Huszonkilencedik fejezet

Astrid egész éjszaka élvezte Ray kényeztetését, aki elárulta zuhanyzás előtt, a babáit Reena és Nessa elvitte magához, hogy nyugodtan tudjanak ,,együtt lenni.” Ez rájuk vallott.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte két falat sárgadinnye között, amit Ray tuszmákolt a szájába.
- Hogyhogy mi lesz?
- Velünk – forgatta a szemét. – Én ember vagyok… te meg nem. Ráadásul Őrző, és hát neked nem szabadott volna…
- Ezzel majd foglalkozom én. És különben is, te nem vagy ember, bukott angyal vagy. Ami lényegében annyit tesz, angyal vagy szárnyak és halhatatlanság nélkül. Minden más megvan benned, csak egy kis segítség kell.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Mennyire bízol meg bennem?
- Eléggé ahhoz, hogy a gyerekeink közelébe engedjelek.
- Ezt úgy mondtad, mintha egy dühöngő vadállat lennék – morogta szemrehányóan.
- Hát, vannak pillanatok, amikor azt hiszem, egy oroszlánnal kerültem egy házba – mosolygott.
- Szóval, akkor? Megbízol bennem?
- Igen, feltétel nélkül.
- Akkor öltözz!
- Tessék? Menni sem tudok rendesen, szükségem van egy hajnalnyi alvásra – nyavalygott.
- Nem kell menned. Ne, ne kérdezz, csak öltözz fel – mondta, mikor látta Astridon a kérdésözönt.
- Okéééé.
Astrid feltápászkodott az ágyból, és a gardróbhoz sétált, ahol maga köré tekert egy lila muszlinanyagot, amit a nyaka körül kötött meg. Szandálba bújt, majd a fürdőszoba felé támolygott, ahol kifésülte a hajzuhatagát és fogat mosott.
- Kész vagyok – sétált az előszobába, ahol Ray várakozott.
- Kísértetiesen hasonlít ez a helyzet a tegnap estére.
- Csakhogy, most veled megyek el.
- Most úgy teszek, mintha kicsit sem értettem volna félre ezt a mondatot – villantott a férfi egy ördögien elbűvölő félmosolyt.
- Reméltem is. Akkor, mehetünk?
- Igen.
Kiléptek a világosodó szabadba, Ray a ház mögötti füves területre vezette, ahol elkezdett megszabadulni az ingétől.
- Hé, ha az újabb szex miatt kellett felkelnem…
De a férfi csak vigyorgott, majd… Kiterjesztette csillogó, hófehér szárnyait, és intett Astridnak, hogy menjen közelebb. Megtette, amire kérték.
- Kapaszkodj a nyakamba – adta ki az utasítást.
Astrid átfőzte a karjait a nyaka körül, majd megérezte a derekán a férfiét. Két másodperccel később már a levegőben voltak, és hideg szél csapott az arcába.
- Hé, azt hiszem, ez nem olyan jó ötlet…
- Bízz bennem, bébi.
- Őőő, szerinted az nem annak a jele, hogy engedem, közel ezer méterre a földtől viszel a semmibe?
- Nem a semmibe, a Mennybe!
- Hogy míííííí?
Ray nem válaszolt.
Astrid idegesen rágta az ajkát, míg meg nem érezte a testét körülölelő szirupos levegőt, majd a… forróságot. Az eddig becsukott szemét óvatosan nyitotta ki, és egyenesen lebámult az émelyítően kék tengerre.
- Ú, mamám! Ez most komoly?
- Halálosan.
- Ha lehet, ezt a szót hanyagold, miközben a magasban repülsz velem.
- Rendben – nevette a férfi, majd egy csinos, fehér homokos sziget felé vette az irányt.
Pár perccel később az angyal minden probléma nélkül letette a csomagját a sziget stégjére. Astrid szédülve próbálta visszanyerni az uralmat teste felett.
- Otthon, édes otthon – mondta a férfi.
- Mi, te itt élsz?
- Hát, igen, itt kellene, de nem sok időt töltök itt.
- Apám, ha nekem lenne egy ilyen kéglim – mutatott a legmagasabban lévő dombra, ahol egy hatalmas villa állt -, én biztos, hogy állandóan itt lopnám a napot.
- Nem olyan jó itt egyedül.
- Egyedül? Az egész a tiéd?! Húúúúú! Körbevezetsz? – kérdezte. Olyan volt, mint egy kisgyerek az édességboltban.
- Persze – vágta rá egyből Ray, majd a ház felé kezdte húzni.
Átvágtak egy kitaposott ösvényen, ahol lenyűgöző virágok nyíltak, a nőt teljesen levette a lábáról a szépségük. Régen látott már ilyen színes, finom illatú növényeket.
Majd elérkeztek a villához. Amennyit Astris kívülről látott, minden oldala üvegből készült, terasz vette körül. Ahogy beléptek, a lány megtorpant. Egy agglegény lakásához képest, ósiási rend uralkodott. Tényleg nem sokat lehetett itt…
Mindent a legmodernebb készülékekkel láttak el, tágas konyha, nagy nappali, öt szoba fürdőszobákkal és persze a hálószoba.
A teraszon álltak, ahonnan a naplementét nézték. Az égitest narancsosan izzott, ahogy lebukott a horizont alá. Kezdett sötétedni.
- Azt mondtad, szeretsz, amikor… - elpirult.
- Igen, de nem így gondoltam, vagyis… a francba is. Többet jelentesz nekem ennél az egyszerű szónál, ezt nem tudom kifejezni ebben a ,,szeretlekben”. Te vagy az én fényes csillagom a sötét égbolton. Beléd kapaszkodhatok, segítesz rajtam, ott vagy mellettem. Annyi mindent megtettél egyedül… Neveled a három gyerekünket, és ezt akkor is megtetted volna, ha nem kövök vissza. Annyira erős vagy, kitartó…
- Ó, istennőm… - Szorosan magához szorította a férfit, könnyes arcát a mellkasának nyomta. – Ez-ez többet jelent minden szónál. Mi történt? – nézett fel ijedten, mikor a férfi teste szoborrá dermedt.
- Az a mocskos szarházi…
- Mi az?
- Nézd – megfordult, és a vállán az ismerős csillag alakú tetoválás fénylett. – Azt mondtam, a csillagom vagy, a fénypontom.
- Igen, hallottam.
- A neved is ezt jelenti görögül. Az a gazember ezt nem árulta el nekem!
- Ki?
- Az Orákulum – morogta.
- Ó! És mit kérdeztél?
- A végzetemről, rólad, szívem. Azt kérdeztem, hogy rátalálok-e a lelki társamra. Igaz, a Devina már felvilágosított, és mindenre rájöttem, de így?
- Egy baj maradt csupán. Halandó vagyok…
- Erre is kitérünk majd, de előbb meg kell kérdeznem, leszel a feleségem?
- Ó, istennőm, igen! – vigyorogta, majd megcsókolta a férfit.
- És még meg kell kérdeznem,van-e valamilyen halaszthatatlan dolgod?
- Azt hiszem, nincs – gondolkozott el a lány. – Miért?
- Gyere – húzta maga után a hálószobába. Elkezdte letekerni róla a ruhát.
- Hm, mit csinálsz?
- Nyugalom – duruzsolta Ray, majd gyengéden az ágyra nyomta hassal lefelé. – Vissza adom neked a szárnyaidat!
- Tessék?
- Komolyan mondom, és most, maradj nyugton – Az éjjeliszekrény fiókjába nyúlt, és elővett egy papírzacskót. – Szeretnéd, ugye?
- Ha pár órám maradna is az életemből, azt is veletek szeretném eltölteni. Az örökkévalóság is ilyen. Igen, szeretném.
- Rendben, akkor edd ezt meg! – egy kis darab fénylő kockát tett a nyelvére. – Ambrózia – magyarázta. – Van kapcsolatom az istenekkel, Zeusz jött nekem eggyel.
- Ó - Astrid lenyelte, semmi ízt nem érzett.
- Csalódottnak tűnsz.
- Azt hittem, különlegesebb lesz az íze. De nem, semmit sem éreztem.
- Most jön a húzósabb része, a szárnyaid. Nem fogsz tudni elmenni innen közel két hónapig.
- És a babák?
- Gondoskodom róluk. Hamarosan ők is itt lesznek.
- Rendben, akkor minden oké.
A férfi finoman lenyomta a matracra, majd végigsimított a halvány hegen a hátán.
- Hogy lehet, hogy ötévesen levágták a szárnyaidat? Ekkor még nem is szabadott volna még…
- Akik eljöttek értünk, meggyorsították a folyamatokat. Valamit adtak, amitől kinőttek a szárnyaim, majd le is vágták őket. A szüleimét kitépték, nehogy megpróbáljanak visszatérni ide.
- Értem. Ez fájni fog.
Egy steril szikét vett elő a zacskóból, amit végigfuttatott a hegek mentén. Astrid összeszorította az ajkát, és próbált valami szépre gondolni. A szekrényen ott volt egy mozsár, ami Ray beledobta egy fehér tollát, amit arany szegélyezett, és egy tűzpiros kisebbet. A férfi főnixtollnak mondta, segíti az ujjá éledését a szárnyának, mint ahogy a főnix is újraszületik halála után. A keveréket rátette a sebekre, majd megvágta a csuklóját és vért csepegtetett rájuk. Mintha tűzijáték lett volna a hátán, éles, bántó fény tört elő a hegekből, a nő felsikoltott a fájdalomtól. Két erős kéz elkapta, és az ölébe ültette.
- Nyugalom, itt vagyok melletted – csitította.
Astrid a fájdalomtól elájult, de nem volt sokáig magán kívül, érezte a hátán lévő erős húzást. A szárnyai!
- Sikerült, ugye? – kérdezte, és hátra pillantott. Két élettelennek tűnő szárnyacska pihegett a hátán, csodálatos szürke színekben.
- Igen, de még mennyire! Gyönyörűek, édesem! – csókolta meg Ray. – Gyönyörű!
- Akkor rendben minden, halhatatlan vagyok én is?
- Azt hiszem, igen. Akit megkérdeztem, azt mondta, az átlagon angyalképességeid nem fognak jelentkezni, de… Igen, velem maradsz örökre.
- Milyen jól hangzik. Örökre…