Tizenötödik fejezet

Astrid egy barna, strapabíró dobozon ült, és forrócsokoládéját kortyolgatta, miközben két barátnője, név szerint Reena és Nessa, a gyerekszobán ügyködtek. Az angyal egy kicsit kikészült, mikor barátnői tegnap megérkeztek, felpakolva, festékekkel, fóliákkal, ácskészlettel. A szoba hamarosan a feje tetejére állt, a lányok kivitték a bútorokat, lefóliázták a padlót, az ablak és ajtókeretet behúzták vastag szigetelőszalaggal. Nes már tegnap elkezdte a festést, igazán tehetségesnek bizonyult, csak hát nem éppen olyat alkotott, ami egy gyerekszobába való. Astrid pasztellben gondolkodott, talán egy-két virág, pillangó, de a drága boszorkány másképpen képzelte el.
Az egyik falat fák és futkározó nimfák töltötték ki, akiket egy szatír üldözött. A másik falon egy naplemente volt látható, alatta sűrű erdő, kristályvizű tóban szirének fürdőztek, a sziklaszirten egy griffmadár bámult a napba, ami előtt egy főnix repült el.
A nő nem tudott rájuk haragudni, amiért meg sem kérdezték tőle, mit is szeretne. Annyira lelkesek voltak, szinte szárnyaltak és egyfolytában cseverésztek. Renie gyakran felkötötte a haját, amit egyre gyakrabban tett Astrid jelenlétében, így jól láthatta tündefüleit. Bájos látványt nyújtott.
Míg Astrid orvosnál volt délután, Ren meglepte egy ajándékkal, a telket gyönyörű, illatos virágokkal vette körül, Nessa pedig megjavította a terasz deszkáit és a hintaágyat, így otthonosabbnak tűnt az egész. Annyira gyönyörű lett!
Hálás volt a barátainak, amiért itt voltak neki. Segítették és támogatták. Bele sem mert gondolni, mit is tett volna nélkülük.
- Lányok? – kezdte csendesen. – Egy bukott angyal és egy angyal nászából milyen utódokra számíthatok?
- Angyal? – vonta össze a szemöldökét Nes. – Ezt még nem is hallottam. Az apától függ, mennyire tiszta a vére, kevert vér kiütközhet a babákon, vagy ha ember is volt az ősök között, képességekben vagy a szárnyakban. Nem tudom – vont vállat.
- Ki volt az apa? – kérdezett rá kertelés nélkül Ren.
- Khm, egy angyal, Ray…
- Raymond? – hunyorgott a médium.
- Gondolom…
- Egy Őrző?! – sikkantotta Nessa. – Veled? Egy emberrel?
- Nem mondtam meg neki, mi is vagyok valójában…
- Úristen! Egy hétig volt veled, rengeteget kockáztatott!
Astrid értetlenül bámult rá.
- Az Őrzők hosszútávon nem létesíthetnek kapcsolatot emberekkel, mert az örökös aggódás amiatt, hogy valami baj éri őket, elvonja a figyelmet a munkáról – magyarázta Nessa.
- De, akkor miért maradt velem?
A két nő összenézett, Nessa rosszallóan csóválta a fejét, míg Ren kedvesen elmosolyodott.
- Ó, drágám, azért, mert a lelki társa vagy.
- Hogy míííííííííííí? – sikkantotta Astrid. Ebből nem sok jó fog kisülni.
- Ugye, azt tudod, hogy ez mit jelent? – A nő bólintott.
- Persze, de nem éreztem, hogy összekötődtünk volna. Csak a vágyat…, ami abból is következhetett, régen voltam férfival.
- Astrid…
- Hagyjuk, a lényeget már megtudtam – morgolódott, és otthagyta a két nőt. – Nem akarom tovább hallgatni ezeket a badarságokat!

Később, mikor a barátnői elmentek, az ágyban feküdve, újra előcsalta az emlékeit arról a férfiról, akire igyekezett nem sokat gondolni.
Lehet, hogy van valami abban, amit a lelki társas dologról mondtak? Lehetséges volna?
A remény szikrája gyökeret vert benne, másra sem tudott gondolni, mint arra, a férfi tényleg a társa. Milyen jó is volna…
De aztán újra elfogta a sötétség.
Nem érezte az összekötődést, azt a pillanatot, amikor a lelkük összeforr, eggyé válik. Szoros kötődést jelent ez, amit csak a halál választhat el.
De nem érezte.
És próbált így tenni a többi érzelmével is, amit a férfi iránt tapasztalt.
Morgolódva fordult el ezektől az esztelen gondolatoktól, és próbált az alvásra koncentrálni, ami nem igazán jött össze, a horrorisztikus hármas akcióba lendült.

Másnap, nagy dilemmája közepette, Amanda csörgette fel.
- Anya, gyorsan, épp ruhát kell választanom – mormolta, miközben a ruhái között válogatott.
- Az apád megőrül! Visszakérte a gyűrűmet! – sipította.
- Silviának? Eszénél van?
- Azt mondta, a nője ragaszkodik egy régi, antik gyűrűhöz, és mivel nincs pénze, az én, háromszáz éves ékszerem kell neki!
- Le van égve, ezt nem csodálom. Amilyen drága ruhákban feszít a barátnője… Odaadtad neki?
- Természetesen nem! Az az enyém, én kaptam tőle!
- Jól tetted – helyeselte.
- De azóta is zaklat, üzeneteket hagy, mint aki meghibbant!
- Majd beszélek vele, de most le kell tennem, anya!
- Jól van, jó legyél, vigyázzatok magatokra, szeretlek, kincsem!
- Én is téged.
Ledobta a telefont egy ruhakupacra, és tovább válogatott, végül egy szürke, a nyakán masnis szaténinget választott, és egy fekete rövidnadrágot húzott, amit tegnap alakított át, a derekába gumit varrt. Hát, nem volt könnyű ekkora pocakra ruhákat találni…



Silvia a francia negyedben sétálva nézelődött. Kezében márkás üzletek szatyrai sorakoztak, mindez Alexander csodálatos bankkártyája állta, az ő pénzéhez hozzá sem kellett nyúlnia eddig. Remélte csak, a férfi megszerzi neki a gyűrűt, amit kért… Annyira vágyott egy antik darabra!
Egy üzlet kirakatát szemlélve látott meg egy ismerős arcot.
Astrid.
Majd’ felrobbant a mérgében, ahogy meglátta a nő óriási pocakját. Hogy a fenébe történhetett, tette fel magának a költői kérdést. Ez nem lehet igaz!
Agorosz teljesen világosan kijelentette, meg kell ölnie a nőt, ha teherbe esik Raytől, bár egyébként is végeznie kellett volna vele mostanában, hiszen a társkapcsolat nagyon erős. Csak a vak nem láthatta, ez a nő terhes, méghozzá nagyon.
Az üveg tükröződéséből kritikusan mérte végig a bukott angyalt. Még mindig nem értette, miért is olyan különleges, teljesen hétköznapinak tűnt ahhoz, hogy ne keltse fel az érdeklődését egy Őrzőnek.
Silvia keresett egy csendes zugot, a csomagjait elvarázsolta a Ferrarijába, majd a lány után nézett.
Csodálatos. Egy kirakatot nézett.
- Astrid! – erőltetett magára egy mosolyt. – De jó, hogy látlak. Úristen! – kapott a szívéhez,- te kisbabát vársz!
- Öhm, igen!
- Erről feltétlenül beszélnünk kell, mit szólnál, ha beülnénk valahová?
- Sajnálom, de most sietnem kell, elígérkeztem már – mondta.
- Ó, mit szólnál, ha elvinnélek? Új kocsim van – próbálkozott.
- Én is azzal vagyok, tudod, a mocsár széléről elég nehéz lenne máshogy bejönni a városba.
- Ferrari, ezt ki kell próbálnod! – erősködött tovább, nem várt válaszra, maga után húzta a nőt, egyenesen a parkoló felé.
- De…
- Ne ellenkezz, te is élvezni fogod.
- Huh, ez úgy hangzott, mintha egy pedofil mondta volna…– fintorgott a nő.
Silvia erőltetetten kuncogni kezdett.
Ha nem állt volna az útjában, és nem utálta volna annyira, még élvezte volna is a lány fanyar humorát.
Astrid vonakodva, de követte. Mázlisnak érezte magát, a hatalmas parkolóban csak ők voltak egyedül.
A bukott angyal egyből kiszúrta a tűzpiros csodát, megelőzte Silviát, és a járgányhoz sétált.
- Nem jössz? – kérdezte hátra tekintve. Silvia megrázta a fejét.
- Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem. Kár volt összefeküdnöd az Őrzővel – mondta tetetett sajnálattal a hangjában.
- Hogy mi?
- Csak az egyszerűség kedvéért, már kezdem unni, mostanában te vagy a második terhes nő, akit bántani fogok, nagyon-nagyon csúnyán. Meg foglak ölni.
- Ó, istenem!
- Túl késő már az imádkozáshoz, gondolnod kellett volna erre hamarabb – mondta negédesen, miközben a kezében megjelent egy hullámos éllel rendelkező tőr.
Ahogy várta, a nő elkezdett futni, már amennyire tudott a hasától. Gonosz mosollyal az arcán közeledett felé. A lopott boszorkányerővel becsapta a parkoló vaskapuit, elzárva a felé rohanó Astrid útját.
- Kár a próbálkozásért, essünk túl rajta, ne pocsékoljuk a drága időmet.
Odateleportált a lányhoz, és a torkához szorította a pengét.
Astrid elugrott, és a fenekére pottyant.
Silvia kezdte szánni. Annyira szánalmas volt, ahogy próbálta védeni a szíve alatt hordott fattyút.
Csak majdnem.
Gonosz mosollyal az arcán hozzálépett, de ekkor berobbant a kapu, és két nő jelent meg.
Egy vérpiros és egy barna hajú nő.
Silvia egyből felismerte, hallhatatlanok voltak, boszorkány és… valami kevert vérű.
- Hé, ribanckirálynő, szállj le Astridról, keress veled egy súlycsoportban lévőt – mondta a barna.
Silvia a nőre morrant, és hozzájuk illant, de mikor a tőrrel feléjük csapott, a vörös egy ügyes kempós mozdulattal.
- Jó párra találtál – morogta vöröske.
- Még nem végeztünk – köpte feléjük, majd egy villanás kíséretében eltűnt.
- Mi a fene volt ez? – zokogta Astrid.