Tizenkilencedik fejezet

Astrid nyugodtan, idegeskedés nélkül pakolgatott az utazótáskájába, átkozta a fejét, amiért eddig nem jutott eszébe összepakolni a kórháztúrára. Ruhákat, piperecikkeket, tett tematikusan, még most is nehéz volt elfeledkeznie a megszokott rigolyáiról, pedig épp itt volt már az ideje. Az oldalsórekeszbe tömködött egy magazint, netán unatkozna a vajúdás alatt…
Kész.
Minden fontosat bepakolt, a babák hazaszállításához szükséges dolgokat már az ajtóhoz készítette, hogy barátnői és édesanyja könnyen megtalálják.
- Azt hiszem, mindent eltettem – motyogta, majd a fürdőszobába ment átöltözni.
Egy sötétkék maxiruhába bújt, sarut húzott, a haját felkötötte, majd végignézett magán. Hát, a gigamamák közt Miss Amerikai is lehetne…
Még egyszer végigtekintett a szobán, hátha elfelejtett valamit, de nem. Mindent eltett. Megragadta a szövettáskát, lefelé menet becsukta az ablakokat, az ajtókat kinyitotta. Odalent leellenőrizte a tűzhelyet, el volt zárva. Bekapcsolta a riasztót, majd kocsiba ült, és Nessáékhoz hajtott.
A nyüzsgő, éjszakai élet megkezdődött, pedig még csak hat óra volt. Az éjszaka meleget és párát ígért, annyira fülledt volt az idő! Astrid leengedte az ablakokat, hogy egy kis friss levegő áramoljon az autóba. Nem sokat segített. Szerencséjére nem volt nagy forgalom, így gyorsan eljutott a barátnőihez, ahol a szokásos péntek esti kártyázást és Scrabbleözést tartották. A táskát az anyósülésen hagyta, majd a kulcsával, amennyire tehette, feliszkolt a lépcsősorozaton. George, a vízköpő, szokása szerint morcosan tekintett le rá, vicsorogva üdvözölte.
- Szépfiú, el kéne neked egy barátnő – tanácsolta Astrid, majd kopogtatást mellőzve nyitott be az udvarházba. – Hello! – kiáltotta az üres térbe.
- A konyhában vagyunk! – jött a gyenge válasz.
Astrid átverekedte magát a dobozokon, amik nem nagyon akarództak maguktól kicsomagolódni, majd a nappalin, át az étkezőn, a konyhába.
- Sziasztok! – huppant le egy kihúzott székre, zihált, mintha a maratont futotta volna le.
- Mi újság felétek? – kérdezte Ren, aki egy zöld zsákot rázott a kezében, keverte a betűket.
- Semmi különös, majd’ leszakad a hátam. Nálatok?
- Nessa a hírhedt csokis, karamellás, pekándiós sütijét készíti – mutatott a vörös hajú nőre, aki a pultnál mázolta a muffinokat.
Miután Nes is csatlakozott hozzájuk, megrakott tányérokkal, hozzákezdtek a játékhoz, közben jót beszélgettek.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ren. – Tyúkja 33 pontért?!
- Aki tud, az tud – somolygott a vörös.
- Csalás – mormogta Renie, majd elsötétült a tekintete. – A francba, Astrid!
- Mi van?
- Miért nem vagy már a kórházban? – Nessa értetlen arcára nézve, magyarázkodni kezdett. – Háromkor elfolyt a magzatvize.
- Hívd Amandát, addig kiállok a kocsival – mondta Nessa, és máris pattant.
- Hé, nyugalom. Még el sem kezdődtek a tolófájások, addig semmi értelme bemennem. Max, megindítják a szülést, amit nem szeretnék…
- Ikreket vársz, szivi, veszélyes is lehet – kezdte Ren, aki a mobilját nyomkodta.
- De…
- Indulás – jött vissza Nessa. – Hol van a táskád?
- A kocsimban.
- Kérem a kulcsokat – Astrid jó kislányosan, szemlesütve átadta a kért dolgot. – Kint várlak titeket.
- Annyira idióta vagy – morogta Ren, aki végzett az SMS megírásával. – Gyere – húzta maga után.

Egy órával később, túl jó pár vizsgálaton, Astrid mogorva fejjel ült a kórházi ágyon, és szidta a lányokat. Semmi sem történt. A fájások nem jelentkeztek még, de egyre jobban fel lett húzva. Kár volt elmennie ma, inkább maradt volna otthon, megoldotta volna ezt egyedül is.
De nem ez zavarta a legjobban. Az egy óra alatt két nőt hoztak be a szobába, ahol ő volt, és már mind a kettő megszült. Milyen titkuk lehet?
Évezredekkel később jelentkeztek a fájások. Vigyorogva tűrte őket, mindenki hülyének nézte, mazochista liba, mormolta Nessa. De a mosoly hamar eltűnt az arcáról, ahogy az összehúzódások egyre gyakoribbak lettek.
- Shhhh, nyugalom! – csitítgatta az őrjöngő Astridot Renie.
- Baszd meg, nem neked kell kitolnod három felhőkarcoló nagyságú kölyköt úgy, hogy körülötted mindenki hamarabb megszül, mint te! – kiáltotta vissza. Még szerencse, hogy már egyedül volt a kórteremben.
- Hé, itt hagyunk, ha nem csillapodsz – fenyegette Nes.
- Kincsem, próbálj meg lenyugodni, ez nem tesz jót az unokáimnak – mondta Amanda is.
- De akkor is, miért nem babáztam még le? Könyörgöm, kilenc órája elfolyt már a magzatvizem, és még semmi! Legalább egy baba…
Valamelyik lurkó magára vehette ezt a kijelentést, hamarosan Astrid is kigördült a szobából, utána Amanda, Nessa, és Reena. Az anyja végig szorította a kezét, és ment vele. Ő is ott lesz vele a szülés közben.
- Azt hiszem, nem akarok terhes lenni – mondta Nessa Reenának. – Ha én is ilyen hárpia lennék…
- Nyugalom, te nem leszel ilyen.
- Tessék?
- Semmi, semmi.
Astrid már alig hallotta a párbeszédet, nagyokat szusszantva várta dr. Greent. A doktornő pár perc múlva meg is érkezett, üdvözölte Amandát és őt, majd elment bemosakodni.
- Jól csinálom? – kérdezte Mandy a dokit.
- Igen, kedvesem, azt leszámítva, hogy fordítva tartod az arcán az oxigénmaszkot, de még lélegzik… – mondta nevetve, majd komolyra fordította a szót. – Akkor biztos úgy, ahogy megbeszéltük? – Astrid erőtlenül bólintott, majd aláfirkantotta a beleegyező nyilatkozatot.
Az utolsó konzultáción megegyeztek, nem kér semmiféle mesterséges beavatkozást, érzéstelenítést, altatást, és végső esetben lehet csak császározni, ha a babák élete veszélyben van. Minden percét át akarta élni, és ebben csak akadályozta volna a bódultság.
Nem félt. Az édesanyja ott volt vele, szorította a kezét és erőt adott neki.
Ez számított csak.