Huszonkettedik fejezet

Silvia émelyegve arrábbtántorgott. Egyedül volt a sötétben egy szörnyeteggel. Egy pokolból szalajtott szörnyeteggel. Ahogy az az átok Agorosz bedobta őt ide, a Pusztító játszadozni kezdett vele.
Meg sem szólalt. A sötétből fürkészte az ijedségét, majd mikor már kezdte azt hinni, Agorosz becsapta, a semmiből előbukkant, és leteperte. Letépte a ruháit, majd… Összeharapta. Mindenhol. Végül megerőszakolta.
Azóta többször ivott belőle, a nyaka nem győzte a regenerálódást, a bőre égett. Meztelenül, alvadt vérrel borítva tántorgott az ajtóhoz.
Nem nyílt.
Könnyek szöktek a szemébe, hisztérikusan elkezdte csapkodni az ajtót, közben üvöltözött. A Pusztító mögérepült. Hatalmas angyalszárnyai voltak.
- Hová-hová? Elég volt már, szuka?!
- Kérem… – De a Pusztító nem figyelt rá.
Nyaka köré tekerte az öklét, karmos kezét a nyitott sebbe fúrta. A fájdalom majd’ megölte… Vér bugyogott a sebből, a szájából, a Pusztító lenyalta az álláról.
- Beteg állat! - hörögte, de a teremtmény csak felröhögött.
- Pedig azt hittem, szereted a fájdalmat, dhóro ( szem.megj. : ajándék-görög). Az enyém vagy, nem foglak elengedni.

☆☆☆

Astrid Abbyvel, Bonnie-val és Chrisszel együtt hagyta el a kórházat. Már két hónapja voltak otthon, és minden a feje tetejére állt. Csak a kórházban tűntek annyira jó, nyugodt babának, meg mikor vendég jött a házba. Amúgy szörnyetegek voltak, de Astrid nem bánta, legalább érezte, él.
Cumisüvegek tucatját fertőtlenítette, szemei majd’ leragadtak a fáradtságtól, éjjel csak két órát tudott aludni. Édesanyja a napja nagy részét itt töltötte, mégsem látszott meg a segítsége.
Tápszert készített, majd sorba állította az üvegeket. Gyűlölte, hogy nem tud szoptatni, az eszméletlenség következménye vagy a gyógyszerek okozták, és próbálta nem a saját hülye testére fogni... Pedig már úgy várta ezt a bensőséges időszakot!
Bonni felsírt. A csöppség az asztalon feküdt a babahordóban, apró karocskáit a magasba emelgette.
- Jól van, drágám, csak egy pillanat – Ellenőrizte az étel hőmérsékletét, majd a pici szájába nyomta az üveg műanyag végét.
- Anya? – kiáltott ki a konyhából, majd ki is kukucskált.
Amanda elnyúlva aludt a kanapén, a mellkasán Chris nyöszörgött. Elvette Bonnie-tól az üveget, majd a másik két babáért ment. Abby a hordozójában szunyókált, így legalább nem kellett bravúroznia az üvegekkel.
Christ a karjában tartotta, majd őt is betette a saját hordozójába, és megetette őket.
Az órájára pillantott.
Még fél órája volt a randevújáig, és még embert kellett faragnia magából.
Végzett az etetéssel, megböfiztette őket, majd pelenkát cserélt. Abby felébredt. Vele is eljátszotta ezt, majd a két alvó gyereket kiságyba tette, Abbyt pedig magával hurcolva öltözni kezdett. Rózsaszín selyemblúzt és hozzáillő, világos színű nadrágot húzott. Magas sarkúba bújt, majd a síró Abbyt egy kendő segítségével a mellkasához erősítette. Kifestette a szempilláját, a szájára szájfényt kent.
Rezegni kezdett a mobilja, amit kinyomott.
Mac neve villogott a kijelzőn, megérkezett.
Eltette a táskájába az iratait, a telefonját és a csipogót. Épp lekötötte magáról a csecsemőt, mikor a bosszús baba leböfizte a vadonatúj ingét.
- Ez direkt volt – nézett haragosan az angyali arcra. – Anya, fogd meg! – nyomta Amanda kezébe, majd felrohant és felvett egy másik blúzt. – Ne maradjatok fent sokáig, ha lehet, és az ágyukban aludjanak! Lefekvés előtt jár még tápszer, és ha közben felébrednének. Ezeket felírtam a hűtőre, nálam van a csipogóm és a telefonom is – hadarta.
- Drágám, én is anya vagyok, tudom, mit kell tennem – mosolygott Amanda. – Menj, érezd jól magad, mi el leszünk.
- Köszönöm! – Megpuszilta a nőt, majd a táskáját szorítva hagyta el a házat.
Nagy lépés lesz a mai…
Mac egy olasz étterembe vitte, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek, mint utóbb kiderült, a férfi gyakran megfordult itt. Hallgatva az édesanyjára, kikapcsolta a gondolatait, amik állandóan a babái körül forogtak, így nyugodtan tudta élvezni a férfi társaságát. Mac elbűvölő személység volt. Humoros, előzékeny és megértő. Ezek mellett eltörpültek a külsőségek, mint a magassága és az izmos felsőtest. De azok a kék szemek…
De egy gondolat nem hagyta nyugodni. Nincs korán ehhez az egészhez? Az agya azt mondta, de igen, korai még, de a szíve nemet mondott. Tetszett neki ez a férfi, normálisnak érezhette magát mellette, már amennyire egy bukott angyal annak érezheti magát.

☆☆☆

Június elején, két héttel az esküvő előtt, Ray Alden irodájában toporgott és várta az angyal érkezését.
Devina elültette a bogarat a fülében, készült elhalasztani az esküvőjét. Az okok egyszerűek, a szíve hevesen görcsölni kezdett, ahogy arra gondolt, más nőt kell elvennie, és nem Astridot. Más nőt kell az ágyába vinni. Más nőnek kell gyermekeket nemzenie…
Eddig akármennyire is próbálta elzárni a gondolatot, már nem tudta tagadni. Nem tud létezni Astrid nélkül.
De azért még megpróbálhatja, csak egy kis idő kell még, és nem rögtön rohanni a templomba.
Abbahagyta a mászkálást, és leült az íróasztallal szemben. Idegesen dobolt a térdén, mintha kamaszként az apjával akarná közölni, összetörte az autóját. De Alden mondta, bármikor meggondolhatja magát…
Az asztal melletti szemetesből egy mappa lógott ki. Ray érte nyúlt, ha már egyedül volt, miért is ne nézhetné meg?
Az akta elején fekete tintával egy név volt pingálva: Astrid Mareena Calebow.
Mi a franc?!
Fellapozta az elejét, és egyből kiszúrta a dőlten szedett két szót: bukott angyal. Aztán… A szülei ölték meg az apját!
Visszadobta a papírokat a szemetesbe, majd felpattant, pont, mikor az ajtó kinyílt.
Alden.
- Ray, mit szeretnél?
- Te rohadt szemétláda! – köpte felé, majd az öklét meglendítve behúzott egyet az angyalnak. Te tudtad, és mégse mondtad el! Hagytad volna, hogy…
- Ray, engedd, hogy megmagyarázzam…
- Pusztulj meg! – morogta felé, majd kirohant a szobából. A folyosón majdnem az összes Őrző ott volt, és kíváncsian lesték a fejleményeket. – Húzzatok innen! – morranta, majd elrobogott a kijárat felé.