Miután a megdöbbent Hollyra rácsapta az ajtót Dante, elvonult a konyhába. Eszembe se jutott elmenekülni, gondolom ezt ő is sejtette, hisz bármennyire is próbálkozom a szökéssel mindig utánam jön és visszacibál. Kezdett nagyon elegem lenni már ebből a rémálomból, szerettem volna felébredni és elkönyvelni, hogy a túl nagy fantáziám eredménye az egész, na, meg persze a sok Nyomtalanulnak. De tudtam, hogy ez az egész nem álom, ez a valóság.
Dante a hűtőhöz sétált, mikor kinyitotta és meglátta, hogy kong az ürességtől, kérdőn felém pislogott.
- Nincs kaja benne!- rántottam meg a vállam, majd lehuppantam a konyhai székre, ami enyhén billegett. Két napja aládugtam két Vanity Fairt, de nyomuk veszett. A másik szék sem volt jobb állapotban, annak a támlája mozgott. De mit várunk a francia bolhapiacoktól?! Arra a pár hónapra, míg itt vagyok- most már csak pár óráig, azt hiszem. Olyan nehéz lesz itt hagyni ezt a lakást, annyira megszerettem! Imádok reggelente a pici, spalettás ablakokon kibámulni, és nézni a nap első sugarait. Ráadásul azt sem tudom, miért kell elhagynom ezt az életemet! Ez a gazember, aki éppen ehető dolog után kutat a konyhámban, meg nem mond semmit. Csakhogy menjek hozzá! Miért tenném? Csak annyit tudok róla, hogy Dante a neve és képes leszakítani az ajtót a zsanérokról, és hogy neki van a világ legjobb hátsója farmerben! Olyan tapizni való, annyira vissza kell fognom magam, nehogy odanyúljak és jó alaposan meg ne markolásszam! Beszívtam az alsóajkam és úgy figyeltem tovább ténykedését azért, hogy táplálékot találjon a konyhámban.
- Ne bámuld a fenekem!- szólt rám. Egyből elpirultam a lebukásom miatt.
- Én abból nem ennék!- mondtam elterelően, mikor megtalálta az ezeréves, molyrágta müzlit.
- Miért?- kérdezte. Válasz helyett megvártam, hogy kibontsa a dobozt. Egy egész molyraj repült fel belőle. – O!
- Hát ezért.
- Nálad nincs semmi ehető dolog?
- Hát, nem igazán. Általában nem szoktam itthon enni. – válaszoltam. Abbahagyta a felfedezőútját, majd visszament a szobába. Felkapta az ingét, a hátán megfeszültek az izmok, mikor átbújtatta rajta a karját. De a java csak most jött, lehajolt, hogy felvegye a cipőjét, farmerja megfeszült, anyám, az fenék! Kedvem lenne beleharapni!
- Már mondtam, hogy ne bámulj!- már megint rajtakapott! – Öltözz fel, aztán szedj össze néhány ruhát, hamarosan indulunk!- adta ki az utasítást.
- Már nem azért, mintha ellenkezni merészelnék- mondtam gúnyosan-, de én addig egy tapodtat sem megyek, míg el nem mondod, hogy miért menjek el veled!- makacskodtam.
- Már mondtam, hogy idővel megtudod!
- Hogy te milyen bőbeszédű vagy! Csak ismételgeted itt magad, kösz, de ezt már elmondtad! Új infókat akarok, végtére is az életemet hagyom itt!- pattantam fel dühösen az ingatag székről.
- Igyekezz!- mondta higgadtan, majd megcsörrent a mobilja. – Menj, pakolj össze!- mutatott a gardróbra.
- Nem! Ne utasítgass engem!- makacsul csípőre tettem a kezem, mire ez a kretén a nyitott gardróbba lökött.
- Utoljára mondom! – majd rám zárta az ajtót.
- Dörömbölni kezdtem, mint aki megőrült, ám Dante figyelemre se méltatta a próbálkozást. Annyira vertem azt az átkozott ajtót, hogy a kezemet fel is sértette az érdes felülete, hogy meguntam a hangos figyelemfelkeltést. Kezemet felváltotta a fülem, és hallgatózni kezdtem.
- Igen, megtaláltam! Látszik, hogy a rokonod, öregem! Ilyen kis vadmacskát még nem láttam!- nevetett. Milyen jó volt hallgatni a zengő hangját! De mi az, hogy a rokonom?- Mindjárt indulunk. Pár óra múlva már ott leszünk. Remélem, hogy be fog válni a terved. Lucian? Remélem, hogy otthon lesz mire megérkezünk! Mond a szolgálóknak, hogy hozzák rendbe az egyik vendégszobát, és készítsenek vacsorát! Nem kell, hogy elénk gyere, el tudom egyedül is vinni a csajt a…- többet nem hallottam a telefonbeszélgetésből akármennyire is hegyeztem a fülem. Vajon ki az a Lucian? És szolgák? Milyen terv? Elénk akarnak jönni? Dante valami főmufti lehet ott lent? Annyi kérdés és egy válasz sem. Ez annyira bosszantó!
Zajokat hallottam az ajtó elöl, én még mindig ott ,,csüngtem” rajta, és mikor kinyílt egyenesen Dante karjaiba zuttyantam. Dante felsegített, majd összeráncolt szemöldökkel bámult a gardróbba, majd dühösen nézett rám.
- Még mindig nem pakoltál össze?! Ne nehezítsd meg a dolgom, te fogsz rosszabbul járni!- fenyegetőzött.
- Talán meg fogsz verni?!- kérdeztem provokálóan.
- Nem, annál sokkal jobbat találtam ki!- szemében megvillant az ördögi szikra. Odébb tett az ajtóból, majd lehúzta az egyik kézipoggyászt a polc tetejéről, és a fiókos komódhoz lépett.
- Mit csinálsz?- kérdeztem mit sem sejtve.
- Összepakolok neked!- majd előszedett néhány göncöt.
- Ilyen cuccokat? - néztem a kezében lévő, mélyen dekoltált és sokat sejtető ruhadarabokra. Volt köztük minden: franciaalsó, néhány extravagáns melltartó, amit életemben nem vettem még fel-nem is terveztem, csak Hollyék vették születésnapomra. Majd még sok másik szekrénybe is benézett, és felfedezte a régen őrzött kincseimet – ruhák, nem egyéb más szolgálatra való tárgyak! – egészen átlátszó Ralph Lauran felsők, rövid farmernadrágok, amik alig takarják az ember lányának a hátsófertályát. Aztán ráakadt a magas sarkú cipőmre, amit még egy Mark Jacobs fotózáson viseltem pár éve.
- Ugye csak viccelsz? Abban ki fogom törni a nyakam! – háborodtam fel.
- Akkor meg minek vetted meg? – kérdezte értetlenül.
- Kaptam – ezzel lezártnak tekintettem a témát.
- Mindegy- mondta, majd felém indult. – Vedd fel ezeket, és siess!- majd kiment a kis helységből. Kihúztam a pólót magam előtt, megbotránkozva fintorodtam el a feliraton: belépés csak 20 cm fölött! Hogy mekkora egy perverz állat! Elkezdtem öltözködni, és totál kiborultam. A miniszoknya volt a legdurvább, alig takart el hátulról, és ha lehajolok benne- amit nem tervezek- , akkor simán kilátnak a torkomon! Felvettem a magas sarkút, amiben tuti, hogy a nyakamat szegem.
- Így gondoltad?- léptem ki a szobából egy ragyogó mosollyal. Utáltam ezt a göncöt, de még jobban utáltam volna, ha észrevenné, és elkönyvelné győzelemként.
- Szuper! – tekintetével végigmért, majd megállapodott a dekoltázsomnál. Bosszúsan fűztem össze előtte a karomat. – Menjünk!- mondta, majd karon ragadott, és kitessékelt a lakásomból.
- És a macskáim?- kérdeztem kétségbeesést színlelve. Allergiás vagyok a macskákra, soha nem is bírtam őket, de jó volt megszívatni a fickót.
- Milyen macskák?!
- A drágaságaim! Ugye nem akarod itt hagyni őket?! Bolyhos nem szereti a magányt, fél egyedül, gyerekkori trauma érte! Hómancs meg nagyon anyás, sokat kell őket cirógatni! És ki fogja megetetni őket?- lebiggyesztett ajkakkal néztem rá.
- Hol vannak azok a dögök? – kérdezte idegesen.
- Nem tudom, mindig elkóborolnak a kis drágáim – honnan a picsából szerezzek én most két macskát?- De meg kell keresni őket, gyógyszert is szednek. Az egyiknek minden reggel be kell adni a fogamzásgátlóját, a másiknak meg szőrhullásos problémáira kell szedni kapszulát!
- Aj, keressük meg őket, de haladjunk! – Beszarás! Most meg mit csináljak?
- Ő, ilyenkor mindig lent kóborolnak a sikátorban a ház mögött!
- Gyere!- megragadta a csuklómat, és húzni kezdett a lépcsőn. Direkt bénáztam a cipő miatt, egyébként megtanultam benne tökéletesen menni, de ezt nem kötöttem az orrára.
- Hívd őket!- parancsolta.
- De nem hallgatnak rá!- érveltem.
- A hangodat csak megismerik!
- Bolyhos! Hógolyó! Gyertek elő kiscicáim! Cic-cic!- hívtam nem létező macskáimat.
- Nem Hómancsnak hívják?
- Az a második neve!- mondtam felháborodva.
- Ja, értem – mondta elgondolkozva.
- Nézd meg a szemetesek mögött!- utasítottam.
- Miért én?! Te macskáid!
- Tudtommal nem én akarok elmenni innen, a te feladatod, hogy megtaláld őket!- néztem rá szikrákat szóró szemmel.
- Igazad van- hagyta rám. – Legalább hamarabb megtalálom őket. – majd elkezdte keresni a cicákat.
A lelkem legmélyén annyira röhögtem, hogy kis híján lelepleztem zseniális bosszúmat. De kibírtam! A vállam hirtelen rázkódni kezdett a visszafojtott nevetéstől, de szerencsére nem vette észre, mert épp a szemetes legalját nézte át. Egy kicsit kezdtem sajnálni. De csak egy icipicit! És még rám mondják, hogy angyal vagyok! A tervem sikere annyira felvillanyozott, hogy megengedtem magamnak egy apró kuncogást, de gyorsan abba is hagytam, mivel előbukkanva a szeméthalomból Dante előhúzott egy döglött macskát.
- Ez lenne az? – kérdezte együtt érző hangon.
- Bolyhoskaaaaaa! – művészien felzokogtam. Dante sajnálkozva tekintett rám. Aha! Szóval neki is van lelke. – Cicukám, mi történt veled?!- odaszaladtam hozzá és magamhoz szorítottam a bomlásnak induló tetemet. Ezért egy életen át hypoban fogom áztatni a testemet!
- Ne ölelgesd, nem tudni, mibe halt bele.
- Te csak ne mondd meg, mit csináljak! Ő volt mellettem egy egész életen keresztül! – drámáztam tovább.
- Gyere, menjünk, elmegy a gép – szólt szomorúan.
- Neked csak ez számít?! Mekkora egy érzéketlen tuskó vagy – „sírtam” tovább.
- Keressük meg a másikat, jó?
Dante tovább állt egy másik konténerhez, majd újra elmerült a szemétkupacban. Én meg amilyen gyorsan csak tudtam, elhajítottam a bűzlő tetemet, és erősen tüsszögni kezdtem. Ez a fránya allergia!
- Jól vagy? – érkezett a váratlan kérdés a kukából.
- Aha, csak… - nem tudtam mit felelni, helyette folytattam a színjátékot.
- Hova lett a macska… úgy értem Bolyhoska?
- Eltemettem…- hazudtam bizonytalanul
- Ilyen gyorsan?
- A fenébe, végül is angyal vagyok! –háborodtam fel.
- Jól van, bocsánat!- mondta, majd kiugrott a szeméttárolóból, és megállt előttem.
Ekkor a kis utcába beviharzott egy fehérszínű perzsa, felhuppant egy alumínium szemetes tetejére, és elkezdett nyalakodni. Köszönöm, Uram!
- Hógolyó!- sikkantottam, majd a meglepett macskához ügettem, és az ölembe vettem. Szegény, azt sem tudta mi van. Elkezdett rám morogni, meg fújni, majd megkarmolta a kezemet, és próbált szabadulni. – Egy kicsit morcos a drága, de majd megbékél- vetettem oda magyarázatként.
- Oké, most már mehetünk?!- mordult rám türelmetlenül. – Lefogjuk késni a gépet. Szerezz a dögnek- rondán néztem a ,,dög” szónál- akarom mondani Hógolyónak egy kosarat, és menjünk!
- Honnan a francból? Nem szoktak utazni- háborodtam fel.
- Azt mondtad, hogy a te jószágaid, és hogy egy életen át veled voltak. Tehát, nem most szedted össze őket! Vagy igen?- gyanakvóan szűkítette össze éjfekete szemeit.
- Inkább siessünk, lekéssük a gépet!- veregettem karon.
Taxit fogtunk, és sietve a reptér felé indultunk. Dante viszont elég furcsán hatott a kis járműben, ahogy egy fehér szőrcsomóval az ölében próbált elférni kétméteres magasságával együtt. Én meg kifelé szuszogtam az ablakon, hogy ne vegye észre kipirosodott, és megduzzadt szemeimet és orromat. Még tüsszögtem is! 10 perc múlva már ott is voltunk, bár az oda út mindkettőnknek a poklot jelentette, és a középpontjában a macska állt, akarom mondani feküdt.
Természetesen a kis akcióm miatt lekéstük a gépet. Dante őrjöngött. Szerintem egy kanál vízben is meg tudott volna fojtani abban a percben. Majd jött a következő csapás: állatot csak utazókosárban szabad felvinni az utastérbe. Persze az nekünk nem volt! Kiharcoltam, hogy Bolyhoska, vagy Hógolyó, nem tudom már, hogy hívják, kapjon egy kosarat. Végszóra mi is átléptük a gép küszöbét, és elfoglaltuk a helyünket az első osztályon.
- Hapci! – tüsszentettem újból egy hatalmasat.
- Egészségedre! Allergia? – kérdezte csodálkozva.
- Nem, csak tudod tegnap este egy kicsit megfázhattam a nyitott ablaknál- hazudtam. Nagyjából elhitte, és nem kérdezett többet. Aztán egy kellemes, és nyugodt fél óra következett, ugyanis egyikőnk sem szólt be a másiknak. Unatkozni kezdtem, és az ölembe vettem a macskát az utazókosárral együtt. Kinyitottam a kis ketrec ajtaját, és benyúltam, hogy megcirógassam, mire az a dög galád módon belemart a kezembe!
- Au, te rohadt dög! – kiáltottam fel hangosan. Az első osztályon utazók szeme mind rám szegeződött, az utaskísérő megrovóan nézett rám, hogy nem szabad kivenni a helyéről. Mikor már mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, és nem engem mustrált, akkor vettem csak észre Dante dühtől tajtékzó képét.
- Átvertél! – sziszegte. Szemei szinte villámokat szórtak, arca elsötétül. – Belemásztam miattad mindenféle mocskos szemétkupacba, csakhogy a nem létező macskáidat megtaláljam! Ráadásul megfogtam egy döglött macskát!- siránkozott, mint egy kislány, de a végén kezdtem együtt érezni vele.
- Devina, szánja-bánja a dolgot- néztem rá kiskutya szemekkel.
- Le vagy szarva! Agyon foglak ütni, ha még egyszer megpróbálsz átverni! Aljas, hazug ribanc! –az összes utas szeme ránk meredt megbotránkozva.
Nem mertem hozzá szólni, és ő se nagyon kezdeményezett beszélgetést, így annyiban hagytam a dolgot. Nagyon dühös lehetett rám, és most így utólag visszagondolva látszott rajta, hogy komolyan vette a dolgot. De akkor sem kellett volna leribancoznia! Megsértett vele, tudom, hogy én csesztem fel így az agyát, de akkor sem kellett volna így nekem esnie. Ráadásul ennyi ember szeme láttára. Megtanulhatna viselkedni egy kicsit, talán nem hajítanának le minket a gépről.
Több órányi repülőút után megérkeztünk New Orleans repterére. Mikor leszálltunk a gépről, alig tudtam felállni, a lábam beledagadt abba az átkozott cipőbe. Nagy nehezen lebotladoztam a lépcsőn. Dante szó nélkül követett be az épületbe, ahol több száz utas várakozott a felszállásra, vagy épp most érkeztek meg a gépükkel, és a csomagjaikra vártak. Sok férfi szeme megakadt a mélyen dekoltált, és obszcén feliratú pólóm, és miniszoknyám láttán. Csodálom, hogy a nyáluk nem folyt ki. Egy fickó tovább legeltette a szemeit rajtam, mire dühös és féltékeny barátnője arrébb rángatta. Dante is érzékelte a férfitekinteteket. Birtoklóan átkarolta a derekamat, szorosan magához húzott, és felvette a ,,mindenkit-megölök-ha-a-csajomra-néz” tekintetet. Nem értem, hogy miért csinálja ezt, semmi köze sincs hozzám! Ráadásul ő öltöztetett fel, mint egy utolsó sarki kurvát! Egye meg, amit főzött!
- Itt a macskád, fogd!
- De hát allergiás vagyok rá! – mondtam felháborodva. – És különben sem az enyém!
- Te hoztad el! Szenvedj egy kicsit! – kacsintott rám.
- Én úgy gondoltam, hogy elengedjük a bozótban…- nyafogtam.
- És zabálják fel az aligátorok?! Milyen jó kis angyalka vagy!
- Ügyes kis jószág ez, tud vigyázni magára!- ütögettem meg a doboza tetejét, mire a dög hangosan fújni kezdett.
- Ja! És tiszta lenne a lelkiismereted? De miről is beszélek? Neked úgy sincs ilyened!
- Hogy te mekkora egy seggfej vagy! Fogd ezt a gonosz szőrpamacsot, és dugd föl mélyen a seggedbe! Remélem, szétmarcangol belülről!- fröcsögtem. Ilyet még nem hallottam tőle: halkan kuncogni kezdett.
- Hát, nem kis munkánkba fog telni, hogy kibírjuk a házasságunkat. Nagyon hasonlítasz valakire…
- Kire? Az előző csajodra?!
- Nem épp, azok olyan kezes bárányok voltak hozzád képest!
- Örülök, hogy megizzasztalak egy kicsit! Legalább rájössz, mekkora hibát követsz el, mikor hozzád megyek feleségül!
- Tudom, de mindez nem az én akaratomon múlik- dünnyögte.
- A fene gondolná rólad, hogy eltűröd a parancsolgatást.
- Gyere itt a kocsi!- behúzott egy fekete Escalade-ba. Huh, akkora ez a kocsi, mint egy tank!
- Hogy mekkora kocsija van valakinek!
- Tudom, hogy ezzel a kis farkamra asszociálsz, de megnyugtatlak, ott lenn minden a helyén van!- mutatott a nadrágjára.
- Mint látod: belépés csak 20 cm felett!- mutattam a pólómra.
- Biztosítlak, édesem, van az fölötte is!- kacsintott rám. Zavaromban totál elpirultam, amin jót mosolygott. – Megbotránkoztattalak?- kérdezte.
- Á, nem! Tudod, sok pasival szoktam eldumálgatni egy maffiózó kocsi sötét hátsó ülésén a pénisze méretéről!- legyintettem.
- Gondoltam- somolygott.
Az utat szó nélkül tettük meg, csak a tüsszögésem törte meg a csendet. A kocsi megállt, mi kiszálltunk, és Dante egy lerobbant házhoz vezetett. Ugye, nem itt él? Mondd, hogy neeem…
Beléptünk az épületbe, ami kongott az ürességtől. A lakói szürke színű patkányok, és pókok. A ház hátsó részéhez vezetett, ahol egy ajtó volt. Beléptünk, és egy acéllal bevont helységben találtuk magunkat. Úgy nézett ki, mint a bankok páncélszekrényei. A sofőrünk ránk csukta az ajtót. Dante a szemközti falba süllyesztett lifthez vezetett, majd beszálltunk, és megnyomott egy gombot. Hirtelen megindult a szerkezet lefelé. Elvesztettem az egyensúlyomat, és Dantéba kapaszkodtam. Miután a segítségével kezdtem megtalálni az egyensúlyomat elengedett, ráadásul még azt az átkozott dögöt is a kezembe nyomta. A lift váratlanul megállt majd visszarántott. Egy csúnya pillanatig azt hittem, hogy kiadom a gyomrom nem létező tartalmát, a macskát meg elhajítom, de az egyiket meg, a másikat meg bent tartottam. Szédültem egy kicsit, a fülem csengett, de a látvány mindenért kárpótolt. Az ember lánya azt hinné az Alvilág egy füstös, lávát zúdító hely, de ez? Ez a hely leginkább Skóciára hasonlított. Az egész olyan vadregényesnek és misztikusnak hatott. A távolban megláttam egy ódon kastélyt, körülötte elszórva modernebb házak. Egy lelket sem láttam a közelben.
Az eső elkezdett zuhogni, ahogy kiléptünk a liftből- kíváncsi vagyok, hogy hány méter mélyen lehetünk. Bőrig áztam, egy pillanat alatt, legszívesebben sikítottam volna, mikor Dante előkapta az esernyőjét, miután csurom vizes lettem. Ráadásul a felső fehér volt, szóval totálisan átlátszott. Dante nem rejtette el fürkésző pillantását, szemtelenül mustrált.
- És most merre?- kérdeztem, miközben próbáltam eltakarni magam a macska kosarával.
- A kastély felé!- bökött előre.
- Odáig gyalog?- botránkoztam.
(Nightmare)
- Nem, dehogy! Lovak!- mutatott két hatalmas lóra. Mindkét állat fekete volt, mint az éjszaka, gyönyörű szőrük csillogott.
- Én nem tudok lovagolni, ráadásul nem igazán kedvelnek engem!- nyöszörögtem, mikor felültetett a nyeregbe.
- Nem kell, hogy kedveljen, és majd segítek, oké?
- Nem, nem oké! Nem akarok ezen a gebén utazni!- vinnyogtam. A ,,gebe” hátrafordult, és sértődötten fújtatni kezdett rám, majd hangosan nyeríteni kezdett.
- A lelkébe tiportál! A neve Nightmare, és igen öntudatos kis jószág!- paskolta meg a fejét.
- Nightmare?! Úristen! Miért hívják így?- tudakoltam, mikor Dante is felpattan az ő lovára.
- Illik rá ez a név. Eléggé vad, és hátborzongató dolgokra képes, vigyázz vele. Egyébként ő lesz a te lovad!- mondta mellékesen, majd megindult.
Gyerekkoromban jártam lovagolni, és most próbáltam előkaparni a ,,tudásomat”, hogy hogyan is kell ezt az izét elindítani. Lábammal megbökdöstem az oldalát, de meg sem mozdult. Majd erősebben csináltam, mire felnyerített, felágaskodott, majd megindult előre. Megkapaszkodtam a kantárban, combjaimmal szorítottam a nyerget, és sikítoztam.
- Dante!- kiáltottam, mikor vagy már 10 méterrel előtte jártam. Hál’ Istennek a macska nála maradt, és nem kellett még arra is figyelnem.
- Nyugi, ismeri az utat!- kiáltott vissza. Hát ettől tényleg megnyugodtam.
