestia!– Elfintorodtam a kijelentése hallatán. Talán már tapasztalta? Újra visszatért a zöldszemű szörny énem. Dante oldalra döntötte a fejét, és úgy fürkészte az arcomat.
- Ne kezdd megint– nyögte. – Semmi sem volt, van, vagy lesz köztünk! Nem az esetem!– jelentette ki. Éreztem, hogy az arcom újra vörös árnyalatot vesz fel, de most a méregtől.
- Ne vájkálj a fejemben!
- Nem ,,vájkáltam”, nem is kell ,,ásnom” a gondolataid között, szinte ordítanak. El sem tudod képzelni, milyen nehéz figyelmen kívül hagyni!
- Sajnálom! Tudod, én nem igazán tudom a gondolataimat korlátozni, vagy elzárni őket! Hagyd figyelmen kívül, vagy valami… – intettem egy elsöprő mozdulattal a levegőben. – Azt hiszem, én most megyek!– Bár nem tudtam meg, amit meg kellett volna, de nagyon elemem lett belőle. Nem tudom elzárni a gondolataimat, kapcsoljon ő más frekvenciára! Egy pillanat alatt fel tud húzni!
- Nem akart… – elharapta a mondat végét, mikor rájött, a gondolati bosszankodásomra válaszolt.
- Hagyjuk! – hangosan kifújtam a levegőt, majd összefontam magam előtt a karomat, és pár pillanatig farkasszemet néztem jövendőbelimmel.
- Devina, Soteria és Theone azért jöttek, hogy figyelmeztessenek– kezdte.
- Mire?
- Theonénak egy igen veszélyes lényre kellett volna vigyáznia, és mint te is hallottad, nem igazán jött össze. Egy vámpírra, és nem is akármilyenre. Gondolom, nem tudod, hogy hogyan jött a világra az első két vámpír. – Megráztam a fejem. Honnan tudhatnám?- üzentem gondolatban. – Minden a görög mitológiában található. Uranosz véréből nemcsak az Erünniszek születtek. Kronosz két csepp vért egy medálba rejtett, amit Szelené készített. Kronosz legyőzése után a medált Hesztia, Démétér, Héra, Hádész, Poszeidón és Zeusz kaparintott meg. Úgy gondolták, hogyha Kronosz valaha újra kiszabadulna, kell valaki, aki megállítja. A medálban talált vérből hozták létre az első két vámpírt. Mindegyik isten megáldotta őket, hasznos képességeket ajándékoztak nekik-, amik ma a vámpírok képessége-, megetették őket ambróziával, ezzel halhatatlanságot kaptak, de az egyik vámpírt, Agoroszt, megfertőzte a saját hatalma. Az Istenek ellenfordult, akik kitaszították őt és testvérét, Kheiroszt, és elátkozták az utódaikat, mert az első két vámpír túl erős volt az átokhoz. Őket azzal sújtották, hogy nem ehettek emberi ételeket. Száműzték őket az Olümposzról, az emberi világba kényszerültek. Nem fogyaszthattak emberi ételeket, gyengültek, de halhatatlanságuk megmaradt. Kizárólag az emberi vértől lettek erősebbek, amit rendszeresen kellett fogyasztaniuk. Egyszer egy ilyen táplálkozás folyamán túl Agorosz túl sok vért vett, és a forrásából teljesen kiszipolyozta az életet. Testvére, Kheirosz, megpróbálta megmenteni. Megitatta a saját halhatatlan véréből. A férfi vámpírrászületett, és ő lett az első teremtményük. Az átok kötötte őt az örök éjszakához, hisz végül is az ő vérük volt. Az így teremtett vámpírok nem tudtak nemzeni, de Kheirosznak születtek utódai. Ők született vámpírok, de azt beszélik, hogy mára már kihaltak… Kizárólag ellenkező nemű vámpírok vére jó nekik, ami férfiak esetében igen nehéz feladat.
- Lehet, hogy csak nekem nem esett le, de hogy jön ez Theonéhoz? Érdekes történet, de…– kérdeztem értetlenül.
- Úgy, hogy Agorosz elkezdett gyilkolni, és teremtette a vámpírokat, hogy legyőzze a görög isteneket. Az Istenek ezt időben észrevették, és mivel nem akarták megölni-, hisz lehet, hogy egyszer még szükség lesz rá-, egy barlang mélyén elzárták varázslatokkal, amiket nem tudott áttörni. Az Őrök folyamatosan cserélődnek. Kheiroszt megölték. Önként vállalta a halált, nem akart elzárva élni, ráadásul megölték a lelki társát, aki nélkül nem akart már élni. És most, a tizennégyezer éve elzárt szörnyeteg kiszabadult– fejezte be végül.
- Egyet nem értek. Azt mondtad, vér kell neki. Eddig hogy maradhatott életben,
- Úgy, hogy vérhiányban csak legyengülnek, nem halnak meg– magyarázta.
- Ühüm. És miért engedték ki?– A történet alapján elég elvetemült figurának tűnt Agorosz, minek kellett elengedni egy ilyen vérengző vadállatot?
- Ivánnak változott a terve. Megpróbálja felhasználni Agoroszt, csak arra nem számított, hogy ő nem egy bábtípus. Saját elképzelésekkel rendelkezik, és nem engedi, hogy irányítsák. A terv meg ott változott, hogy amolyan ,, halhatatlanok közti világháborút” akar indítani– válaszolta a gondolatban feltett kérdésemre.
- Mire jó ez neki?– Őrült egy alak, annyi szent!
- Hatalommániás. Tudod, vannak rendek a halhatatlanok között. Első helyen állnak az Istenek- skandináv, görög, római, kelta, és a többi. Az évezredek folyamán sokat veszítettek a befolyásukból, mára a halhatatlanok tisztelik őket, és nem számít nagy dolognak, ha összefutsz az utcán Árésszal, Athénéval. Vagy Erósszal. Gyengültek, hisz kevesebben imádkoznak hozzájuk. Könnyebb őket megfosztani a hatalmuktól, mert még mindig ők a leghatalmasabbak a halhatatlanok között. Aztán jönnek a különféle Szövetségek- démon,- angyal-, vámpír-, tünde,- nimfatanácsok és egyebek. Itt a tagok igazán nagykutyák, több száz éve élnek, vagy kevesebb, de azoknak hatalmas képességeik vannak. Aztán az Őrzők. Akik az igazságszolgáltatásért felelősek. Utána a Rendek. Ide a fajok sorolhatóak. Ezen belül vannak a Házak, amik terület szerint vannak felosztva. Minden fajnak megvan az otthonához tartozó Ház.
- Úristen! Te ezt hogy tudtad mind megjegyezni? Én a Tanácsoknál leragadtam… Ez bonyolult! Nagyon! – szörnyülködtem.
- Majd, ha látod hogyan működik könnyebb lesz átlátnod. Vedd úgy, mint a biológiában a rendszertant– mosolygott.
- És gondolom, Ivan mindennek az élén akar állni. – Dante bólintott. – Huh, hát ez így elég meredek.
Magamban emésztgettem a hallottakat, Dante még mindig abban a fura oldalra billentett fejtartással nézett rám, majd tekintete a kezemre vándorolt.
- Kedvel téged– jelentette ki egy félmosoly kíséretében.
- Gondolod? Nekem nem ez jött le, de te ismered…– hagytam rá.
- Az a gyűrű évszázadok óta anyáról lányára öröklődik, és Céline nem adta volna oda egy vadidegennek, akit nem kedvel. Egyébként jót akar mindkettőnknek. Bár, jobb vigyázni vele, ha kés van a kezében. – Igyekszem nem elfelejteni...
- Miért nem Lilith kapta meg?– kérdeztem. Nekem elég szarul esne, ha a nagyanyám egy idegen nőre hagyná a családi ékszert.
- Mert kettő is van belőle. Céline kétszer volt férjnél. Balszerencse ugyanannak a nőnek a második házasságában az elsőből származó gyűrűt viselnie.
- Oké, akkor rendben van. De ezt Lilith is tudja?– kérdeztem.
- Igen, főleg, hogy a nyakában lóg egy láncon az övé.
- Ó!– Újabb hosszúra nyúlt csend. Egyáltalán nem volt az a tipikus kínos hallgatás, mindketten elmerültünk a gondolatainkban.
Furcsa volt vele ennyit beszélni. Ritkán volt alkalmunk kettesben maradni, és ha ez meg is történt, akkor is vagy olvastam a szófán, míg ő dolgozott az íróasztalánál. Olyan idilli volt az egész, mégis olyan szokatlan a számomra. Új számomra ez az egész. Mégis, megnyugtató, hogy van egy családféleség mögöttem, akikre számíthatok. Csak megszokás kérdése az egész.
Visszapörgettem a beszélgetésünket egészen Kheirosz haláláig. Megakadtam egy szón. Lelki társ. Vajon mit jelenthet? Ugyanazt, mint az embereknél?
- Dante?– Érdeklődve felpillantott, kérdőn tekintetett rám. – Lelki társ, pontosan mit jelent ez? – Nem válaszolt azonnal. Elgondolkozva fürkészte az arcomat, mintha azt találgatta volna, mennyit mondhat el nekem. Megköszörülte a torkát, majd megtorpant, mintha csak keresné a szavakat.
- Pontos meghatározás nincs erre. Annyit tisztázzunk, hogy nagyon ritka jelenség. Ha megtalálod ezt a társat, az egész életed körülötte fog forogni. Nem kívánsz mást csak őt, fájdalmat okoz, ha távol van, a halálról meg ne is beszéljünk. Minden fajnál máshogy mutatkozik ez meg.
- Ez azt jelenti, hogy nekem is lehet ilyen lelki társam? – kérdeztem. Vállat vont. Az elég gáz lehet, ha az esküvő után találom meg a nagybetűs igazit. – És te?
- Mi van velem?
- Te már megtaláltad?
- Kicsi rá az esély, hogy összefutsz vele. A legtöbb halhatatlan éveket tölt az párja keresésével, legtöbbször sikertelenül– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kitért a válaszadás alól. Ahogy látom, ebben a családban ez örökletes. Nem találhatta még meg. Akkor nem vállalta volna, hogy gyereket gyártunk, hisz ha nem hozom lázba, akkor nem is áll a cövek, szóval nem lesz gyerekáldás. És mivel bebizonyította, hogy igenis képes a dologra…
- Devina!– sziszegte összeszorított állkapoccsal.
- Sajnálom, de ha nem adsz egyenes választ… Akkor kénytelen vagyok a fantáziámra hagyatkozni.
- Nem vagyok impotens, oké?
- Erre már magamtól is rájöttem– pirultam el, mikor újra bekúszott a fejembe az inget szaggató jelenetem. – Hagyjuk. Most megyek– Felálltam, és elindultam remegő lábakkal a szobám felé. A lábaim elzsibbadtak a sok üléstől.
- Devina!– kiáltott rám egy női hang a folyosó végéből. – Már mindenhol kerestelek, hol voltál?– kérdezte vádló hangon Céline.
- Dantéval voltam…– kezdtem, de Céline már rám sem bagózott. Könyökömnél fogva a szobája felé vonszolt. – Mit akarsz?
- Kicsit megcsúsztunk, de… Na mindegy. Ruhapróba lesz. De, ezt fel kell tenned!– a kezembe nyomott egy fekete kendőt, segített feltenni, mikor a szobájához értünk.
Több tucat kávéscsészényi kávé és öt doboz energiaitallal később, még mindig egy hokedlin ácsorogtam bekötött szemmel, zsibbadó lábakkal. Céline kávé nélkül is olyan volt, mint a Katrina, amit az éjszakának köszönhetett, de én még arra sem voltam képes, hogy egyenesen álljak a széken. Hajnal felé járhatott már, és nem aludhattam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka. A pandamacis szemekért Célinét vonom felelősségre, ha megijednek tőlem a gyerekek.
- Azt hiszem, kész.
- Tehát van Isten!– sóhajtottam.
- Én is ezt gondolom. Csodálom, hogy nem lett belőled tűpárna!– felhorkantottam. – Menj, és aludj egyet, majd megyek és ébresztelek, ha kell.
- Oké– ásítottam. Céline kihámozott a ruhából, majd magamra rántottam Céline egyik köntösét, nem vesződve a felöltözéssel. Kómásan tántorogtam a szobámig.
Ráborultam az ágyamra, kiszedtem a magam alól a az ágyterítőt és a takarót, majd összegömbölyödve befészkeltem magam a közepére. Azonnal elaludtam. Mély álmomból Céline bökdöső keze rángatott ki. Ásítozva eljutottam a szobájába, ahol a megszokott félhomály fogadott. Gyertyák égtek a kandalló be volt gyújtva, a szobában fűszeres illatok szálltak. Ja, igen. Kávé, ami múltkor oda volt szórva a fára. Hátrapillantottam Célinére, aki büszkén figyelte szobáját.
- Hmm, most mi következik? Ugye nem kell újra ruhapróbát tartanunk?– kérdeztem ijedten.
- Ez egy szertartásszerű megtisztulás a házasság előtt.
- Ő, értem. Mit kell csinálnom?
- Veszel egy fürdőt!– nevetett. – Látnod kellett volna az ijedt arcodat!
- Ha-ha. Ennyi?
- Ennyi. Nem elég? Kitalálhatok még valamit…
- Tökéletes, nem kell semmi más.
Céline bevonult a gardróbba, hogy befejezze az utolsó simítást a ruhámon. Levetettem a köntöst, majd belecsusszantam a földbesüllyesztett kádba. Lágy sóhaj helyett, amit a fürdő váltott volna ki, egy utcagyerekeket megszégyenítő káromkodás hagyta el a számat.
- Céline!– sikítottam. – E-ez hi-hideg!– vacogtam.
- Ó, elfelejtettem volna mondani, hogy hideg vízzel van feltöltve?– kérdezte megdöbbenést színlelt arccal. Még hogy kedvel…
- Én vé-végeztem– Megpróbáltam kikászálódni a kádból, de Céline a vállamnál fogva visszanyomott a kádba.
- Egy órát kell áznod benn!– közölte. Rám mosolygott, majd visszament a gardróbba. – Tudni fogom, ha kiszállsz. Az egyik tálban rózsaolaj van. Nyugodtan használd.
A vacogáson kívül nem tudtam mást csinálni, mert mikor megpróbáltam kikászálódni- nagyon-nagyon csendben- Céline ott termett mögöttem, és morcos arcot vágott, közben a halántékára mutatott jelezve a képességeire. Csúcs! Miután lefagytak a végtagjaim már nem is volt olyan szörnyű. Az tény, hogy felébredtem tőle. Leültem a kád oldalán lévő padkára, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy megölöm Célinét még ezért! Az egyik bronztálból kiborítottam a vörös rózsaszirmokat. Csodálkozásomra nem fagytak jégkockává. Megmostam a hajamat a másik tálban lévő olajjal.
- Oké, le is telt. Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű?
- Nem, nem volt szörnyű… – morogtam. Céline hozott egy nagy fürdőlepedőt, amit kifeszített fölöttem. Gyors kiugrottam a kádból, és magam köré csavartam. Vacogva, víztől csöpögve lehuppantam az ágyra.
Miután összeszedtem magam, még mindig düzzögve, de hagytam, hogy Céline felöltöztessen, és megcsinálja a hajamat. Letakarta a tükröt, hogy ne lássam csak a végeredményt. Marcell-hullámokból varázsolt csodaszép, de egyszerű kontyot. A ruhám tökéletes volt, bár nem kaptam benne levegőt. Úgy éreztem, mint egy haldokló, akinek ráléptek az oxigéncsövére. Megpróbáltam nem erre figyelni, inkább körbefordultam a tükör előtt, hogy jobban lássam a ruhát. Teljes pompája elfeledtette velem a vele járó kellemetlenségeket. Céline rávarrta a csipkét a lapockámig és a vállpántot is bevonta vele. A fenekemhez nyomott egy párnához hasonlító szivacsos tömőanyagot, és rávarrta a rövid, vékony uszályrészt is. A ruha elejére gyöngyökből varrt mintákat. Tökéletes volt. Amíg csodáltam magam az egészalakos tükörben, Céline kiment, hogy valamit még elintézzen. Pár perccel később visszajött, ajkán egy bocsánatkérő mosoly játszott.
- Azt hiszem, hogy a násznép lecsökkent Lilithre, Rayre, Lucianra és rám– mondta egy nagy sóhaj kíséretében.
- Ó! De nem is baj… Jobb lesz ez így– Azt hiszem, őt jobban megviselte ez a dolog, mint engem. Legalább nem tudok semmit sem elszúrni idegességemben. Vagy ha igen, családban marad.
- De, majd lesz egy, amolyan beavatásod, mint az egyik Őrző felesége.
- Remek.
Elkészültem. Céline még megcsinálta szolid sminkemet, aztán elindultunk a szalon felé. Céline Igazán jó munkát végzett. Az oszlopokat selyemszalaggal vonta be, nagy vázákban rózsák sorakoztak, a padló teleszórva virágszirmokkal. Egyszerű volt, de nekem tökéletes. A teraszajtó ki volt nyitva, lágy szellő fújta a függönyöket. Szerencsére még az eső is elállt, bár nem sütött a nap, kellemes meleg volt. Az ajtó előtt állt egy fehér, csuklyás köpenybe bújtatott alak. Gondolom ő az Orákulum. Balján Ray és Lucian állt, jobboldalon Lilith várakozott. Kivételesen magára erőltetett egy mosolyt is, nem vitte túlzásba. Egy égszínkék, térdígérő ruhát viselt. Nagybátyám és Lucian fekete öltönyben voltak. Elég furcsa volt őket így kicsípve látni a bőrszerkó és a fegyverarzenál nélkül. Remekül néztek ki mindketten. De hol van Dante? Kérdőn pislogtam Célinére, de ő csak megvonta a vállát. Odaértem az Orákulum és a ,,násznép” elé. Rayhez fordultam.
- Hol van Dante?– kérdeztem.
- Biztos gondja támadt az öltönyével.
- Ha nem érkezik meg hamarosan én elveszlek, jó?– suttogta Lucian. Egy bosszús pillantást lövelltem felé, más helyzetben mulattatott volna, de most…
Nem a menyasszonynak kellene késnie? Cserélhettünk volna ruhát… Az Orákulumról nem tudtam semmit sem leolvasni, arcába húzott csuklyájától nem láttam az arcát. Milyen jó, hogy nem jött több vendég! Céline és Lilith mellém álltak, Céline nagyon mérges volt, hogy így elrontják az általa oly precízen megszervezett dolgokat. Idegesen birizgálta selyemkalapja szegélyét, és simította ki a nem létező ráncokat virágmintás, rövid ruhájából. Még Lilith is többször használta imádott bátyjára a kretén jelzőt. Mi van, ha nem jön el? Lehet, hogy azzal a lelki társas izével van valami, és már nincs szüksége rám. A gyomrom zúgolódni kezdett, a fűző túl szoros volt, a fejem zúgott. Hol van már? Idegesen toporogtam, doboltam az ujjammal. Ekkor befutott Dante. Elhaladt húga melett, aki elmormolt egy ,,faszfej”-t, Raytől komor pillantásokat kapott. Öccse bölcsen nem szólalt meg, de látszott rajta, hogy ő sem örült a megvárakoztatásnak. Céline abbahagyta a ruhája igazgatását. Lesújtó pillantást lövelltem felé.
- Elnézést!– motyogta az Orákulum felé, aki válaszul bólintott.
Elkezdődött a szertartás. Lehúzta a fejéről a csuklyát, és megláttam a legfélelmetesebb arcot, amit valaha láttam. Arca kifejezéstelen volt, szeme nem a megszokott felosztást követte, az egész fekete volt. Olyan, mint egy feneketlen kút. Tar koponyájának hátulját tetoválás díszítette. Elmosolyodott, amitől kirázott a hideg. Betudtam a szellőnek. Minden úgy zajlott, ahogy Céline mesélte. Amikor elérkezett a ,,tenyérvagdosós” rész, kicsit megijedtem. A férfi mélyen megmártotta a csontnyelű tőrt mindkét tenyeremben. Beszívtam az alsóajkamat, hogy nem sikoltsak fel fájdalmamban. Karmazsin színű vér bugyogott ki a vágásból, majd belecsúsztatta a kezemet Dante szintén megvágott tenyerébe. Ahogy érintkeztek egymással, végigcikázott a testemen egy áramütéshez hasonló remegés, ahogy elnéztem Dante is hasonlót élhetett át. AZ Orákulum rákezdett a kántálásra, közben nagy szemű sót szórt mindkettőnk sebére. Mart és csípett, de nem tudtam erre figyelni. Odakint sötét felhők gyülekeztek, villám cikázott át az égen, majd nagy cseppekben hullani kezdett az eső. Ennyit a jó időről. Ray gyorsan becsukta az üvegajtót, majd visszaállt Lucian mellé. Az Orákulum befejezte a kántálást. Mosolyra húzódott ijesztő arca, majd csak ennyit mondott:
- Ez egy nagyon jó házasság kezdete– és eltűnt.
Jó olvasást hozzá! ;)
Másnap délelőtt ismét a könyvtár-dolgozószobában voltam, de most Kinley MacGregor helyett a Feljegyzések a halhatatlanokról régi, elsárgult lapjait lapozgattam. Lucianhez intézett kérdésemre kerestem a választ. Szerencsére most könnyebben megtaláltam a könyvet, mint először. Csak Dante asztalát kellett felforgatnom érte. Belesüppedtem az egyik kényelmes, bőrrel bevont fotelbe, az olvasószemüveget az orromra csúsztattam és kerestem a megfelelő bejegyzést. Nehéz volt, hisz a régies kézírás néhol már megfakult, elmaszatolódott, de megtaláltam.
Démonok: a halhatatlanok egyik faja. Erős manipuláló képességük van. Látják és meg tudják változtatni a leghőbb vágyakat. Képesek kiolvasni az elméből a félelmeket, aztán felhasználják az információt az illető ellen. Olvasnak a gondolatokban, sajátjukat ki tudják vetíteni mások fejébe. Ellenségeik az angyaloknak, de fajon belül is háborúznak.
Okéééé! Nos, egyszer ezt még számon kérem Lucianen! Ne kutasson a fejemben! De a legjobban magamra voltam mérges, hogy bizonyos szexuális eredetű vágyaim ennyire kínozzanak, és így leégetni magam! Hogy pont ez legyen a leghőbb vágyam?! Te jó ég!
Bosszúsan lesöpörtem az ölemből a könyvet, ami hangos puffanással zuttyant a padlóra. Felpattantam.
- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, és a zakatoló szívemhez kaptam. - Jól vagy?– kérdezte Dante.
- Prímán!– morogtam.
- Zaklatottnak tűnsz, mi történt?– faggatózott, miközben leült a nagy monstrum asztal mögé.
- Remek megfigyelés… Hagyjuk!– megindultam az ajtó felé, majd mégis visszafordultam. – Tudod mit?! Nem, ne hagyjuk! Elegem van belőletek!
- Miért is?– kérdezte kíváncsian, és próbált nem mosolyogni a kirohanásomon. Szája széle rángatózott az elfojtott mosolytól.
- Abból, hogy nem mondasz el semmit sem! Mindent utólag kell megtudnom, és emiatt hülyét csinálok magamból. És Céline…
- Ahogy látom nem csak engem sikerül felhúznia…. – vetette közbe.
- Nem! Engem is, nem is kicsit!– Dühösen huppantam le az íróasztal előtti székbe. Karomat összefűztem magam előtt, és a tolltartóköcsögöt bámultam, hogy ne kelljen Dantéra néznem. – Először is jött azzal, hogy megfenyegetett, aztán az, hogy letámadtalak MIATTA, mert nem csináltam volna magamtól ilyet, de… az ő hibája is kész. És azóta állandóan azon rágom magam, hisz nem szívesen, de bevallom igazán jó volt, de azóta Lucian le sem száll rólam. Ráadásul használta rajtam a démoni hókuszpókuszait is!– hadartam. Nem tudom mennyit fogott fel az elhangzottakból. A csend kezdett hosszúra nyúlni, én pedig nem mertem megszólalni, sem felnézni rá.
- Devina, ki akarsz szállni?– kérdezte végül. Döbbentem kaptam fel a fejemet. Arcán nem látszódott semmi, de a bal keze görcsösen szorított egy tollat, ami alig bírta már elviselni a megterheltetést.
- Kiszállni?! Nem, azt hiszem, nem… Megszerettem ezt a helyet. És, ha jól gondolom, nem engednél el– mosolyogtam keserűen.
- Soha!– Olyan birtokló hangsúllyal mondta ezt az egyszerű szót, hogy egyik felem értetlenül ráncolta a homlokát, a másik meg örömtáncot lejtett. Meglepetésemre elmosolyodtam.
- Gondoltam. De, mint mondtam, nem is szeretnék már elmenni. Mit csinálnék most már? A régi életembe már nem hiszem, hogy vissza tudnék illeszkedni. Szóval marad ez. Ráadásul még halhatok mártírhalált is! Ami régi Devinának csak egy magas sarkúban sikerült volna a kifutón– próbáltam viccelődni, de Dante nem vette a lapot. Inkább másfelé terelte a témát.
- Mit csinált Lucian?– kérdezte.
- Hm, biztos tudni akarod?– kérdeztem incselkedve.
- Nem. Ha akarod, beszélhetek vele…
- Nem, nem kell. Jól tolerálom, és azt hiszem, kezdi feladni.
- Azt te csak hiszed!
- Miért is? Rám elég lelombozóan hatna, ha nem viszonoznák a közeledésemet– vetettem közbe.
- Igen, de ő nem azért csinálja, amiért te gondolod– magyarázta. – Még régen, az átváltozásunk után egyezséget kötöttünk: ha valamelyikünknek lesz egy ,,komolyabb” kapcsolata, akkor próbára tesszük a hölgyet. Szóval, ne is számíts arra, hogy egyhamar befejezi.
- De ugye tudod, hogy mindig nem lesz a válaszom?!
- Igen, ebben biztos voltam– válaszolta magabiztosan, majd rám villantotta csábos, kisfiús mosolyát. Felhorkantottam.
- Miért is? Ennyire kiismertél? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor?– kíváncsiskodtam, és észre sem vettem, hogy a válaszára várva előredőltem, egyre közelebb és közelebb.
- Ellenállhatatlan vagyok– válaszolta egyszerűen. Kirobbant belőlem a nevetés.
***
- Céline!– huppantam le mellé egy székre a konyhában.
- Igen?– nézett rám mosolyogva, miközben egy katalógust lapozgatott.
- Hmmm, szeretnék egy kis felvilágosítást kérni…
- Te jó ég, mondd, hogy nem nekem kell felvilágosítanom téged!– kapott ijedten a szívéhez. Kezéből kiesett a vastag újság, amiben virágdekorációk készítéséről voltak képek.
- Nem!– elpirosodtam. – Ha engednéd, hogy végigmondjam, nagyon örülnék, és egyikünket se hoznád zavarba.
- Hál’ Istennek! Tudod, Lillel, már átestem ezen, és nem volt egyszerű…– újra közbekotyogott.
- Céline! Akadj már le a témáról! És nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő közt a nászéjszakán! És különben is, az esküvőről lenne szó.
- Remek!– Arcába újra visszatért a szín, szeme csillogott az izgatottságtól. – Miről szeretnél tudni?
- Hát, igazából én az egészről nem tudok semmit sem… – vallottam be.
- Óóó! Akkor menjünk be a szobámba, jó?– megragadta a karomat, és a szobája felé vezetett. Még sosem jártam a ,,privát szigetén”– ahogy egyszer ő nevezte.
A második emeleten volt a szoba, az ajtón egy hatalmas tábla hirdette: Itt lakik a házisárkány, nem harap, de a gazdája igen! Belépni TILOS! Mintha a kamaszkori szobaajtóm lenne…
- Várj egy percet– mondta, majd besurrant a helységbe, és rám csapta az ajtót. Egy perc múlva megjelent, és beinvitált.
A szoba eltért a megszokottól, itt nem voltak Tiffany dolgok, sem kínai vázák. Az egész olyan ,,török szultán háreme” beütést keltett. Füstölő illata érződött a levegőben, félhomály fogadott az érdekes szobában. A szoba közepén egy óriási matrac volt, tele mindenféle színű szövettel. Nagy gyöngyökkel hímzett, rojtos párnák voltak a közepén, fölötte áttetsző piros és narancssárga selyem omlott le a plafonról. A szobának nem volt ablaka. Helyette festve volt egy csodálatos arab táj. Asztal sem volt, a kandallóban fa volt, és mellette… kávé, és egyéb fűszeres illatú bogyók. De a legfurcsább dolog az ágytól pár méterre lévő jakuzzinak tűnő, földbe süllyesztett kád volt. Körbe volt rakva gyertyákkal és füstölőkkel. Két bronztál volt előtte, az egyikben valami folyadék, talán tusfürdő, lehetett, a másikban virágszirmok. Egy paraván volt mellette, összecsukva. Két ajtó nyílt a szobából, az egyik félig nyitva volt, egy szaténruha lógott az ajtóról. A másik helység a fürdőszoba volt, ahol nyitva maradt az ajtó.
- Hűűű, a mindenit!– szakadt ki belőlem. Körbefordultam a szobában egyszer, kétszer, háromszor.
- Nos, akkor kezdeném– megfogta a kezemet és az ágyához vezetett, ami ezek szerint a kanapé szerepét is betöltötte. – Egy kicsit füllentettem, nem lesz semmiféle rokonság. Az esküvőn egyedül az Őrzők és mi leszünk ott, itt. Egyedül Sterlingnek van párja, ő lesz még itt, és Garrett lánya, a félvér Déneira. Szegény drágámnak meghalt az édesanyja, mikor született, tíz évvel ezelőtt. Senki ki nem nézné a macsó vérfarkasból, hogy szerető, védelmező apuka!– nevetett. – A vendégekről azt hiszem ennyi. A lezajlása… A csini, piros rucidban betipegsz a szalonba,- ami természetesen fel lesz díszítve a kezem által. Az Orákulum fog összeadni Titeket. Egy csomó, számunkra értelmetlen zagyvaságot fog mormolni, aztán megvágja a tenyereteket, amit aztán összedörzsöltök. Ezzel kötitek egymáshoz magatokat. Különleges gyógynövényekből készült füstölőt fog égetni, ami a gyermekáldást segíti elő. Még egyszer elmormolja az imákat, és vége. Nagyjából ennyi. Hmmm, a végén szokott lenni egy ,,buli” , de ettől most eltekintünk, hisz gyorsan a tettek mezejére kell lépnetek. Azt hiszem ez után már tudod, hogy mi következik…
- Aha, van egy kis sejtésem. Ő, nos, köszönöm, Céline!
- Mondanám, hogy máskor is, de…
- Igen, értem! Azt hiszem hagylak, biztos nagyon sok dolgod van még– Feltápászkodtam a puha ,,ágyból”, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Várj!– mondta, majd felpattant, és a gardróbba sietett. Pár perc múlva újra előbukkant, a kezében egy bársonydobozzal. – Ez tiéd!– a kezembe nyomta a dobozt, és várta a reakciómat. Felpattintottam a tetejét, ééés… Egy gyűrű. Egy nagyon-nagyon szép gyűrű. De várjunk csak! Ezt nem a vőlegénynek kellett volna odaadnia?!
- Céline, ezt nem az unokádnak kellett volna csinálnia?– kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Hagyományok drágám… Ez még az enyém volt, én adtam a lányomnak, Marissának, az esküvője előtt. Nálunk ez a szokás, hogy az anyák adják a lányuknak a gyűrűt, tudod?
- Óóó, értem. Nagyon szép, köszönöm– mondtam meghatódva.
- Felpróbálod? Még tudunk állítani a méretén, ha kell…– Kivettem a bársonydobozból a pici ékszert. Ez volt a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Egyszerű akvamarin követ foglalt körbe, talán, platina? Felhúztam az ujjamra, és a gyűrű tökéletes volt. Nem kellett semmit sem változtatni rajta.
- Tökéletes!– suttogtam áhítattal, miközben a gardróbból kiszűrődő fény felé fordítottam a kezemet, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Tudod, a halhatatlanoknál másképp megy a gyűrűválasztás. Nem a drágaságra, és a karátszámra megy, hanem a jelentésre, és a szépségre. Egy régi ismerősöm például egy hétköznapi kavicsot viselt, mert az hozta össze őt a párjával– nevetett. – Erről a kis drágáról azt tartják, hogy a sellők kincses ládikájából származik. Hosszú, boldog házasságot ígér, hordozóját boldoggá és gazdaggá teszi. Bár, az utóbbi nekem nem adatott meg…– dünnyögte, de én már meg sem hallottam, magamhoz vontam, és megöleltem.
- Köszönöm!– szorítottam.
- Csak legyetek boldogok, kérlek!
- Ez nem csak rajtam múlik– eresztettem le a karomat.
- Tudom, de próbáld meg!
- Én mindent meg fogok tenni Céline– mondtam őszintén.
- Köszönöm!
***
Ledőltem aludni, mert Dante házon kívül tartózkodott éppen, és így nem tudtam megmutatni a szerzeményemet. Délután kettőkor ébredtem fel, lezuhanyoztam és átöltöztem. Egy tengerészkék csőnadrágot, és egy fehér, zsabós inget vettem fel, meglepetésemre még a nadrághoz illő magas sarkú cipőt is felvettem, pedig nem igazán szeretem őket. A hajam nedvesen kunkorodott a zuhanytól, szolid sminkkel mentem Dante keresésére. Először a könyvtár-dolgozószobában kerestem, ééés bingó! Csakhogy nem volt egyedül. A szobában két igen gyönyörű nő volt vele. Az asztalának dőlve hallgatta a két szépséget. Háttal álltak nekem, nem láthattak engem, én sem őket. Az egyiküknek gyönyörű, hosszú szénfekete haja volt, ő valamivel alacsonyabb volt a másiknál, kb. akkora, mint én. A mellette lévőt az égiek csodálatos, hosszú, hullámos vörös hajjal áldották meg. A hollófekete hajú nőn egyszerű testhezálló bőrkabát volt egy farmerrel, a másik bevállalósnak tűnt, szintén testhez tapadó csipkeruhát viselt, ami a combja közepéig ért. A ringyók! Nem tudom, hogy honnan jött az utálat, de eldöntöttem, hogy gyűlölni fogom őket. És egyedül voltak Dantéval kitudja mióta! Atyaég!
Mérgesen ökölbeszorított ujjaimat majdnem erővel kellett szétfeszegetnem, az ízületeim kifehéredtek. A gyomrom görcsberándult, mikor a vörös hátradobta az egyik súlyos fürtöt– hogy megtépni, átkozott liba! A fekete felnevetett valamin, amit Dante mondott. Még egy nyilallás a ha hasamba. Akármennyire koncentráltam nem hallottam, hogy miről megy a dumaparti. Majd’ megőrültem, hogy nem értem őket! Biztos Lucian ajándékai a legénybúcsúztatóra! Ki fogom kaparni a zöld szemét annak a nyavalyásnak! Ezt a pillanatot választottam a belépőmnek.
- Dante!– léptem mellé. Birtoklóan átkaroltam a derekát, a csípőmet szorosan az ővének támasztottam.
- Devina, hagy mutassam be neked Soteriát, és Theonét– Na igen! Előröl is ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint hátulról. Tejfehér bőre volt mindkettőnek, Soteriának huskykék szemei voltak, Theonénak jade zöld színben játszott. Theone ruhája igen sokat megmutatott bájaiból, egyszerűen tökéletes volt mindkét nő. Mellettük slamposnak, jelentéktelennek éreztem magam. Megszoktam, hogy az emberek közt mindig én voltam a szép, a szexi, a gyönyörű, de itt? Rút kiskacsa voltam, aki, nagyvalószínűséggel, sosem lesz hattyú. – Theone, Soteria, ő itt a menyasszonyom.
- Hello!– mondtam kicsit reszelős hangon.
- Szia!– köszöntött rekedtes hangon Soteria nevezetű nő. Tuti, hogy az ő hangja nem a féltékenységtől volt érdes. A vörösnek megvillant a mandulavágású macskaszeme, de nem szólt hozzám, szavait Dantéhoz intézte.
- Figyelmeztettelek, ne mondd, hogy nem szóltam előre. Kiszabadult, és éhes. Valószínűleg keres valakit magának, akiből táplálkozhat. Kapjátok el, amilyen gyorsan csak lehet.
- Nem a te dolgod lett volna, hogy őrizd a sírt?– kérdezte élesen Dante. Theone haragosan vicsorgott, kivillantotta megnyúlt szemfogát. Szent szamár!
- Nyugalom, Theone!– csitítgatta a másik, de ő lerázta magáról a karját.
- Nem kötelességem együttműködni veletek, én mégis megtettem. Ne háláld meg így, démon! És ne kérdd rajtam számon a feladatomat!– Dante hanyag vállrándítására felmorrant, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Sajnálom, Dante!– mondta Soteria. – Mérges most magára, de majd lenyugszik.
- Ő miért nem halt meg, mikor felnyitották sírt? Miért nem belőle táplálkozott?– morogta Dante.
- Nem tudom. Tényleg, de régóta ismerem Theonét, ő tanított engem, ő nem gonosz, nem tenne olyasmit, ami ellenünk lenne. A szövetségesünk.
- Tudom. De nem bízom meg benne…
- De én igen!– mondta indulatosan Soteria. – Most hagyjuk ezt. Alden azt mondta, derítsük ki, hogy mit akar Ivan vele, és állítsuk meg.
- Menj, és szólj a többieknek is.
- Örvendtem a találkozásnak, Devina!– köszönt el Soteria, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Ez meg mi volt? Miről beszélt ez a nő?– kérdeztem fújtatva. A fejem zúgott a sok információtól, ami elhangzott. Vajon mi mindenről maradtam le? Bár, én már ott leragadtam, hogy Theone – a bögyös vörös- vámpír. Már magamban sem mertem feltenni a kérdést, hogy ki az, aki kiszabadult és éhes. Gondolom nem egy grizzly…
- Devina! Kérlek, csitítsd le a gondolataidat…– nyögte fájdalmas hangon Dante. Lerogyott a bőrfotelba, könyökével az asztalra támaszkodott, és körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát. Olyan sebezhetőnek tűnt!
- Tessék?– néztem értetlenül a válaszára várva, de nem felelt. Jó! Tehát nem kapom meg most a válaszaimat. - Tudod, ez most jutott eszembe, hogy van az, hogy te tudod rajtam használni a hókuszpókuszaidat, mikor én még az aurádat sem látom?– kérdeztem halkan, és én is leültem. Majd ha lenyugszik, visszatérek az eredeti témához.
- Félvér vagy, ha tisztavérű angyal lennél, akkor a démonok nem tudnák elnyomni a képességeidet. De majd idővel belejössz, és jobban tudod majd használni őket– magyarázta.
- Ó! Kezdtem azt hinni, hogy valami ,,elromlott”– Dante hátradőlt a fotelban, lehunyta sötét szemét, majd hangosan kifújta a levegőt. Nagyon fáradtnak és gondterheltnek tűnt ebben a helyzetben. Szeme alatti sötét karikák árulkodtak, hogy nem sokat aludhatott az éjszaka. – Ha gondolod, egyedül hagylak… – elrugaszkodtam a padlótól, de ijedten vissza is huppantam. Dante szeme felpattant, és riadtan nézett rám. Nem is nézett, bámult.
- Ne! Maradj. Kérlek– tette hozzá.
- Okéééé! De nem lenne jobb, ha aludnál? Nyúzottnak látszol…
- Theone az oka.
- Kifejtenéd bővebben? Egyszer már eljátszottuk ezt a játékot…– Dante fintorgott, de azért elmagyarázta a dolgot.
- Theone igen idős vámpír, és erős képességekkel rendelkezik, amik nyomják az enyémeket.
- Hál’ Istennek!– Kérdő tekintetére megvontam a vállam, majd fülig pirultam, mikor visszagondoltam a féltékenységemre. Hogy lehettem ekkora liba? Így elveszíteni a fejem! - Akkor nem tudtok sokáig… hm, egymás társaságában maradni– mondtam megkönnyebbülve. Dante felnevetett.
- Igen csavaros megfogalmazás. De értem, hogy hová akarsz kilyukadni.
- Igen?
- Igen. Ha megbírnánk maradni egymás mellett, akkor sem lenne semmi sem közöttünk. Igen harapós bestia!– Elfintorodtam a kijelentése hallatán. Talán már tapasztalta? Újra visszatért a zöldszemű szörny énem. Dante oldalra döntötte a fejét, és úgy fürkészte az arcomat.
- Ne kezdd megint– nyögte. – Semmi sem volt, van, vagy lesz köztünk! Nem az esetem!– jelentette ki. Éreztem, hogy az arcom újra vörös árnyalatot vesz fel, de most a méregtől.
- Ne vájkálj a fejemben!
- Nem ,,vájkáltam”, nem is kell ,,ásnom” a gondolataid között, szinte ordítanak. El sem tudod képzelni, milyen nehéz figyelmen kívül hagyni!
- Sajnálom! Tudod, én nem igazán tudom a gondolataimat korlátozni, vagy elzárni őket! Hagyd figyelmen kívül, vagy valami… – intettem egy elsöprő mozdulattal a levegőben. – Azt hiszem, én most megyek!– Bár nem tudtam meg, amit meg kellett volna, de nagyon elemem lett belőle. Nem tudom elzárni a gondolataimat, kapcsoljon ő más frekvenciára! Egy pillanat alatt fel tud húzni!
- Nem akart… – elharapta a mondat végét, mikor rájött, a gondolati bosszankodásomra válaszolt.
- Hagyjuk! – hangosan kifújtam a levegőt, majd összefontam magam előtt a karomat, és pár pillanatig farkasszemet néztem jövendőbelimmel.
- Devina, Soteria és Theone azért jöttek, hogy figyelmeztessenek– kezdte.
- Mire?
- Theonénak egy igen veszélyes lényre kellett volna vigyáznia, és mint te is hallottad, nem igazán jött össze. Egy vámpírra, és nem is akármilyenre. Gondolom, nem tudod, hogy hogyan jött a világra az első két vámpír. – Megráztam a fejem. Honnan tudhatnám?- üzentem gondolatban. – Minden a görög mitológiában található. Uranosz véréből nemcsak az Erünniszek születtek. Kronosz két csepp vért egy medálba rejtett, amit Szelené készített. Kronosz legyőzése után a medált Hesztia, Démétér, Héra, Hádész, Poszeidón és Zeusz kaparintott meg. Úgy gondolták, hogyha Kronosz valaha újra kiszabadulna, kell valaki, aki megállítja. A medálban talált vérből hozták létre az első két vámpírt. Mindegyik isten megáldotta őket, hasznos képességeket ajándékoztak nekik-, amik ma a vámpírok képessége-, megetették őket ambróziával, ezzel halhatatlanságot kaptak, de az egyik vámpírt, Agoroszt, megfertőzte a saját hatalma. Az Istenek ellenfordult, akik kitaszították őt és testvérét, Kheiroszt, és elátkozták az utódaikat, mert az első két vámpír túl erős volt az átokhoz. Őket azzal sújtották, hogy nem ehettek emberi ételeket. Száműzték őket az Olümposzról, az emberi világba kényszerültek. Nem fogyaszthattak emberi ételeket, gyengültek, de halhatatlanságuk megmaradt. Kizárólag az emberi vértől lettek erősebbek, amit rendszeresen kellett fogyasztaniuk. Egyszer egy ilyen táplálkozás folyamán túl Agorosz túl sok vért vett, és a forrásából teljesen kiszipolyozta az életet. Testvére, Kheirosz, megpróbálta megmenteni. Megitatta a saját halhatatlan véréből. A férfi vámpírrászületett, és ő lett az első teremtményük. Az átok kötötte őt az örök éjszakához, hisz végül is az ő vérük volt. Az így teremtett vámpírok nem tudtak nemzeni, de Kheirosznak születtek utódai. Ők született vámpírok, de azt beszélik, hogy mára már kihaltak… Kizárólag ellenkező nemű vámpírok vére jó nekik, ami férfiak esetében igen nehéz feladat.
- Lehet, hogy csak nekem nem esett le, de hogy jön ez Theonéhoz? Érdekes történet, de…– kérdeztem értetlenül.
- Úgy, hogy Agorosz elkezdett gyilkolni, és teremtette a vámpírokat, hogy legyőzze a görög isteneket. Az Istenek ezt időben észrevették, és mivel nem akarták megölni-, hisz lehet, hogy egyszer még szükség lesz rá-, egy barlang mélyén elzárták varázslatokkal, amiket nem tudott áttörni. Az Őrök folyamatosan cserélődnek. Kheiroszt megölték. Önként vállalta a halált, nem akart elzárva élni, ráadásul megölték a lelki társát, aki nélkül nem akart már élni. És most, a tizennégyezer éve elzárt szörnyeteg kiszabadult– fejezte be végül.
- Egyet nem értek. Azt mondtad, vér kell neki. Eddig hogy maradhatott életben,
- Úgy, hogy vérhiányban csak legyengülnek, nem halnak meg– magyarázta.
- Ühüm. És miért engedték ki?– A történet alapján elég elvetemült figurának tűnt Agorosz, minek kellett elengedni egy ilyen vérengző vadállatot?
- Ivánnak változott a terve. Megpróbálja felhasználni Agoroszt, csak arra nem számított, hogy ő nem egy bábtípus. Saját elképzelésekkel rendelkezik, és nem engedi, hogy irányítsák. A terv meg ott változott, hogy amolyan ,, halhatatlanok közti világháborút” akar indítani– válaszolta a gondolatban feltett kérdésemre.
- Mire jó ez neki?– Őrült egy alak, annyi szent!
- Hatalommániás. Tudod, vannak rendek a halhatatlanok között. Első helyen állnak az Istenek- skandináv, görög, római, kelta, és a többi. Az évezredek folyamán sokat veszítettek a befolyásukból, mára a halhatatlanok tisztelik őket, és nem számít nagy dolognak, ha összefutsz az utcán Árésszal, Athénéval. Vagy Erósszal. Gyengültek, hisz kevesebben imádkoznak hozzájuk. Könnyebb őket megfosztani a hatalmuktól, mert még mindig ők a leghatalmasabbak a halhatatlanok között. Aztán jönnek a különféle Szövetségek- démon,- angyal-, vámpír-, tünde,- nimfatanácsok és egyebek. Itt a tagok igazán nagykutyák, több száz éve élnek, vagy kevesebb, de azoknak hatalmas képességeik vannak. Aztán az Őrzők. Akik az igazságszolgáltatásért felelősek. Utána a Rendek. Ide a fajok sorolhatóak. Ezen belül vannak a Házak, amik terület szerint vannak felosztva. Minden fajnak megvan az otthonához tartozó Ház.
- Úristen! Te ezt hogy tudtad mind megjegyezni? Én a Tanácsoknál leragadtam… Ez bonyolult! Nagyon! – szörnyülködtem.
- Majd, ha látod hogyan működik könnyebb lesz átlátnod. Vedd úgy, mint a biológiában a rendszertant– mosolygott.
- És gondolom, Ivan mindennek az élén akar állni. – Dante bólintott. – Huh, hát ez így elég meredek.
Magamban emésztgettem a hallottakat, Dante még mindig abban a fura oldalra billentett fejtartással nézett rám, majd tekintete a kezemre vándorolt.
- Kedvel téged– jelentette ki egy félmosoly kíséretében.
- Gondolod? Nekem nem ez jött le, de te ismered…– hagytam rá.
- Az a gyűrű évszázadok óta anyáról lányára öröklődik, és Céline nem adta volna oda egy vadidegennek, akit nem kedvel. Egyébként jót akar mindkettőnknek. Bár, jobb vigyázni vele, ha kés van a kezében. – Igyekszem nem elfelejteni...
- Miért nem Lilith kapta meg?– kérdeztem. Nekem elég szarul esne, ha a nagyanyám egy idegen nőre hagyná a családi ékszert.
- Mert kettő is van belőle. Céline kétszer volt férjnél. Balszerencse ugyanannak a nőnek a második házasságában az elsőből származó gyűrűt viselnie.
- Oké, akkor rendben van. De ezt Lilith is tudja?– kérdeztem.
- Igen, főleg, hogy a nyakában lóg egy láncon az övé.
- Ó!– Újabb hosszúra nyúlt csend. Egyáltalán nem volt az a tipikus kínos hallgatás, mindketten elmerültünk a gondolatainkban.
Furcsa volt vele ennyit beszélni. Ritkán volt alkalmunk kettesben maradni, és ha ez meg is történt, akkor is vagy olvastam a szófán, míg ő dolgozott az íróasztalánál. Olyan idilli volt az egész, mégis olyan szokatlan a számomra. Új számomra ez az egész. Mégis, megnyugtató, hogy van egy családféleség mögöttem, akikre számíthatok. Csak megszokás kérdése az egész.
Visszapörgettem a beszélgetésünket egészen Kheirosz haláláig. Megakadtam egy szón. Lelki társ. Vajon mit jelenthet? Ugyanazt, mint az embereknél?
- Dante?– Érdeklődve felpillantott, kérdőn tekintetett rám. – Lelki társ, pontosan mit jelent ez? – Nem válaszolt azonnal. Elgondolkozva fürkészte az arcomat, mintha azt találgatta volna, mennyit mondhat el nekem. Megköszörülte a torkát, majd megtorpant, mintha csak keresné a szavakat.
- Pontos meghatározás nincs erre. Annyit tisztázzunk, hogy nagyon ritka jelenség. Ha megtalálod ezt a társat, az egész életed körülötte fog forogni. Nem kívánsz mást csak őt, fájdalmat okoz, ha távol van, a halálról meg ne is beszéljünk. Minden fajnál máshogy mutatkozik ez meg.
- Ez azt jelenti, hogy nekem is lehet ilyen lelki társam? – kérdeztem. Vállat vont. Az elég gáz lehet, ha az esküvő után találom meg a nagybetűs igazit. – És te?
- Mi van velem?
- Te már megtaláltad?
- Kicsi rá az esély, hogy összefutsz vele. A legtöbb halhatatlan éveket tölt az párja keresésével, legtöbbször sikertelenül– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kitért a válaszadás alól. Ahogy látom, ebben a családban ez örökletes. Nem találhatta még meg. Akkor nem vállalta volna, hogy gyereket gyártunk, hisz ha nem hozom lázba, akkor nem is áll a cövek, szóval nem lesz gyerekáldás. És mivel bebizonyította, hogy igenis képes a dologra…
- Devina!– sziszegte összeszorított állkapoccsal.
- Sajnálom, de ha nem adsz egyenes választ… Akkor kénytelen vagyok a fantáziámra hagyatkozni.
- Nem vagyok impotens, oké?
- Erre már magamtól is rájöttem– pirultam el, mikor újra bekúszott a fejembe az inget szaggató jelenetem. – Hagyjuk. Most megyek– Felálltam, és elindultam remegő lábakkal a szobám felé. A lábaim elzsibbadtak a sok üléstől.
- Devina!– kiáltott rám egy női hang a folyosó végéből. – Már mindenhol kerestelek, hol voltál?– kérdezte vádló hangon Céline.
- Dantéval voltam…– kezdtem, de Céline már rám sem bagózott. Könyökömnél fogva a szobája felé vonszolt. – Mit akarsz?
- Kicsit megcsúsztunk, de… Na mindegy. Ruhapróba lesz. De, ezt fel kell tenned!– a kezembe nyomott egy fekete kendőt, segített feltenni, mikor a szobájához értünk.
Több tucat kávéscsészényi kávé és öt doboz energiaitallal később, még mindig egy hokedlin ácsorogtam bekötött szemmel, zsibbadó lábakkal. Céline kávé nélkül is olyan volt, mint a Katrina, amit az éjszakának köszönhetett, de én még arra sem voltam képes, hogy egyenesen álljak a széken. Hajnal felé járhatott már, és nem aludhattam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka. A pandamacis szemekért Célinét vonom felelősségre, ha megijednek tőlem a gyerekek.
- Azt hiszem, kész.
- Tehát van Isten!– sóhajtottam.
- Én is ezt gondolom. Csodálom, hogy nem lett belőled tűpárna!– felhorkantottam. – Menj, és aludj egyet, majd megyek és ébresztelek, ha kell.
- Oké– ásítottam. Céline kihámozott a ruhából, majd magamra rántottam Céline egyik köntösét, nem vesződve a felöltözéssel. Kómásan tántorogtam a szobámig.
Ráborultam az ágyamra, kiszedtem a magam alól a az ágyterítőt és a takarót, majd összegömbölyödve befészkeltem magam a közepére. Azonnal elaludtam. Mély álmomból Céline bökdöső keze rángatott ki. Ásítozva eljutottam a szobájába, ahol a megszokott félhomály fogadott. Gyertyák égtek a kandalló be volt gyújtva, a szobában fűszeres illatok szálltak. Ja, igen. Kávé, ami múltkor oda volt szórva a fára. Hátrapillantottam Célinére, aki büszkén figyelte szobáját.
- Hmm, most mi következik? Ugye nem kell újra ruhapróbát tartanunk?– kérdeztem ijedten.
- Ez egy szertartásszerű megtisztulás a házasság előtt.
- Ő, értem. Mit kell csinálnom?
- Veszel egy fürdőt!– nevetett. – Látnod kellett volna az ijedt arcodat!
- Ha-ha. Ennyi?
- Ennyi. Nem elég? Kitalálhatok még valamit…
- Tökéletes, nem kell semmi más.
Céline bevonult a gardróbba, hogy befejezze az utolsó simítást a ruhámon. Levetettem a köntöst, majd belecsusszantam a földbesüllyesztett kádba. Lágy sóhaj helyett, amit a fürdő váltott volna ki, egy utcagyerekeket megszégyenítő káromkodás hagyta el a számat.
- Céline!– sikítottam. – E-ez hi-hideg!– vacogtam.
- Ó, elfelejtettem volna mondani, hogy hideg vízzel van feltöltve?– kérdezte megdöbbenést színlelt arccal. Még hogy kedvel…
- Én vé-végeztem– Megpróbáltam kikászálódni a kádból, de Céline a vállamnál fogva visszanyomott a kádba.
- Egy órát kell áznod benn!– közölte. Rám mosolygott, majd visszament a gardróbba. – Tudni fogom, ha kiszállsz. Az egyik tálban rózsaolaj van. Nyugodtan használd.
A vacogáson kívül nem tudtam mást csinálni, mert mikor megpróbáltam kikászálódni- nagyon-nagyon csendben- Céline ott termett mögöttem, és morcos arcot vágott, közben a halántékára mutatott jelezve a képességeire. Csúcs! Miután lefagytak a végtagjaim már nem is volt olyan szörnyű. Az tény, hogy felébredtem tőle. Leültem a kád oldalán lévő padkára, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy megölöm Célinét még ezért! Az egyik bronztálból kiborítottam a vörös rózsaszirmokat. Csodálkozásomra nem fagytak jégkockává. Megmostam a hajamat a másik tálban lévő olajjal.
- Oké, le is telt. Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű?
- Nem, nem volt szörnyű… – morogtam. Céline hozott egy nagy fürdőlepedőt, amit kifeszített fölöttem. Gyors kiugrottam a kádból, és magam köré csavartam. Vacogva, víztől csöpögve lehuppantam az ágyra.
Miután összeszedtem magam, még mindig düzzögve, de hagytam, hogy Céline felöltöztessen, és megcsinálja a hajamat. Letakarta a tükröt, hogy ne lássam csak a végeredményt. Marcell-hullámokból varázsolt csodaszép, de egyszerű kontyot. A ruhám tökéletes volt, bár nem kaptam benne levegőt. Úgy éreztem, mint egy haldokló, akinek ráléptek az oxigéncsövére. Megpróbáltam nem erre figyelni, inkább körbefordultam a tükör előtt, hogy jobban lássam a ruhát. Teljes pompája elfeledtette velem a vele járó kellemetlenségeket. Céline rávarrta a csipkét a lapockámig és a vállpántot is bevonta vele. A fenekemhez nyomott egy párnához hasonlító szivacsos tömőanyagot, és rávarrta a rövid, vékony uszályrészt is. A ruha elejére gyöngyökből varrt mintákat. Tökéletes volt. Amíg csodáltam magam az egészalakos tükörben, Céline kiment, hogy valamit még elintézzen. Pár perccel később visszajött, ajkán egy bocsánatkérő mosoly játszott.
- Azt hiszem, hogy a násznép lecsökkent Lilithre, Rayre, Lucianra és rám– mondta egy nagy sóhaj kíséretében.
- Ó! De nem is baj… Jobb lesz ez így– Azt hiszem, őt jobban megviselte ez a dolog, mint engem. Legalább nem tudok semmit sem elszúrni idegességemben. Vagy ha igen, családban marad.
- De, majd lesz egy, amolyan beavatásod, mint az egyik Őrző felesége.
- Remek.
Elkészültem. Céline még megcsinálta szolid sminkemet, aztán elindultunk a szalon felé. Céline Igazán jó munkát végzett. Az oszlopokat selyemszalaggal vonta be, nagy vázákban rózsák sorakoztak, a padló teleszórva virágszirmokkal. Egyszerű volt, de nekem tökéletes. A teraszajtó ki volt nyitva, lágy szellő fújta a függönyöket. Szerencsére még az eső is elállt, bár nem sütött a nap, kellemes meleg volt. Az ajtó előtt állt egy fehér, csuklyás köpenybe bújtatott alak. Gondolom ő az Orákulum. Balján Ray és Lucian állt, jobboldalon Lilith várakozott. Kivételesen magára erőltetett egy mosolyt is, nem vitte túlzásba. Egy égszínkék, térdígérő ruhát viselt. Nagybátyám és Lucian fekete öltönyben voltak. Elég furcsa volt őket így kicsípve látni a bőrszerkó és a fegyverarzenál nélkül. Remekül néztek ki mindketten. De hol van Dante? Kérdőn pislogtam Célinére, de ő csak megvonta a vállát. Odaértem az Orákulum és a ,,násznép” elé. Rayhez fordultam.
- Hol van Dante?– kérdeztem.
- Biztos gondja támadt az öltönyével.
- Ha nem érkezik meg hamarosan én elveszlek, jó?– suttogta Lucian. Egy bosszús pillantást lövelltem felé, más helyzetben mulattatott volna, de most…
Nem a menyasszonynak kellene késnie? Cserélhettünk volna ruhát… Az Orákulumról nem tudtam semmit sem leolvasni, arcába húzott csuklyájától nem láttam az arcát. Milyen jó, hogy nem jött több vendég! Céline és Lilith mellém álltak, Céline nagyon mérges volt, hogy így elrontják az általa oly precízen megszervezett dolgokat. Idegesen birizgálta selyemkalapja szegélyét, és simította ki a nem létező ráncokat virágmintás, rövid ruhájából. Még Lilith is többször használta imádott bátyjára a kretén jelzőt. Mi van, ha nem jön el? Lehet, hogy azzal a lelki társas izével van valami, és már nincs szüksége rám. A gyomrom zúgolódni kezdett, a fűző túl szoros volt, a fejem zúgott. Hol van már? Idegesen toporogtam, doboltam az ujjammal. Ekkor befutott Dante. Elhaladt húga melett, aki elmormolt egy ,,faszfej”-t, Raytől komor pillantásokat kapott. Öccse bölcsen nem szólalt meg, de látszott rajta, hogy ő sem örült a megvárakoztatásnak. Céline abbahagyta a ruhája igazgatását. Lesújtó pillantást lövelltem felé.
- Elnézést!– motyogta az Orákulum felé, aki válaszul bólintott.
Elkezdődött a szertartás. Lehúzta a fejéről a csuklyát, és megláttam a legfélelmetesebb arcot, amit valaha láttam. Arca kifejezéstelen volt, szeme nem a megszokott felosztást követte, az egész fekete volt. Olyan, mint egy feneketlen kút. Tar koponyájának hátulját tetoválás díszítette. Elmosolyodott, amitől kirázott a hideg. Betudtam a szellőnek. Minden úgy zajlott, ahogy Céline mesélte. Amikor elérkezett a ,,tenyérvagdosós” rész, kicsit megijedtem. A férfi mélyen megmártotta a csontnyelű tőrt mindkét tenyeremben. Beszívtam az alsóajkamat, hogy nem sikoltsak fel fájdalmamban. Karmazsin színű vér bugyogott ki a vágásból, majd belecsúsztatta a kezemet Dante szintén megvágott tenyerébe. Ahogy érintkeztek egymással, végigcikázott a testemen egy áramütéshez hasonló remegés, ahogy elnéztem Dante is hasonlót élhetett át. AZ Orákulum rákezdett a kántálásra, közben nagy szemű sót szórt mindkettőnk sebére. Mart és csípett, de nem tudtam erre figyelni. Odakint sötét felhők gyülekeztek, villám cikázott át az égen, majd nagy cseppekben hullani kezdett az eső. Ennyit a jó időről. Ray gyorsan becsukta az üvegajtót, majd visszaállt Lucian mellé. Az Orákulum befejezte a kántálást. Mosolyra húzódott ijesztő arca, majd csak ennyit mondott:
- Ez egy nagyon jó házasság kezdete– és eltűnt.
8. 1/2
Nagyon sok boldog 16. születésnapot kívánok kedves, új olvasómnak Echonak!
Másnap délelőtt ismét a könyvtár-dolgozószobában voltam, de most Kinley MacGregor helyett a Feljegyzések a halhatatlanokról régi, elsárgult lapjait lapozgattam. Lucianhez intézett kérdésemre kerestem a választ. Szerencsére most könnyebben megtaláltam a könyvet, mint először. Csak Dante asztalát kellett felforgatnom érte. Belesüppedtem az egyik kényelmes, bőrrel bevont fotelbe, az olvasószemüveget az orromra csúsztattam és kerestem a megfelelő bejegyzést. Nehéz volt, hisz a régies kézírás néhol már megfakult, elmaszatolódott, de megtaláltam.
Démonok: a halhatatlanok egyik faja. Erős manipuláló képességük van. Látják és meg tudják változtatni a leghőbb vágyakat. Képesek kiolvasni az elméből a félelmeket, aztán felhasználják az információt az illető ellen. Olvasnak a gondolatokban, sajátjukat ki tudják vetíteni mások fejébe. Ellenségeik az angyaloknak, de fajon belül is háborúznak.
Okéééé! Nos, egyszer ezt még számon kérem Lucianen! Ne kutasson a fejemben! De a legjobban magamra voltam mérges, hogy bizonyos szexuális eredetű vágyaim ennyire kínozzanak, és így leégetni magam! Hogy pont ez legyen a leghőbb vágyam?! Te jó ég!
Bosszúsan lesöpörtem az ölemből a könyvet, ami hangos puffanással zuttyant a padlóra. Felpattantam.
- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, és a zakatoló szívemhez kaptam. - Jól vagy?– kérdezte Dante.
- Prímán!– morogtam.
- Zaklatottnak tűnsz, mi történt?– faggatózott, miközben leült a nagy monstrum asztal mögé.
- Remek megfigyelés… Hagyjuk!– megindultam az ajtó felé, majd mégis visszafordultam. – Tudod mit?! Nem, ne hagyjuk! Elegem van belőletek!
- Miért is?– kérdezte kíváncsian, és próbált nem mosolyogni a kirohanásomon. Szája széle rángatózott az elfojtott mosolytól.
- Abból, hogy nem mondasz el semmit sem! Mindent utólag kell megtudnom, és emiatt hülyét csinálok magamból. És Céline…
- Ahogy látom nem csak engem sikerül felhúznia…. – vetette közbe.
- Nem! Engem is, nem is kicsit!– Dühösen huppantam le az íróasztal előtti székbe. Karomat összefűztem magam előtt, és a tolltartóköcsögöt bámultam, hogy ne kelljen Dantéra néznem. – Először is jött azzal, hogy megfenyegetett, aztán az, hogy letámadtalak MIATTA, mert nem csináltam volna magamtól ilyet, de… az ő hibája is kész. És azóta állandóan azon rágom magam, hisz nem szívesen, de bevallom igazán jó volt, de azóta Lucian le sem száll rólam. Ráadásul használta rajtam a démoni hókuszpókuszait is!– hadartam. Nem tudom mennyit fogott fel az elhangzottakból. A csend kezdett hosszúra nyúlni, én pedig nem mertem megszólalni, sem felnézni rá.
- Devina, ki akarsz szállni?– kérdezte végül. Döbbentem kaptam fel a fejemet. Arcán nem látszódott semmi, de a bal keze görcsösen szorított egy tollat, ami alig bírta már elviselni a megterheltetést.
- Kiszállni?! Nem, azt hiszem, nem… Megszerettem ezt a helyet. És, ha jól gondolom, nem engednél el– mosolyogtam keserűen.
- Soha!– Olyan birtokló hangsúllyal mondta ezt az egyszerű szót, hogy egyik felem értetlenül ráncolta a homlokát, a másik meg örömtáncot lejtett. Meglepetésemre elmosolyodtam.
- Gondoltam. De, mint mondtam, nem is szeretnék már elmenni. Mit csinálnék most már? A régi életembe már nem hiszem, hogy vissza tudnék illeszkedni. Szóval marad ez. Ráadásul még halhatok mártírhalált is! Ami régi Devinának csak egy magas sarkúban sikerült volna a kifutón– próbáltam viccelődni, de Dante nem vette a lapot. Inkább másfelé terelte a témát.
- Mit csinált Lucian?– kérdezte.
- Hm, biztos tudni akarod?– kérdeztem incselkedve.
- Nem. Ha akarod, beszélhetek vele…
- Nem, nem kell. Jól tolerálom, és azt hiszem, kezdi feladni.
- Azt te csak hiszed!
- Miért is? Rám elég lelombozóan hatna, ha nem viszonoznák a közeledésemet– vetettem közbe.
- Igen, de ő nem azért csinálja, amiért te gondolod– magyarázta. – Még régen, az átváltozásunk után egyezséget kötöttünk: ha valamelyikünknek lesz egy ,,komolyabb” kapcsolata, akkor próbára tesszük a hölgyet. Szóval, ne is számíts arra, hogy egyhamar befejezi.
- De ugye tudod, hogy mindig nem lesz a válaszom?!
- Igen, ebben biztos voltam– válaszolta magabiztosan, majd rám villantotta csábos, kisfiús mosolyát. Felhorkantottam.
- Miért is? Ennyire kiismertél? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor?– kíváncsiskodtam, és észre sem vettem, hogy a válaszára várva előredőltem, egyre közelebb és közelebb.
- Ellenállhatatlan vagyok– válaszolta egyszerűen. Kirobbant belőlem a nevetés.
***
- Céline!– huppantam le mellé egy székre a konyhában.
- Igen?– nézett rám mosolyogva, miközben egy katalógust lapozgatott.
- Hmmm, szeretnék egy kis felvilágosítást kérni…
- Te jó ég, mondd, hogy nem nekem kell felvilágosítanom téged!– kapott ijedten a szívéhez. Kezéből kiesett a vastag újság, amiben virágdekorációk készítéséről voltak képek.
- Nem!– elpirosodtam. – Ha engednéd, hogy végigmondjam, nagyon örülnék, és egyikünket se hoznád zavarba.
- Hál’ Istennek! Tudod, Lillel, már átestem ezen, és nem volt egyszerű…– újra közbekotyogott.
- Céline! Akadj már le a témáról! És nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő közt a nászéjszakán! És különben is, az esküvőről lenne szó.
- Remek!– Arcába újra visszatért a szín, szeme csillogott az izgatottságtól. – Miről szeretnél tudni?
- Hát, igazából én az egészről nem tudok semmit sem… – vallottam be.
- Óóó! Akkor menjünk be a szobámba, jó?– megragadta a karomat, és a szobája felé vezetett. Még sosem jártam a ,,privát szigetén”– ahogy egyszer ő nevezte.
A második emeleten volt a szoba, az ajtón egy hatalmas tábla hirdette: Itt lakik a házisárkány, nem harap, de a gazdája igen! Belépni TILOS! Mintha a kamaszkori szobaajtóm lenne…
- Várj egy percet– mondta, majd besurrant a helységbe, és rám csapta az ajtót. Egy perc múlva megjelent, és beinvitált.
A szoba eltért a megszokottól, itt nem voltak Tiffany dolgok, sem kínai vázák. Az egész olyan ,,török szultán háreme” beütést keltett. Füstölő illata érződött a levegőben, félhomály fogadott az érdekes szobában. A szoba közepén egy óriási matrac volt, tele mindenféle színű szövettel. Nagy gyöngyökkel hímzett, rojtos párnák voltak a közepén, fölötte áttetsző piros és narancssárga selyem omlott le a plafonról. A szobának nem volt ablaka. Helyette festve volt egy csodálatos arab táj. Asztal sem volt, a kandallóban fa volt, és mellette… kávé, és egyéb fűszeres illatú bogyók. De a legfurcsább dolog az ágytól pár méterre lévő jakuzzinak tűnő, földbe süllyesztett kád volt. Körbe volt rakva gyertyákkal és füstölőkkel. Két bronztál volt előtte, az egyikben valami folyadék, talán tusfürdő, lehetett, a másikban virágszirmok. Egy paraván volt mellette, összecsukva. Két ajtó nyílt a szobából, az egyik félig nyitva volt, egy szaténruha lógott az ajtóról. A másik helység a fürdőszoba volt, ahol nyitva maradt az ajtó.
- Hűűű, a mindenit!– szakadt ki belőlem. Körbefordultam a szobában egyszer, kétszer, háromszor.
- Nos, akkor kezdeném– megfogta a kezemet és az ágyához vezetett, ami ezek szerint a kanapé szerepét is betöltötte. – Egy kicsit füllentettem, nem lesz semmiféle rokonság. Az esküvőn egyedül az Őrzők és mi leszünk ott, itt. Egyedül Sterlingnek van párja, ő lesz még itt, és Garrett lánya, a félvér Déneira. Szegény drágámnak meghalt az édesanyja, mikor született, tíz évvel ezelőtt. Senki ki nem nézné a macsó vérfarkasból, hogy szerető, védelmező apuka!– nevetett. – A vendégekről azt hiszem ennyi. A lezajlása… A csini, piros rucidban betipegsz a szalonba,- ami természetesen fel lesz díszítve a kezem által. Az Orákulum fog összeadni Titeket. Egy csomó, számunkra értelmetlen zagyvaságot fog mormolni, aztán megvágja a tenyereteket, amit aztán összedörzsöltök. Ezzel kötitek egymáshoz magatokat. Különleges gyógynövényekből készült füstölőt fog égetni, ami a gyermekáldást segíti elő. Még egyszer elmormolja az imákat, és vége. Nagyjából ennyi. Hmmm, a végén szokott lenni egy ,,buli” , de ettől most eltekintünk, hisz gyorsan a tettek mezejére kell lépnetek. Azt hiszem ez után már tudod, hogy mi következik…
- Aha, van egy kis sejtésem. Ő, nos, köszönöm, Céline!
- Mondanám, hogy máskor is, de…
- Igen, értem! Azt hiszem hagylak, biztos nagyon sok dolgod van még– Feltápászkodtam a puha ,,ágyból”, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Várj!– mondta, majd felpattant, és a gardróbba sietett. Pár perc múlva újra előbukkant, a kezében egy bársonydobozzal. – Ez tiéd!– a kezembe nyomta a dobozt, és várta a reakciómat. Felpattintottam a tetejét, ééés… Egy gyűrű. Egy nagyon-nagyon szép gyűrű. De várjunk csak! Ezt nem a vőlegénynek kellett volna odaadnia?!
- Céline, ezt nem az unokádnak kellett volna csinálnia?– kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Hagyományok drágám… Ez még az enyém volt, én adtam a lányomnak, Marissának, az esküvője előtt. Nálunk ez a szokás, hogy az anyák adják a lányuknak a gyűrűt, tudod?
- Óóó, értem. Nagyon szép, köszönöm– mondtam meghatódva.
- Felpróbálod? Még tudunk állítani a méretén, ha kell…– Kivettem a bársonydobozból a pici ékszert. Ez volt a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Egyszerű akvamarin követ foglalt körbe, talán, platina? Felhúztam az ujjamra, és a gyűrű tökéletes volt. Nem kellett semmit sem változtatni rajta.
- Tökéletes!– suttogtam áhítattal, miközben a gardróbból kiszűrődő fény felé fordítottam a kezemet, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Tudod, a halhatatlanoknál másképp megy a gyűrűválasztás. Nem a drágaságra, és a karátszámra megy, hanem a jelentésre, és a szépségre. Egy régi ismerősöm például egy hétköznapi kavicsot viselt, mert az hozta össze őt a párjával– nevetett. – Erről a kis drágáról azt tartják, hogy a sellők kincses ládikájából származik. Hosszú, boldog házasságot ígér, hordozóját boldoggá és gazdaggá teszi. Bár, az utóbbi nekem nem adatott meg…– dünnyögte, de én már meg sem hallottam, magamhoz vontam, és megöleltem.
- Köszönöm!– szorítottam.
- Csak legyetek boldogok, kérlek!
- Ez nem csak rajtam múlik– eresztettem le a karomat.
- Tudom, de próbáld meg!
- Én mindent meg fogok tenni Céline– mondtam őszintén.
- Köszönöm!
***
Ledőltem aludni, mert Dante házon kívül tartózkodott éppen, és így nem tudtam megmutatni a szerzeményemet. Délután kettőkor ébredtem fel, lezuhanyoztam és átöltöztem. Egy tengerészkék csőnadrágot, és egy fehér, zsabós inget vettem fel, meglepetésemre még a nadrághoz illő magas sarkú cipőt is felvettem, pedig nem igazán szeretem őket. A hajam nedvesen kunkorodott a zuhanytól, szolid sminkkel mentem Dante keresésére. Először a könyvtár-dolgozószobában kerestem, ééés bingó! Csakhogy nem volt egyedül. A szobában két igen gyönyörű nő volt vele. Az asztalának dőlve hallgatta a két szépséget. Háttal álltak nekem, nem láthattak engem, és én is csak a hátukat láttam. Az egyiküknek gyönyörű, hosszú szénfekete haja volt, ő valamivel alacsonyabb volt a másiknál, kb. akkora, mint én. A mellette lévőt az égiek csodálatos, hosszú, hullámos vörös hajjal áldották meg. A hollófekete hajú nőn egyszerű testhezálló bőrkabát volt egy farmerrel, a másik bevállalósnak tűnt, szintén testhez tapadó csipkeruhát viselt, ami a combja közepéig ért. A ringyók! Nem tudom, hogy honnan jött az utálat, de eldöntöttem, hogy gyűlölni fogom őket. És egyedül voltak Dantéval, ... kitudja mióta! Atyaég!
Mérgesen ökölbeszorított ujjaimat majdnem erővel kellett szétfeszegetnem, az ízületeim kifehéredtek. A gyomrom görcsberándult, mikor a vörös hátradobta az egyik súlyos fürtöt– hogy megtépni, átkozott liba! A fekete felnevetett valamin, amit Dante mondott. Még egy nyilallás a hasamba. Akármennyire koncentráltam nem hallottam, hogy miről megy a dumaparti. Majd’ megőrültem, hogy nem értem őket! Biztos Lucian ajándékai a legénybúcsúztatóra! Ki fogom kaparni a zöld szemét annak a nyavalyásnak! Nem bírtam tovább, emeltfővel masíroztam be a szobába. Három kíváncsi szempár szegeződött rám.
- Dante!– léptem mellé. Birtoklóan átkaroltam a derekát, a csípőmet szorosan az ővének támasztottam. Próbáltam valahogy felhívni a másik két nőstény figyelmét: ez a hím már foglalt!
- Devina, hagy mutassam be neked Soteriát, és Theonét– Na igen! Előröl is ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint hátulról. Tejfehér bőre volt mindkettőnek, Soteriának huskykék szemei voltak, Theonénak jade zöld színben játszott. Theone ruhája igen sokat megmutatott bájaiból, egyszerűen tökéletes volt mindkét nő. Mellettük slamposnak, jelentéktelennek éreztem magam. Megszoktam, hogy az emberek közt mindig én voltam a szép, a szexi, a gyönyörű, de itt? Rút kiskacsa voltam, aki, nagyvalószínűséggel, sosem lesz hattyú. – Theone, Soteria, ő itt a menyasszonyom.
- Hello!– mondtam kicsit reszelős hangon.
- Szia!– köszöntött rekedtes hangon Soteria nevezetű nő. Tuti, hogy az ő hangja nem a féltékenységtől volt érdes. A vörösnek megvillant a mandulavágású macskaszeme, de nem szólt hozzám, szavait Dantéhoz intézte.
- Figyelmeztettelek, ne mondd, hogy nem szóltam előre. Kiszabadult, és éhes. Valószínűleg keres valakit magának, akiből táplálkozhat. Kapjátok el, amilyen gyorsan csak lehet.
- Nem a te dolgod lett volna, hogy őrizd a sírt?– kérdezte élesen Dante. Theone haragosan vicsorgott, kivillantotta megnyúlt szemfogát. Szent szamár!
- Nyugalom, Theone!– csitítgatta a másik, de ő lerázta magáról a karját.
- Nem kötelességem együttműködni veletek, én mégis megtettem. Ne háláld meg így, démon! És ne kérdd rajtam számon a feladatomat!– Dante hanyag vállrándítására felmorrant, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Sajnálom, Dante!– mondta Soteria. – Mérges most magára, de majd lenyugszik.
- Ő miért nem halt meg, mikor felnyitották sírt? Miért nem belőle táplálkozott?– morogta Dante.
- Nem tudom. Tényleg, de régóta ismerem Theonét, ő tanított engem, ő nem gonosz, nem tenne olyasmit, ami ellenünk lenne. A szövetségesünk.
- Tudom. De nem bízom meg benne…
- De én igen!– mondta indulatosan Soteria. – Most hagyjuk ezt. Alden azt mondta, derítsük ki, hogy mit akar Ivan vele, és állítsuk meg.
- Menj, és szólj a többieknek is.
- Örvendtem a találkozásnak, Devina!– köszönt el Soteria, majd láthatatlanná válva eltűnt.
Másnap délelőtt ismét a könyvtár-dolgozószobában voltam, de most Kinley MacGregor helyett a Feljegyzések a halhatatlanokról régi, elsárgult lapjait lapozgattam. Lucianhez intézett kérdésemre kerestem a választ. Szerencsére most könnyebben megtaláltam a könyvet, mint először. Csak Dante asztalát kellett felforgatnom érte. Belesüppedtem az egyik kényelmes, bőrrel bevont fotelbe, az olvasószemüveget az orromra csúsztattam és kerestem a megfelelő bejegyzést. Nehéz volt, hisz a régies kézírás néhol már megfakult, elmaszatolódott, de megtaláltam.
Démonok: a halhatatlanok egyik faja. Erős manipuláló képességük van. Látják és meg tudják változtatni a leghőbb vágyakat. Képesek kiolvasni az elméből a félelmeket, aztán felhasználják az információt az illető ellen. Olvasnak a gondolatokban, sajátjukat ki tudják vetíteni mások fejébe. Ellenségeik az angyaloknak, de fajon belül is háborúznak.
Okéééé! Nos, egyszer ezt még számon kérem Lucianen! Ne kutasson a fejemben! De a legjobban magamra voltam mérges, hogy bizonyos szexuális eredetű vágyaim ennyire kínozzanak, és így leégetni magam! Hogy pont ez legyen a leghőbb vágyam?! Te jó ég!
Bosszúsan lesöpörtem az ölemből a könyvet, ami hangos puffanással zuttyant a padlóra. Felpattantam.
- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, és a zakatoló szívemhez kaptam. - Jól vagy?– kérdezte Dante.
- Prímán!– morogtam.
- Zaklatottnak tűnsz, mi történt?– faggatózott, miközben leült a nagy monstrum asztal mögé.
- Remek megfigyelés… Hagyjuk!– megindultam az ajtó felé, majd mégis visszafordultam. – Tudod mit?! Nem, ne hagyjuk! Elegem van belőletek!
- Miért is?– kérdezte kíváncsian, és próbált nem mosolyogni a kirohanásomon. Szája széle rángatózott az elfojtott mosolytól.
- Abból, hogy nem mondasz el semmit sem! Mindent utólag kell megtudnom, és emiatt hülyét csinálok magamból. És Céline…
- Ahogy látom nem csak engem sikerül felhúznia…. – vetette közbe.
- Nem! Engem is, nem is kicsit!– Dühösen huppantam le az íróasztal előtti székbe. Karomat összefűztem magam előtt, és a tolltartóköcsögöt bámultam, hogy ne kelljen Dantéra néznem. – Először is jött azzal, hogy megfenyegetett, aztán az, hogy letámadtalak MIATTA, mert nem csináltam volna magamtól ilyet, de… az ő hibája is kész. És azóta állandóan azon rágom magam, hisz nem szívesen, de bevallom igazán jó volt, de azóta Lucian le sem száll rólam. Ráadásul használta rajtam a démoni hókuszpókuszait is!– hadartam. Nem tudom mennyit fogott fel az elhangzottakból. A csend kezdett hosszúra nyúlni, én pedig nem mertem megszólalni, sem felnézni rá.
- Devina, ki akarsz szállni?– kérdezte végül. Döbbentem kaptam fel a fejemet. Arcán nem látszódott semmi, de a bal keze görcsösen szorított egy tollat, ami alig bírta már elviselni a megterheltetést.
- Kiszállni?! Nem, azt hiszem, nem… Megszerettem ezt a helyet. És, ha jól gondolom, nem engednél el– mosolyogtam keserűen.
- Soha!– Olyan birtokló hangsúllyal mondta ezt az egyszerű szót, hogy egyik felem értetlenül ráncolta a homlokát, a másik meg örömtáncot lejtett. Meglepetésemre elmosolyodtam.
- Gondoltam. De, mint mondtam, nem is szeretnék már elmenni. Mit csinálnék most már? A régi életembe már nem hiszem, hogy vissza tudnék illeszkedni. Szóval marad ez. Ráadásul még halhatok mártírhalált is! Ami régi Devinának csak egy magas sarkúban sikerült volna a kifutón– próbáltam viccelődni, de Dante nem vette a lapot. Inkább másfelé terelte a témát.
- Mit csinált Lucian?– kérdezte.
- Hm, biztos tudni akarod?– kérdeztem incselkedve.
- Nem. Ha akarod, beszélhetek vele…
- Nem, nem kell. Jól tolerálom, és azt hiszem, kezdi feladni.
- Azt te csak hiszed!
- Miért is? Rám elég lelombozóan hatna, ha nem viszonoznák a közeledésemet– vetettem közbe.
- Igen, de ő nem azért csinálja, amiért te gondolod– magyarázta. – Még régen, az átváltozásunk után egyezséget kötöttünk: ha valamelyikünknek lesz egy ,,komolyabb” kapcsolata, akkor próbára tesszük a hölgyet. Szóval, ne is számíts arra, hogy egyhamar befejezi.
- De ugye tudod, hogy mindig nem lesz a válaszom?!
- Igen, ebben biztos voltam– válaszolta magabiztosan, majd rám villantotta csábos, kisfiús mosolyát. Felhorkantottam.
- Miért is? Ennyire kiismertél? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor?– kíváncsiskodtam, és észre sem vettem, hogy a válaszára várva előredőltem, egyre közelebb és közelebb.
- Ellenállhatatlan vagyok– válaszolta egyszerűen. Kirobbant belőlem a nevetés.
***
- Céline!– huppantam le mellé egy székre a konyhában.
- Igen?– nézett rám mosolyogva, miközben egy katalógust lapozgatott.
- Hmmm, szeretnék egy kis felvilágosítást kérni…
- Te jó ég, mondd, hogy nem nekem kell felvilágosítanom téged!– kapott ijedten a szívéhez. Kezéből kiesett a vastag újság, amiben virágdekorációk készítéséről voltak képek.
- Nem!– elpirosodtam. – Ha engednéd, hogy végigmondjam, nagyon örülnék, és egyikünket se hoznád zavarba.
- Hál’ Istennek! Tudod, Lillel, már átestem ezen, és nem volt egyszerű…– újra közbekotyogott.
- Céline! Akadj már le a témáról! És nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő közt a nászéjszakán! És különben is, az esküvőről lenne szó.
- Remek!– Arcába újra visszatért a szín, szeme csillogott az izgatottságtól. – Miről szeretnél tudni?
- Hát, igazából én az egészről nem tudok semmit sem… – vallottam be.
- Óóó! Akkor menjünk be a szobámba, jó?– megragadta a karomat, és a szobája felé vezetett. Még sosem jártam a ,,privát szigetén”– ahogy egyszer ő nevezte.
A második emeleten volt a szoba, az ajtón egy hatalmas tábla hirdette: Itt lakik a házisárkány, nem harap, de a gazdája igen! Belépni TILOS! Mintha a kamaszkori szobaajtóm lenne…
- Várj egy percet– mondta, majd besurrant a helységbe, és rám csapta az ajtót. Egy perc múlva megjelent, és beinvitált.
A szoba eltért a megszokottól, itt nem voltak Tiffany dolgok, sem kínai vázák. Az egész olyan ,,török szultán háreme” beütést keltett. Füstölő illata érződött a levegőben, félhomály fogadott az érdekes szobában. A szoba közepén egy óriási matrac volt, tele mindenféle színű szövettel. Nagy gyöngyökkel hímzett, rojtos párnák voltak a közepén, fölötte áttetsző piros és narancssárga selyem omlott le a plafonról. A szobának nem volt ablaka. Helyette festve volt egy csodálatos arab táj. Asztal sem volt, a kandallóban fa volt, és mellette… kávé, és egyéb fűszeres illatú bogyók. De a legfurcsább dolog az ágytól pár méterre lévő jakuzzinak tűnő, földbe süllyesztett kád volt. Körbe volt rakva gyertyákkal és füstölőkkel. Két bronztál volt előtte, az egyikben valami folyadék, talán tusfürdő, lehetett, a másikban virágszirmok. Egy paraván volt mellette, összecsukva. Két ajtó nyílt a szobából, az egyik félig nyitva volt, egy szaténruha lógott az ajtóról. A másik helység a fürdőszoba volt, ahol nyitva maradt az ajtó.
- Hűűű, a mindenit!– szakadt ki belőlem. Körbefordultam a szobában egyszer, kétszer, háromszor.
- Nos, akkor kezdeném– megfogta a kezemet és az ágyához vezetett, ami ezek szerint a kanapé szerepét is betöltötte. – Egy kicsit füllentettem, nem lesz semmiféle rokonság. Az esküvőn egyedül az Őrzők és mi leszünk ott, itt. Egyedül Sterlingnek van párja, ő lesz még itt, és Garrett lánya, a félvér Déneira. Szegény drágámnak meghalt az édesanyja, mikor született, tíz évvel ezelőtt. Senki ki nem nézné a macsó vérfarkasból, hogy szerető, védelmező apuka!– nevetett. – A vendégekről azt hiszem ennyi. A lezajlása… A csini, piros rucidban betipegsz a szalonba,- ami természetesen fel lesz díszítve a kezem által. Az Orákulum fog összeadni Titeket. Egy csomó, számunkra értelmetlen zagyvaságot fog mormolni, aztán megvágja a tenyereteket, amit aztán összedörzsöltök. Ezzel kötitek egymáshoz magatokat. Különleges gyógynövényekből készült füstölőt fog égetni, ami a gyermekáldást segíti elő. Még egyszer elmormolja az imákat, és vége. Nagyjából ennyi. Hmmm, a végén szokott lenni egy ,,buli” , de ettől most eltekintünk, hisz gyorsan a tettek mezejére kell lépnetek. Azt hiszem ez után már tudod, hogy mi következik…
- Aha, van egy kis sejtésem. Ő, nos, köszönöm, Céline!
- Mondanám, hogy máskor is, de…
- Igen, értem! Azt hiszem hagylak, biztos nagyon sok dolgod van még– Feltápászkodtam a puha ,,ágyból”, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Várj!– mondta, majd felpattant, és a gardróbba sietett. Pár perc múlva újra előbukkant, a kezében egy bársonydobozzal. – Ez tiéd!– a kezembe nyomta a dobozt, és várta a reakciómat. Felpattintottam a tetejét, ééés… Egy gyűrű. Egy nagyon-nagyon szép gyűrű. De várjunk csak! Ezt nem a vőlegénynek kellett volna odaadnia?!
- Céline, ezt nem az unokádnak kellett volna csinálnia?– kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Hagyományok drágám… Ez még az enyém volt, én adtam a lányomnak, Marissának, az esküvője előtt. Nálunk ez a szokás, hogy az anyák adják a lányuknak a gyűrűt, tudod?
- Óóó, értem. Nagyon szép, köszönöm– mondtam meghatódva.
- Felpróbálod? Még tudunk állítani a méretén, ha kell…– Kivettem a bársonydobozból a pici ékszert. Ez volt a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Egyszerű akvamarin követ foglalt körbe, talán, platina? Felhúztam az ujjamra, és a gyűrű tökéletes volt. Nem kellett semmit sem változtatni rajta.
- Tökéletes!– suttogtam áhítattal, miközben a gardróbból kiszűrődő fény felé fordítottam a kezemet, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Tudod, a halhatatlanoknál másképp megy a gyűrűválasztás. Nem a drágaságra, és a karátszámra megy, hanem a jelentésre, és a szépségre. Egy régi ismerősöm például egy hétköznapi kavicsot viselt, mert az hozta össze őt a párjával– nevetett. – Erről a kis drágáról azt tartják, hogy a sellők kincses ládikájából származik. Hosszú, boldog házasságot ígér, hordozóját boldoggá és gazdaggá teszi. Bár, az utóbbi nekem nem adatott meg…– dünnyögte, de én már meg sem hallottam, magamhoz vontam, és megöleltem.
- Köszönöm!– szorítottam.
- Csak legyetek boldogok, kérlek!
- Ez nem csak rajtam múlik– eresztettem le a karomat.
- Tudom, de próbáld meg!
- Én mindent meg fogok tenni Céline– mondtam őszintén.
- Köszönöm!
***
Ledőltem aludni, mert Dante házon kívül tartózkodott éppen, és így nem tudtam megmutatni a szerzeményemet. Délután kettőkor ébredtem fel, lezuhanyoztam és átöltöztem. Egy tengerészkék csőnadrágot, és egy fehér, zsabós inget vettem fel, meglepetésemre még a nadrághoz illő magas sarkú cipőt is felvettem, pedig nem igazán szeretem őket. A hajam nedvesen kunkorodott a zuhanytól, szolid sminkkel mentem Dante keresésére. Először a könyvtár-dolgozószobában kerestem, ééés bingó! Csakhogy nem volt egyedül. A szobában két igen gyönyörű nő volt vele. Az asztalának dőlve hallgatta a két szépséget. Háttal álltak nekem, nem láthattak engem, és én is csak a hátukat láttam. Az egyiküknek gyönyörű, hosszú szénfekete haja volt, ő valamivel alacsonyabb volt a másiknál, kb. akkora, mint én. A mellette lévőt az égiek csodálatos, hosszú, hullámos vörös hajjal áldották meg. A hollófekete hajú nőn egyszerű testhezálló bőrkabát volt egy farmerrel, a másik bevállalósnak tűnt, szintén testhez tapadó csipkeruhát viselt, ami a combja közepéig ért. A ringyók! Nem tudom, hogy honnan jött az utálat, de eldöntöttem, hogy gyűlölni fogom őket. És egyedül voltak Dantéval, ... kitudja mióta! Atyaég!
Mérgesen ökölbeszorított ujjaimat majdnem erővel kellett szétfeszegetnem, az ízületeim kifehéredtek. A gyomrom görcsberándult, mikor a vörös hátradobta az egyik súlyos fürtöt– hogy megtépni, átkozott liba! A fekete felnevetett valamin, amit Dante mondott. Még egy nyilallás a hasamba. Akármennyire koncentráltam nem hallottam, hogy miről megy a dumaparti. Majd’ megőrültem, hogy nem értem őket! Biztos Lucian ajándékai a legénybúcsúztatóra! Ki fogom kaparni a zöld szemét annak a nyavalyásnak! Nem bírtam tovább, emeltfővel masíroztam be a szobába. Három kíváncsi szempár szegeződött rám.
- Dante!– léptem mellé. Birtoklóan átkaroltam a derekát, a csípőmet szorosan az ővének támasztottam. Próbáltam valahogy felhívni a másik két nőstény figyelmét: ez a hím már foglalt!
- Devina, hagy mutassam be neked Soteriát, és Theonét– Na igen! Előröl is ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint hátulról. Tejfehér bőre volt mindkettőnek, Soteriának huskykék szemei voltak, Theonénak jade zöld színben játszott. Theone ruhája igen sokat megmutatott bájaiból, egyszerűen tökéletes volt mindkét nő. Mellettük slamposnak, jelentéktelennek éreztem magam. Megszoktam, hogy az emberek közt mindig én voltam a szép, a szexi, a gyönyörű, de itt? Rút kiskacsa voltam, aki, nagyvalószínűséggel, sosem lesz hattyú. – Theone, Soteria, ő itt a menyasszonyom.
- Hello!– mondtam kicsit reszelős hangon.
- Szia!– köszöntött rekedtes hangon Soteria nevezetű nő. Tuti, hogy az ő hangja nem a féltékenységtől volt érdes. A vörösnek megvillant a mandulavágású macskaszeme, de nem szólt hozzám, szavait Dantéhoz intézte.
- Figyelmeztettelek, ne mondd, hogy nem szóltam előre. Kiszabadult, és éhes. Valószínűleg keres valakit magának, akiből táplálkozhat. Kapjátok el, amilyen gyorsan csak lehet.
- Nem a te dolgod lett volna, hogy őrizd a sírt?– kérdezte élesen Dante. Theone haragosan vicsorgott, kivillantotta megnyúlt szemfogát. Szent szamár!
- Nyugalom, Theone!– csitítgatta a másik, de ő lerázta magáról a karját.
- Nem kötelességem együttműködni veletek, én mégis megtettem. Ne háláld meg így, démon! És ne kérdd rajtam számon a feladatomat!– Dante hanyag vállrándítására felmorrant, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Sajnálom, Dante!– mondta Soteria. – Mérges most magára, de majd lenyugszik.
- Ő miért nem halt meg, mikor felnyitották sírt? Miért nem belőle táplálkozott?– morogta Dante.
- Nem tudom. Tényleg, de régóta ismerem Theonét, ő tanított engem, ő nem gonosz, nem tenne olyasmit, ami ellenünk lenne. A szövetségesünk.
- Tudom. De nem bízom meg benne…
- De én igen!– mondta indulatosan Soteria. – Most hagyjuk ezt. Alden azt mondta, derítsük ki, hogy mit akar Ivan vele, és állítsuk meg.
- Menj, és szólj a többieknek is.
- Örvendtem a találkozásnak, Devina!– köszönt el Soteria, majd láthatatlanná válva eltűnt.
7.
Posted in
1.könyv
Drága Mesim!
Utólag is sok-sok boldol születésnapot kívánok Neked! Ezt is Ivitől kellett megtudnom?!:P Ezt a fejezetet Neked küldöm, jó olvasást hozzá!
A szokásos délutáni lovaglásom után, a könyvtár-dolgozószobában lógattam a lábamat, kényelmesen hátradőlve a szófán, kezemben Kinley MacGregor könyvével- még a városban vettem, mikor Célinével vásárolni voltunk. Ölemben egy tábla mogyorós csokoládéval élveztem a délutáni pihenésemet-, hisz mást nem nagyon tudtam volna csinálni. Nagyon kellemes volt ez az időtöltés, de mégis… nem vagyok én hozzászokva a semmittevéshez! Célinével nem szívesen voltam együtt, a múltkori ,,figyelmeztetése” után, még a főzőtanfolyamára sem mentem le. Főleg, hogy megrendezett, miután Dante egyedül hagyott az új lakosztályomban-, aminek az egyik ajtaját még mindig nem tudtam, hogy hova vezet!
- Devina, ez meg mi a szösz volt?!– támadott le. – Tudtommal úgy volt megbeszélve, hogy megismerkedtek egymással, beszélgettek, hogy feloldódjatok!
- Ez is egy ismerkedésiforma– rántottam vállat.
- Ha! Ismerkedésiforma?! Inkább anatómiai ismeretek! Majdnem megfujtottad, úgy dugtad le a nyelved a torkán!
- Te leselkedtél?– kérdeztem felháborodva, csípőre tett kézzel.
- Csak hogyha elszúrnád, tudjak segíteni… És elszúrtad!
- Ezért felesleges volt ott rejtőzködnöd– dohogtam.
- És végig kellett néznem, ahogy az unokámat…– közbeszóltam, mielőtt részletezte volna a dolgokat.
- Senki sem tartott fegyvert a fejedhez, hogy végignézd!
- Grrr! Innentől kezdve magadra maradtál, nem segítek neked! De, remélem, tudod, hogyha bármi rosszul sülne el, pokollá teszem az életedet!– sziszegte, majd fejedelmi kecsességgel kivonult a szobámból.
Letörtem egy kocka csokoládét a hiányos táblából, közben lapoztam. Teljesen belemerültem az olvasásba és a csokoládézásba, észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül.
- Hello, édesem!– huppant a kanapé másik végére Lucian. Kinyújtott lábamat az ölébe vonta, hosszú, izmos karjával átnyúlt fölöttem, és letört a csokiból egy darabot. – Kinley MacGregort olvasunk?
- Csak én…
- Látom az unalom tetőfokára hágott nálad, mit szólnál egy kis társasághoz?– kérdezte, miközben a könyvem hátulját fixírozta.
- Remekül megvagyok Morgan Drake-kel!– válaszoltam, bár nem a valóságot tükrözte.
- Gondoltam, hogy jól elszórakozol a Tengeri Farkassal, de talán, engem is kitüntethetnél a figyelmeddel. Én megadhatom neked, amit ő nem– suttogta sejtelmesen.
- Ja, a fejfájást. Bocs, ez nem jött be, hagyj békén!– dörrentem rá, mire tökéletesen íves szemöldökét felhúzta.
- Látom nem lesz könnyű dolgom– Lucian hosszú, kecses ujjaival fel-le simított a vádlimon. Megbűvölten figyeltem a kezét, miközben a sötétkék melegítőnadrágomon mozgott. A könyv kiesett a kezemből, és lecsúszott a kanapé lábához. Kezdtem úgy érezni magam, mint tegnap este Dantéval. Az az őrült nimfomániás részem kezdett zúgolódni, újra felszínre akart törni. Csírájában elfojtottam a dolgot, kiadtam magamnak a köménymagos parancsot, hogy ne nyúljak a leendő sógoromhoz. Ahelyett, hogy nyüszítve dörgölőzni kezdtem volna, lábammal az oldalába rúgtam, és felháborodva, fújtatva pattantam fel.
- Hogy merészeled?!– dörrentem rá. - Ha-ha még egyszer hozzám nyúlsz, esküszöm, hogy tőből letépem a karodat!– vicsorogtam Lucian felé. Meglepetten pislogott rám, majd, majd, mintha csak fel akarná magát ébreszteni a kábulatból, megrázta a fejét.
- Nyugi, nagyfiú,–bámult le az ölébe- ez a kislány nem akar ma velünk játszani. De majd holnap…– kacsintott rám.
- Nem, nem, nem! Holnap sem akarok veletek ,,játszani”! Szállj le rólam!
- Hjaj, pedig jól érezted volna magad, tudom, hogy milyen nehéz lehet most neked ebben a helyzetben. Tudod, nem csak Danténak vannak meg azok a képességei, amivel a lelkedbe lát. Én is tudom, hogy mire vágysz a legjobban– szomorúan csóválta a fejét. Vajon hol tanulta a színészkedést?
- Képességeid? Milyen helyzetben?– kérdeztem értetlenül.
- Tudod, Dante nem nyúlhat hozzád a nászéjszakátokig, szegény öregfiú, és mivel te még nem voltál halhatatlannal…¬¬¬– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem válaszolt az első kérdésemre. Majd utánanézek én ezeknek a ,,démonképességeknek”.
- Tessék?! Ezt meg honnan veszed?– arcom lángolni kezdett, pont ő akarja megbeszélni velem ezt a dolgot? Nevetséges! De, ahogy látom, ő nagyon jól szórakozik a pironkodásomon.
- Tegnap összefutottam a bátyámmal, és igazán ,,megviselt” volt a ruházata– magyarázta.
- Kinek volt viseletes a ruhája?– kérdezte Ray, aki pont ezt az alkalmatlan pillantott választotta, hogy bejöjjön.
- Mit keresel itt?!– a hangom a saját fülemnek is sértő volt, jobban hasonlított egy macska nyivákolásához, mint egy emberéhez. Nagybátyám értetlenül bámult rám, és mintha meg is sértettem volna.
- Csak arról beszéltünk, hogy Dev milyen heves tud lenni, ha akar. D-nek milyen jó dolga lesz mellette!– Ray arca, ha lehet, pirosabb volt még az enyémnél is, Lucian nagyon jót szórakozott kettőnkön, önelégülten ült a kanapén, és gonoszan mosolygott.
- Ha lehet, ezt inkább ne előttem vitassátok meg, jó?– nézett könyörgően Lucian felé, de ő nem vette a lapot, könyörtelenül folytatta
- Tegnap este, nem, nem is este, éjszaka, mikor mentem a szobámba kivel találkoztam? Dantéval. Hűűű, jó elintézte a kiscsaj, széttépte az ingjét… – itt untam meg a dolgot. Felkaptam a Kinley MacGregort a padlóról, és keményen Lucianhöz vágtam. Természetesen elkapta, és jót mosolygott.
- Szerencséd van, hogy nincs több dobálnivaló tárgy! Egyébként meg…– és beintettem neki, majd kivonultam a szobából. Nem bírta tovább, a folyosóról is hallottam mély, zengő nevetését, és Ray morgolódását. Örülök, hogy nem csak engem bosszantott fel.
Végigvágtáztam a folyosókon, dühöngtem. Hogy lehet valaki ekkora szemét?! Szegény Ray… Tuti, hogy az egész kastély az én ,,nőstényördög” kirohanásomról beszél. Megállapíthatom, hogy Lucian egy görény. Bár, mit is vártam tőle?! Feketebőrbe csomagolt bunkó! Már csak annyi kellene, hogy a nyakában aranylánc lógjon, pénzcsipesszel összefogott bankóval járjon, és böfögjön, na akkor tényleg nagy tahó lenne!
A ,,titokzatos” szoba mellett Dante szobája volt, ahol még nem voltam, de tegnap mondta, ha bármi baj lenne, akkor ott keressem. A ,,titokzatos” szoba még mindig titokzatos volt, akárhogy rángattam nem nyílt ki az ajtó. Egy hajtűvel is buzeráltam a zárat, de meg sem mozdult a kilincs tőle… Vágyakozva tekintettem A szoba felé– ez lett a másik neve-, nagyot sóhajtottam, és bemasíroztam a lakosztályomba. A súlyos függöny el volt húzva, így nem kellett villanyt kapcsolnom. A kilátás az erdőre nézett, innen lehetett látni a vadászkunyhót is, és jól ráláttam Céline fűszeres kertjére. Az ágyamat bevetették, friss virágok voltak a vázában, és tiszta törölközők voltak a fürdőszobában. A fürdőből egy ajtó vezetett át a gardróbomba.
Ledobáltam magamról a ruhákat és lezuhanyoztam, hajat mostam. Aztán egy kézitükör és egy csipesz közreműködésével kikapkodtam a kósza szálakat a szemöldökömből. Feltettem egy arcpakolást, kipróbáltam az új, francia márkájú testápolókat. Körmöt festettem, szolid, barackos árnyalatra. Lemostam az algás pakolást, a hajamat behajcsavaróztam, és rákötöttem egy kendőt, hogy ki ne rúgja a csavarókat. Köntösben parádézva rohangáltam a szobámban, nem tudtam mit csinálni. A könyvem ott marad, és most unatkoztam. Felültem a kiszélesített párkányra, az ölembe fogtam egy párnát, arcomat az üvegnek döntöttem. Így maradtam kb. félóráig, gondolkozva. Rájöttem valamire Luciannel kapcsolatban. Végül is, a maga, szokatlan módján, nem is olyan rossz ember. Igaz felhúzott, nem is kicsit, de elfogadott. A nagybátyámon kívül ő volt az egyetlen, aki nem utálkozva tekintett rám– Cálinét egy külön kategóriába sorolnám. Szóval nem tudok rá haragudni. És, így utólag belegondolva, vicces volt az egész helyzet. Szegény Ray, milyen arcot vágott. Akaratlanul is elmosolyodtam a képen, ami a fejembe kúszott. Csak azt nem fogja fel, hogy én nem vagyok vevő rá… Lehet, hogy nem szerelemből megyek hozzá Dantéhoz, de hűseges leszek hozzá. Nagyvalószínűséggel lesz egy közös gyermekünk, aki mindenért kárpótolni fog, és ehhez nem kell egy szerető nekem, hogy boldoggá tegyen- főleg nem a leendő férjem öccse.
Kivágódott a kétszárnyú ajtó, és Céline-hurrikán söpört be rajta, szorosan a nyomában Beth-szel. Beth-nél volt egy nagy virágmintás láda, és egy bőrrel bevolt hokedliszerűség. Mit akarnak itt?
- Devina!– búgta Céline. – Beth, tegye le oda!– mutatott az ágy lábához. – Köszönöm, most elmehet, majd szólok, ha kell segítség!– A házvezetőnő csendben távozott, addig egyikőnk sem szólalt meg.
- Mit akarsz?–sziszegtem.
- Miért vagy ilyen ellenséges velem?– kérdezte kiskutyaszemekkel.
- Talán kihagy a memóriád, de mintha tegnap este te közölted volna velem, hogy ne is számítsak a jövőben a segítségedre. Vagy te már elfelejtetted?!– kezdtem tényleg nagyon dühös lenni.
- Nem várhatod el tőlem, hogy minden egyes kimondott mondatomra emlékezzek!– mondanivalója nyomatékosítása érdekében kezét csípőre tette, és szigorú, szúrós szemmel nézett rám.
- Engem nem hatsz meg! Mondd, mit akarsz tőlem?– kérdeztem félvállról.
- Tudod, nem lenne kötelességem ezt tenni, de mivel úgy szeretlek, ezért segítek megszervezni neked a menyegzőt! Mivel nem halhatatlanok közt nőttél fel, nem is tudhatod a hagyományokat. Ráadásul, a rokonok többsége démon, és ők ugyebár nem igazán kedvelik a fajtádat. Szóval…
- Ne is folytasd! Tudom hová akarsz kilyukadni! Kussban maradok, és te, cserébe megszervezed nekem az évszázad legjobb lagziját, ugye?
- Tömören igen!– mosolyodott el.
- Mit nyersz ebből?– kérdeztem kétkedve.
- Lefoglalom magam!– válaszolta.
- Aha! Nos, akkor kezdjük, de ha bármiben is mesterkedsz...!- De már nem hallotta, amit mondtam.
- Éljen!– örömében tenyerét összecsapta, és mint egy fiatal bakfis elkezdett kacagni, ugrándozni. – Nem bánod meg!
- Azt majd meglátjuk...
- Kérlek, hozd ide a gardróbodból azt a rózsaszín kalapdobozt– Szó nélkül bementem és kihoztam a szóban forgó dobozt. Kíváncsian kukkantottam bele, de csak egy szaténkupacot és egy hosszú szaténzsinórt láttam az egészből.
- Jó, most vesd le a köntöst, és bújj bele a kombinébe.
Nehezen felvettem a falatnyi alsóneműt, ami két számmal biztos kisebb volt a méretemnél, és nem is volt igazán kombiné kinézete. Vállnélküli volt, és hátul a szaténzsinórral kellett végigfűzni. Alig kaptam levegőt. Céline a magával hozott ládából elővett egy egyszerű fehér fűzőt. Mikor megláttam majd kiesett a szemem. Ha így folytatja kötözöttsonkát fog belőlem készíteni! Még több levegőkipréselő anyag?! Szorosan meghúzta azt is rajtam, a melleim majdnem az államig felugrottak tőle. Mit akar tőlem ez a nő? Nem Hugh Hefnerhez megyek hozzá, hogy ekkora ciciket pakoljon oda föl nekem! Aztán előhúzott egy félig kész ruhát egy ruhazsákból. Felállított a székre, amit magával hozott, és felaggatta rám a ruhát. Az elejét hozzávarrta a fűzű felső részéhez, és bevett belőle. És itt be lett fejezve a ,,móka”, Céline még később rávarrja a csipkékét, mert rajtam nem meri bevállalni. Szerinte ,,túlságosan is sokat mozgolódok”. Hát persze, nem olyan könnyű több mint két óránál többet egy kis széken ácsorogni mozdulatlanul! Még méretet vett rólam, de nem mondta meg, hogy minek kellett. Túl fáradt voltam a kérdezősködéshez, szóval hagytam.
- Céline,– kaptam a keze után- köszönöm!– rám mosolygott, majd szó nélkül távozott Beth-szel a sarkában.
Hat óra volt, hamarosan kezdődött a vacsora, de nem volt erőm lemenni, éhes sem voltam. Ahelyett, hogy lementem volna, kiszedte a hajcsavarókat a hajamból, már mindegy volt, hogy elalszom-e, hisz nem mentem le. Fogat mostam, felvettem egy flanel hálóinget, és bebújtam az ágyba. Kimerült voltam, de nem tudtam még elaludni, alvás helyett járt az agyam. Holnap után lesz az esküvő, és még semmit sem tudok az egész lezajlásáról. Meg kell kérdeznem Célinét, hogy mit kell majd tennem… Azt azért remélem, hogy nem lesz benne Lucifer-idézés!
Épp elaludtam, mikor meghallottam, hogy halkan kinyílt az ajtó. Háttal feküdtem az ágyon, a takaró a bokámnál volt,– tök meleg volt a szobában– én az ágy közepén feküdtem, a kezem párnaként szolgált, mert a fél tucat párna, ami ide volt készítve, a padlón volt szétszórva. A valaki nem láthatta, hogy ébren vagyok, szememet résnyire kinyitottam, és hallgatóztam. Tisztára déjá vu érzésem volt. De ahelyett, hogy valaki kést nyomott volna a torkomhoz, felszedte a párnákat, és az ágy végébe tette őket. A derekamra húzta a takarót, közben gyengéden, hogy ne ébredjek fel, végig simított a felcsúszott hálóing nyomán, és egy lágy csókot lehelt a vállamra. Vállam akaratlanul is az idegen felé rángatózott. De ezt már nem láthatta, amilyen csendben jött, olyan gyorsan távozott is a titokzatos éjjeli látogatóm. Csak remélem, hogy a jövendőbelim volt, és nem az öccse…
Utólag is sok-sok boldol születésnapot kívánok Neked! Ezt is Ivitől kellett megtudnom?!:P Ezt a fejezetet Neked küldöm, jó olvasást hozzá!
A szokásos délutáni lovaglásom után, a könyvtár-dolgozószobában lógattam a lábamat, kényelmesen hátradőlve a szófán, kezemben Kinley MacGregor könyvével- még a városban vettem, mikor Célinével vásárolni voltunk. Ölemben egy tábla mogyorós csokoládéval élveztem a délutáni pihenésemet-, hisz mást nem nagyon tudtam volna csinálni. Nagyon kellemes volt ez az időtöltés, de mégis… nem vagyok én hozzászokva a semmittevéshez! Célinével nem szívesen voltam együtt, a múltkori ,,figyelmeztetése” után, még a főzőtanfolyamára sem mentem le. Főleg, hogy megrendezett, miután Dante egyedül hagyott az új lakosztályomban-, aminek az egyik ajtaját még mindig nem tudtam, hogy hova vezet!
- Devina, ez meg mi a szösz volt?!– támadott le. – Tudtommal úgy volt megbeszélve, hogy megismerkedtek egymással, beszélgettek, hogy feloldódjatok!
- Ez is egy ismerkedésiforma– rántottam vállat.
- Ha! Ismerkedésiforma?! Inkább anatómiai ismeretek! Majdnem megfujtottad, úgy dugtad le a nyelved a torkán!
- Te leselkedtél?– kérdeztem felháborodva, csípőre tett kézzel.
- Csak hogyha elszúrnád, tudjak segíteni… És elszúrtad!
- Ezért felesleges volt ott rejtőzködnöd– dohogtam.
- És végig kellett néznem, ahogy az unokámat…– közbeszóltam, mielőtt részletezte volna a dolgokat.
- Senki sem tartott fegyvert a fejedhez, hogy végignézd!
- Grrr! Innentől kezdve magadra maradtál, nem segítek neked! De, remélem, tudod, hogyha bármi rosszul sülne el, pokollá teszem az életedet!– sziszegte, majd fejedelmi kecsességgel kivonult a szobámból.
Letörtem egy kocka csokoládét a hiányos táblából, közben lapoztam. Teljesen belemerültem az olvasásba és a csokoládézásba, észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül.
- Hello, édesem!– huppant a kanapé másik végére Lucian. Kinyújtott lábamat az ölébe vonta, hosszú, izmos karjával átnyúlt fölöttem, és letört a csokiból egy darabot. – Kinley MacGregort olvasunk?
- Csak én…
- Látom az unalom tetőfokára hágott nálad, mit szólnál egy kis társasághoz?– kérdezte, miközben a könyvem hátulját fixírozta.
- Remekül megvagyok Morgan Drake-kel!– válaszoltam, bár nem a valóságot tükrözte.
- Gondoltam, hogy jól elszórakozol a Tengeri Farkassal, de talán, engem is kitüntethetnél a figyelmeddel. Én megadhatom neked, amit ő nem– suttogta sejtelmesen.
- Ja, a fejfájást. Bocs, ez nem jött be, hagyj békén!– dörrentem rá, mire tökéletesen íves szemöldökét felhúzta.
- Látom nem lesz könnyű dolgom– Lucian hosszú, kecses ujjaival fel-le simított a vádlimon. Megbűvölten figyeltem a kezét, miközben a sötétkék melegítőnadrágomon mozgott. A könyv kiesett a kezemből, és lecsúszott a kanapé lábához. Kezdtem úgy érezni magam, mint tegnap este Dantéval. Az az őrült nimfomániás részem kezdett zúgolódni, újra felszínre akart törni. Csírájában elfojtottam a dolgot, kiadtam magamnak a köménymagos parancsot, hogy ne nyúljak a leendő sógoromhoz. Ahelyett, hogy nyüszítve dörgölőzni kezdtem volna, lábammal az oldalába rúgtam, és felháborodva, fújtatva pattantam fel.
- Hogy merészeled?!– dörrentem rá. - Ha-ha még egyszer hozzám nyúlsz, esküszöm, hogy tőből letépem a karodat!– vicsorogtam Lucian felé. Meglepetten pislogott rám, majd, majd, mintha csak fel akarná magát ébreszteni a kábulatból, megrázta a fejét.
- Nyugi, nagyfiú,–bámult le az ölébe- ez a kislány nem akar ma velünk játszani. De majd holnap…– kacsintott rám.
- Nem, nem, nem! Holnap sem akarok veletek ,,játszani”! Szállj le rólam!
- Hjaj, pedig jól érezted volna magad, tudom, hogy milyen nehéz lehet most neked ebben a helyzetben. Tudod, nem csak Danténak vannak meg azok a képességei, amivel a lelkedbe lát. Én is tudom, hogy mire vágysz a legjobban– szomorúan csóválta a fejét. Vajon hol tanulta a színészkedést?
- Képességeid? Milyen helyzetben?– kérdeztem értetlenül.
- Tudod, Dante nem nyúlhat hozzád a nászéjszakátokig, szegény öregfiú, és mivel te még nem voltál halhatatlannal…¬¬¬– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem válaszolt az első kérdésemre. Majd utánanézek én ezeknek a ,,démonképességeknek”.
- Tessék?! Ezt meg honnan veszed?– arcom lángolni kezdett, pont ő akarja megbeszélni velem ezt a dolgot? Nevetséges! De, ahogy látom, ő nagyon jól szórakozik a pironkodásomon.
- Tegnap összefutottam a bátyámmal, és igazán ,,megviselt” volt a ruházata– magyarázta.
- Kinek volt viseletes a ruhája?– kérdezte Ray, aki pont ezt az alkalmatlan pillantott választotta, hogy bejöjjön.
- Mit keresel itt?!– a hangom a saját fülemnek is sértő volt, jobban hasonlított egy macska nyivákolásához, mint egy emberéhez. Nagybátyám értetlenül bámult rám, és mintha meg is sértettem volna.
- Csak arról beszéltünk, hogy Dev milyen heves tud lenni, ha akar. D-nek milyen jó dolga lesz mellette!– Ray arca, ha lehet, pirosabb volt még az enyémnél is, Lucian nagyon jót szórakozott kettőnkön, önelégülten ült a kanapén, és gonoszan mosolygott.
- Ha lehet, ezt inkább ne előttem vitassátok meg, jó?– nézett könyörgően Lucian felé, de ő nem vette a lapot, könyörtelenül folytatta
- Tegnap este, nem, nem is este, éjszaka, mikor mentem a szobámba kivel találkoztam? Dantéval. Hűűű, jó elintézte a kiscsaj, széttépte az ingjét… – itt untam meg a dolgot. Felkaptam a Kinley MacGregort a padlóról, és keményen Lucianhöz vágtam. Természetesen elkapta, és jót mosolygott.
- Szerencséd van, hogy nincs több dobálnivaló tárgy! Egyébként meg…– és beintettem neki, majd kivonultam a szobából. Nem bírta tovább, a folyosóról is hallottam mély, zengő nevetését, és Ray morgolódását. Örülök, hogy nem csak engem bosszantott fel.
Végigvágtáztam a folyosókon, dühöngtem. Hogy lehet valaki ekkora szemét?! Szegény Ray… Tuti, hogy az egész kastély az én ,,nőstényördög” kirohanásomról beszél. Megállapíthatom, hogy Lucian egy görény. Bár, mit is vártam tőle?! Feketebőrbe csomagolt bunkó! Már csak annyi kellene, hogy a nyakában aranylánc lógjon, pénzcsipesszel összefogott bankóval járjon, és böfögjön, na akkor tényleg nagy tahó lenne!
A ,,titokzatos” szoba mellett Dante szobája volt, ahol még nem voltam, de tegnap mondta, ha bármi baj lenne, akkor ott keressem. A ,,titokzatos” szoba még mindig titokzatos volt, akárhogy rángattam nem nyílt ki az ajtó. Egy hajtűvel is buzeráltam a zárat, de meg sem mozdult a kilincs tőle… Vágyakozva tekintettem A szoba felé– ez lett a másik neve-, nagyot sóhajtottam, és bemasíroztam a lakosztályomba. A súlyos függöny el volt húzva, így nem kellett villanyt kapcsolnom. A kilátás az erdőre nézett, innen lehetett látni a vadászkunyhót is, és jól ráláttam Céline fűszeres kertjére. Az ágyamat bevetették, friss virágok voltak a vázában, és tiszta törölközők voltak a fürdőszobában. A fürdőből egy ajtó vezetett át a gardróbomba.
Ledobáltam magamról a ruhákat és lezuhanyoztam, hajat mostam. Aztán egy kézitükör és egy csipesz közreműködésével kikapkodtam a kósza szálakat a szemöldökömből. Feltettem egy arcpakolást, kipróbáltam az új, francia márkájú testápolókat. Körmöt festettem, szolid, barackos árnyalatra. Lemostam az algás pakolást, a hajamat behajcsavaróztam, és rákötöttem egy kendőt, hogy ki ne rúgja a csavarókat. Köntösben parádézva rohangáltam a szobámban, nem tudtam mit csinálni. A könyvem ott marad, és most unatkoztam. Felültem a kiszélesített párkányra, az ölembe fogtam egy párnát, arcomat az üvegnek döntöttem. Így maradtam kb. félóráig, gondolkozva. Rájöttem valamire Luciannel kapcsolatban. Végül is, a maga, szokatlan módján, nem is olyan rossz ember. Igaz felhúzott, nem is kicsit, de elfogadott. A nagybátyámon kívül ő volt az egyetlen, aki nem utálkozva tekintett rám– Cálinét egy külön kategóriába sorolnám. Szóval nem tudok rá haragudni. És, így utólag belegondolva, vicces volt az egész helyzet. Szegény Ray, milyen arcot vágott. Akaratlanul is elmosolyodtam a képen, ami a fejembe kúszott. Csak azt nem fogja fel, hogy én nem vagyok vevő rá… Lehet, hogy nem szerelemből megyek hozzá Dantéhoz, de hűseges leszek hozzá. Nagyvalószínűséggel lesz egy közös gyermekünk, aki mindenért kárpótolni fog, és ehhez nem kell egy szerető nekem, hogy boldoggá tegyen- főleg nem a leendő férjem öccse.
Kivágódott a kétszárnyú ajtó, és Céline-hurrikán söpört be rajta, szorosan a nyomában Beth-szel. Beth-nél volt egy nagy virágmintás láda, és egy bőrrel bevolt hokedliszerűség. Mit akarnak itt?
- Devina!– búgta Céline. – Beth, tegye le oda!– mutatott az ágy lábához. – Köszönöm, most elmehet, majd szólok, ha kell segítség!– A házvezetőnő csendben távozott, addig egyikőnk sem szólalt meg.
- Mit akarsz?–sziszegtem.
- Miért vagy ilyen ellenséges velem?– kérdezte kiskutyaszemekkel.
- Talán kihagy a memóriád, de mintha tegnap este te közölted volna velem, hogy ne is számítsak a jövőben a segítségedre. Vagy te már elfelejtetted?!– kezdtem tényleg nagyon dühös lenni.
- Nem várhatod el tőlem, hogy minden egyes kimondott mondatomra emlékezzek!– mondanivalója nyomatékosítása érdekében kezét csípőre tette, és szigorú, szúrós szemmel nézett rám.
- Engem nem hatsz meg! Mondd, mit akarsz tőlem?– kérdeztem félvállról.
- Tudod, nem lenne kötelességem ezt tenni, de mivel úgy szeretlek, ezért segítek megszervezni neked a menyegzőt! Mivel nem halhatatlanok közt nőttél fel, nem is tudhatod a hagyományokat. Ráadásul, a rokonok többsége démon, és ők ugyebár nem igazán kedvelik a fajtádat. Szóval…
- Ne is folytasd! Tudom hová akarsz kilyukadni! Kussban maradok, és te, cserébe megszervezed nekem az évszázad legjobb lagziját, ugye?
- Tömören igen!– mosolyodott el.
- Mit nyersz ebből?– kérdeztem kétkedve.
- Lefoglalom magam!– válaszolta.
- Aha! Nos, akkor kezdjük, de ha bármiben is mesterkedsz...!- De már nem hallotta, amit mondtam.
- Éljen!– örömében tenyerét összecsapta, és mint egy fiatal bakfis elkezdett kacagni, ugrándozni. – Nem bánod meg!
- Azt majd meglátjuk...
- Kérlek, hozd ide a gardróbodból azt a rózsaszín kalapdobozt– Szó nélkül bementem és kihoztam a szóban forgó dobozt. Kíváncsian kukkantottam bele, de csak egy szaténkupacot és egy hosszú szaténzsinórt láttam az egészből.
- Jó, most vesd le a köntöst, és bújj bele a kombinébe.
Nehezen felvettem a falatnyi alsóneműt, ami két számmal biztos kisebb volt a méretemnél, és nem is volt igazán kombiné kinézete. Vállnélküli volt, és hátul a szaténzsinórral kellett végigfűzni. Alig kaptam levegőt. Céline a magával hozott ládából elővett egy egyszerű fehér fűzőt. Mikor megláttam majd kiesett a szemem. Ha így folytatja kötözöttsonkát fog belőlem készíteni! Még több levegőkipréselő anyag?! Szorosan meghúzta azt is rajtam, a melleim majdnem az államig felugrottak tőle. Mit akar tőlem ez a nő? Nem Hugh Hefnerhez megyek hozzá, hogy ekkora ciciket pakoljon oda föl nekem! Aztán előhúzott egy félig kész ruhát egy ruhazsákból. Felállított a székre, amit magával hozott, és felaggatta rám a ruhát. Az elejét hozzávarrta a fűzű felső részéhez, és bevett belőle. És itt be lett fejezve a ,,móka”, Céline még később rávarrja a csipkékét, mert rajtam nem meri bevállalni. Szerinte ,,túlságosan is sokat mozgolódok”. Hát persze, nem olyan könnyű több mint két óránál többet egy kis széken ácsorogni mozdulatlanul! Még méretet vett rólam, de nem mondta meg, hogy minek kellett. Túl fáradt voltam a kérdezősködéshez, szóval hagytam.
- Céline,– kaptam a keze után- köszönöm!– rám mosolygott, majd szó nélkül távozott Beth-szel a sarkában.
Hat óra volt, hamarosan kezdődött a vacsora, de nem volt erőm lemenni, éhes sem voltam. Ahelyett, hogy lementem volna, kiszedte a hajcsavarókat a hajamból, már mindegy volt, hogy elalszom-e, hisz nem mentem le. Fogat mostam, felvettem egy flanel hálóinget, és bebújtam az ágyba. Kimerült voltam, de nem tudtam még elaludni, alvás helyett járt az agyam. Holnap után lesz az esküvő, és még semmit sem tudok az egész lezajlásáról. Meg kell kérdeznem Célinét, hogy mit kell majd tennem… Azt azért remélem, hogy nem lesz benne Lucifer-idézés!
Épp elaludtam, mikor meghallottam, hogy halkan kinyílt az ajtó. Háttal feküdtem az ágyon, a takaró a bokámnál volt,– tök meleg volt a szobában– én az ágy közepén feküdtem, a kezem párnaként szolgált, mert a fél tucat párna, ami ide volt készítve, a padlón volt szétszórva. A valaki nem láthatta, hogy ébren vagyok, szememet résnyire kinyitottam, és hallgatóztam. Tisztára déjá vu érzésem volt. De ahelyett, hogy valaki kést nyomott volna a torkomhoz, felszedte a párnákat, és az ágy végébe tette őket. A derekamra húzta a takarót, közben gyengéden, hogy ne ébredjek fel, végig simított a felcsúszott hálóing nyomán, és egy lágy csókot lehelt a vállamra. Vállam akaratlanul is az idegen felé rángatózott. De ezt már nem láthatta, amilyen csendben jött, olyan gyorsan távozott is a titokzatos éjjeli látogatóm. Csak remélem, hogy a jövendőbelim volt, és nem az öccse…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
