Negyedik fejezet

- A francba, a francba, a francba! Hogy lehettem ekkora idióta?! – dühöngött Astrid.
A kocsijában ült, és az otthona felé tartott, a hátsó ülésén több mint száz kiló izommal és csonttal ellátott férfival. Azt sem tudta, hogy hogyan sikerült bepasszíroznia a kis kocsijába, főleg, hogy simán verte a két métert. Letakarta a fickót fehér, orvosi lepedővel, felpakolta magát gézzel, fecskendőkkel, fertőtlenítőkkel, sóoldattal, a varráshoz szükséges tűkkel, cérnával, és kapcsokkal. És az is lehet, hogy a fickó halott. Annyi nyugtatót adott be neki, amennyi egy gorillát is leterített volna. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, de hát miért? Nem ő tartotta a pisztolyt a mellkasához, és fenyegette vele magát! De mégis… Lehet, hogy ki fog nyiffanni a pasi, mire elérnek a házához.
Astrid útközben megállt egy éjjelnappal nyitva tartó patikánál, fájdalomcsillapítót és antibiotikumot vett. Egész végig azért izgult, nehogy valaki felfedezze a pasast a kocsijában. Magát egy hosszú, alaktalan orvosi köpenybe bugyolálta, ezzel takarva el a vérfoltos estélyijét.
Amilyen gyorsan csak tudott hajtott a kocsival, hogy minél előbb otthon lehessen. Beállt a garázsába, lekapcsolta a világítást a kocsin, majd beüzemelte a szegényes szerszámos asztalon lévő, alig pislákoló asztali lámpát. Kikapta a kocsi anyósülésén lévő bőrtáskát, és ellenőrizte a férfi pulzusát. Még élt. Berohant a házba, fel az emeletre, a szobájába. Gyűlölte a gondolatot, hogy itt kell elszállásolni a fickót, de ez volt a legközelebbi szoba az emeleten, és ha csodák-csodájára sikerülne neki felcipelni a fickót a lépcsőn, akkor minden méter számít.
Lekapta az ágyneműt, tiszta törölközőkkel fedte be a lepedőt, aztán azt letakarta az orvosi vászonnal. Előkészített egy másik takarót, párnákat, majd kipakolta a ,,műtéthez” szükséges dolgokat az éjjeliszekrényre. Levetette a vérfoltos ruháját, farmert és kényelmes pamut felsőt vett, fel. Az ágy végére tett steril műtősruhát, a maszkot elfelejtette. Káromkodva visszatért a kocsijához, hogy bevigye a betegét, de a… férfi eltűnt. Körberohant a szűk helységben, majd meglátta a házba vezető árulkodó cseppeket. Berontott a házba, átvágtatott a konyhán, a nappali felé haladva megtorpant, majd nekirugaszkodott, hogy elkapja a férfit, aki épp ráesni készült a vajszínű szőnyegre. Csúnya halál lett volna a szőnyegnek…
- Hé-hé! – Elkapta a fickót, aki majd’ ledöntötte a padlóra. Erősen tartotta, próbálta a legkevesebb fájdalmat okozni. – Örültem volna, ha megvár ott, ahol hagytam… Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan felébred.
- Beinjekciózott! – mondta vádló, elcsukló hangon Mr. Óriás.
- Maga pedig egy Berretát nyomott a mellkasomhoz, azt hiszem, egálban vagyunk –A másik nem is tagadta, mintha ez olyan átkozottul természetes lenne számára! - Hmm… Tud segíteni? Nem hiszem, hogy egyedül fel tudnám vinni az emeletre – támogatta a lépcső felé. Mr. Óriás amennyire csak tudott segített a lépcsőzésben, de még így is Astridra hárult a munka oroszlánrésze.
Bebotladoztak a szobába, a férfi nehezebb volt, mint gondolta. Az ereje egyre jobban fogyott, a lábai össze-összeakadtak. Szerencsésen elértek az ágyig, a nő szinte lelökte az ágyra a férfit. Sziszegve elterült a hozzá képest túl rövid ágyon, a lába lelógott róla. Hatalmas. Ez megfelelő jelző volt a férfire tekintve. Astrid egy szabóollóval elkezdte levágni a fekete pólót, középen elmetszette, majd a vállánál, és végül kihúzta alóla a véres ruhadarabot- a kabátját még a kocsiban eltávolította, mikor elindultak, most a csomagtartóban dekkolt. Szentséges szűz a mennyben, legalább húsz szúrás és vágás tarkította a tökéletesen kidolgozott felsőtestet! Szép, aranybarna bőrét alvadt vér borította. Hogy az a… Hogy lehet, hogy az előbb még majdnem elvérzett, most meg… Gyógyul. Mert akárhogy nézte a vágásokat, azok gyógyultak. Nem tűntek már olyan mélynek, mint amikor először nézte meg őket. Csak hát, még mindig ott volt a fertőzésveszély. És, ahogy elnézte a fickó arcát és kezét, sokáig feküdhetett a porban. Tekintette összetalálkozott Mr. Óriáséval, aki úgy bámult rá, mintha a lelkébe látna. Szemei homályosak voltak, még mindig a nyugtató hatása alatt lehetett.
- Keresek valami érzéstelenítőt, hogy össze tudjam ölteni, mindjárt visszajövök! – mondta, majd megindult az ajtó felé.
- Ne! Nem kell… Ébren akarok maradni! – nyögte. Poros arca eltorzult, ahogy megpróbált felkelni.
- Ne mozogjon! Már így is elég sérülést szerzett, nem kell még egy agyrázkódás is mellé! – visszalépett az ajtóból, és visszanyomta az ágyra a férfit. – És különben is, mit akart mondani azzal, hogy nem kell magának érzéstelenítő?! Hagyja ezt a macsó dumát, mert baromira megszívhatja. Kibaszottul fog fájni, ha nem vette volna észre az önérzetétől, amitől alig férek az ágy mellé, tele van sebekkel! Ki tudja, hogy milyen belső sérüléseket okozott már magának így is az örökös ugrálásával! – A férfi csak pislogni tudott. Nem szokott hozzá, hogy egy nő ilyen hangon beszéljen vele. De ez a kis barnahajú, szemüveges mitugrász doktornő, most oktatta ki másodjára, és… tetszett neki. Próbált elmosolyodni a nőn, az orvosán, de csak egy torz vicsorgásra futotta.
- Jó, nem mozdulok el innen, de nem kérek semmiféle nyugtatót, altatót, vagy érzéstelenítőt! – közölte. A nő kinyitotta a száját, látszott rajta, hogy ellenkezni akar, de aztán nem tette.
- Oké, maga tudja. Nem mondom el kétszer ugyanazt, ha elsőre nem fogta fel, akkor másodjára sem fog változni a véleménye.
Astrid felvette a zöld, steril ruhát, majd kitisztította a sebek környékét, és hozzálátott a varráshoz, aztán a sebek leragasztásához. A fickó becsületére legyen mondva, egy árva mukkot sem szólt. Keményen szorította az ágy támláját, száját beszívta. Tizenkilenc kés okozta vágást, szúrást öltött össze, az ujjai elgémberedtek a félórás munkától, a háta meg a görnyedéstől. Te jó ég, mikor volt már, hogy ennyi időt töltött volna öltögetéssel?! Nagyot sóhajtót, majd kinyújtózott. De a munka végeztével következő öröme nem tartott sokáig, ugyanis eddig nem vette észre, de a férfi lába is megsérült. Gondolkozás nélkül nyúlt az ollóért, és levágta róla a bőrnadrágot. Kihúzta a bőrövet, kigombolta a nadrágot, és kihúzta alóla. Sajnos, arra nem számított, hogy Mr. Óriás- akire egyre jobban illett ez a név- nem viselt a nadrág alatt semmit sem.



Ray fürkészően bámulta a lány kipirult arcát, aki szemérmetlenül bámulta a lábaközét. Arca még rózsásabb lett, mikor rájött, mit bámul annyira, és elkapta róla a tekintetét. Épp időben, különben igen kínos helyzetbe kerültek volna, mert úgy tűnik Ray hímvesszője nem szenvedett vérhiányban. A doki az ágyékára terített egy frottír törölközőt, majd a combján lévő sebre koncentrált. Ray nem tudta nem észrevenni az elkalandozott pillantásait a hölgyeménynek, ami igazán kedvére tett. Pedig egyáltalán nem volt az zsánere-, de ezek szerint, a gerjedő vesszőjének más volt az ízlése.
A dokinak barna, derékig érő, hullámos haja, és sápadt bőre volt. Törékenynek tűnt, bár bebizonyította az ellenkezőjét, mikor felcipelte az emeletre. Szív alakú arcát világos szeplők díszítették, ami inkább bájosnak nevezhető, mint szexinek. A szája telt, és piros volt, az egész nő jobban illett egy tizenkilencedik századi romantikus regénybe, mint a huszonegyedik századba. De a viharszürke szempár… Káprázatos volt-és nagyon is ismerős. Mintha látta volna már valahol… Végtelen tudást, okosságot, eleganciát, határozottságot, és most zavart tükrözött. A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy a nő a combjához ért, összerezzent, és felszisszent a behatoló tű váratlan támadására. A doki aggódva pillantott fel, és mintha káröröm suhant volna át az arcán. Gúnyosan elmosolyodott, majd a pillanatnyi szünet után, folytatta a munkáját.
- Jó, azt hiszem, végeztem! – mondta, majd az utolsó öltést is meghúzta, majd elvágta a cérnát.
Felállt, hozott egy szemetes zacskót, és belesöpörte a véres vattákat, tűket. Lehúzta karcsú kezéről a gumikesztyűt, és kibújt a zöld, amorf ruhából, és ezeket is belegyűrte a zacskóba. Felvette és másik pár kesztyűt, az orvosi táskájából előhúzott egy steril csomagolású fecskendőt, és egy üveg Demerol feliratú löttyöt. Felkarja egy részét letisztította alkoholos kendővel, majd felszívott az üveg tartalmából, de mielőtt beadhatta volna a Demerolt, Ray megfogta a karját:
- Mit akar beadni, azt hittem, tisztáztuk: nem kérek semmiféle gyógyszert!
- Fájdalomcsillapító, jót fog tenni. És különben is, magára fér egy pihentető alvás – Ray létkedve bámult a dokira, bármit csinálhat vele, ha most kiüti azzal a szerrel! – Nyugalom, nem fogom lepuffantani, vagy ilyesmi, az a maga reszortja.
- Nem lőttem volna le… - morogta. Sosem bántana egy nőt, főleg nem pont ezt a hölgyeményt.
- Helyes! – Beadta a fájdalomcsillapítót, majd eltűntette az újabb felhalmozódott hulladékot.
A nő kiment a szobából, és magával vitte a zsákot is. Ray megkönnyebbülve sóhajtott, majd elhelyezkedett a párnán. Sürgősen fel kellett volna hívnia valamelyik társát, nem maradhatott a nőnél. Hamarosan begyógyul a bőre, ami nála fél napnál nem telik többe, és akkor magyarázkodhat.
Jó ötlet volt a fájdalomcsillapító, gondolta magában. Teste elvesztett görcsös tartását, izmai ellazultak, arcán lévő fájdalmas ráncok kisimultak. Már épp az édes bódultság határán tartott, mikor a gyomra megmozdult, torkát keserű, maró epe öntötte el.
Szája elé kapta a kezét, mintha ez visszatarthatná az áradatot. A doki bent hagyta a szemetes zacskó hengert, Ray szabad kezével legörgetett, és letépett róla egy zacskót, szétnyitotta, és öklendezni kezdett. Úristen, mit adott be neki a nő?!
Kiadta magából a tömény italt, más nem jött, egész nap nem evett semmit. De a szervezete máshogy gondolta, tovább öklendezett, arca megfeszült, vöröslött, bőrét kiverte a verejték. Erősen zihált még akkor is, mikor túlesett a dolgon. A doktornő bejött a szobába, ijedség látszott őzikeszemeiben. Rayhez rohant, letette a magával hozott vizespoharat az asztalra.
- Mit csinált velem? – hörögte Ray, miközben a pohárért nyúlt. A nő szemében harag villant, tekintete elsötétült, mint a viharos ég.
- Csessze meg! Tudja, én macskákkal, kutyákkal, és egyéb kisállatokkal dolgozom, ritkán becsúszik egy-két aligátor is. Nem értek emberekhez! Bár, már elkéstem vele, de reklamálást nem fogadok el távozás után! – sziszegte a nő. Ray meglepetten nézett a törékeny, de annál nagyobb hangú nőcskére. Arca kipirosodott, szemei szikrákat szórtak. Úristen, de szexi, futott át a gondolat Ray agyán. De miért is gondol most erre?
- Még nem mentem el…
- Dehogynem, ki fogom dobni, ahogy lábra tud állni! És csak azért nem most, mert egyedül nem tudom lecipelni! – Elfintorodott, mintha bosszantaná a dolog, hogy nem bírja el a súlyát. Tipikusan annak a nőnek tűnt, aki mindent meg tud csinálni, bármit, amit akar, és tragédiának éli meg, amit meg nem tud. – Most pedig… Igya ezt meg! – nyújtotta felé a poharat. Jó ötletnek tűnt. – Oké. Most pedig, aludjon – mondta neki. Mintha le tudná hunyni a szemét is egy pillanatra, ha itt van mellette!
- Van férje? – kérdezte váratlanul. A szoba nőisen, de személytelenül volt berendezve, sehol egy kép gyerekről, férjről, kisállatról. Hideg színek uralkodtak a szobában, de mégis… Kicsit hasonlított az ő házára.
- Nincs – húzta fintorra telt ajkát. Látszott rajta, hogy azt akarta mondani ,,Van, egy kibaszott nagy, izomagyú a pasim, aki ha hazajön, még a szart is kiveri belőled”, de nem tette. – Vagyis… Velem lakik Pandora, a… - Isteni szikra villant Ray fejébe, rájött, hogy honnan olyan ismerős neki a nő. Az állatklinikáról, ahová Dante macskáját vitték! Eszébe jutott, hogy mit mondott Devina a dokiról.
- Leszbikus? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Egyből megbánta, hogy ezt kérdezte. A nő arcára kiült a megdöbbenés, és a harag.
- Tessék?! Hogy merészeli?! Elrabol…
- Ha szó szerint vesszük, akkor maga rabolt el… - morogta Ray az injekcióra gondolva.
- …és most a magánéletemben vájkál! Óriási pofa kell ehhez, barátom! De tudja mit? Elmehet a fenébe! És meggondoltam magam, most fog elmenni! – Ray mellé lépett, elkapta a karját, és próbálta lecibálni az ágyról. Sikertelenül. Szemében őrült düh lobogott, csokoládébarna sörénye előrehullott, és sátorként terült szét Ray és a doki arca körül.
Túl közel volt a nő. Túlságosan is. Testét körüllengte a finom, érzéki parfüm, ami csodálatos elegyet képzett a testéből áradó nőies illattal. Úristen! Iszonyat jó illata volt! A nyakához hajolt, arcát a vállgödrébe simította, és mélyen belélegezte az elegyet. Mennyei.



Astrid döbbenten figyelte a férfit, akivel az előbb még veszekedett, és aki leszbikusnak titulálta, most a nyakát szagolgatja. És nem is akárhogy! Lábai beleremegtek az érzéki dörgölőzésbe, mert ezt csak annak lehetett nevezni, olyan állati dolog volt ez. De minden bizonnyal a teste nem elborzadással konstatálta a mozdulatot, mint az agya. Halk, jóleső sóhaj hagyta el a száját, és már nem lecibálni akarta az ágyról a fickót, hanem ott akart vele maradni. Úristen, futott át az agyán, mit művel vele ez a férfi? De nem lökte el, vagy ellenkezett vele. Keze észrevétlenül siklott végig a karján, a nagy, izmoktól duzzadó karján, majd fel a széles vállán. Sötét, napbarnított egészséges bőre volt, és nem a testépítőktől megszokott barnító krémes, szoláriumozott változatban. Ilyenre csak a Nap képes. Bőre alatt feszültek az izmok, és egy csepp háj sem volt rajta. Színtiszta izom volt az egész férfi. A hátán halvány hegek látszódtak, volt rajta pár tetoválás. Hátulról a derekát kacskaringós, geometriai vonalak díszítették, vörös és arany színben, a vállán egy egyszerű csillag díszelgett, mindenféle cicoma nélkül. A jobb karjára szintén ezek a vonalak voltak varrva, amik külső szemlélőnek talán értelmetlen kuszaságnak tűnhetett, de Astridnak nem.
Úgy lökte el magától a fickót, mintha égetné.
Egy halhatatlan.
És, ahogy elnézte a lapockáján lévő vöröses csíkot, egy angyal.

Harmadik fejezet

- Hello!– Astrid ijedtében felugrott, mikor meghallotta a mély, karcos hangot a háta mögül. A szexis hanghoz egy igencsak szexis test is társult. Kérdezett valamit a férfi, de a nő csak bambán bámult, mint valami idióta. Becsukta a száját, majd enyhén megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a kábulatból.
- Tessék?
- Khm, azt kérdeztem, szabad ez a hely?– ismételte meg az idegen.
- Persze!– vágta rá azonnal. A kislány, akivel az est nagy részét töltötte, és együtt fedezték fel, hogy milyen finom az esküvői torta csokis pereccel, már rég elment az anyukájával. A férfi kihúzta a finomszövésű, fehér anyaggal behúzott széket, majd elhelyezkedett a lánnyal szemben.
- Mac vagyok, May bátyja– mutatkozott be.
- Hogy? Arról tudnék, elég régóta ismerem…– Nem utolsósorban már rég be is lettek volna mutatva egymásnak.
- Csak a féltestvére vagyok. Ha jól tudom, én már egyetemen voltam, amikor ti összebarátkoztatok.
- Ó! Lehetséges! – mosolygott Astrid.
Az este váratlan fordulattal zárult. Milyen jó, hogy nem maradt otthon Oprah-t nézni! Mac-kel igazán jól ki lehetett jönni. Eszméletlen hapsi volt. Chicagóban élt és dolgozott, mint építészmérnök, néha jött vissza New Orleansba, hogy meglátogassa a féltestvérét, Mayt. Figyelmes, kedves, humoros pasas. Olyan, amilyet bármelyik nő szívesen fogadna. Astridra mosolygott a szerencse. A sok jó tulajdonság mellett, elképesztően szexi is volt. Magas, kisportolt, barna haja, és hozzá akvamarin szemek. Sajnos, egyszer minden jónak vége szakad. A nő kapott egy hívást, miszerint betörtek az állatklinikára, ahol dolgozott. Remek, itt kellett hagynia ezt az isteni hapsit! Elnézést kért, majd beült az autójába, és a klinikához hajtott. Biztos, újabb drogos próbálkozott gyógyszert lopni…



Valahol a semmi közepén. Igen, ez pontosan illett Raymond testi és a földrajzi helyzetére. Összeroncsolt mellkasából dőlt a vér, minden egyes lélegzetvétellel nőtt a fájdalma. A lábára sem lehetett azt a kifejezés használni, tökéletes. Csodálta, hogy a vámpírok kibírták egy harapással, bár akkor sem érezte, hogy az a mocskos vérszívó állat megitta volna a vérét. Csak a legyengítésére szolgált a harapás. Aki ráküldte őket, nagyon rafinált lehetett. A legjobban voltak, annak ellenére, hogy Ray, egy pillanat alatt ártalmatlanná tette őket, sajnos, nem tartott sokáig. Még az a fickó is gyorsan összeszedte magát, akinek a nyakára tekeredett a fémlánc. A rohadékok kidobták az autóból, előtte elvették a mobilját, a fegyvereit- még a karmokat is. Hogy dögölnének meg!
Megpróbált felülni, de nem járt sikerrel. A fejét nehezen, de elfordította, valami támasztékot keresett. Szerencséjére, pont egy fákkal szegélyezett területen volt, és nem a mocsár mellett, ahol a New Orleans-i vadvilág már rég jóllakott volna belőle. Megmarkolt egy vastag, masszívnak tűnő ágat, tényleg szerencsés volt. Hörgések, szitkozódások kíséretében sikerült felállni. Csak remélni merte, hogy van a közelben egy ház, vagy valamilyen épület, ahol talál egy telefont. Sziszegve, vércsíkot húzva maga után, elindult északnak. A pár percnyi séta óráknak tűnt. Végül úgy tíz méterre meglátott egy ismerős épületet. Az állatklinikát, ahová Devinával jött el egyszer. Elért a klinikához, megkerülte, hátha nyitva hagytak valahol egy ablakot, ahol be tudna mászni. De nem. Az ablakokon keresztül jól látta, be volt riasztózva a helyiség. De meg kellett próbálni, itt biztos volt telefon. Lentebb húzta a bőrkabát ujját, majd betörte az üveget, és felhúzta a kis kallantyút rajta. Egyből meghallotta a csipogást, szóval sietnie kellett.


Astrid tíz perc alatt a klinikánál termett, az épülettől távolabb parkolt le. Nem látott semmi különöset, gyanította, hogy csak gyógyszerért tört be valaki, aztán gyorsan távozott is. Felhívta a riasztósokat, hogy már itt van, és majd ő lekapcsolja a szerkezetet. Sokszor történt már ilyen, és mindig pont vele. Négy férfival dolgozott itt, de mindig ő jött ilyen esetekben.
Kiszállt az autóból, óvatosan lépett a főbejárathoz, felkattintotta a lámpát, majd a kulccsal babrált. Nem látott semmi különöset, nyugalom honolt a klinikán. Az ilyenkor megszokott állati ugatásokat, nyávogásokat, rikácsolásokat sem hallotta. Szóval, aki betört, már le is lépett. Vagy az egyik páciens tört ki a kenneljéből.
Felszabadultan sietett az irodájához, ha már itt van, akkor elvégzi a papírmunkát. Az irodájában is felkapcsolta a lámpát, majd az asztalon lévő számítógépet is működésbe hozta. Egyszerű, fehér falú szoba volt, semmitmondó asztal, gyógyszeres szekrénnyel volt berendezve. Innen nyílt egy vizsgáló, ami a legmodernebb eszközökkel volt felszerelve, amire csak a kis betegeinek csak szüksége lehetett.
Nem volt üzenet az íróasztalán, email-e sem érkezett. Az üzenetrögzítőn sem hagytak üzenetet. Böngészte egy ideig az internetet, híreket olvasott, írt egy lényegre törő email-t Dr. Smith-nek, aki átvette a pácienseit a szabadsága ideje alatt.
Furcsa hang ütötte meg a fülét. Olyan, mint a… csoszogás. Lehet, hogy valamelyik doki elaludt az irodájában? Nem foglalkozott vele. De, aztán újra meghallotta. Mi a fene?
A gyógyszeres szekrényhez lépet, kihúzta az egyik kulccsal nyitható fiókot, kivett egy steril injekciós tűt, felszívott ezernyolcszáz milligramm állatnyugtatószert, majd ezzel felfegyverkezve kilépett a biztonságot nyújtó irodájából. Éles csattanást hallott a kennelek felől, mintha elesett volna valaki. Ahogy hátrafelé haladt a ketrecekhez, felkapcsolgatta a lámpákat, leemelte az U alakú pultról a vezeték nélküli telefont, majd folytatta az útját. Ez biztos, hogy nem az egyik doki kollégája…
A kezében tartott súlyos kulcscsomóval kinyitotta az ajtót, egyből nyúlt a kapcsolóért, de mikor felkattintotta azt, a lámpa csak élesen felvillant, majd semmi. Remek. Az állatok nyugtalanul járkált viszonylag nagy ketreceikben, de nem adtak ki semmiféle hangot. Elhaladt mellettük, majd megpillantott valamit a földön. Összehúzott szemöldökkel nyúlt a sötét folthoz, belemártotta a mutatóujját… Atyaég! Egy bazinagy vértócsa volt a makulátlan, fehér kövön! Zihálva mozdult az ajtó felé, de az éles csattanással bezárult.
- Nyugalom, Calebow, csak a huzat – nyugtatgatta magát. Lenyomta a kilincset, de semmi. A telefonra nézett, habozás nélkül tárcsázta a 911-et, de mikor a hívásindításra kapcsolt, az akku nem bírta tovább, felmondta a szolgálatot.
A sötétben tapogatózva eljutott a szoba túlsó végébe, az egyik ablak alatt üvegszilánkok hevertek, az ablakot betörték. A kicsi szilánkoktól vérpettyek vezettek az egyik sarokba, egyre nagyobb sugarú körben. Valaki volt a sarokban. Astrid tekintete a tisztítószerek, és felmosók tárolására szolgált kiugró részre irányult. Egy sötét test terült el a földön, félig ülő pózban. A lény tekintete a nőt mérte fel, szeme fehérje szinte világított a sötétben.
Astrid ijedten hátrált, míg a falba nem ütközött.
- Ó, te jóságos ég! – sikította.
- Kérem… ne… nem akarom bántani, ne féljen – nyögte végül az idegen férfi. Hiszen határozottan az volt, kezdve a hatalmas testétől, ami a földön folyt szét. Astrid az első sokk után átváltott ijedt nőből orvossá, közelebb ment a férfihoz.
- Sürgősen kórházba kell menni! – mondta ki végül a nyilvánvalót. – Sok vért vesztett… - A tekintete a hasán, és a mellkasán sorakozó mély sebekre irányult – A hasi sebei is erősen vérzenek. Hívom a mentőket! – Majd elindult az ajtó felé, hogy az irodájából tárcsázza őket.
- Ne! Nem… nem mehetek kórházba! – hörögte, majd megpróbált felkelni, sikertelenül. Felmorgott, kezét a hasára szorította.
- De nem maradhat így itt, el fog vérezni! – ellenkezett Astrid. Leguggolt a fickó mellé, hosszú ruhája belelógott az egyik vörös vértócsába.
- Akkor lásson el! – sziszegte. A nő felmorrant, nem fogadta jól, ha parancsokat osztogattak neki. Főleg nem, ha még ő tesz szívességet.
- Sajnálom, én nem értek hozzá, állatorvos vagyok! Ráadásul, az ajtó be van zárva – Ahogy ezt kimondta, az ajtó nyikorogni kezdett, majd a néma csöndet egy hangos kattanás törte meg. – Kérem, had hívjam ki a mentőket! – könyörgött a férfinak. Az csak megrázta a fejét. Astrid az ajtó felé pislogott, majd felé vetette magát. Még mielőtt elérhette volna, egy újabb kattogó hangot hallott, ami leginkább egy pisztoly kibiztosítására emlékeztette.
- Maradjon ott, ahol van! – A nő lassan megfordult, és szembetalálta magát a fickóval. Óriási volt, még így, kicsit meggörnyedve is.
- Jó, rendben.
- De nem itt. Reggel nyit a klinika, ugye?
- Mi? Mit képzel?! Nem akar kórházba menni, aztán még azt is megszabja, hol ,,lássam” el?! Elmehet a fenébe! – A férfi döbbenten pislogott, majd emlékeztette, hogy nála van az irányítás, gyengéden megbökte a nőt a 9 mm-esével. Astrid előkapta a fecskendőt, majd a férfi karjába döfte azt, teljes tartalmát a férfiba ürítve.
- Kurva! – sziszegte, majd elterült a földön, akárcsak egy krumpliszsák.

Második fejezet

Hello!Meghoztam a frisst, hosszabb lett, mint az előző :)
Jó olvasást!



Dr. Astrid Calebow öt éves Volvójában ülve próbálta elérni édesapját. Éjszakás volt az ügyeleten, túl fáradt volt már ahhoz, hogy találkozzon Alexander Calebow-val és a legújabb nőjével. Elég elcseszett, és fárasztó napja volt, nem kell ehhez még, hogy egy kínos vacsorát is eltöltsön vele.
Természetesen nem vette fel a telefonját, minek is azt?! Írt egy rövid, lényegre törő SMS-t az apjának, majd áthajtott New Orleans nyüzsgő, délutáni forgatagán. Nagy nehezen talált szabad parkolóhelyet a Brewery előtt, megigazította hosszú, hullámos csokoládébarna haját, megtörölte a teknőckeretes szemüvegét, majd a táskájáért nyúlt. Beledobta a mobilját, a csipogóját kikapcsolta. Kivett egy pár nap szabadságot, meglehet, hogy imádta, ha ,,tombol”- ha lehet használni ezt a kifejezést egy eltört macskalábra- a vérében az adrenalin, mikor behoznak egy újabb, sürgős esetet, de neki is szüksége van néha egy kis pihenésre.
Kikászálódott a kocsiból, a viharos szél egyből összeborzolta a hosszú haját.
- Remek!– sóhajtotta bosszúsan, majd felkontyolta a dús fürtöket.
A Brewery-ben eltopogott egy félórát, semmi haszna nem volt, nem talált nászajándékot legjobb barátnőjének. Természetesen, mint mindent, ezt is az utolsó pillanatra halasztotta. Holnap lesz az esküvő. Végül bement egy porcelánboltba, és vett egy étkészletet. Majd nem írja rá a nevét…
Miután megvette az ajándékot, Amanda Calebow kertvárosi házához hajtott. Mandy a válás után a házukban maradt, így egyeztek meg Alexanderrel. Astrid imádta az anyját, a világ legjobb szülője volt. Ha szükség volt rá anyatigrisként védte a lányt, ha nem akkor is. Rögeszmésen kereste Astrid számára az igazit, pedig annyiszor tisztázták az egészet! De Amanda nem adta föl, arra hivatkozva, hogy Astridnak ki kell hevernie a válását-, ami már lassan négy éve volt. A nő csak egyet nem értett meg: Astrid nem ő! Lehet, hogy neki szüksége van egy hímre maga mellett, hogy elfeledtesse édesapja hiányát, de neki nem volt rá szüksége. Mindig is egyedül vészelte át a nagy csalódásokat az életben, nem kell neki egy másik lény, hogy feledjen.
A házasság nagy hülyeség volt a részéről, tipikusan az az ember volt, akinek nem való. Nem ápolta eléggé a kapcsolatukat, és egy nap azt vette észre, hogy a drága férje a ruháiban parádézik, és a pasik fenekét lesi. Ilyen az ő formája… Négy évig volt együtt Kevinnel, mikor az évfordulójukon bevallotta: a pasikat szereti. A lány totálisan összetört. Azt hitte, megtalálta a másik felét, akivel leéli az életét erre tessék! Kevin egy fél fejjel volt magasabb a lánynál, kék szeme és szőke haja volt. Egy valóságos Herkulesnek látszott. De a szarházi, egész végig homokozóban versengett a lapátért! Kevin kizárólag azért vette el, mert azt hitte, hogy tőle ,,megjavulhat”. Sajnos, Astridnak nem volt varázspálcája, hogy megsuhogtassa azt, és egy hetero pasit varázsoljon férjéből. Nem tudott rá haragudni, mindig is ilyen volt a természete- titkon magát okolta az egészért, ha nem dolgozott volna annyit talán észrevette volna hamarabb! De, ami elmúlt, az elmúlt, továbblépett.
Behajtott a házukhoz vezető kis utcába, majd be a garázshoz vezető felhajtóra, de ott parkolt egy idegen autó. Astrid kíváncsian ráncolta a homlokát, de nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Az ajtó előtt egy fehér szőrpamacs ült. Pandora. Astrid exének a döge. A korcs ki nem állhatta a nőt, ezt minden adandó alkalommal tudatta vele. Nem hagyhatta otthon, szétszedte volna a házát. Minden nap elhozta őt ide, és mikor végzett a munkával eljött érte. A kutya üdvözlésképp elkapta a nadrágja lenge szárát, vicsorogva cibálta azt.
- Fehér Agyar, figyelmeztettelek már egy párszor: ha hazavágod még egy gatyámat, repülsz tesztkutyának egy kozmetikai céghez!– sziszegte. A kutya, mintha értette volna, elengedte a nadrágot, majd sértődötten az ajtóhoz trappolt.
Kinyitotta a bejárati ajtót, a kutya betrappolt a széles előtérbe, majd eltűnt a konyhában. Felakasztotta a táskáját a fogasra, majd az előszobából a nappaliba ment.
- Anya? Itthon vagy? Anya?– Ekkor egy pucér férfi ült fel a kanapéról, alóla egy bozontos, szőke fej kukucskált ki. – Anya? – kikerekedett szemmel vizslatta az össze nem illő párt. A srác éppen, hogy betölthette a húszat, nos, Mandy meg annak a dupláját, plusz tízet.
- Hello!– köszöntötte a fiú. Astrid intett neki, majd egy ostoba vigyor kíséretében a konyhába botladozott.
Kivágta a fagyasztó ajtaját, arrébb lökdöste a mélyhűtött zöldségeket, és megtalálta a gyógyírt. Étcsokoládés fagylalt! Felejtsd el, kislány, tudod, hogy milyen az anyád, hozzászokhattál volna!
A mosogatónál lemosta a kezét. Leült a konyhaasztalhoz, és lapátolni kezdte a vészhelyzetekre tartogatott energiabombát. Az asztal közepén egy Tiffany-vázában karácsonyi rózsa volt, mellette a People. A gyerekkorából oly’ ismerős asztaldísz.
A torkán akadt a tömény édesség, mikor meglátta az anyja szeretőjét. A Stetsonos srác megemelte Astrid felé a kalapját, majd egy női szíveket összetörő mosolyt villantott az ámult nőre. A fehér ing ki volt gombolva izmos hasán, kopott farmerja-, ami tervező által volt elnyűve- lazán lógott keskeny csípőjén. A nő szürke szeme majd’ kiesett a helyéről, ahogy végigmérte.
- Tetszik, amit látsz?– kérdezte végül a Mr. Stetson egy önelégült mosoly kíséretében.
- Túlságosan is– Levette bifokális szemüvegét, hogy ne lásson a fickóból semmit sem.
- Tudod, szeretem az édes hármast. Nincs kedved csatlakozni?
- Majd, ha nem csuknak le kiskorúak megrontása miatt!– még egy kanál fagyi.
- Már elmúltam tizennyolc!
- Sajnos én is…
- Amanda nem ellenkezett ennyire. Ahhoz képest, hogy a nővéred, nem sok közös van bennetek– Amanda azt mondta, hogy ő a húga? Te jó ég! Na, ennek is közel jár az IQ-ja a farka méretéhez… Nem tűnt fel neki, hogy anyának nevezte Amandát?!
- Csak genetika! Ennyi mindent leszűrtél egy kis etyepetyéből?
- Jó emberismerő vagyok!– mosolygott a nőre.
- Hé-hé! Ha még egyszer ezt csinálod meg fogok vakulni!– Teátrálisan maga elé emelte a kezét, mintha csak a fehér fogak villanását próbálná eltakarni.
- Te egy nagyon vicces nő vagy! Amanda tudja a számomat, ha szükséged lenne rám! Várom a hívásod, szivi!
- Azt várhatod…– szerencsére megjelent Amanda is, és nem kellett tovább elviselnie a kanos srácot. Egy szenvedélyes csókot váltottak, Astrid már kezdett azon gondolkozni, hogy feszítővasra lenne szükség a szétválasztáshoz, mikor Amanda eltolta magától a fiút.
- Majd találkozunk, nagyfiú!– rácsapott a fiatal, feszes fenékre, és belecsempészett valamit a zsebébe. A bugyiját!
- Garantálom! Ja, és jöhet a húgod is- kacsintott Astridra. Amanda kacéran beletúrt vörösarany hajzuhatagába, és egy jégolvasztó mosollyal pajkosan csipkelődni kezdett.
- Nem vagyok elég neked, hm?– búgta.
- Erősítésre lesz szükséged, ha le akarsz nyomni!– jelentőségteljesen Astridra pillantott.
- Majd bevetem a nehéztüzérséget!
- Azt remélem is! Mennem kell– egy gyors csókot nyomott a tinédzser lelkű nő szájára, Astridnak küldött egy csókot a levegőben, majd az ajtóhoz sétált. Amanda csak akkor nézett a lányára, mikor meghallotta a kocsit felbőgni.
- Magyarázattal tartozol, nővérkém!– sziszegte.
- Felnőtt nő vagyok, egészséges szexuális étvággyal! Ami rólad nem elmondható… Nincs mit megmagyaráznom, drágám. A koromat illetően, csak egy kis füllentés volt. Elismerheted, hogy jól tartom magam– Mandy leült szemben a lányával, majd elvette a kanalat Astridtól, és ő is megmártóztatta a csokimennyországban.
- Igazad van, nem tartozol számadással. De még a pihéi sem nőttek ki az arcán, épphogy csak kinőtt a Pókemberes–korszakából! Nem gondolod, hogy ez túlzás?
- Ne dramatizáljál már! Élvezem az életet, míg…– Astrid közbevágott.
- … le nem csuknak molesztálás miatt– fejezte be. – És mi van a sebhelyeddel a hátadon? Arra mit találtál ki?–Ez igen kényes kérdés volt a családban, Astrid mégis húzogatta a ragtapaszt.
- Tudod, nem a hátammal volt elfoglalva. Hagyjuk inkább, rendben? Holnap lesz May esküvője, ugye?– terelte a témát.
- Aha, már nagyon várom, hogy felvegyem a buzirózsaszín csipkerémálmot– szemeit forgatta, ahogy a ruhájára gondolt.
- De megteszed, mert ő a legjobb barátod. És a legjobb barátok megteszik egymásért, hogy az esküvőjükön viselik egymás gázabbnál gázabb koszorúslányruháit.
- Ja– sóhajtotta. – Megyek haza, anya, fáradt vagyok.
- Rendben. Ne felejtsd el, hogy hétfőn velem jössz jósoltatni!
- Igen is, asszonyom!– szalutált a lány.
- Helyes, most leléphet, katona!
- Jó éjszakát! – visszatette a szemüvegét, majd a kocsijához igyekezett. Beült, mikor meghallotta anyja hangját az ajtóból:
- Nem felejtettél el valamit?- Amanda a fehér szőrcsomót tartott a kezében, majd belökte az ablakon. Az uszkár sértetten bámult a nőre, kutyalelke megsérült, hogy ilyen gorombán bántak vele. Tüntetőleg elfordult a két nőtől, és lekuporodott az anyósülésre.
- Kösz– morogta Astrid.
- Ha már pasi társaságod nincs, legalább legyen valaki, aki megvéd!– Na igen… Mikor kutyasétáltatás közben kirabolták, Pandora végig simogatásért dörgölődzött a rabló lábához. Ennyit a házőrzésről! - Viszlát, drágám!– kézfejével megcirógatta lánya arcát, majd puszit nyomott a homlokára, mint kiskorában, lefekvés előtt.
- Hello, anya!– beindította a Volvót, majd hazafelé vette az irányt.
Útközben rendelt pizzát, a biztonság kedvéért, hisz a fene tudja, hogy mikor volt legutoljára bevásárolni. Elhagyta a város határát jelző táblát, majd rákanyarodott egy földútra, ami kacskaringósan a mocsár mellett húzódott. Imádott itt élni. Mindenki hülyének nézte ezért, de ők még nem tapasztalták louisianai vadvidék csodálatosságát. Szerette a nyári estéket– ha éppen nem dolgozott– a verandán tölteni, közben hallgatni a természet hangjait. Néha egy-két aligátor is bemerészkedett a kertbe. Volt egy biztonságos riasztórendszere, egy Winchester a hűtő mögött, és egy baseballütő a fogason, ha megtámadták volna. Szerette a csendet, ami itt volt, ha tiszta volt az ég, akkor még a Mardi Gras fényeit is láthatta.
Leállította a kocsit a ház felhajtóján. És ha a környék nem győzte volna meg az embereket, akkor a ház magáért beszélt. Kétszintes családi ház, ami fehér burkolattal és kék spalettákkal rendelkezett. Hozzá volt építve két nagy terasz, a ház jobb és baloldalához– igen, a ház nem egy személynek lett tervezve.
Kiengedte Pandorát, hogy elvégezze a dolgát, addig összeszedte a kocsiban lévő dolgait, majd a kutyával együtt a bejárathoz sétált. Előkotorta az egyik cserép alól a pótkulcsot, a másikat elvesztette. A kutya mérgesen topogott, míg Astrid be nem engedte.
Astrid beakasztotta a ruhazsákot az előszobában lévő szekrénybe, majd a konyhába vágtatott, és kidobta a szennyesét, amit az állatkórházból hozott haza. A mosogatónál könyökig lemosta a kezét fertőtlenítőszerrel, majd alaposan megtörölte papír törlőkendővel, amit azonnal a szemetesbe dobott- nesze neked Greenpeace! Pandora is megérkezett, őt is elkapta, és lemosta a lábát. Ha tehette volna az egész kutyát fertőtleníti, de mivel félt, hogy megharapja, csak a tappancsait mosta le. Friss vizet öntött Pandora táljába, és kutyatápot szórt a mellette lévőbe. Annyira csábítóan hangzott egy hűsítőzuhany, de még nem jött meg a pizzája. Kinyitotta az ablakokat. Kereszthuzatot csinált, olyan rossz levegő volt odabent!
Megérkezett a pizza. A tinédzserkorú futár a nyitott ajtó előtt várakozott, és simogatta a dörgölőző kutyát, míg Astrid kifizette.
A nő az egyiket betette tányéron, letakarva fóliával. Kivette az önálló gondolkozású és cselekvő élelmiszereket– sajnálatos módon ilyen sokszor előfordul az ő konyhájában, vagy a…kocsijában. A másikat egy hasonló méretű tányérra biggyesztette, majd betette a mikroba, hogy átmelegedjen. A papírdobozokat megsemmisítette, majd mikor megmelegedett a pizza, Pandora segítségével elfogyasztotta egy részét. Elmosogatott, majd a lenti fürdőszobába ment.
Egyszerű fehér csempével volt burkolva a padló, középen egy lilás orchideát ábrázoló járólap volt lerakva. Kevin munkája. A falat rózsamintás csempe díszítette, ami szintén Kevin kezét dicsérte. A csap pultba volt süllyesztve, a pult belsejébe polcot készített, hogy Astrid hódolhasson szenvedélyének: a rendnek. A polcon a törölközők katonás sorokba voltak- színük és nagyságuk szerint- elrendezve. A másik pult alatt tartalék tusfürdők, samponok, fogkrémek, testápolók sorakoztak. A két csap fölött egy széles tükör volt felerősítve. Középen a szappantartóban a fürdőszobához illó rózsás színű szappan-, amit soha nem használt, mert a bacilusok rájuk rakódhatnak. Két fehér törölköző volt szépen összehajtva a mosdó szélére készítve-, amiket naponta váltott.
Az oroszlánlábas kád szélén fehér gyertyák álltak, amiket még nem volt alkalma kipróbálni időhiány miatt. A kád végénél egy kisebb méretű törölköző várta, hogy Astrid rátegye a fejét- hiába a nő nem igazán szeretett a kádban fürödni, ő inkább a zuhanyozás híve volt. Ma mégis inkább idejött- majd gyorsan letusol lefekvés előtt-, hogy el tudjon lazulni.
Nora Roberts már ott várakozott a kád szélén. A házban egyedül a könyvek voltak szétszórva, hogy Astridnak csak le kelljen ülnie valahová és olvashasson. Megengedte a vizet, nyomott egy nagy adag habfürdőt a zubogó vízbe, majd levetkőzött. A ruháit összehajtogatta, és a csaphoz tette. A barna haját kifésülte. Elzárta az ezüstözött csapot, majd a habbal teli kádba ült.
A végtagjai ellazultak, gondjait elzárta az agyában egy ajtó mögé és a kulcsot jó messzire elhajította. Hátradöntötte a fejét, csokoládébarna hajának a vége a vízbe lógott. Kinyitotta könyvet a könyvjelzőnél, majd olvasni kezdett. De nem tudott koncentrálni, szemét elnehezítette a fáradság, ami már évek óta kísérti. Lerakta a könyvet, ő pedig elmerült a vízben. Sötét haja az arcába lebegett, ezzel eltakarva a fényt előle. De nem zavarta. Ma semmi sem érdekelte- kivéve, hogy a pizzát kint hagyta az asztalon. A tüdejéből kezdett elfogyni az oxigén-, ami buborék formájában távozott Astrid enyhén nyitott szájából-, szempillái ólomnehezeknek tűntek, a víz kezdte csípni a szürke szempárt. Megszólalt a telefon.
Felült a vízben, haja az arcára tapadt, nem látott semmit. Kipattant a kádból, a gyors mozdulattól kiloccsant a víz, ami a gyertyákat lesodorta a kád széléről, és eláztatta Norah Robertsöt. Maga köré csavart egy rózsaszín törölközőt, és kirohant a konyhába maga után hagyva a vizes lábnyomokat.

- Ne tedd le, ne tedd le!– mondogatta. – Halló?–szólt bele a vezeték nélküli telefonba.
- Astrid?– Ki más?, forgatta a szemét.
- May! Mi újság? Készülődsz már?
- Ah, ne is mond! Most telefonáltak, hogy a virágcsokromat valaki kidobta. Érted, kidobták! Hogy tudtak egy csokrot csak úgy kidobni?! Aztán az étteremből hívtak, ahonnan a szakácsokat béreljük az estére. Lebetegedtek! A gyűrűmet pedig elveszítettem!–zokogta May. – Ez egy nagyon rossz ómen! Lehet, hogy nem is kéne összeházasodnunk Roberttel?
- Oh, drágám! Vegyél mély levegőt, és nyugodj meg! Minden rendben lesz… Az a lényeg, hogy ne izgasd fel magad, gondolj a babára. Nem tesz ez neki jót. – May nagy levegőt vett, majd kifújta. Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj…
- Sokkal jobb! Mit csinálnék én nélküled, hm? 15 éve csak te tudsz lecsillapítani– Astrid szinte látta a kedves csillogást a szemében és a bájos mosolyt az arcán.
- Azért, mert én írom fel neked a Frontint– nevetett Astrid.
- Így igaz. Köszönöm, hogy itt vagy nekem! Holnap találkozunk, most megyek gyűrűt hajkurászni. Szeretlek!
- Én is téged!– May bontotta a vonalat.
Astrid nagyot szusszant, és felmérte a károkat. Lábnyomok mindenhol, eláztatta a telefont. Szorosabbra húzta magán a törölközőt, majd visszatipegett a fürdőszobába. Jöhet a kárelhárítás!



Az éjszaka borzalmas volt. Forgolódott nem találta a helyét, a párnája túl kemény volt, a takaró túl meleg. Nem volt levegő a szobában, Pandora nyüszített a Holdra. De, hogy a másnapja se legyen a legtökéletesebb nap, May esküvője.
A rózsaszín habos-babos ruhában a zsúfolt templomban küzdött a pánikroham ellen. Tenyere izzadt, ruhája a hátára tapadt. Nem kapott levegőt. Nyugi, kislány, vegyél egy mély levegőt, és kitartás! Mindjárt vége! Csókold már meg, te barom! Végre…
Megszólaltak a harangok, ezzel felkavarva az eddig sem nyugodt gyomrát, a reggeli pizza visszakívánkozott– egy jel, hogy normálisan kell reggelizni. Az ifjú házaspár kimasírozott a vendégekkel együtt, Astrid utolsónak maradt.
- Gratulálok, drágám! Annyira örülök nektek!– ölelte magához barátnőjét, Mayt. May barna haja csigákban kunkorodott az álláig, kobold külsőt kölcsönözve neki. Hasa a vékony ruha alatt láthatóan kerekedett.
- Köszönöm!– szipogta a meghatódott lány. – Tegnap tökre frászban voltam, sajnálom, hogy olyan későn zaklattalak… Meglett a gyűrű- mutatta a hatalmas gyémánttal rendelkező ezüst karikát
- Látom, hol volt?
- Az éjjeliszekrényen!– nevetett. Újabb barátok érkeztek, May buzgón fogadta a gratulációkat. Astrid elosont a Volvóig.
Persze, pont ma kellett ilyen hülye, fülledt melegnek lenni! Kivette a forró kocsiból egy üveg ásványvizet, amit a legjobb szándékkal sem lehetett hidegnek nevezni, és belekortyolt. Óriási kényszert érzett, hogy ki ne köpje a templom előtt álló fenyő mellé.
Észrevétlenül elhajtott a templomtól, majd hazafurikázott. Legszívesebben letépte volna magáról a szaténruhát, de megemberelte magát, és a bejárathoz ment. Pandora szokásához híven morogva fogadta, majd kirohant a kertbe. Astrid nyitva hagyta az ajtót, had szellőzzön a ház. Felkocogott az emeletre, ami négy szobából, egy gardróbból és egy fürdőszobából állt. A folyosó barackszínnel és fával volt bevonva. A szobája volt a legnagyobb helyiség az emeleten, itt volt berendezve egy kis dolgozósarok, ahol igen sok időt töltött az elmúlt években. A falak szürke és acélkék festékkel voltak bevonva, az ágy mellett két éjjeliszekrény, a végénél fehér plüssel lefedett hosszúkás puff állt. A két ablak a puff vonalában helyezkedett. Minden reggel fényárban úszott a szoba, gyönyörű látványt nyújtott. Az ablak alatt egy fehér faláda volt, azon egy vázában tearózsák illatoztak.
Kihámozta magát a ruhából, és lehajította az ágyra a rózsaszín rémálmot. A kontyát szétborzolta, kiszedte belőle a rózsaszín rózsát, amivel a koszorúslányok rendelkeztek az esküvőn. Lerúgta a vajszínű magas sarkút, ami szétnyomorgatta a hosszú szertartás alatt a lábát. Fehérneműben rohant a fürdőszobába, ott lekapkodta a maradék anyagot, majd beállt a tus alá. A jeges víz lehűtötte felhevült testét, kevésbé volt pánikhangulatban–azt leszámítva, hogy csak most tudatosult benne, hogy nyitva hagyta az ajtókat. Lecsúszott a zuhanyzó falán, kezét az arcába temette. Néma zokogás rázta a testét, forró könnyek keveredtek el a hideg vízzel. Azóta utálta a zsúfolt helyeket, mióta Amanda elhagyta a plázában hét éves korában. Ugyanilyen érzés volt neki, mint most. Akkor is egyedül volt, magányosan, elveszetten egy nagy tömeg közepén. Fojtogatta a sírás, légszomj alakult ki nála, majd összeesett. A kórházban ébredt fel, Mandy ott ült az ágyánál, és zokogott.
De most nem csak ez játszott közre. A magány. A templom sorai közt állva tudatosult benne, hogy egyedül van. Nagyon. Mindenki a párjával volt, csak ő egyedül. Sok ismerőse, akikkel együtt érettségizett, is ott volt, a legtöbb nő várandósan, vagy tipegő kisgyerekkel. A férjekről meg ne is beszéljünk.
Remegő kézzel felnyúlt, hogy elzárja a vizet, majd maga köré csavart egy bolyhos törölközőt. A testében érzett forróság lecsillapodott, már nem küzdött légszomjjal. Az ezüst keretes régi, antik tükör előtt állva kifésülte a derékig érő haját, majd hajcsavarókat tűzött bele. Melegítőbe öltözött, és a nappaliban leült a vajszínű kanapéra egy doboz vaníliás jégkrémmel, amit bőségesen meglocsolt csokokoládésziruppal. Bekapcsolta a tévét, National Geographic. A csodálatos kutyadoki ment, amit életében nem látott még, és nagy a valószínűsége, hogy ebből a részből sem marad meg sok minden. Annyi kedve sem volt elmenni a kerti partira, mint egy kilapított macskának egerészni. Nem akarta végighallgatni May férjének és annak haverjainak csipkelődéseit a szingliségéről és ,,hogy–az-orvosi-szakma-férfiaknak-való”, és ,,soha-nem-bíznám-az-életemet-egy-nőre-mégha-a-kutyáméról-is-van-szó” szarságot. Nem akarta bámulni a sok önelégült pár fejét. De a legjobban azt utálta, mikor May bemutatta őt valakinek. Amandával össze kéne zárni őket!- nem sok jó sülne ki belőle, az biztos.
Undorodva tolta el magától az édességet, mikor rájött, hogy már megint zabál. Ha így megy tovább, tényleg nem tud fogni magának egy jó hapsit! Szomorú és érzékeny búcsút vett a jégkrémtől, majd kiöntötte Pandora tálkájába. A kutyus egyből rávetette magát. Astrid kiszedte a fagyasztóból a maradék három megbontatlan csomagot is. Lecelluxozta őket, majd barna papírzacskóba tuszkolta, és újra ráhúzott egy réteg celluxot. Három cetlit írt, majd azokat is rátette a csomagokra. Legbelülre lökte az étcsokoládésat, majd a citromosat, és a málnásat végül. A hűtő fagyasztó részére is akart tenni a ragasztószalagból, de elfogyott. Ezért, sötétlila szigetelőszalaggal ragasztotta le. Nagyon ,,csini” hűtő lett, de fő a biztonság!
Nyakig mászott a gardróbban, eltűnt a ruhásszákok közt, kereste a megfelelő ruhát estére. Nagy volt a választék, koktélruhákból mindig volt neki, hisz sokszor hívták üzleti vacsorákra, és az anyja is bőségesen ellátta randikkal, amikhez kellett egy új ruhatár. Végül egy galambszürke ruha mellett döntött. Levette a melegítőt és a kifakult Csőrikés felsőt. Helyettük jött a szürke pamutruha, ami a bordájánál egy tenyérnagyságú sávban szűkebb volt, majd bokájáig omlott. A felső részét átbújtatta a nyakán, V alakú kivágása- és ráncolása- elvonta a figyelmet kevésbé telt kebléről. Haját feltűzte, de néhány rakoncátlan tincs kijött a kontyból, és lusta csigákba bongyorodott. Bizsut akasztott a fülébe és hozzáillő, hosszú nyakláncot tett a nyakába. Feltett egy kis szempillaspirált, száját enyhén rózsás szájfénnyel bekente, majd jöhetett a parfüm. A fürdőszobát átjárta a finom, francia parfüm illata, ahogy magára fújt a keverékből. A szeme aljával nem tudott mit kezdeni, az alapozó nem igazán fedte a lilás karikákat. De ezt leszámítva kész volt. A fürdő falán lógó egészalakos tükörben megcsodálta magát, és megjegyezte: nézett már ki rosszabbul is.
Felvette a ruhához illő egy árnyalattal sötétebb színű cipőt, és a retiküljébe tette a telefonját, és az iratait. Eltette a szájfényt és a szempillaspirált. Elindult a kocsijához, de eszébe jutott Pandora. Ha bent hagyja, az átkozott dögöt még szétszedi a vadonatúj kanapéját! De már nem volt ideje elvinni Amandához, és kint sem akarta hagyni az aligátorok miatt. Akármennyire se szerette a kutyát, nem akarta, hogy felfalják. Végül beengedte a házba, és bezárta a kamrába. Ott nem tud kárt okozni, max lekaparja az ajtóról a festéket.
Beült a kocsijába, lehúzott ablakokkal hajtott keresztül a kora estei forgalmon. May családja igen gazdag, a városon kívül volt nekik a házuk, ami kastélynagyságú volt. Astrid előre rettegett az estétől, remélhetőleg, May elfelejtkezik a szingliségéről, és Robert sem fogja szekálni…

Első fejezet

Ray végighajtott a francia negyed nyüzsgő utcáin, figyelte a hömpölygő embertömeget. Alden váltotta fel, ezért rá a mai este nem volt már szükség. Leparkolta Harley-ját a Thunder előtt, ami az undergroundosok kedvelt helye volt. Egy régi templom adott helyet a klubnak, az egyike volt azoknak az épületeknek, amiket az egyház nem tudott fenntartani.
Az épület előtt méteres sor kígyózott, de Raynek ez nem okozott problémát. Törzsvendégnek számított itt. Az elmúlt egy évben mióta megnyílt a hely, szinte minden szabad estéjét itt töltötte, öntötte magába az italokat, vagy a gyengébbik nemmel kényeztette magát.
Leparkolta a járművét, és a bejáratnál sorakozó vendégek elé vágott. Páran, a sor elején morgolódni kezdtek, de a férfinak elég volt egy haragos pillantást küldenie a várakozókra, mire azok elhallgattak–, persze közrejátszott az is, hogy jobb kezén lévő ezüst, hajlítható karom bővült négy testvérrel.
Belépett az épületbe, ahol a zsúfolt tömeg egy része a táncparketten vagy afölött lévő galérián vonaglott, mások a bárnál vagy a boxokban ültek. Ray elővette bokáig érő bőrkabátjából a sötét napszemüvegét, bántotta a stroboszkóp éles fénye az érzékeny szemét. Techno dübörgött a hatalmas hangszórókból, vékony füstréteg szivárgott elő a márványlapok közé fúrt lyukakból. Ray leült a pulthoz, és rendelt egy üveg Jack Danel’s-t. Kobaltkék tekintetével a tömeget fürkészte. Észrevett egy nimfákból álló csoportot a táncolók tömegén keresztül. Fiatal vérfarkasok terpeszkedtek egy fal mellett álló boxban. A biztonságiak között két amazon és egy démon is vigyázott a rendre. De az emberek mindebből semmit sem láttak. Max érezték, hogy jobb lenne elkerülni ezeket a lényeket. Nem látták a nimfák hegyes fülét, a vérfarkasok karmait, az amazonokat sem észlelték 180-nál magasabbnak, közben pedig ugyanolyan magasak voltak, mint ő maga- két méter tíz centi. Igen, az emberi agy csak azt észleli, amit akar.
Erős, női parfümillat csapta meg az orrát, majd egy vékony, szoláriumozott kéz kulcsolódott hátulról a nyakára.
- Megvagy, egész este téged kerestelek, nagyfiú!– dorombolta a fülébe a vörös hajú nő-, akinek a neve nem akaródzott az eszébe jutni. Csak annyit tudott a nőről, hogy szorgos kis kezecskéi vannak, és kitűnően tud alkalmazkodni a szélsőséges körülményekhez– a férfimosdó higiénikusnak nem nevezhető környezetéhez.
- Megtaláltál– morogta barátságtalanul. Cseppet sem akart ma este ezzel a nővel lenni, elég volt belőle röpke tizenöt perc is. A hölgyemény nem vehette a lapot, vagy nem akarta, átvetette karcsú combját a férfién, csípőjét az ágyékához nyomta. – Nincs kedvem!
- Adj egy percet, és mindjárt meghozom a kedvét– Szilikonozott mellét a férfi izmoktól duzzadó mellkasának nyomta, kezével a férfi nadrágjánál matatott. Nem érdekelte, hogy többen megbámulják őket.
Végül beadta a derekát, pontosabban egy másik testrésze nem bírt magával. Elkezdett ágaskodni, szinte sátorozni lehetett volna a bőrnadrágjában. Kifizette a whiskyt, majd becipelte a nőt a mosdóba. Nem finomkodott vele, nem is várta tőle a hölgyemény, feltűrte a rövid bőrszoknyáját, majd keményen meghágta.
Pár perccel később, kielégülve lépett ki a WC-ből, majd a parkoló felé vette az irányt, kezében a whiskysüveggel. Hátulról ment, maga sem tudta, hogy miért, de mindig itt távozott. Meghúzta az üveg tartalmát, ami jóleső forrósággal csúszott le a torkán. A legszarabb az volt a halhatatlanságban, hogy nem lehet lerészegedni. Pedig most jól jött volna neki pár órányi mámor. Ki akarta ütni magát az éjszaka további részére. Nem akart hazamenni– a Mennybe–, utálta a háza kongó ürességét. Meg akarta találni végre a társát!
Úgy döntött sétál egyet a barátjával, Mr. Daniellel. Hűvös őszi éjszaka volt, a szél lágyan lengette a fák leveleit. A kihalt sikátorokban közlekedett, nem akarta, hogy bárki is meglássa, bár, ha akarta, úgy közlekedett, mint egy macska. De ma nem akarta használni halhatatlanképességeit. Meg kellett volna látogatni Dantét és annak társát, Devinát– aki Ray unokahúga is volt egyben– és a kisfiúkat, Calt. De nem tudta… Nem akart irigykedve nézni legjobb barátja családjára. Sok mindenen mentek keresztül az utóbbi több mint egy évben. Inkább nem találkozott mostanában velük. De azért egy gyors látogatást be kéne iktatnia, hisz az unokahúga újra várandós.
Jó nagyot kortyolt az új legjobb barátjából. Befordult a következő sarkon. Gyorsan közlekedett, legalábbis az emberekhez képest, a nehéz kabátja suhogott utána. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vette az előtte tornyosuló akadályt.
Öt megtermett, fiatal vámpír támaszkodott egy sötét SUV-nak. Ray ma nem akart balhét, ráadásul nem csináltak semmi törvénybeütközőt, de az egyik, egy szőke hajú, kilépett elé, és nem akarta elengedni.
- Nincs jobb dolgotok, mint cseszekedni velem?!– mormogta. A vámpír nem vette a lapot, átkozott nagy hiba volt tőle. – Ezek szerint nincs– Meg akart fordulni, de körbevették.
Felmérte a helyzetét, volt már ennél rosszabb is. Az aurájukból ítélve nem voltak éhesek, szóval szórakozni akartak, vagy valaki felbérelte őket. Felbérelte, hisz ott volt a csuklójukon a bérgyilkosok jele. Talán mégis nagyobb a baj, mint gondolta… Remek, nem vágyott ő semmi másra csak egy kis magányra, erre tessék! Az anyaszomorító barmok nem szóltak semmit, vártak a szőke férfi utasítására. Az egy aprót, szinte észrevehetetlenül bólintott, mire az angyal tarkójához szorítottak egy pisztolyt. Meglehet, nem hal bele egy lövésbe, még ha az nyaki is, de lelassítja a vérveszteség, napokba is beletelhet, mire felgyógyul.

- Jobban teszed, ha nem ugrálsz, mert a végén megsérülsz!– gúnyos mosolyra húzódott a szöszi szája, mire kivillant hófehér agyara. Remek!
- Nem szeretem, ha utasítgatnak!
- Akkor, gondolom, jobban szereted, ha egy nagy lyuk tátong a kibaszott fejed helyén!

Ray emberfeletti gyorsasággal a Glockot tartó vámpír mögé szökkent, megragadta a fegyvert tartó karját, majd rálőtt a vezetőjükre. A vámpír száját egy ordítás hagyta el, ahogy megérezte a lövedéket a testébe fúródni. A mellkasához kapott, hangosan átkozódni kezdett, majd egy ,,Kapjátok el!” csatakiáltás után, Rayre ugrott két megtermett lény.
Ray feláldozva drága barátját, az egyik fejéhez csapta az üveget, majd orrba rúgta, az acélbetétes bakancsa betörte a fiatal vámpír orrát. Egy kiesett–egy időre. A második számú öngyilkosjelölt, aki a hátán csimpaszkodott, a nyakát szorította. Ray fél másodperc alatt áthajította a válla felett, mire egyenesen a szőkén landolt. Jött a négyes vérszívó mocsadék, aki egy tőrrel próbálkozott. Sikeresen megmártotta Ray oldalában, mielőtt reagálhatott volna, a kobaltkék szempár gonoszul megvillant, majd az ezüstkarmok megcsillantak a gyér világításban, és a férfi rég nem dobogó szívébe fúródtak. Üvöltve tántorodott hátra, és esett össze. Az egyik földön heverő férfi egy zsebkést döfött Ray vádlijába, és egy gyors mozdulattal a combjába. Dühösen felmorrant, majd fejbe rúgva egyenlített vele. Előhúzott egy vastag fémláncot a kabát egyik belső zsebéből, megsuhogtatta a levegőben, és lecsapott az utolsó sértetlen vámpírra. A nyakára tekeredett lánctól fulladozni kezdett, Ray erősen megrántotta, mire egy hangos reccsenést lehetett hallani. De nem örült sokáig, valamelyik seggfej elkapta a nyakát, és megharapta. Vastag csuklóját megragadta hátulról, és a földre kényszerítette. Ekkor a szőke egy kétélű karddal hozta közelebbi barátságba, amiért az átszúrt bordája nem rajongott. Majd még egyszer, és vagy még tízszer. Fájdalmas kiáltások törtek fel a torkán minden egyes döfés után. Megérezte a fémes vér-az ő vérének- illatát. Ahogy távozott belőle az éltető folyadék, úgy ernyedt el ő is a földön. A feje belelógott a vértócsába, ami az ő sebeiből patakzott.

- Hozzátok ezt a rohadékot!– sziszegte a főnök. Ray érezte, hogy eltűnik alóla a talaj, majd hangos nyekkenéssel ért földet a SUV padlóján.

Prológus

Sziasztok! Újra itt! :) Kérlek Titeket, komizzátok a fejezetet, akár chatbe is írhattok, mert ez lesz az első E/3. személyben írott könyvem :) Így sokkal több részletet el tudok árulni, nem lesznek ködös részek, és a Gonoszt is jobban megismerhetitek... Remélem, tetszeni fog ez a könyvem is:) Friss a hétvégén!
Jó olvasást!


25 évvel korábban…




- Miben segíthetek, nagyfiú?- kérdezte az Orákulum Raytől.
- Véletlenül nem az a feladatod, hogy ezt tudd?- ráncolta fekete szemöldökét.
- Nem pazarlom a tehetségemet, mondd, mi kell!
- A lelki társamról lenne szó…- kezdte.
- Azt akarod tudni, hogy megtalálod-e, és ki? Egyszerre csak egy kérdést tehetsz fel nekem!
- Tudom.
- Biztos, hogy nem az unokahúgod hollétét szeretnéd kideríteni? Vagy az apád gyilkosainak a nevét?- A fickó arra játszott, hogy elbizonytalanítsa őt, de Ray tudta, mit akar.
- A nő nevét akarom! - morogta.
- Hát jól van. Vedd le az inged, mindjárt kezdem!- Az Orákulum elfordult az asztalhoz, és kikészítette a tetováláshoz szükséges dolgokat. Félelmetes fickó volt, hatalmas majd’ két és fél méter magas, és izmoktól dagadó teste még Ray agyában is előcsalta a félszet. Ehhez jött a tetovált test, és a kopasz fej.

Ray levette a sötét inget és ledobta a márvány padlóra. Fordítva ráült a bőrrel borított székre, támláját átkarolta, felkarjára hajtotta a fejét. Megérezte a másik fickó sötét auráját, ott állt mögötte. Szinte meg sem érezte a tűt, ahogy a bőre alá vitte a tintát. A tetoválógép halk moraja töltötte be a csendet, az Orákulum nem szólt semmit, Ray meg hülye lett volna beszélgetést kezdeményezni ezzel az emberrel.

Egy óra múlva elkészült. Ray kezében egy kézitükörrel odament a falra akasztott tükörhöz és megnézte mit művelt vele a jövendőmondó. Egy nyavalyás csillag? Ezért utazta át Amerikát?! Egy nevet várt, erre tessék! Ha a húga hollétéről kérdezett volna, akkor rakétát kapott volna?! Mennyivel jobb volt, mikor a fickó még talányokban beszélt, és nem rajzolgatott a bőrre!

Felvette az inget, és fújtatva az ajtóhoz ment. Az Orákulum megköszörülte a torkát. Ray dühtől izzó szemmel nézett vissza rá.

- A fizetségem!- Ray a pultra dobott egy ezüst pénzcsipesszel összefogott pénzköteget, majd kiment a fagyos éjszakába… Kibaszott Csillagok!

٭٭٭

- De, Mama, én nem akarok elmenni innen!- sírta a kislány.
- Hidd el, kincsem, én sem, de muszáj… Tudod, sokszor kell majd olyat megtenned a jövőben, amit nem akarsz- simította meg Amanda lánya arcát. – Pakold be a táskádba a játékaid, Astrid, sietnünk kell- tette hozzá, majd bátorítólag rámosolygott a lányra, és kiment a rózsaszín szobából.
- De én nem akarok elmenni…- szipogta, miközben megfogta az orvosi játéktáskáját, kedvenc mesekönyvét, és bolyhos, nyuszis papucsát. Az éjjeliszekrényén ott volt Katie és Gina rajza, ami őket ábrázolta pálcika figurákkal. Vidámak voltak, mint mindig. Ez volt a legkedvesebb ajándéka, amit valaha kapott, mégse tette bele a kis táskába a többi közé. Hiányozni fognak neki, de nem akart emlékezni rájuk. Összerántotta a cipzárt, többi játékot a szobában hagyta, és az anyja keresésére indult.

Felsikoltott, mikor a konyhába ért. Édesanyja a márványlapon feküdt fájdalomtól összegörnyedve. Fölötte egy idegen férfi tornyosult, csuklyás, szürke ruhát viselt, könyörtelen tekintete megrémisztette Astridot.

- Mit csinált az anyukámmal?!- nézett könnyes szemmel a férfira. Letérdelt Amandához, kicsiny kezével végigsimított fájdalomtól grimaszba rándult arcán. – Miért bántotta? Nem csinált semmi rosszat…- hüppögte.
- Gyermek, a szüleid igen sok bajt kevertek, és most meg kell fizetniük érte!- válaszolta könyörtelenül. Nem értette. Az ő szülei mindig rendesek voltak, nem kiabáltak egymással, őt sem verték meg. Mindig hozott a papa ajándékot neki, ha hosszabb időre utazott el.
- Nem csináltak semmi rosszat- ismételte.

Az idegen felemelte a padlóról édesanyja ernyedt testét, majd az ajtóhoz vitte. A lány követte. A hátsókertben két hasonló, csuklyás férfi fogta közre édesapját. Alexander a földön térdelt, inge ki volt gombolva, véres csíkok voltak a mellkasán. Dús barnásszöke haja előrelógott a szemébe. A két csuklyás alak szorosan fogta kifeszítve a férfi karját. Ahogy a kislány meglátta, hozzárohant.

- Apa!- a nyakába ugrott, szorosan szorította Alexander nyakát. Amanda fájdalmai még mindig nem múltak el, de férje és lánya mellé kúszott, várták az ítélet végrehajtását…

Epilógus

Pár nappal később hazamehettünk, minden a legnagyobb rendben ment, a Cal a lemaradását máris kezdte behozni, melleim megkönnyebbülésére.
A család kitörő örömmel fogadta a kis jövevényt, Céline pár nap alatt berendezte a babaszobát neki. Nem is akartam elhinni, mikor megláttam Dante és az én szobám közötti szobát! A falakat már nem pikáns jelenetek tarkították, kikerült a súlyos ágy is, helyét babadolgok vették át. Nem lett kitöltve az egész helyiség, sőt, a fele üresen állt, ezt Céline gardróbnak és fürdőszobának alakította át. Egy babának minek gardrób? Meg is akartam kérdezni ezt Célinétől, de mikor kinyitottam a számat, cuki, kiskutyaszemekkel bámult rám, és inkább csak annyit mondtam:
- Csodálatos!

Napokkal később a teraszon reggeliztünk, az egész család. Lily Callal szórakozott a nappaliban, miközben mi, a ,,nagyok” dolgairól beszélgettünk.
- Kheirosz, hogy lehetett életben? – kérdezte homlokráncolva Céline.
- Passzolom, gondolom, az Istenek nem akarták megölni őt, és inkább elzárták őt is.
- És most mi lesz vele? – kérdeztem. – Egyáltalán nem szörnyeteg, mint a testvére.
- Aldennél van, és Soteria táplálja. Próbálják helyrepofozni a fickót, elég gáz állapotban volt – mondta Lucian, miközben a szokásos szendvicsét állította össze.
- És Agorosz? Vele mi lett?
- Megölte Ivant, amiért fogva tartotta, és elmenekült. Szép kis hála volt tőle – közölte ismét Lucian.
- És most rettegjenek a vérrel rendelkező egyének – húztam el a szám.
- Kábé
Lily kijött a babával, és a kezembe nyomta.
- Mi történt? – kérdeztem aggódva.
- Sír – mondta. – Pedig csak megjegyeztem, hogy én lányra tippeltem.
- Egy lelki traumát okoztál a srácnak ezzel, Lil! – jegyezte meg Ray.
- Hé! Amúgy, én is tudtam, hogy fiú lesz, csak ellenkeztem! – forgatta meg a szemét.
- Hát persze!
Cal nyugtalankodni kezdett, túl sok volt neki a fény, inkább felvittem az emeletre, és lefektettem. Mosolyogva figyeltem álmos kis tekintetét, hatalmasat ásított, édesen ráncolta orrocskáját.
Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül, Dante hátulról átölelte a derekamat, és a vállamra hajtotta az arcát, onnan figyelte a babánkat.
- Köszönöm! – mondtam neki.
- Micsodát? – kérdezte mosolyogva.
- Ezt az egészet. Mindent. A családunkat, Calt, és téged! Hogy itt vagy mellettem. Átölelsz. Velem vagy. Szeretlek! Ezt már olyan régóta szerettem volna mondani neked, de nem mertem mondani, nehogy rád erőltessem, vagy valami, és ha te még nem akarod kimondani, vagy valami… - Egy szenvedélyes csókkal hallgattatott el.
- Szeretlek! És annyiszor mondom neked, ahányszor csak szeretnéd! – húzott magához.

Vége!

Nagyon köszönöm, hogy olvastatok, értékeltetek, bíztattatok engem! Minden nagyon köszönök Nektek!

Egy hét múlva friss;)

Kép a kicsi Calról ;)

19.

Ó, Istennőm! Nem, nem, és nem! Még nem szabadna, hogy ez legyen, még négy hetem hátra van. Úristen, egy koszos lyukban kell, hogy megszüljem a gyerekemet egy éhes vámpír társaságában?! Nem, nem, nem… Mi történne, ha szólnék az őrnek? Nagy valószínűséggel rám vágná az ajtót, és elküldene a fenébe. De még van időm, a fájások nem kezdődtek még el.
Amennyire csak lehet, visszaemlékeztem a könyvekre, oktató DVD- ékre, mit is kell ilyenkor tenni. Hívni a férjünket! De én nem tudom! Másik, amit egy jóga könyvben olvastam, elkezdeni normálisan lélegezni. Igaz, észre sem vettem, hogy visszatartom a levegőmet. Fel-alá járkáltam az ,,én részemen”, próbáltam kiagyalni valamit. Ha elaludnék, lehet, hogy Damien segítene… De nem aludhatok el, hisz amin az előbb ültem az egy hideg, baciktól hemzsegő kőszörnyeteg. És most ,,higiénikus” környezetre van szükségem. Szóval, maradok a két lábamon.
Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem el így, talán órákat is. Próbáltam szép dolgokra gondolni, bármire is, csak ne a nyomorúságos helyzetemre. De, mikor a fájások elkezdődtek, nem volt visszaút. Az első összehúzódások nem is voltak olyan rosszak, olyan voltak, mint az enyhe menstruációs görcsök, de a következők? Rémálomba is beillet. Térdre rogytam, és a torkom szakadtából kiáltottam. Belesűrítettem minden neheztelésemet, bosszúságomat, hogy elraboltak, egy ilyen helyen kell világra hoznom a bébikémet, és, hogy nincs mellettem Dante. Gyűlöltem ezért. A kiáltásokra Kheirosz is felkapta a fejét, világító, borostyán szemeit rám szegezte.
- Jól vagyok – nyögtem, mikor abbamaradtak a méhösszehúzódások.
Tizenöt perc erejéig újra csöndben maradtam, majd elölről kezdődött az egész. A fájások kábé ötpercenként ismétlődtek végül, és egy percig tarthattak. Na, igen. Itt ismerheti meg az ember a relativitás lényegét. Az összehúzódások óráknak tűntek, míg a fájdalommentes időm, alig egy lélegzetvételnek.
A sötétséget egy fényes, zöldes villanás törte meg, egy hatalmas, sötét alak jelent meg a cellában. Ő láthatott engem, lehajolt hozzám.
- Devina, jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon… Wade. Wade? Anyám, mi folyik itt?!
- Nem! Azt, hiszem… - Újabb fájás kezdett kibontakozni, elkaptam Wade felém nyújtott tenyerét, és vártam, hogy elmúljon az egy perc.
- Uhhh! – nyögte, mikor megroppant a tenyere. – Határozottan nem vagy jól, ugye nem akarsz most lebabázni?!
- Nem akarok, de fogok! – morogtam, mikor elmúlt.
- Basszus! Jól van, oké, huh. Ki kell jutnunk innen – mondta ki a nyilvánvalót. Felkapott a karjába, gyengéden magához szorított. Kheirosz felé fordult. – Éjszaka van odakint, ha kinyitom az ajtót futás, nincs már itt senki sem, de azért… - A fickó felé dobott egy kardot, majd kinyitotta a zárat.
- Köszönöm! – mondta az ős. Wade biccentett egyet felé, majd megvárta, hogy elhúzzon onnan, aztán velem együtt kirohant a folyosóra.
- Na, most merre? – kérdezte. Felidéztem az utat, ami napokkal korábbi eseménynek tűnt.
- Jobbra – mondtam. Élő GPS voltam, végül elértünk a csapóajtóhoz.
- Meg tudsz állni a lábadon? – kérdezte.
- Azt hiszem, igen – feleltem. Letett, majd felnyomta az ajtót, és kinézett rajta. Olyan gyorsan csukta is be, hogy nem láttam semmit sem a fent történtekből. A hangok, a csatazajok, ingerelték a kíváncsiságomat, de gyorsan el is múlt, jött a következő összehúzódás. Mielőtt közelebbi ismeretséget szereztem volna a koszos, belvizes padlóval, Wade elkapott, és erősen megtartott, míg el nem múltak a görcsök.
- Megmaradsz, kiscsillag? – kérdezte.
- Azt hiszem, igen.
- Oké, ez rázós lesz, és ha lehet, ne hányj le!
- Tessék? Nem állt szándékomban – morrantam rá.
- Végig csukd be a szemed, és ne nyisd ki, csak ha szólok – utasított. Újra felkapott, szorosan becsuktam a szemem, ahogy mondta, de így is felkavarodott a gyomrom, ahogy megéreztem a körülöttem keringő vad, erős mágiát. A fejem lüktetett, és szédült, tényleg közel álltam a rókázáshoz, de visszafogtam magam. – Oké, megérkeztünk.
A kiégett épület előtt álltunk, egy fekete Escalade parkolt az úttal párhuzamosan. Az épület előtti gyepen nagyon csúnya dolgok történtek a holdfényben. Egy maréknyi Őrző harcolt vagy száz vámpírral, démonnal, angyalokkal, és alaktalan lidérccel. Sokan voltak, úgy nézett ki az egész, mint egy szörnytalálkozó. Borzalmas volt. A szemem felcsillant, mikor megláttam a férjemet, aki azzal a tuskó vámpírral harcolt, aki tapizott engem. Felénk pillantott, egyenesen a szemembe, mintha megérezte volna a jelenlétemet. Vesztére, kihasználta ellenfele ezt a kósza pillanatot, és lecsapott egy húsvágó bárd nagyságú karddal. A vállát találta el. Elfintorodott, onnan, ahol álltam, vagyis ahol Wade tartott, innen is láthattam a szemében égő vad dühöt. Megpördült, és lecsapta a vámpír fejét. Semmivé foszlott. Majd őrült iramban száguldott felén, mint egy gőzmozdony. Kikapott Wade kezéből, olyan hévvel szorított magához, hogy azt hittem, menten kijön belőlem a gyerekünk.
- Köszönöm! – mondta sebtében Wadenek.
- Ennyivel nincs elintézve – kacsintott a másik férfi. Dante beugrott velem a kocsiba, majd a volánnál ülő Jeremyhez hajolt.
- Hajts Connorhoz – mondta neki. – Gyorsan – tette hozzá.
- Dante…A kicsi… Mindjárt… - Össze-vissza beszéltem, nem tudtam összehozni egy értelmes mondatot, rám tört a fájdalom.
Újra eljátszottam a kézszorítós mutatványt, elkaptam szegény kezét- bár, legszívesebben egy másik testrészét szorongattam volna meg-, ő is vegye ki a részét a fájdalomból. Erősen szorított magához, miközben Jeremy a dudáló autósokat kerülgette. Tíz perc elteltével megérkeztünk Connor házához, Dante kikapott a kocsiból, és az ajtóhoz rohant. Az inas beengedett minket, el is lépett Dante útjából, mikor a szokásos gőzmozdony stílusával megindult az alagsor felé.
Szerencsénkre Connornál nem voltak éppen, egyből hozzá is látott a munkához, levetette Dantéval rólam az elnyűtt, mocskos hálóinget, hozott helyette egy kórházi, eldobhatót.
Maga a szülés kevesebb fájdalommal járt nálam, mint az összehúzódások. Pillanatok alatt megszültem a kisfiamat, kisfiunkat. Makkegészséges volt, kicsi és apró, de erős volt- egy koraszülötthöz képest. Connor a mellkasomra fektette, míg elvágta a köldökzsinórt, és ellátott engem. Hangosan sírt, míg óvatosan magamhoz nem szorítottam, aztán csak halkan hüppögött. Csodálatos kisbaba volt. Bár tény, hogy egy öregemberhez jobban hasonlított a ráncos kis arcával, fogatlan szájával. Dús, fekete haja nedvesen tapadt a fejbőréhez, szemét akkor nyitotta ki először, mikor Dante az ágy mögé fészkelte hatalmas testét. Álmos, kék szemével felmért minket, alaposan, aztán úgy döntött, eleget fog még látni minket az elkövetkezendő időkben, vissza is csukta.


Connor miután meggyőződött róla, hogy jól vagyunk a babával együtt, szólt az inasának, készítsen elő számunkra fent egy szobát. Pár napig itt szeretett volna tartani minket, meggyőződjön róla, tényleg jól vagyunk-e. A babát nem kellett inkubátorba tenni, nagyon gyorsan alkalmazkodott a kinti világhoz.
Nagy nehezen megváltam fiamtól, győzedelmeskedett rajtam a kimerültség. Dante az ággyal szemben, egy kanapén ült, a fiunk a kezében aludt. Áhítattal ringatta, vastag karja között, szinte elveszett a falatnyi, alig két és félkilós baba.
Pár perccel később halk kopogás hallatszott, majd egy fiatal nő jött be. Bágyadtan pillantottam fel rá, egy tündér volt. Olyan magas lehetett, mint én, halvány, rózsaszínű bőre, és ahhoz hasonlító szárnyai voltak. Lenge ruhát viselt, eperszőke haját feltűzve hordta. Kedvesen ránk mosolygott, és beljebb jött a szobában.
A tündér megkérte Dantét, hogy hagyjon magunkra. Először nem értettem, hogy miért, de aztán leesett. Még meg sem szoptattam a kicsit!
Dante átadta a babát a lánynak, majd kiment.
- Lila vagyok – mutatkozott be.
- Devina! – nyújtottam felé a kezem.
- Connor szólt, hogy segítsek a szoptatásnál. Én itt dolgozom, főleg gyerekekkel – kezdte.
- Nagyon köszönöm, igazából azt sem tudom, hogy mit csináljak – habogtam .
- Ezért vagyok itt, hogy segítsek – mosolygott.
Segített levenni a kórházi hálóinget, félig ülő helyzetbe tornázott, majd átadta, és megigazította a babát a kezemben.
- Ahogy látom, éhes már. Ha ásításszerűen kinyitja a száját, általában akkor kell megszoptatni őket. Az első pár hétben ki fog alakulni a saját rendszerük, hogy hány óránkén kérnek – mondta. – Törekedjen arra, hogy minél nagyobb részt kapjon be a bimbóból, a kicsi teste forduljon a mamáé felé, bújjon hozzá, legyen biztosan megtámasztva a fejecskéje, hogy ne kelljen elfordítania, így könnyebben hozzá tud kezdeni a szopáshoz – magyarázta. Pár perces forgolódás után sikerült kényelmesen elhelyezkednünk, majd sor került a táplálásra is. Azt hittem, hogy elsírom magam, baromira fájt! A melleim kemények voltak, mint a kő, sokkal nagyobbak is voltak.
- Ó, mamám! – szisszentem fel. A baba abbahagyta a szopizást, felpislogott rám. Bocsánatkérően nézett felém. – Most mit tegyek? Nem akarja folytatni… - pillantottam Lila felé.
- Érzi, hogy fájdalmat okozott, a halhatatlan babák jobban az anyukájukra vannak hangolva, mint a normális csecsemők. Nyugalom, mindig fáj az első néhány alkalom – mondta mosolyogva. Sikerült megnyugodnom, megcirógattam a pici kócos, sötét buksiját, érezze, nincs semmi baj. Újra megpróbáltam, és el is fogadta. Teljes siker. – Látja?
- Aha…

Lila elment, a kicsit is magával vitte. Dante visszajött a szobába, telefonját zsebre csúsztatta. Szeme csillogott a boldogságtól, buja ajka mosolyra húzódott.
- Hogy vagy? – kérdezte, miközben leült mellém. Megfogtam a kezét, és lágyan megszorítottam.
- Azon kívül, hogy a melleim majd’ szétrobbannak, és máris hiányzik a fiam, remekül. Sőt, istenien! Végre itt vagy mellettem! Aggódtam, el sem tudod képzelni, hogy mennyire…
- Úgy sajnálom, édesem! – húzott magához. Lágyan megcsókolt, és szorosan ölelt. Az arcomat a nyakába fúrtam, élveztem az ismerős, megnyugtató illatot.
- Már az hittem, hogy… - könnyeim akaratlanul is kicsordultak.
- Te miattam aggódtál, mikor egy több ezer éves, éhes vámpírral voltál összezárva? – kérdezte.
- Persze! – hüppögtem a vállába. – Vagyis nem… Akkor meg tudtalak volna fojtani, vagy inkább ki tudtalak herélni! – morogtam.
- Annyira sajnálom! – húzott még jobban magához. – Bárcsak, visszacsinálhatnám az egészet!
- Ne! Ne sajnáld, ennek így kellett történnie! – töröltem le a könnyeimet. – Így volt megírva – vontam vállat.
- De akkor is, jobban kellett volna vigyáznom rátok!
- Csitt, szerelmem, nem engedem, hogy a tiéd legyen az utolsó szó! – csókoltam meg.


- Gondolkoztál már azon, hogy mi legyen a neve? – kérdezte, miközben mögöttem ült, átölelt engem, és a fiunkat. Éppen elaludt a kezemben, szorosan hozzám simulva.
- Tulajdonképpen, igen! Elég sok időm volt rá… Caliban – mondtam. Halkan felnevetett.
- Ugye, csak viccelsz? – kérdezte.
- Nem, nem, miért? – ráncoltam a homlokomat.
- Shakespeare szörnye után?
- Aha, végül is, van egy Lucifer a családban, egy Dante, és egy démonnevet viselő hölgyemény. Elfér még egy kis szörnyeteg!
- Utálni fog minket ezért!
- Csak engem – vigyorogtam.
- Meg engem is, hogy engedtem.
- Szóval?
- Jó, legyen – csókolt bele a nyakamba.

18.

Jaj, gyerekek, annyira igyekeztem, remélem jó lesz ;)
Jó olvasást!
U.I.: Bocsi a végéért :)



Az ágyban fekvést nem nekem találták ki. Egy nap pihenés után annyi energiát éreztem magamban, amennyivel meg tudtam volna mászni a Mount McKinley-t. Persze, továbbra is ágyban kellett maradnom, családtagjaim rosszabbak voltak egy falkányi anyatigrisnél is. Egy hét után sikerült meggyőznöm őket, hogy had menjek ki frisslevegőt szívni, mert nem bírom tovább a bezártságot. Családi kupaktanács közben megvitatták ezt a kérdést. Lilith és Céline kíséretében sétálhattam egyet a rózsaágyások között. Csak egyet! És, ha szerencsés kedvében találtam valamelyiküket este, akkor még reggelizni is felkelhettem. De mindenezek ellenében imádtam őket. Úgy vigyáztak rám, mint egy buborékra, ami bármelyik pillanatban szétdurranhat, lesték minden kívánságomat, beszélgettek velem és a kicsivel-, aki nem nőtt az elkövetkezendő hetekben nagyobbra, aminek nagyon örültem, mert megálltam a ,,víziló” kategóriánál.
Dante nem jelentkezett. Egyre jobban idegesített, és aggódással töltött el ez. Lestem, szinte szuggeráltam a telefonomat, hogy megcsörrenjen, de nem. Csak remélni mertem, hogy minden rendben van nála.
Az éber éjszakáimon, mikor a drága gyermekem nem hagyott aludni, sokat gondolkoztam kettőnkről, és rá kellett jönnöm, szeretem, és szerelmes vagyok belé. Sosem hittem volna, hogy valaha elér engem is ez az érzés, de megtörtént. Igaz, nem a szerelem első látásra volt, de ez sokkal valódibb érzés annál. Az elején a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy ez a barbár, érzéketlen, nőrabló egyén lángra lobbantja majd egyszer a szívem. De így történt. Beleszerettem, őszintén és visszavonhatatlanul. Minden gógyijával együtt. Már csak remélni merem, hogy visszakapom őt valamikor… Olyan rossz volt ez a bizonytalanság.

A házban abbamaradtak a zörgések, mindenki lefeküdt már. Kipattantam az ágyból, a hosszú, szatén hálóingem fölé vettem egy hálóköntöst, felhúztam a papucsomat, és kiosontam a szobámból. Lementem a szalonba, hogy felvigyem a könyvemet. Az egyik lámpatartó asztal mellett volt, a kanapé mellett. Pont, ahová tettem. Megragadtam a könyvet, majd a lépcső felé indultam, de megtorpantam. A bejárati ajtó előtt egy sötét alak várakozott- belülről. Az árnyék miatt nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy engem figyel. Egy lépést hátráltam, kész voltam a menekülésre, ha kellett volna. Kilépett az árnyékból, és megpillantottam Danielt.

- Úristen, de megijesztettél! – kaptam a szívemhez. – Lilyhez jöttél? Azt hiszem, hogy a szobájában van.
- Nem, nem hozzá jöttem – mondta faarccal.
- Hanem? – néztem rá értetlenül. A férfi közelebb lépett, szinte a karomat súrolta az övé.
- Devina, érted jöttem – felelte.
- Tessék? Nem értelek – Ahelyett, hogy magyarázkodni kezdett volna, megragadta a karomat, és az ajtó felé kezdett húzni. – Eressz el, ez fáj! – rángattam a karomat a szorításából, sikertelenül.
- Kuss legyen! – mordult rám. Kiráncigált az ajtón, ki a hideg sötétségbe.
- Segítség! – kiáltottam, közben próbáltam megrúgni. – Segítség! – folytattam tovább, de a további segélykiáltásaimat nem sikerült kiadnom, mert egy hatalmas kéz elhallgattatott. Olyan erővel ütött meg, hogy a földre zuttyantam, éreztem, hogy vér önti el a számat.
- Fogd be, és ne merj rinyálni, mert nagyon csúnya dolgot fogok tenni az átkozott fattyaddal! – üvöltötte, miközben az erdő felé húzott.
Természetesen meg sem mertem mukkanni, nem csak magamra kellett már gondolnom. Visszanyeltem a könnyeimet, és bukdácsoltam utána. Alig tudtam tartani vele a lépést, nagyon gyorsan haladt. Az erdei faház irányába haladtunk, gázlókon húzott végig, tiszta víz lettem, fáztam, mint a fene.
- Te voltál az, aki megtámadott a szobámban még hónapokkal ezelőtt, igaz? – kérdeztem végül.
- Az volt a feladatom, hogy a közeledbe férkőzzek, és megöljelek, mielőtt megfoganna a kölyök. Nem sikerült.
- Lilith miatt.
- Őt hagyd ki ebből! – sziszegte, miközben hirtelen felém fordult.
- Szereted, igaz? Nem gondoltál még bele, hogy így csak elveszíted? Ha most elengedsz, és segítesz, akkor….
- Mi lesz akkor?! Semmi értelme az egésznek! – mondta durván, majd megindult, és húzott tovább. Már lehetett látni a vadászkunyhót, pár méterre volt már csak.
- De igen, lehet! Lil haragudni fog, sőt gyűlölni téged, és önmagát is, de ha nem bántasz, akkor egyszer majd megbocsát! – szusszantottam. A hasam kezdett görcsölni…
- Ezt te nem értheted, muszáj, muszáj megtennem, mert különben meg fognak ölni! – közölte.
- Megvédünk, engedj el, kérlek! – nyögtem, miközben a hasamat szorítottam a szabad kezemmel.
- Basszus! Jó, legyen! De csak Lil miatt! – mondta. – Esküdj meg az életedre, amit meghagyok neked, hogy segítesz az érdekemben!
- Esküszöm! – sziszegtem.
- Oké. Most, akkor…
- Átvesszük a nőt! – hallottam a hátam mögül egy határozott hangot.
- Ejnye, Danny, mit hallunk, el akarod engedni?! – jött jobbról egy másik hang. Egy harmadik alak közelített, óriási vámpír volt. És nem az aranyos Jeremy-féle ,,vega”-, aki nem öli meg az áldozatait kategória-, hanem a vérszomjas, vörös szemű szörnyeteg.
- Fiúk, csak vicceltem – mentegetőzött Daniel.
- Sajnálatodra, itt voltunk végig. Mindent hallottunk. Kíváncsi lennék, ki is az a Lilith, milyen jó kis nőcske lehet, ha az életedet adod érte – mondta a kettes.
- Tessék? Az életemet azért nem adnám érte…
- Hé! – rántottam ki a karom a kezéből. A szemétláda!
- Pedig fogod! – Az egyes előkapott egy macsétát, és lenyeste vele Daniel fejét. Szentséges ég! Sikítva rohanni kezdtem az erdőben, de nem jutottam messzire.
- Megvagy, húsom! – kapott el az egyik vámpír. Mély lélegzetet vett a nyakamból, szemfoga súrolta a bőrömet. – Hmmm, mennyei!
- Ne nyúlj hozzá, ez parancs! – mondta erélyesen az egyes, aki a főnökük lehetett.
- Ivan csak annyit mondott, hogy vigyük el neki, azt nem mondta, hogy egészben! – De nem piszkált tovább.
A faház mögött volt egy átjáró, amit még nem láttam ezelőtt. Rugdostam, vergődtem a vámpír karjaiban, de végül sikerült áthurcolniuk. Egy sötét sikátorba érkeztünk meg, tele volt az egész szeméttel, felborogatott konténerekkel. A sikátor előtt autók haladtak el, észe sem vettek minket. Próbáltam valami támpontot keresni, hol is lehetünk. Megláttam egy Red Sox plakátot, tehát Boston. A sikátor fölött egy tábla lógott, megjegyeztem a rajta lévő utca nevét, hátha jól jön majd… Kinyitottak egy nehéz fémajtót, egy sötét, kiégett házba érkeztünk, a falakat korom festette feketére, az ablakok be voltak deszkázva, nem láttam semmit sem. Nem is kellett, hiszen húztak maguk után. Megálltak, az egyikük félrelökött egy súlyos szőnyegkupacot, és felhúzta a nehéz csapóajtót. Lent már jobban láttam, villanykörték lógtak a plafonról, ezzel megvilágítva a szűk alagsort. Pókháló fedte be a piszkos falakat, talajvíz állt a földön. Rettentően fáztam, a hálóingem csupa víz volt már így is, a papucsos lábamat meg átitatta a piszkos víz. Két vámpír között mentem, az egyik, aki elkapott az erdőben, egyfolytában böködött, és csipkedett, és malac, undorító dolgokat duruzsolt a fülembe. Mikor nem reagáltam rám, egy nagyot taszított rajtom, hogy akkor legalább menjek már gyorsabban. A főnökféleség megállt egy fémajtó előtt, majd kinyitotta azt, és betaszigáltak rajta.
A szobában félhomály uralkodott, és hideg volt, nagyon hideg. Az ajtóval szemben egy hatalmas íróasztal terpeszkedett, mögötte egy hatalmas, sebhelyes fickó üldögélt. Arcát beterítették az ujjvastagságú sebek, eredeti vonásait fel sem lehetett ismerni. Egyedül a haja volt nagyon ismerős… Olyan volt, mint Dantéé, és Dariusé. Szóval ő lenne Ivan. Drága öltönyt viselt, egyáltalán nem illett hozzá.
Kihúztam magam, amennyire csak tudtam, egyenesen a szemébe néztem, próbáltam elzárni a gondolataimat, érzelmeimet, de éreztem, hogy ostromolja a ,,pajzsomat”. Torz száját mosolyra-, inkább volt vicsorgás- húzta, ahogy meglátott. Tekintete megakadt a hasamon, elkáromkodta magát.
- Hol van Daniel? – kérdezte a három vámpírt.
- Meghalt – felelte a főnök.
- Mi?
- Meg kellett ölnünk, segíteni akart a nőnek – vont vállat Perverz Majom. Újabb káromkodás, és asztalcsapkodás.
- Tűnés – morrant a vámpírokra. Megragadta a karomat az egyik, oda sem kellett figyelnem, már tudtam, hogy a Perverz Majom az. Kirázott tőle a hideg.
- Ő marad – jelentette ki Ivan. Morogva elhúzódott tőlem a fickó, majd hangosan becsapta az ajtót. Intett, hogy üljek le. Leültem a vele szemben lévő támlás, karfás székre. Összehúztam magam. Nem volt kellemes élmény egyedül maradni ezzel a férfival. És nem a torz külseje tette, hanem a kisugárzása. Hátra lökte a székét, mögém lépett, és rám terítette a zakóját. Minden büszkeségemet le kellett nyelnem, hogy le ne lökjem magamról, és meg ne tapossam, szükségem volt a kabátra. Nem ült vissza, helyette beállt elém, és az asztalnak támaszkodott.
- Félsz? – kérdezte.
- Kellene? – kérdeztem vissza.
- Vannak olyan helyzetek, ahol minden okunk meg van a félelemre.
- És most jött el ez az alkalom?
- Ó, határozottan igen – vigyorgott ördögien.
- Akkor igen, azt hiszem, félek – mondtam csüggedten.
- Helyes.

Felegyenesedett, még csak most vettem észre, hogy milyen hatalmas. Visszaült az asztala mögé, és tovább fürkészte az arcomat. Hosszú ujjaival az asztallapon dobolt, piszokul idegesített.
- Mit is kezdjek veled, Devina – sóhajtotta.
- Nekem lenne egy ötletem, engedjen el – mondtam csendesen. Meg sem hallotta. Kinyílt az ajtó, és egy eddig ismeretlen vámpír jött be rajta.
- Csukd be Kheirosz mellé – utasította. Olyan ismerős volt ez a név, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy honnan. Aztán eszembe jutott: Kheirosz és Agorosz. Persze! De, ha jól emlékszem, Kheirosz a jó fiú volt, ráadásul meg is halt…
A vámpír végigvezetett a labirintusnak is beillő folyosókon, majd egy itt szokványos fémajtóhoz ment, és kinyitotta. Engem belökött rajta, majd bezárta az ajtót. Nem volt értelme gyerekesen dörömbölni az ajtót, csak energiapocsékolás lett volna, amire nagy szükségem volt jelen pillanatban. Megfordultam, nem láttam semmit. Vaksötét volt a kis kamrában. De tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Lánczörgést hallottam az egyik sarokból. Én az ellenkező sarokba húzódtam, de nem ültem le, éreztem, hogy itt is áll a víz.
- Hahó! – mondtam a nagy semminek. Nem kaptam választ. Újabb csörgések, valaki fészkelődött.
Elég rémisztő volt, de egy jó jel, hogy nem támadott elsőre le.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el így, a sötétségben nehezen teltek a percek. Az ajtó egyszer csak kinyílt, és megjelent az ajtóban az a vámpír, amelyik idehozott engem. A velem átlósan felvillant két, borostyánszínű szem. Szó szerint világított a sötétben. Függőleges pupillái összeszűkültek, mikor az ajtóból jövő gyér fénybe nézett. A vámpírnak gonosz vigyorra húzódott a szája, belépett a sötétségbe, és Kheirosz- vagy akárki is legyen- felé lépett. Jól láthattam, hogy brutálisan belerúgott a férfiba, aki csak felszisszent, majd megragadta a láncánál fogva, és az ajtó felé terelte. Kheirosz visszanézett rám, éhesen, megnyúlt agyarai kilógtak a szájából. Hatalmas volt, a másik vámpír eltörpült az ős mellett. Egész testét bonyolult, geometriai alakzatok díszítették, amitől még félelmetesebbnek tűnt. Látszott rajta, hogy alultáplált, de még így is félelmetesebbnek tűnt a másiknál. Kilökte a folyosóra, majd visszazárta az ajtót rám.
Újabb némaság és sötétség. Annyira fáztam, a drága zakó átnedvesedett a vizes faltól. Reszkettem, a baba hevesen mocorgott bennem, és a hátam is fájt ettől. Megdörzsöltem a derekamat, próbáltam valamiféle kényelmes pozitúrát felvenni, de nem sikerült. Odébb tapogatóztam a sötétben, és találtam egy kiugró részt a falban. Ráültem, végül is jobb, mint a hideg, vizes földön ülni. Bár, ez sem volt sokkal melegebb, de a lábaim, már nem bírták az örökös állást.
El is aludhattam, mert igazán furcsa dolog történt velem. Damien hangját hallottam az elmémben.
- Devina! Végre, már órák óta kerestelek! – mondta nagyot szusszantva.
- Tessék? És, mit keresel a fejemben, hogy csinálod ezt? – kezdtem rájönni, hogy ez nem valamiféle bugyuta álom.
- Hosszú történet, majd máskor. Hol vagy most? – tért a lényegre.
- Bostonban, egy kiégett ház alagsorában.
- Valami konkrétum?
- Őöö…- Aztán felvillant előttem az utcatábla. Elmondtam neki a címet.
- Rendben. Hamarosan érted megyünk. Jól vagy? – kérdezte.
- Azon kívül, hogy egy éhező vámpírral vagyok összezárva?! Nem, remekül vagyok, kész Disneyland az egész! – ironizáltam.
- Tessék? Bassza meg,- már bocsánat- az őssel vagy összezárva?! Oké, amilyen gyorsan csak tudunk, megyünk! Kitartás! – mondta.
- Aha…
Ahogy vége lett ennek a furcsa párbeszédnek, már nyílt is ki az ajtó. Visszahozták a cellatársamat, csakhogy annyi sérülés volt rajta, mint egy repülőgép-szerencsétlenséget túlélőn. Nem volt rajta ép felület, korbács nyomok voltak mindenhol rajta. A vámpír csak belökte a kamrába. Kitágult szemekkel figyeltem a sötét foltot, ahogy a legmesszebb mászik tőlem. Nem akart bántani. Az előbb láttam a mérhetetlen éhséget a szemében, de nem bántott. Gondolkozás nélkül lepattantam a kiugró részről, és megindultam felé.
- Maradj ott, ahol vagy! – morogta nehéz akcentussal.
- De…
- Nem hallottad?! Meg foglak ölni, ha közelebb jössz!
Ez megtette a hatását, egyből visszahúzódtam.
Hallgattam a fájdalmas sziszegéseit, nagyon sajnáltam. Több ezer évig szenvedett, most meg egy hatalommániás, szadista állat megverte! És a legmeglepőbb, hogy nem akart bántani. Akárhogy is nézem, segíteni kell neki!
Mielőtt befejezhettem volna gondolatmenetemet, megéreztem, hogy valami vizes izé bő sugárban távozik belőlem. Megdöbbenve figyeltem az eláztatott hálóingemet. Jaj, ne, még nem lehet itt az ideje!

17.

Dante várt az utazással pár napot, míg jobban nem lettem. Eléggé legyengített az éjszakai ,,szárnyalásom”, olyan voltam, mint aki fél életét hullámvasúton töltötte, a másikat meg centrifugában. Dante elhívta Connort, hogy vizsgáljon meg, ő is aggódott a baba miatt. Hál’ Istennek nem történt semmi a kicsivel, ágynyugalomra lettem ítéltetve, legalább egy hétig ki sem mozdulhattam a szobámból. Dög unalom volt, főleg, miután a férjem elutazott.
Szerencsémre itt maradt a nagybátyám, aki vigyázott rám, és nagyon jó társaság volt. Élvezte, hogy velem, velünk lehet, főleg azt, mikor a huszadik héten megmozdult a baba- azóta nagyon nem is akarta abbahagyni. Mindenki tapogatta a hasamat, Céline gügyögött neki, mindenféle hülyeségről, volt, mikor azt mesélte el, mi volt a mai Star Wars epizódban. Tudtam, hogy ő tudja a nemét a születendő gyermekemnek, de nem árulta el, csupa unisex holmival állított haza. Sőt, mikor elérkezett a következő vizsgálat ideje, ahol már meg lehetett volna tudnom, hogy mi lesz a baba, a kis drágám, pont úgy fordult, hogy ne lehessen látni. Izgatott a dolog, de igazából nem tartottam lényegesnek. Az a fő, hogy egészséges legyen, bár ez így elég közhelyesnek hangzik, de így volt.
De a boldogságomat két dolog is beárnyékolta: lassan egy hete nem hallottam Dante felől, és Lucian sem jelentkezett. Kezdtem kiborulni ettől, miért nem képesek arra, hogy jelentkezzenek?! Tudhatná a drága férjem, hogy ezzel csak felidegesít, ami sem a babának, sem nekem nem tesz jót.
A másik, a látomásaim egyre gyakrabban jelentkeztek, tisztábban, részletesebben láttam a dolgokat. Kiborultam ettől, hisz ez azt jelenti, hogy valami történni fog velünk. És a hetedik hónap egyre közelebb volt….


Lezuhanyoztam, majd felvettem egy testhezálló, fehér pólót, arra egy kék kockás inget, és egy kényelmes, bővebb fazonú, világos farmert. Hát tény, hogy nem én voltam Miss Amerika, de megtette itthonra. A hajamat egyszerűen felkötöttem, parfümömről már rég lemondtam, nem tudtam elviselni az illatát, pedig az volt a kedvencem mindig is. A sminkeléssel sem vesződtem sokat, csak egy kis szájfényt tettem fel, és szempillaspirált.
Felvettem az éjjeliszekrényről a tegnap este olvasott könyvemet, majd lekocogtam az emeletről. Csodálatos nap volt a mai, a Nap is előbújt a felhők mögül, kellemes, tavaszi időt varázsolt a kastélyba. A teraszon volt megterítve, rózsák illata édesítette meg a levegőt. Pár szál barackszínű rózsa volt az asztalon, tökéletesek voltak. Ray és Lilith is az asztalnál voltak, Céline az árnyékban bujkáló Jeremyvel vitatkozott. Csodálkoztam is, hogy mit keres itt, hisz a nap…
- Jó reggelt! – köszöntöttem az asztalnál lévőket. Zavartan pillantottak rám, majd összenéztek, és egy műmosoly kíséretében egyszerre köszöntek.
- Hogy aludtatok? – kérdezte Lil.
- Ramatyul, kettő óta rugdos, és nem hagyja abba. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt mondanám, egy kenguru van bennem – fintorogtam. Beth jelent meg az ajtóban, összehúzott szemöldökkel pislogott Jeremy felé, majd lerakta elém a tányért, rajta a friss pogácsával. – Köszönöm – mondtam neki, de szinte oda sem figyelt.
- Hozhatok valamit? – kérdezte automatikusan, miközben a Céline és Jeremy között lefolyó beszélgetést hallgatta.
- Nem, köszönöm – válaszoltam. – Mi történt? – pillantottam asztaltársaimra. Vállat vontak.
- Passzolom – mondta Ray. – Már egy félórája oltja szegény kölyköt Céline. Esküszöm, hogy rosszabb Danténál!
- Szerinted a bátyám kitől tanulta?! – fintorgott Lil.
- Nem hallottatok semmit felőle? – kérdeztem. Megint összenéztek, mintha tudnának valamit, ami én nem. – Ezt nem hiszem el! Ti tudtok valamit, követelem, hogy mondjátok el!
- Devina, ne idegesítsd fel magad, gondolj a babára! – kezdte a szokásos hegyi beszédet Ray.
- Nem! Kezd elegem lenni, hogy állandóan megkíméltek a dolgoktól, nem csak egy hasból állok, itt vagyok én is! Szeretném tudni, hogy mi folyik körülöttem!
- Nem érjük el őket. Úgy értem, nemcsak veled nem, hanem minket sem értesítettek már egy hete.
- Akkor most…bajban van? – kérdeztem akadozva.
- Nem tudjuk, Dev, lehet, hogy csak nyomon vannak, és…
- Ezt, ugye, te sem hiszed el?! – néztem felhúzott szemöldökkel nagybátyám felé.
- Dev…
- Dante és Lucian tud vigyázni magára, egymásra meg főleg! – szólt közbe Lily is.
- Ha te mondod… Csak aggódom.
- Tudjuk, de ne tedd, a kicsi megérzi. És most nem a szokásos baba-mama izére gondolok, hanem már most igen fejlettek a képességei. Nem tudhatjuk, hogy mire fog jobban hasonlítani, angyalra, avagy démonra, de mindkét képességgel igen könnyen ki tudja szúrni a változásokat – mondta Ray.
- Úristen! Ebbe még bele sem gondoltam… Igazatok van. Anyám, tényleg. És biztos nem lehet tudni semmit sem erről? – kérdeztem.
- Nem, még elképzelésünk sincs. Még nem történt ilyesmi, mert az angyalok és a démonok eleve rühellik egymást, nem keresik egymás társaságát semmilyen értelemben.
- Huh, oké. De, akkor most mi lesz?
- Semmi, megvárjuk, hogy megszülessen a kislegény. Connor szerint ugyanúgy fejlődik, mint a többi halhatatlan magzat.
- Kislány – vetette közbe Lilith.
- Fiú lesz – így Ray.
- Jajj, ne kezdjétek már újra! Ezen parádéztok már egy hete, elegem van ebből! Egyébkénit, tök mindegy, hogy mi lesz!
- Csak azt nem mond, hogy te, nem örülnél egy kislánynak?! – nézett rám szemöldök ráncolva Liliy.
- De, nagyon is örülnék, csakúgy, mint egy fiúnak.
- Olyan idegesítő, hogy nem látszódott az ultrahangon! – nyavalygott Ray.
- Ja – húzta el a száját Lilith is.
- Az égiek röhögnek egy jót rajtatok, az már biztos! – nevettem. Ki nézné ki Rayből, a gót stílusú hapsiból, hogy azért hisztizik, mert nem tudja mi lesz az unokahúgának a gyerekének a neme?!

Az egész nap ugyanilyen jó hangulatban telt el, de mindig ott járt körülöttem egy sötét felleg. Éreztem, hogy valami történni fog, csak azt nem tudtam, mi. Vacsora után a konyhában ültem, és próbáltam Célinét kifaggatni a Jeremyvel való vitájáról. Nem igazán sikerült. Épp fel akartam menni, de egy halk, kaparászó hang megállított. Füleltem, újra meghallottam. Az ajtó felöl jött.
- Céline? Hallod? – kérdeztem, miközben az ajtóhoz mentem, és kinyitottam. Egy véres szőrpamacs feküdt az ajtó előtt, hófehér bundája skarlátszín piszkolta. A Macska!
- Úristen! – vinnyogta Céline. Óvatosan felvettem az ajtó elöl, majd Céline által kinyújtott konyharuhába csavartam. Csak nyöszörögni tudott szegény cica, furcsa, hörgő hangot adott ki.
- El kell vinni állatorvoshoz! – jelentettem ki.

Rayjel felmentünk New Orleansba, a szokásos fekete Escalade várt ránk, rekordidő alatt értük el a belvárost. Közben felhívtam a tudakozót, és kértem egy rendelőnek a címét.
- Oké, azt mondták, hogy észak felé, a városon kívül van egy klinika. Sokáig nyitva tart.
- Rendben, azt hiszem, tudom melyik – bólintott.
A Macska hátsó ülésen gubbasztott a macskataxijában, túlságosan is csendben volt.
Átmentünk egy kereszteződésen, majd haladtunk tovább. Ray a visszapillantó tükörből figyelte a mögöttünk jövő furgont, aki már egy ideje csatlakozott hozzánk.
- Ray? – kérdeztem bizonytalanul.
- Semmi baj, mindjárt lerázzuk. Teszünk egy kis kerülőt, és… - De a mondatot nem tudta már befejezni, a furgon belénk jött, erősen meglökve minket, aztán még egyszer.
Beütöttem a fejemet a műszerfalba. A biztonsági öv fájón a hasam köré szorult, utáltam ezt az érzést, és a baba sem rajongott érte. Elkezdett rugdosni, sokkal hevesebben a szokottnál, majd’ szétesett a hátam a fájdalomtól!
Ray lassított, majd lefordult egy földútra, és leállította a motort. A furgon továbbhajtott, de még láthattam, hogy vissza is tolat.
- Devina, jól vagy? – kérdezte aggódóan.
- Igen, azt hiszem – erőltettem magamra egy mosolyt.
- Jó, ezt fogd meg – Nyomott a kezembe egy töltött fegyvert – Tudod, hogy kell használni? – kérdezte. Bólintottam. Bár, a tudásom odáig korlátozódott, hogy a csövét a támadóra kell irányítani, a ravaszt meg meg kell húzni. – Oké, zárd be az ajtót! – utasított, majd kipattant a kocsiból.
Úgy tettem, ahogy mondta, bezártam az
Ajtókat, majd kikukucskáltam a hátsóablakon, de nem láttam semmit sem a sűrű, sötét éjszakában. Hallani viszont igen. Egy üvöltést, meg valamiféle hörgést, durranásokat, majd a nyomasztó csendet. Borzalmas volt a várakozás, nem láttam semmit sem, Ray egyedül ment el, és ki tudja, hányan lehettek a furgonban!
Ekkor egy sötét árny jelent meg az ablak előtt, és vigyorogva bekopogott. Ijedten felsikoltottam, és a fegyvert eldobtam. Csak Ray…

- Atyaég, te nő! Nem szabad neked fegyvert adni, milyen jó, hogy nem volt ki biztosítva! – Ezt hallgathattam az úton, míg a rendelőhöz értünk.
Kicsit távolabb parkoltunk le, majd Ray kiemelte a kocsiból a hordozókosarat, és a klinika felé vettük az irányt.
Tisztára úgy nézett ki, mint egy emberi kórház. Az üvegajtó mögött adminisztrációs pult, onnan kétfelé ágazott el a folyosó. A pult és az üvegtáblák között bőrfotelek és bőrkanapék foglaltak helyet. Középen egy üvegasztallal, azon rendezett oszlopokban prospektusok, újságok.
- Miben segíthetek? – kérdezte a nő Rayt. Kábé a húszas éveinek az elején járhatott, fényes, rövid, szőke haja, és nagy, kék szemei voltak. Előredőlt a derékmagasságú pulton, hogy mély dekoltázsa kivillanjon, tollával játszadozott. Engem csak egy percre méltatott. Na, kösz! Pedig elég feltűnő voltam a nagy pocakommal.
- Meglepő módon, egy állatorvost keresünk – mondtam gorombán. Elegem volt a szempilla-rezegtetésekből. Kényszeredetten felém fordult.
- Van orvosuk nálunk? Mindegy is, ma ügyelet van! Menjenek a négyes vizsgálóhoz, majd szólítják magukat.
- Köszönjük! – feleltem élesen.
- Ejnye, Devina!
- Mi van?! Kezdett már nagyon elegem lenni belőle! – morogtam.
- Látszott rajtad… Á, itt is vagyunk! – Leültünk a vizsgálóval szemben, majd vártunk. Benéztem Macskára, de nem mutatott változást. Szorosan összekuporodott, és remegett. A széles folyosó másik oldalán egy középkorú nő pillogott Ray felé. Mamám! Ezt nem hiszem el! Tedd Szét A Lábad Szívi parfümöt használ, vagy mi a rosseb! Kinyílt a négyes jelzésű ajtó, rajta egy nyolcvan év körüli néni, és egy fehér, orvosi köpenybe bugyolált nő jött ki. Remek, újabb nőstény…
- Köszönöm, doktornő, hogy ilyen gyorsan tudott minket fogadni!
- Semmiség, ma úgy sem volt nagy forgalom – mosolygott az idős hölgyre az állatorvos.
- Azt hittem, hogy csak meghízott, tudja, öregek az én macskáim, nem tudtam, hogy még lehet kölykük! Ezek szerint, kell még egy műtétet egyeztetnünk, nem szeretnék több kiscicát, és úgy hallottam, hogy így egészségesebbek a kandúrok!
- Majd telefonáljon az időpont miatt – mondta a nő.
- A lányom volt férjére is ráférne egy ilyen műtét, neki is egyeztethetnénk időpontot!
- Sajnos, csak állatokra van engedélyem! – nevetett, Ray elkezdett fészkelődni mellettem.
- Mi van?! – kérdeztem.
- Ki fogják herélni a macskát…
- Csak nem megijedtél?! – gúnyosan elmosolyodtam, majd a vállammal megböktem. – Mi jövünk – mondtam neki. Az idős hölgy elment a nyávogó kölykökkel és a nővel, aki itt ült velünk szemben. A doki szétnézett, majd mosolyogva intett, hogy menjünk be.
- Astrid Calebow vagyok – nyújtotta a kezét. - Miben segíthetek? – kérdezte. Becsületére legyen mondva, csak egy futó pillantást vetett Rayre, aztán mosolyogva a hasamra pillantott.
- Ő, a cicáról lenne szó, valami elkaphatta – kezdtem. Ray letette a vizsgálóasztalra a dobozát, majd kihúzta belőle a macskát.
- Ó, szegényem! – Egyből kesztyűt ragadott, megnézte a sérüléseit.
- Ugye, megmarad? – kérdeztem aggódva. – Nem az én macskám, a férjemé, és… - Kétkedve pillantott Rayre, aztán visszafordult a macskához. – Nem, ő a nagybátyám – mondtam gyorsan.
- Hasonlítanak – jegyezte meg. Aha, főleg a méreteinkben… - Helyrepofozom a cicát, addig, kérem, várjanak kint! Addig kitölthetik a nyomtatványokat.

- Végre egy nő, aki nem akart nyilvánosan leteperni! Ritka alkalmak egyike, ráadásul van szeme!
- De leszbikus még lehet – húzta el a száját.
- Hé! Rám sem indult be – löktem oldalba. – És igazán csinos, el kell ismerned.
- Nem az esetem – válaszolta.
- Pedig lehetne, ráadásul az IQ- ja se akkora, mint a mellbősége.
- Nem akarok párt! Én a Társamat szeretném megtalálni, és Ő, határozottan halhatatlan lesz, és nem ember. És doktor Astrid Calebow határozottan az!
- Ó! Ezt eddig, miért nem mondtad? Akkor nem cseszegettelek volna a randizással, meg hasonlókkal…
- Én nem randizom, egyéjszakás kalandjaim vannak, de semmi több! – morogta.
- Oké, váltsunk témát.
- Végre! A nagy legény nem rendetlenkedik? – kérdezte.
- Most nem. Nem is tudom, hogy mi van vele…
Ray kitöltötte a nyomtatványokat, addig én meg elmentem a mosdóba. A tükörben megnéztem a puklis fejemet, éppen, hogy csak piros volt. A táskámból előkaptam a telefonomat, próbáltam elérni Dantét, de nem sikerült. Csak a hangposta jelentkezett be, de azt már teledumáltam neki pár nappal ezelőtt.
Körülnéztem a tágas helyiségben, és… olyan ismerős volt a helyszín. Még életemben nem voltam itt, de mégis. Megráztam a fejem, hátha segít, de nem. Épp kimentem volna, mikor jött az álmaimból oly jól ismert görcsös fájdalom. Így, élőben, sokkal rosszabb volt. Ki akartam menni, szólni Raynek, de nem tudtam. Térdre zuhantam, aztán meg el a hideg csempén. Magzatpózba vágtam magam, hátha elmúlik, de nem. Egyre rosszabb volt. Olyan volt, mint a könyvemben leírtak, de ahhoz még túl korán volt. A harmincadik hétben jártam, és még nem szabadott volna, hogy ez történjen! Beleharaptam a számba, próbáltam visszafogni a sikolyaimat, közben felhúztam a pólómat, és a csupasz hasamat simogattam, bár, tudtam, hogy ettől nem fog megnyugodni. Ó, Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja! Könnyek csurogtak végig az arcomon, ahogy a vetélésre gondoltam… A biztonsági öv, az nyomhatta meg a hasamat! De már lényegtelen volt.
Az ajtó kinyílt, és Dr. Calebow-t pillantottam meg. Aggódva kuporodott le mellém, lefejtegette az ujjaimat a hasamról, megtapogatta.
- Hívja a mentőket! – szólt hátra. Nem tudtam, hogy kihez beszélt, a könnyeim elhomályosították a látásomat. – Gyerünk! – morrant hátra.
- Kérem! Szorítsa össze a lábamat! – hüppögtem két görcs között. Értetlenül nézett, de aztán megértette. Gyenge próbálkozás volt, hogy magamban tartsam a gyermekemet, de ez volt a legtöbb, amit tehettem.
A következő percek hosszú óráknak tűntek. A doktornő csitítgatott, próbált rajtam segíteni, de meg sem hallottam, amit mondott. Végül megérkeztek a mentősök, bepakoltak a kocsiba, majd a kórház felé vették az irányt. Mindenfélét kérdezgettek Raytől, aki nagyon is képben volt- az álmaimnak köszönhetően, próbáltam felkészíteni, ha véletlenül bekövetkezne a baj.
- A harmincadik hét elején van – válaszolta a mentősnek.
- Még nem folyt el a magzatvíz – közölte a nyilvánvalót a mentős orvos. Tűt éreztem a karomban, pillanatnyi fájdalom után minden kiesett…

Minden olyan kusza volt. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de semmi sem jutott eszembe. Kába voltam, forgott körülöttem a világ. Mindenhol olyan sötét volt, nem szerettem a sötétséget, rühelltem. Bezzeg az elmémben akkora világos voltok voltak, mint a régi térképeken. Utáltam ezt a tudatlanságot. A testem nem engedelmeskedett az elmémnek, nem tudtam kinyitni a szemem, vagy felelni a kérdésekre. Mert hallani hallottam. De a hirtelen jött tudatlanságom kezdett szűnni, úgy, ahogy a sötétség. Éreztem, hogy visszanyerem a testem felett az uralmat. Először megpróbálkoztam valami könnyebb ,,paranccsal”, a ,,nyisd ki a szemed” éppen erre a célra lett kitalálva. Óvatosan, hunyorogva pislogtam ki a pilláim alól. Határozottan kórházi szobában voltam. Ray mellettem ült, ugyanabban a ruhában, vagy csak nagyon hasonlóban? Ray egyből közelebb húzódott az ágyhoz, és megragadta az elgémberedett ujjaimat.

- Szia! – köszöntöttem bágyadt, rekedtes hangon.
- Hello! – mosolygott rám. – Jól rám ijesztettél, kicsi lány! Ne forduljon többé elő ilyen, megértettél? – nézett rém szigorúan.
- Mi-mi történt? A baba? Jól van? Hol van? – zúdítottam rá a kérdésözönömet. Már mindenre emlékeztem, a görcsökre, a fájdalomra…
- Most már jól, ott van, ahol kell neki lennie, a hasadban – válaszolta mosolyogva.
- Ó, Istenem! – kaptam a hasamhoz. Mintha megérzett volna, megrúgott. – Mi történt? Annyira fájt… Azt hittem, hogy megindult a szülés.
- Minden rendben, ne aggódj! Az autósüldözés miatt történhetett az egész, úgy sajnálom! Jobban kellett volna vigyáznom, tudnom kellett volna!
- Ne hibáztasd magad! – mondtam szelíden, és megpusziltam a kézfejét. – Mikor mehetek haza?

Három órával később már a kocsiban ültem, és hazafelé tartottunk. Az orvos saját felelősségemre elengedett, de pár napot még bent akart tartani, de nem akartam maradni, jobb lesz nekem a kastélyban. Szigorúan agynyugalomra lettem ítélve a szülésig. Remek, újabb szobafogság, de nem bántam. A lényeg, hogy minél tovább magamban tartsam a kisbabámat.