16.

Sziasztok! Meghoztam a két fejezetet, sajnos nem fogom tudni már ebben az évben befejezni, ahogy elterveztem :( De, remélem, azért tetszik majda két fejezet, nagyon sokat dolgoztam rajtuk. Ha az információim a várandóssággal nem tükrözik hűen az igazságot, előre is bocsánat, letöbb infóm a netről származik :)
Jó olvasást!

A hasam a 12. hét után elkezdett gömbölyödni. Bővebb ruhákat hordtam, és új nadrágokat vettem. A melleim, ha lehet, még érzékenyebbek lettek, meg is duzzadtak. Van valami előnye is a terhességnek. Sokszor küzdöttem fejfájással, szédüléssel, sokat aludtam, de nem jelentkeztek az ilyenkor szokásos problémák.
Drága könyvem azt írta a 13. hétre, amikor is átléptem a második trimeszterbe, ilyenkor ajánlatos elmondani a jó hírt. Fasza… Én még nem voltam kész rá! A hasam grapefruit nagyságú volt, a Dantéval együttöltött pillanatokat próbáltam lekorlátozni. Még csak az kéne, hogy kitapogassa a hasamat! Kész lebukás lenne.
Szokásos teendőimet végeztem, segítettem Célinének, olvastam. Nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, unatkoztam. Ilyenkor sétáltam a kertben, zuhogó esőben, hisz egy percre sem állt el az eső. Annyira unalmas volt! Tél van, és még a hó sem esik! Mennyivel szebb lenne minden! De nem, itt az eső esik.
Alaposan átfagytam a sétám során, Célinéhez siettem a konyhába. Nem volt ott. Tejet melegítettem, annyira kívántam a forrócsokoládét, és elővettem az instant forrócsokoládé port. Ez volt a legegyszerűbb. Kekszet szedtem elő, Céline csinálta a legfinomabb kekszeket. Kitettem párat egy tányérra, közben a tej is megmelegedett. Elkevertem a port a tejben, majd leültem az asztalhoz. Céline otthagyta az újságjait, azokat kezdtem el lapozgatni. Megtaláltam az Ellet, amibe a nyáron készült a legutolsó képem. Elgondolkoztam ezen, és rájöttem, hogy ez az a szám, amibe akkor készültek a fotók. Fellapoztam az újságot, kerestem az akkor készült képeket. Meg is találtam. A képen négy lány volt látható, persze össze volt vágva, hisz engem egyedül fotóztak. Hmm, itt még nem volt akkora hasam, mint most. Milyen jól néztem ki… Na, igen, de a melleim mérete is elhanyagolható volt akkor.
- Devina? – Felnéztem a magazinból, Céline állt az ajtóban.
- Hello! Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
- Nem, csak meglepett, hogy itt vagy.
- Mindig itt szoktam lenni – ráncoltam a homlokom. – Céline, már rég meg szerettem volna kérdezni valamit…
- Csak rajta.
- Az esküvő után bejöttél hozzám, tudod, amikor az ajándékomat hoztad át. És mikor elmentél, motyogtál valami olyasmit, hogy ,, Nem értem, hogy miért ne lehetne neki elmondani, hogy…”, de azt már nem tudtam meg, hogy miről volt szó. Szóval?
- Nem várhatod el tőlem, hogy mindenre emlékezzek! Te például, emlékszel, hogy milyen ruha volt tegnap rajtam?
- Egy vörös Armani – mondtam gondolkozás nélkül. Nagyon tetszett a tegnapi ruhája!
- Na, jó. De az már hónapokkal ezelőtt volt. Tegnap meg tegnap. És különben is, nem kéne ennyit kíváncsiskodnod, ártasz vele a babának! – Szavaira megmerevedtem. Még soha nem mondta ki hangosan, hogy tudja.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz… - dörmögtem az orrom alatt.
- Ó, dehogynem! És ideje lenne már elmondanod. Dante hamarosan elutazik…
- Mi, elutazik? Mégis hová? – Céline csak vállat vont.
- Nem tudom pontosan. Csak láttam, hogy nem lesz itt, mikor… Hm, most mennem kell – Majd, mint akit puskából lőttek ki, elment.

Ááá, kezdem megutálni Céline félmondatait, állandóan elülteti a bogarat a fülemben. Még hogy nyugodjak le! Le merném fogadni, hogy direkt kerget az őrületbe. Hová utazik el? És mikor nem lesz itt? Csak újabb kételyeket hagyott maga után.
Fájdalom nyílalt a fejembe, ennyire még soha sem fájt! Megmasszíroztam a halántékomat, hátha jobb lesz, de semmit sem használt. Mikor kezdett lecsitulni a fejemben a sajgás, égető fájdalmat éreztem a hátamon. Jesszus! Hátranyúltam, forró volt a hátam. Úgy, minta lázas lennék, ehhez párosult az égető érzés. Amennyire bírtam, felrohantam a szobámba, levetettem magamról a ruháimat, majd beálltam a tus alá. Jéghideg víz zúdult a bőrömre, felszisszentem, de meg sem moccantam. Inkább a hideg, mint az égető érzés, és legalább a fejfájás is elmúlt. Pár perccel később, reszketve léptem ki a zuhanykabinból. Gyors magam köré csavartam egy törölközőt, átdörzsöltem a vizes hajamat egy másikkal.
Átöltöztem, egy vastag, norvégmintás pulóvert vettem fel, és egy bőszárú nadrágot. Mikor végeztem, vissza akartam menni a szobámba, hogy ledőljek, de a gyomrom felkavarodott, alig értem el a vécécsészét, máris kijött az ebédem. A hasam görcsberándult, magzatpózban feküdtem a hideg kövön. Csak a picivel ne legyen semmi baj…
Mikor már azt hittem, hogy ennél már az is jobb, ha elüt egy vonat, a fájdalom megszűnt. Mintha soha nem is lett volna. Vigyázva, nehogy újra jelentkezzen, felálltam, lehúztam a vécét, majd kiöblítettem a számat. Atyaég! Előre félek a szüléstől.
Fogat mostam, majd befeküdtem az ágyamba. Felhúztam a hosszú pulóvert, és az alatta lévő vékony, fehér pólót, és a hasamra tettem a kezem. Csak remélni merem, hogy ott bent minden rendben van. Nem bírnám elviselni, ha történne valami vele. Fel-le, jobbra-balra, körbe-körbe simogattam az enyhén kidomborodó hasamat, mintha csak bíztatnám. Mikor már éreztem, hogy eluralkodik rajtam a kimerültség, lehúztam a felsőket, majd a hasamra tettem a kezemet, továbbra sem engedtem el őt.
Elaludhattam. Mikor kinyitottam a szememet a hideg padlón találtam magam. Nem volt ismerős a hely, egyből a hasamhoz kaptam a kezemet, éreztem, hogy jóval nagyobb, gömbölyűbb. Tehát valami látomásfélém lehetett. Újra belém hasított a fajdalom, görcsösen húztam a mellkasom felé az összeszorított lábaimat. Nyüszítettem a fájdalomtól, karmolásztam fejem fölött lévő ajtót. Az ajtó kinyílt, és egy barna hajú nő lépett be rajta. Arcán eltökéltség, segítőkézség látszott. Fehér, orvosi köpenyt viselt. Ahogy belépett az ajtón, nyomában megjelent Ray. Elhomályosult a látásom, talán az eszméletemet is elveszíthettem. Legközelebb egy mentőautóban tértem magamhoz. Ray hangja messziről hallatszott, alig volt több suttogásnál.
- Úgy hét hónapos terhes lehet, nem tudom pontosan… Kérem, segítsen neki!
Hirtelen éles szúrást éreztem a karomban, majd bódultságot. A kínzó fájdalmam kezdett szűnni, majd újra elaludtam.
Majd a látomás szertefoszlott, én pedig felébredtem. A szobában már sötét volt, tehát sokat aludhattam. A szívem hevesen dobogott, szinte ki akart esni a helyéről. Ó, anyám csak remélni mertem, hogy csak egy rossz álom volt, de… Annyira valószerű volt, olyan, mint a gyermekkoromban látott dolgok.
Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Dante az ággyal szemben elhelyezett fotelben ült, kezében egy pohárnyi aranyszínű folyadékot lötyögtetett.
- Mióta vagy itt? – kérdeztem, mikor elkaptam a hasamról a kezemet. Remélem, nem vette észre.
- Egy órája körülbelül. Nem jöttél vacsorázni, gondoltam, megnézem jól vagy-e. De aludtál, eléggé rosszul.
- Igen, de csak egy rémálom volt – vontam vállat. Én is ezzel hitegettem magam.
- Kérsz valamit enni? – Émelygő gyomromra gondoltam. Jobb, ha nincs mit kiadnom magamból.
- Nem, köszönöm – mondtam. Csak most vettem észre, hogy be lett gyújtva a kandallóba, a derekamon meg takaró volt. Biztos, hogy nem én takartam be magam…
- Reszkettél – magyarázta. Lelöktem magamról a takarót, majd megpróbáltam felállni. Nem sikerült. A lábaim elgémberedtek, gyengék voltak. Másodjára sikerült, elbattyogtam a fürdő felé, közelebb kerültem a férjemhez, így láthattam, hogy nem volt felöltözve, csak egy brokátköntös volt rajta. Tehát nálam akarja tölteni az éjszakát.
Lezuhanyoztam, kicsit rendbe szedtem magam, elég szarul festettem. Felvettem a Célinétől nászajándékba kapott hálóinget. Most volt rajtam először, és imádtam. Jól takarta a hasamat, feketeselyem volt, és a bokámig ért. Felvettem a hozzáillő köntöst, ami csipkéből készült, és nem lehetett praktikusnak mondani. Feszesen tapadt a bőrömre, a csipke irritált. De jól nézett ki. Megkötöttem az övét mell alatt, így úgy nézett ki, mint egy estélyi. Ha belegondolok, Céline mindig erősködik a vásárlásaink alkalmával, hogy vegyek újabb és újabb hálóingeket. Igen, ez célszerű volt, ha a legtöbb darab a kukában végezte egy szenvedélyes éjszaka után. Remélem, hogy ez nem fogja. Ha nem lennének karikák a szemem alatt, akkor még szexinek is mondanám magam.
Abbahagytam a tükörképem bámulását, ideje volt már kimennem a fürdőszobából. Lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Dante még mindig a fotelben ült, csak most vettem észre, hogy a szék lába mellett egy üveg whisky árválkodik. Jócskán meg volt már csappanva a tartalma, de a tulajdonosa nem volt becsiccsentve. A pohár újra tele volt, nem láttam még ennyit inni. Tudom, hogy nem tud tőle berúgni, de akkor is, valami nyomaszthatta, akkor szokta előkapni Mr. Danielt. Homlokráncolva léptem az asztalhoz, ahol az Apafogó várakozott rám. Aktuális volt…
A könyvvel együtt visszafeküdtem az ágyba, kinyitottam a könyvjelzőnél, még nagyon az elején tartottam. Sajnos nem tudtam elmélyülni az olvasásban, magamon éreztem Dante sötét tekintetét, majd mikor fellestem a könyvből, láthattam a mérgesen szikrázó a tekintetét, a poharat tartó keze enyhén remegett. Remek, egy újabb veszekedésnek néztünk elébe. Betettem a könyvjelzőt két lap köz, majd óvatosan becsuktam a könyvet, és finoman az éjjeliszekrényemre tettem azt. Ráérősen eligazgattam magamon a takarót, kisimítottam a gyűrődéseket belőle.
- Mit csináltam már megint? – kérdeztem megjátszott meglepettséggel, mintha semmit sem vettem volna észre a komor pillantásaiból.
- Semmit sem!– csikorgatta a fogait.
- Tehát, akkor mi az oka annak, hogy úgy bámulsz rám, mintha meg tudnál fojtani egy kanál vízben?
- Dühös vagyok!
- Ó, észre sem vettem! – cukkoltam. – Rám? – pillogtam ártatlanul. Nem mondott semmit sem. Olyan volt, mint egy duzzogó óvodás. – Nos, ha majd nem nézel így rám, ébressz fel – mondtam, lekapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő lámpát, csak ez világított a szobában. Lentebb csúsztam az ágyban, elhelyezkedtem. Ő úgyis hamarabb fog kifakadni, ismerem.
Hallottam, ahogy a teste felemelkedik a bársonnyal borított székről, az üvegpohár hangos koppanását az asztalon, majd Dante súlyos lépteit a padlón, és végül az ágy nyikorgó hangját, amikor ráengedte a súlyát. Felkapcsolta a felőle lévő lámpát.
- Holnap elutazom – közölte.
- Hová? – kérdeztem.
- Visszamegyek Bostonba, van egy kis elintéznivalóm. Kaptunk egy fülest, miszerint Ivan ott tartózkodik, ami azt jelenti, hogy az ősvámpír is. Mielőbb meg kell találnunk őket.
- Értem. De miért pont te mész? Nem lehetne, hogy valaki más?
- Nem! Mondjuk úgy, hogy ez a családom sara, amit nekem kell feltakarítani. Egyébként Lucian is velem jön. Ray pedig ide fog költözni, amíg haza nem jövök.
- Ó! Nos, oké – Lecsuktam a szemem, de nem hallottam a villanykapcsoló hangját. – Van még valami? – kérdeztem.
- Őszinte voltam – mondta.
- Oké, kérsz egy piros pontot? – kérdeztem ironikusan.
- Ugyanezt várom el tőled is – mondta. Ajjaj…
- Jó. Szeretnék végre aludni, lekapcsolnád a lámpát? – Nem szólt semmit, de lekapcsolta. Hátradőlt a párnájára, kényelmesen elhelyezkedett, de éreztem a belőle áradó feszültséget.
- A francba! – hördült fel, majd újra a kapcsolóért nyúlt. – Mondd el! – követelte.
- Úgyis tudod, akkor meg minek!
- Luciantől kellett megtudnom, te miért nem tudtad elmondani? Nekem kellett volna először elmondanod! – ordított magából kikelve.
- Ha a szó szoros értelmében vesszük, akkor neked mondom el először. Céline mindent tud, szerintem már akkor tudta, mikor először találkoztunk. Lucian… Egy pletykás vénasszony! Biztos meghallotta, mikor Célinével beszéltem – mondtam. Nem akartam, hogy így tudja meg, de már késő. Hamarabb el kellett volna mondanom ezt. Dante lekapcsolta a villanyt. Máris be akarja fejezni? Felkapcsoltam a felőlem lévő Tiffany-lámpát. – Nem mondasz semmit? – kérdeztem elvékonyodó hangon. Férjem tüntetőleg elfordult.
- Mégis mit mondjak?! – morrant rám.
- Hogy ,, Nagyon örülök neki” , ,, Végre, sikerült” vagy ,, Megvetlek, amiért nem mondtad el hamarabb” . De ne csak elfordulj, és ne szólj hozzám!
- ,,Megvetlek”? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mikor visszafordult felém.
- Jó, most jobb nem jutott eszembe, de nem ez a lényeg.
- Hát, jó. Majd’ kiugrom a bőrömből, hogy apa leszek, de meg is tudnálak fojtani, amiért nem mondtad el. Így jó?
- Aha, mint mindig, tömör a gyönyör! – Lekapcsoltam a világítást. – Nem kéne ezen így fennakadnod, azt sem tudtam, hogy hogyan mondjam el, vagy hogy nem vetélek el a második hét után. Szóval igazán megérthetnél!
- Csakúgy, mint te engem! – mérgelődött tovább. Nem bírtam tovább, lerúgtam magamról a takarót, és ráültem a csípőjére, majd hevesen megcsókoltam. Döbbenten viszonozta, gyorsan kapcsolt az agya. – Tudod, hogy ezzel nincs megoldva semmi sem!
- Ühüm, de szükségem volt erre! – mondtam, majd legördültem róla.
- Nem lesz folytatás? – kérdezte csalódottan.
- Hidd el, én jobban szeretném, mint te, de…
- Nálam biztos nem akarhatod jobban! – Kuncognom kellett, lehet, hogy igaza van.
- …délután rosszul voltam, és most az is nehezemre esik, hogy létezzek.
- De eddig, ha jól vettem észre, nem voltál rosszul, vagy tévedek? Bár, olyan jól titkoltad…
- Nem, tényleg nem volt semmi bajom. Nem tudom, hogy most mi lehetett.

A kibékülési-hadműveletem sikert aratott, utána békésen, összebújva aludtunk. De nem tartott sokáig a békesség. Felriadtam, a hátam piszokmód égett, újra. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem tudtam. Levettem a köntösömet, hátha csak az irritált. De nem. A fájdalom átterjedt a végtagjaimra, majd a fejemre. Meg sem tudtam moccanni. A testem ólomnehéznek tűnt, a fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Valami hideget éreztem a homlokomon, nehezen kinyitottam a szemem. Dante egy törölközőt nyomott a fejemhez.
- Gyerünk, szívem, vetkőzzünk le! – nyöszörögtem, ahogy felültetett, majd lehúzta a selymet rólam. Így egy fokkal jobb volt.
Egyre rosszabb lett. Az egész testem láztól remegett, nem tudtam megszólalni, a gerincem és a karom annyira fájt, ha valaki felajánlotta volna, hogy amputálja, egyből beleegyezem, sőt fizettem is volna neki. Éreztem, hogy Dante hasra fordít, de nem tudtam megkérdezni tőle, hogy miért. A fájdalomnál már csak az volt elviselhetetlenebb, hogy nem tudtam, ez a baba miatt van-e,és vele történik valami, vagy velem van a baj. Reméltem, hogy az utóbbi. Nem tudtam volna elviselni, ha elveszítem őt!
- Shhhh, mindjárt vége! – simított végig nedves hajamon a férjem. Hogyhogy vége? Nem értem… Remélem, igazat beszél, mert kezd egyre jobban fájni a hátam.
Dante a fejemhez ült, majd felhúzott magával szemben, és szorosan átkarolta a derekamat az egyik kezével, a másikkal a karjaimat fogta le, a combjaival pedig a lábaimat. Nem tudtam, hogy miért, de aztán elkezdődött. Élesen felsikoltottam, elkezdtem vergődni, próbáltam csapkodni, de sikertelenül. Újabb sikítás, éreztem, hogy a könnyeim is elkezdtek folyni. Éreztem, hogy a hátamon lévő bőr kettészakadt, majd valami elkezdett kifele nyomulni. Sikítottam, ahogy csak tudtam, de nem segített. Aztán, mintha elvágták volna, a fájdalom megszűnt, mintha soha nem is lett volna.
- Devina, hallasz? – Nem tudtam beszélni, tiszta sokk voltam, csak az arcomat fordítottam Dante felé, és egy aprót bólintottam. – Jól van, ügyes kislány voltál! Már vége… - simított végig a nedves hajamon.
Így tartott egy darabig, majd talpra állított.
- Ne ijedj meg, szépségem! – A fürdőbe vezetett, és szembeállított a tükörrel.
- Atyaég! – nyivákoltam. A hátamon két, bazinagy tollas szárny volt. – Nem, ez lehetetlen, nekem nincsenek szárnyaim!
- De most már vannak! Mit gondoltál, láttál már szárny nélküli angyalt?
- De Raynek nincsenek! És különben is, én nem akarom őket! Jobb volt nélkülük!
- Csak akkor látszódnak, ha szükséged van rájuk. Rayét sem látod, pedig van neki, csakúgy, mint Aldennek. Az összes angyalnak van. Kivéve a bukottaknak, de az más lapra tartozik.
- A kérdés az, hogy hogyan fog eltűnni! Nem akarom őket! – sírtam.
- Először is nyugodj meg! – mondta.
- Hogy nyugodjak le?! Most éltem át életem legfájdalmasabb perceit, és megjelent a hátamon két izé!
- Szárnyak – javított ki. – Ott tartottam, hogy nyugodj meg. Aztán képzeld el, hogy visszamegy a bőrödbe.
- Nem is akarom, hogy visszajöjjenek!

Félórás próbálkozás után, sikerült annyira megnyugodnom, hogy elkezdhettük a vitorlabontást. Újabb félórával sikerült eltűntetni őket.
- Következőleg nem lesz ennyire fájdalmas! – mondta.
- Nem lesz következő alkalom, jó helyen vannak ott, ahol most vannak! – Erre csak megforgatta a szemeit, majd vizet engedett a kádba.
Beleültetett a kádba, letérdelt mellém, óvatosan cirógatta a bőrömet egy habos fürdőkesztyűvel. Még soha nem fürdetett meg senki. Olyan intim dolog volt ez számomra. Az egyetlen alkalom, mikor együtt zuhanyoztunk sem számított igazán annak, mert nem igazán magáról a fürdésről szólt a dolog. Áhítattal simogatott, kényeztetett. Alig ismertem rá. Pár órával ezelőtt még veszekedtünk, most meg… babusgat.
Feltűrte a köntöse ujját, kilátszódott az Őrzők tetoválása. Ugyanolyan volt, mint Rayé, és Luciané. Lehúzta a kezéről a kesztyűt, kezét a gömbölyödő hasamra helyezte.
- Devina?
- Hm? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem szeretném, ha a szülés után elköltöznél – mondta.
- Azt hiszem, én sem.

15.

A hetek csakúgy szálltak. Észre sem vettem, és már eltelt egy újabb hónap. November végén jártunk, az idő borzalmas volt. Egyfolytában szakadt az eső, ami nem is lett volna baj, de akkora viharok voltak, hogy amit a fenti világban hurrikánnak neveznek, az szelíd szellő ezekhez képest. A házat nem érhette baj, direkt úgy lett megépítve, hogy ezek a viharok ne tudjanak kárt tenni az évszázados épületben. Tucat varázslat védte, egy héttel ezelőtt jött el Wade, az egyik Őrző, hogy felújítsa a védelmezőket. Összefutottam én is a fickóval, és hogy őszinte legyek, nem tett mélybenyomást rám… Ijesztőnek tűnt, ha Aldent hittem eddig a legfélelmetesebbek, akkor visszaszívom. Ennek a pasinak elég volt csak ördögien²耀lmosolyodnia, és már futottam is a szobámba, hogy elbújjak az ágy alá. Rémisztő, felemás szemekkel rendelkezett, az egyik fűzöld volt, míg a másik arany. Ijesztő megjelenéséhez társult a körszakáll, és a tucatnyi fegyver, ami rajta lógott. Nem, tényleg nem a Harry Potterből jött elő… Amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a közeléből.
A következő hónap felfedezéséhez tartozott: Dantéval közös gyermekünk végre megfogant. Alig mertem hinni a szememnek, csináltam fél tucat gyorstesztet, de mindegyik a rózsaszín pluszjelet mutatta. A kezdeti örömöm hamar elszállt. Helyét átvette a félelem, az aggódás. Már nemcsak magamra kellett vigyáznom, itt növekedett bennem egy kicsi élet, aki tőlem függött. Annyi veszély leselkedett rám, és most már a picire is. Igaz, hogy nem történtek további merényletek szerény személyem ellen, de ez inkább tűnt vihar előtti csendnek, mint annak, feladták. Nem mertem elmondani senkinek sem, még Danténak sem, várni szerettem volna a hírrel. Két okból is. Egy: mi van, ha a tesztek tévednek, és mégsem vagyok várandós. Kettő: nem tudtam, hogy hogyan mondjam el. Ez az információ megváltoztatta volna a kettőnk viszonyát, amitől féltem. Szerettem a mostani állapotunkat, szenvedélyes hajnalok és reggelek – hisz éjszaka és nappal a dolgait intézte- , tüzes viták, majd kibékülések. A legtöbb dolgot megbeszéltük, nem voltak titkaink egymás előtt. Ettől féltem a legjobban, hogy majd megpróbál megkímélni a dolgoktól, és újra ott fogunk tartani, mint az elején. De ott volt egy másik érzés is bennem, el akartam dicsekedni vele, megosztani másokkal az örömömet. De ez első győzedelmeskedett a másodikon. Nem szóltam senkinek egy szót sem. Minden ugyanúgy folytatódott, mint előtte. Senkinek sem tűnt fel. Vagyis egy valakinek igen… Céline tudta. Nem mondott semmit sem, bölcsen hallgatott, de tudta.
Céline és Lilith karácsonyi lázban égtek, bár nem ünnepelték ezt az ünnepet. Mindenhová magukkal cipeltek, sok időt töltöttem New Orleans karácsonyi lázban égő üzleteiben, plázájában. Magamat megleptem egy naplóval, le szerettem volna jegyezni minden tapasztalatomat a terhességgel kapcsolatban, egy részletét sem akartam elhanyagolni. Vettem magzatvédő vitaminokat, és baba-mama könyvet. Persze, mindezt titokban.
Felsiettem a szobámba, egy internetes terhességi kalkulátorral számolgattam, körülbelül a nyolcadik hétben járhattam. Jó, mondjuk én könnyedén megfeledkeztem a menstruációmról, hisz nem a pontosságáról volt híres, de azért hamarabb is feltűnhetett volna a dolog… Olyan felelőtlen vagyok! Azóta, hogy rendeződtek a dolgaink Dantéval, már nem igen figyeltem erre oda.
Fellapoztam a könyvet, kinyitottam a naplót, és lejegyeztem az eddigi tapasztalataimat. Most, hogy kiderült, régebb óta vagyok várandós, mint gondoltam, iszonyat dühös lettem magamra. Rendszeresen szerettem volna vezetni a jegyzeteimet, de most megdőlt ez az elhatározásom. Jószerint, észre sem vettem semmit a testemben folyó folyamatokból. Szóval, az eleje egy nagy kihúzás lesz. Na, nézzük, mit tartogat a 8. hét.
Nos, ezen a héten ajánlatos orvoshoz menni. Na, jó, de kihez? Nem igazán akarództam visszamenni az emberi dokihoz, főleg így, várandósan. Lehet, hogy nem is úgy fejlődnek a halhatatlan magzatok, mint az emberiek! Semmit sem tudtam erről, és ez bosszantó volt. Keresnem kellett egy orvost, lehetőleg, aki tudott a világunkról, és a babák fejlődéséről.
Ezt meg is említettem Danténak, de nem szóltam semmit sem a terhességemről. Az ágyában feküdtünk, szokásos pózban. Én az oldalamon, ő pedig szorosan hozzám simulva. Fedetlen hátamat cirógatta, apró köröket rajzolgatott a bőrömre.
- Dante?– kezdtem.
- Hm?– búgta, miközben lágy csókot nyomott a nyakamra. Éles fogaival a bőrömet karcolgatta. Ez így… nem lesz jó. Elhúzódtam tőle, hátha így jobban tudok koncentrálni. Nem igazán jött be. – Igen?
- Ismersz halhatatlan orvost?– Értetlenül bámult rám. – Vagyis, olyat, aki tud rólunk.
- Értem, csak azon gondolkozom, hogy minek neked… – Hazudj, hazudj!
- Szeretném, ha egy olyan is megvizsgálna, hátha van valami rendellenességem…
- Devina, ugye, nem amiatt van ez, hogy a múltkor azt mondta, meddő vagy? Hülye voltam, és ingerült, nem gondoltam komolyan!
- Tudom, de most nem erről van szó. Csak a biztonság kedvéért– mosolyogtam rá.
- Hát jó, ha gondolod, holnap elmehetünk Connorhoz, ő szokta az Őrzőket is ellátni. Bostonban van a rendelője…
- Állj! Bocs, de én nem szívesen utazom annyit! – morgolódtam. Morcos képemre nevetni kezdett, mintha tudna valamit, amit én nem.
- Megmutatom az utazás másik formáját– mondta.
- És mégis mit? Remélem, nem egy kalapban fogjuk végezni, mint Bob és Bobek.

Nos, nem egy kalapban kötöttünk ki. Kiderült, hogy máshová is vezetnek átjárók, nemcsak New Orleans egyik garázsába, ahol rendszeresen meglátogattam a várost. Boston belvárosába vezetett az átjáró. Egy fekete Escalade várt ránk. Kivételesen nem hátulra ültünk, mint első közös utunk alkalmával, most a férjem vezetett, az anyósülésről bámultam a várost. Nem jártam még Bostonban, soha nem is vágytam rá. Nem vonzott igazán a hely.
Sok időbe telt, mire sikerült átvergődnünk a csúcsforgalmon. Dante bekanyarodott egy békésnek tűnő utcába, Beacon Hill egyik részébe, rítt róla, hogy a gazdagok negyedében voltunk. Téglaházak sorakoztak az utca két oldalán, fekete, fényes ajtókkal, kovácsoltvas kerítéssel. Magas fák szegélyezték őket, csak az előkertet lehetett látni. Dante leparkolta az autót az egyik hatalmas ház elé, majd leállította a motort.
- Megérkeztünk– mondta.
- Igen, meg.
Kiszálltunk a kocsiból, majd a kovácsoltvas kerítésnél lévő kaputelefon segítségével bejutottunk a főbejárathoz. A fekete, fényes ajtót két megtermett kőoroszlán őrizte. Alig értünk oda az ajtóhoz, már ki is nyílt. Egy falfehér, libériás inas jelent meg. Arcán kedves mosoly játszott, ahogy meglátta Dantét.
- Uram!–mosolygott az idős férfi a férjemre.
Végigvezetett minket a ,,házon”, ami enyhe kifejezés volt ránézve. Régi, viktoriánus stílusban volt berendezve, kifejezetten férfiasan. Az összes ablak el volt sötétítve, még a spaletták is be voltak csukva. Majd a pincelejáróhoz kísért. Rendelő az alagsorban? Érdekes… A falak kellemes zöldszínűek voltak, tájképek lógtak rajta. Fekete, bőrrel borított székek, kanapék voltak szorosan a falhoz húzva, közöttük asztalok, amiken prospektusok sorakoztak.
- Kérem, várjanak itt, amíg a gazdám végez!– mondta. Gazdám? A férfi gyors, hangtalan lépésekkel elment.
- Dante?
- Igen?– nézett rám.
- Szeretném, ha kint maradnál–kezdtem. Szólásra nyitotta a száját, de nem engedtem neki. – Kínos lesz, szóval, szeretném inkább egyedül intézni!
- Rendben, ahogy szeretnéd– Megszorítottam a kezét az üvegasztal fölött. Remélem, diszkréten fogja kezelni a doki a helyzetet, és ő sem fog hallgatózni. Nem szeretném, ha most derülne ki a dolog.
Dr. Connor Bromley és Dante rég nem látott barátként üdvözölte egymást. Connor magas volt, úgy száznyolcvan és százkilencven között lehetett, markáns arca, széles válla, és szőkésbarna haja volt. Mellesleg egy kicsit vámpír is. Soteriához és Theonéhoz képest neki nem hófehér, hanem gyönyörű karamellárnyalatú bőre volt. Váltottak pár szót, majd bekísért a rendelőjébe. Több ajtó nyílt a helyiségből, de mind be volt zárva. Én csak egy szülőágyat, és egy vizsgálószéket láttam. Megijedtem. A félelmem kiteljesedett, a vér a fülemben dobolt, meg sem hallottam, mit mondott Dr. Bromley. Féltem, hogy Dante mindent hall.
- Tessék? Elnézést, nem figyeltem oda- néztem bocsánatkérően a férfi felé.
- Nem kell félnie, elég sokan járnak hozzám.
- Gondolom, de nekem nem ez a bajom– húzódtam hátrébb. Jegesen elmosolyodott.
- A vámpírságom?– kérdezte.
- Dehogy! Atyaég, a komornyikunk is az! Hanem…–az ajtó felé mutattam,– Mindent hall?– mutattam az ajtó felé.
- Nem. Hangszigeteltek a szobák–felelte. Ó, nem lehet ekkora szerencsém!

Elmondtam neki, hogy miért is jöttem. Nem kérdezett semmit sem. Egy paraván mögött, deréktól lefelé levetkőztem, majd felfeküdtem a vizsgálóasztalra, bedugtam a lábamat a kengyelbe. Hüvelyi ultrahanggal megvizsgált, mindent rendben talált. Kérdéseket tett fel, majd meghatározta a baba születésének az idejét. Jól számoltam otthon, augusztus elejére voltam kiírva.

- Köszönöm!– mondtam.
- Ez a munkám, de… Nem szívesen hallgatom el az igazságot egy régi barátom elöl. Ha szabad kérdeznem, miért nem mondta még el neki?
- Még nem készültem fel rá. Tudja, az életem eléggé bonyolult. Minden sarkon ellenségek, és nem tudni, hogy mit hoz a holnap. Amíg lehet, szeretném titokban tartani.
- Értem. Nos, igen nagy szerencséje van, hölgyem, hogy nincsenek reggeli rosszullétei.
- Igen, tényleg szerencsés vagyok.

Elzártam a gondolataimat, próbáltam higgadtnak, gondtalannak tűnni. Csendben tettük meg a hazavezető utat, otthon sem beszéltünk többet. Vagyis ő próbálkozott vele, de én elég passzív voltam, egy idő után feladta.

***
A hetek csakúgy szálltak, a hasam meg kezdett gömbölyödni. Hamarosan el kell majd mondanom a dolgot…

14.

Drágáim!
Nagyon sok boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek!
Jó olvasást!;)


Még mindig vízszintes helyzetben voltunk, a lábam közt térdelt, a nyakamat cirógatta az ajkával. A takaró- és lepedőhegyek vettek körül minket, mindkettőnk haja kócos volt, ajkaink duzzadoztak a heves csókoktól. Újra belém döfött, fáradhatatlan szeretőnek bizonyult. Nem úgy, mint én. Pihegve dobáltam a kócos fejem a párnán, miközben férjem erős lökéseit fogadtam. A fejem alatt lévő puha párnába fúrta az arcát, hatalmas tenyerével a vállamnál fogva tartott egyhelyben. Határozott kopogás zavarta meg az együttlétünket, a jövevény nem várta meg a ,,Húzz, a jó büdös fenébe” szavakat, kivágta az ajtót. Dante egyből nyúlt a mellettünk lévő selyemkupachoz, rám dobta, majd éles morgással, káromkodva Lucian felé fordult.
- Mi van? Mit akarsz?!– vakkantotta testvére felé.
- Csak feljöttem megnézni, minden rendben van-e. Tudod, igazán döbbenetes volt az a jelenet a szalonban, és a lány kiáltásai sem voltak igazán kecsegtetőek – Elfordítottam az így is piros arcomat Lucianről, fel akartam tápászkodni, de még mindig bennem volt, a takaró alatt visszanyomott az ágyra. – Alden még mindig vár rád, és örülne, ha mielőbb lehúznád a segged, most pontosan idéztem. És nem kell félned, Ray elhúzott.
- Most, hogy ezt így elmondtad, eltűnnél?!
- Nem, még egy kicsit elnéznélek titeket…
- Zártkörű a buli– mondtam.
- Oh, a fenébe!– majd mosolyogva becsukta maga után az ajtót.
- Ezért meg fogom ölni!– morogta.
- Végül is jó, hogy jött, mert így kevesebb az esélye, hogy Ó-lábam legyen – nevettem, de Dante egy határozott csípőkörzésével eszembe juttatott egy fontosabb dolgot, a nevetésnél…
Fél órával később, nehézkesen járva ballagtam át a saját szobámba. Zuhanyzás közben sem hagytuk abba az üzekedést, nem bírtuk ki egymás közelsége nélkül. Dante túlméretezett szatén köntöse volt rajtam, imádtam érezni magamon a sötét, fűszeres illatot, ami átitatta az egész fekete anyagot. Egy törölközővel szárítgattam a hajamat, közben azon agyaltam, hogy hogyan ússzam meg a találkozást Dante barátaival. Nem sikerült valami jóra a belépőm… Biztos, ledér nőcskének tarthatnak. Még én is éreztem! A régi énem, biztos, hogy nem szaladgált volna, és hergeli a szexuálisan túlfűtött férjét. De már nem voltam a régi, sőt, teljesen újjászülettem, a tükör előtt állva vizsgálgattam az arcomat.
Az elmúlt hónapok fáradalmas megpróbáltatásai után, a szemeim alatt lévő karikák eltűntek, mintha nem is lettek volna. Hmmm, eddig nem értettem, hogy a barátnőim miért hajtogatják állandóan, milyen jó a szex, de most? Közelebbről megvizsgáltam az arcomat, a szemem és a bőröm csak úgy csillogott a boldogságtól! Csak az ülési szokásaimon kell majd változtatnom, egy bizonyos pontom minden lépésnél fájdalmasan sajgott… Nem is csodálom egy ilyen intenzív együttlét után.
Hajszárítás után kiválasztottam egy szolid, fekete ruhát, a hajamat felkötöttem szoros lófarokba. Most már muszáj lesz lemennem. Egy utolsó mély lélegzetet vettem, majd, mielőtt meggondolhattam volna magam, végigkapkodtam a virgácsaimat a folyosókon, és Célinének segítettem a vacsora készítésénél. Megtudtam, hogy vacsorára is maradnak a vendégeink, szóval biztos, hogy nem fogom tudni elkerülni a kínoz találkozást. Remek. Feltettem egy nagy fazék vizet forrni a tésztának, majd segítettem a sültnél. Céline tortát sütött, kettőt is, és nem zsúrtorta méretűek voltak. A vörös hajú szépség igen boldognak tűnt. Nem beszélt sokat, kiadta az utasításokat Bethnek és nekem, közben dúdolgatott, és mosolygott. Szinte biztos voltam, hogy tudja, ,,jóban” vagyok az unokájával. Jeremy jelent meg az ajtóban, éberen tekergett a konyhában, Beth fülébe sutyorgott valamit, majd eltűnt. Pár másodperccel később Beth is kisurrant utána. Érdekes. Lilith is megérkezett, segített nagyanyjának a torták dekorálásában. Önfeledten csacsogott, teljesen más személy volt, szinte nem is hasonlított a régi önmagára.
Mikor kimentem az étkezőbe virágokkal teli vázákkal, majdnem elejtettem döbbenetemben őket. Lucian tekergett az asztal körül, és terített. Na, jó! Ez megdobja a róla kialakított nézetemet. Elvette tőlem a vázákat, a tálalóra tette őket, majd a fülembe sutyorgott:
- Csukd be a szád, még a végén belerepül valami! – Majd mosolyogva elment.
Enyhén megráztam a fejem, hátha kimegy a kép a fejemből. Ez annyira nem illett a róla kialakított nézetembe! Jó értelemben. Egyébként is sejtettem, hogy jó ember ő, és nem csak a libidója irányítja, de ez…
Visszamentem a konyhába, de már nem tudtam elfoglalni magam semmivel sem. Beth visszatért, a haja enyhén ziláltan állt, a nyakán egy vöröslő folt jelezte, közelebbi kapcsolatba került egy vámpírral. A szeme élénken csillogott, ráadásul dúdolgatva vitte ki a tálakat az étkezőbe. Úgy látszik, ma mindenki remek hangulatban van! Nem voltam hozzászokva, egyedül Céline volt az, aki a legtöbbet mosolygott, de most? Mindenki olyan felhőtlennek tűnt!
- Devina, nem jössz? – kérdezte Lil.
- Ó, de igen, megyek – erőltettem magamra egy mosolyt. Remegő lábakkal haladtam az étkezőbe, hál’ Istennek még egyik férfi sem volt bent, Dante sem.

Leültem a szokásos helyemre, az asztalfő jobbjára, Dante mellé. Lil kihúzta a székét velem szemben, majd a hajával babrált, és velem beszélgetett, de nem bizonyultam jó partnernek ehhez. Aztán bejött az első Őrző. Lélegzetelállítóan vonzó volt, magas, kisportolt testén drága öltöny feszült. Sötét haját hátrafésülve hordta, élénk kék szeme szinte világított a dús, sötét pillák árnyékából. Megállt előttem, és egy csábító mosolyt villantott.
- Damien vagyok – mutatkozott be. Kezet nyújtottam felé.
- Devina – mondtam. A kinyújtott kezemet enyhén megszorította, majd lágy csókot lehelt a kézfejemre.
- Ha szab megjegyeznem, ön tényleg nagyon gyönyörű – bókolt.
- Köszönöm – hebegtem zavarodottan. Elengedte a kézfejemet, majd egy biccentéssel Lilith felé közeledett.
- Lily, drágám, olyan rég láttalak már!
- Túlságosan is rég! – Ölelte magához a férfit.
- És milyen csinos is vagy! – mérte végig a lányt.
- Jaj, hagyjál már! – Damien suttogott valamit Lilithnek, mire a lány vörösebb lett a hajánál is, majd erősen belebokszolt a férfi karjába.
A lány figyelmét lekötötte az érkező Daniel, már meg is feledkezett az előző udvarlójáról. Damien Célinét is hasonló üdvözlésben részesítette, majd helyet foglalt az asztal másik végén. Pár perccel később bejött a szobába, mint utóbb kiderült, Alden, Garrett, Lucian és Dante. Alden hűvös, visszafogott magatartása előcsalta belőlem a zárkózottságot. Ibolyakék szemei nem tükröztek érzéseket, arcáról sem lehetett leolvasni semmit. Nyakán végződő mély sebhely tette félelmetessé a megjelenését. A fehér ing, amit viselt, jól látatta a sebhelyet, meg sem próbálta elrejteni. Ugyanúgy fogadott, mint Damien, finom csókot lehelt a kézfejemre, bemutatkozott, majd Célinét és Lilt is hasonlóan fogadta, aztán leült Damiennel szembe. Garrett Damiennel hasonlatos fogadtatásban részesített, örült nekem. Napbarnított bőre volt, szőkés, enyhén hullámos haja a válláig ért. A vérfarkasokra jellemző, jég kék szemekkel, és fekete, karmos kézzel rendelkezett. Egyáltalán nem ijedtem meg tőle.
A vacsora legnagyobb meglepetésemre kellemesen zajlott, nem jött fel a kis ,,kalandunk” Dantéval. Főleg Damien és Garrett érdeklődött felőlem, Alden el volt a saját világában. Nem vett részt a beszélgetésekben, néha szólt közbe, vagy ha kérdezték. Mégis, a jelenléte nyomasztóan hatott rám. A vacsora végén ő távozott a leghamarabb, pár mondatot eldörmögött Danténak, nem érettem nagyon. Damien és Garrett egyszerre mentek el, majd Lucian, Daniel Lilith-tel.
Dante és én segítettünk leszedni az asztalt. A konyhából jöttünk vissza, a folyosók gyér megvilágításában bizseregni kezdtem férjem közelségétől. Hirtelen magához húzott, és szenvedélyes csókban részesülhettem. Kihúzta a hajgumit a hajamból, majd az öklére csavarta a hajamat. Egész este rosszallóan nézte, hogy össze van fogva.
- Utálom, ha felkötöd… - morogta a vállgödrömbe.
- Sajnálom, de borzoltad össze! Úgy néztem ki, mint egy oroszlán.
- Ma éjszaka nem leszek itthon – folytatta, közben apró csókokkal ajándékozta meg az érzékeny bőrfelületet. Megdermedtem a szavaira. Már megint nem lesz itt. Elhúzódtam, és tovább haladtam a szobám felé. –Most meg mi ütött beléd?! – jött utánam.
- Az égvilágon semmi! – morogtam.
- Te is tudod, hogy nappal a démonok nem olyan tevékenyek, mint este.
- Bocs, én nem ezt tapasztaltam. Ha ilyen vagy inaktív állapotban, kíváncsi lennék milyen vagy aktívan. Huh, a mindenit!
- Én nem így értettem. Egyébként meg, ha attól félsz, hogy megcsallak, nagyon nem akartam tovább feszegetni ezt a témád, de, mint tudod más nőkkel nem tudok már együtt lenni.
- Attól, hogy még nem áll fel, simán el tudsz lenni velük, saját kézből tapasztaltam.
- Devina! – Érdekelt, becsaptam előtte az ajtót, kulcsra zártam. – Devina, a rohadt életbe, nyisd ki azt az átkozott ajtót, ha veled beszélek! – dörömbölt a túloldalról.
- Nem, nem beszélsz velem, hanem kiabálsz!
- Ha nem csaptad volna rám, nem tartanánk itt – folytatta ugyanabban a hangnemben.
- Menj innen!

Nem kellett kétszer mondanom, nem volt az a könyörgő típus. Rosszul is esett, kicsit még hízeleghetett volna…
Morgolódva készülődtem a lefekvéshez. Zuhanyzás után a hajamon töltöttem ki a mérgem, téptem a hajkefével, nem törődve a fejbőröm sajgásával. Felvettem egy kényelmes pizsamát, úgy sem számítottam éjszakai látogatóra. Bebújtam az ágyba, és olvasni próbáltam, sikertelenül. Tombolt bennem a méreg, csakúgy, mint odakint a vihar. Ezt utáltam az Alvilágban, ritkán sütött a nap, állandóan borús, viharos volt az idő. És sötét volt a szobában. Mindig is féltem a sötétben. Felkeltem, elhúztam a nehéz függönyöket, hátha a vihar elmúltával besüt a hold. De nem akart elmúlni. Mikor sikerült elbóbiskolnom, mindig felébresztett az ablakom előtti fa ágainak karistoló hangja. Borzalmas volt. Ránéztem az órára: még csak egy óra múlt. Megpróbálkoztam a bárányszámolással, sikertelenül. Fél órával később a Dantéval közös szobánk ajtaja kinyílt, és egy sötét árny tartott az ágy felé. Megmarkoltam a párnám alatt tartott tőrt, amit még a férjemtől kaptam, és vártam. Ha támad, simán el tudom intézni. De nem bántott. Megkerülte az ágyat, és a takaróm alá siklott. Magához húzott, ágaskodó, kemény vesszője a fenekemhez szorult.
- Máskor kevésbé látványosan markold meg azt a tőrt! – suttogta a fülembe.
- A francba! – sziszegtem.
- Ugye, tudod, hogy jól felhúztad az agyamat, hm? – kérdezte évődő hangon, cseppet sem hangzott már ingerültnek.
- Ez volt a célom, és be is vált. Itt vagy mellettem!
- Te kis hamis! – Maga alá fordított, majd forró pillantásával lángra gyújtotta az érzékeimet. – Ha tudtad, hogy visszajövök, miért nem vagy már meztelen? – kérdezte vontatottan, közben elkezdett kihámozni a pizsamából.
- Ki mondta, hogy szeretkezni akarok? – Arcán döbbenet virított, hangosan kifújta a levegőt, majd mellém gurult.
- Sajnálom – mormolta összeszorított fogakkal. – Elfelejtettem, hogy fájhat még neked.
- Semmi baj. Mit csináltál éjszaka?
- Végigjártam New Orleans összes lebuját, és vállalkozó szellemű hölgyekkel henteregtem – felelte vállat vonva.
- Gondoltam.
- És te?
- Én sem voltam rest, felkerestem Jeremy szobáját. Szerinted mitől vagyok kifáradva?
- Hagyd abba, féltékeny leszek.
- Lehetsz is!
- Főleg, hogy Jeremy végig velem volt.
- A fenébe! – zúgolódtam. Tudtam, hogy csak viccelt a nőkkel kapcsolatban, de azért féltékeny voltam, ő meg végig tudta, hogy nem is volt Jeremy.
- Egyébként is, mindenki tudja, hogy az enyém vagy! – mondta.
- Tessék?! Ezt, hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Ha bárki hozzád ér, ismeri a következményeit – Szavainak brutáliságának meg kellett volna rémítenie, de nem így történt. Sőt, hízelgett. Közelebb húzódtam hozzá, fejemet széles mellkasára hajtottam. – Csak az enyém!

13.

Ajánlom ezt a fejezetet MoOának, Nagyon sok boldog születésnapot kívánok drága MoOám! :)

Leültem az ágya szélére. Fel-alá járkált, az őrületbe kergetett ezzel. A szemem egy idő után golyózni kezdett, és inkább a falon lévő tájképet kezdtem fixírozni. Nem szólalt meg. Néha rám nézett, mintha tőlem várná a magyarázatot. Egész teste feszült volt, egy izom vadul lüktetett az állán, szemei sötéten fénylettek, elvesztem bennük. Olyon volt, akár egy feketelyuk. Zuhanytól nedves hajába dúrt, mintha onnan merítene erőt.
- Tudod, ha megengedted volna, hogy elolvassam az írást, akkor már sokkal okosabb lennék. Ezzel a járkálással egyikünk sem jut előrébb, mondjuk csak te, hamarabb elszédülsz tőle­­ próbáltam feldobni a fagyos hangulatot. Egy hangos morgás volt a válasz a próbálkozásomra. – Na jó, majd ha nem kell Dr. Dolittle, hogy megértsem mit akarsz mondani, szólj. Addig is… - Elindultam a szobámba, hangosan becsaptam az ajtót. de mielőtt kettőt pisloghattam volna Dante robogott be rajta, és szintén bevágta a szerencsétlen ajtót, hogy csak rezgett utána. Elkapta a karomat, majd hadarni kezdett.
Alig fogtam fel belőle valamit. Mikor végzett mondandójával, hangosan kifújta az addig benntartott levegőt. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, a lényeget megértettem belőle.
Lassan leengedte a mellkasom előtt összeszorított karomat. Finoman megdörzsöltem, észre sem vettem, hogy milyen durván markolt meg.
- Nem szólsz semmit? – törte meg a feszült csendet.
- Ehhez most mit szóljak? – kérdeztem értetlenül. – Nálad nagyobb ökröt még életemben nem láttam. Pedig elhiheted, hogy sok mindent éltem már át. De, te, te viszed a pálmát! Tudod, azt hittem, hogy valami nagyobb horderejű dologról van szó.
- Hidd el, ez elég nagy ,,horderejű”dolog, főleg nekem – morogta.
- Hány éves is vagy? – kérdeztem.
- 112, de ez most, hogy jön ide? – nézett rám értetlenül.
- Wow, én 36. Tudtommal nekem kéne fennakadnom azon, hogy nem élhetek már mással, az egész halhatatlanságomat veled kell letöltenem, egy vén papával, nem, te azon vagy kibukva, hogy százvalahány év alatt nem élhetted ki magad eléggé más nőkkel, és most velem kell beérned. Sajnálom, barátom, ilyen az élet! Szívás! – Kezdtem már nagyon begurulni. Még ő van felháborodva! Teszek rá, tudtommal ő keresett meg engem, és ő ragaszkodott a lelki társas izé megpecsételéséhez, a házassághoz. Élhettünk volna, mint Marci hevesen, külön földrészen, de ő nem! Most visszakapja!
- Tessék?! Nem, nem ez a baj…
- Hanem? Ne aggódj, az Őrzős dolgaidba sem fogok beleavatkozni, azt csinálsz, amit akarsz! – kiáltottam hisztérikusan. Életemben nem voltam ennyire paprikás. Jó, talán akkor, amikor széttépte az ágyneműmet a párizsi lakásomban, de az szelíd kis szellő volt, a mostani hurrikánhoz képest, ami fortyogott bennem.
- Ennek igazán örülök.
- Örülhetsz is! Ahogy megszületik a gyerekünk, el akarok költözni, jó messzire innen! Nem akarok egy percnél tovább sem itt maradni! – zúgolódtam tovább. Kibújtam az ajtó és a teste közül, majd a szoba túlsó végébe menekültem. Nagyon nem jó a közelében lenni, amikor kitör belőle a düh. Már így is alig bírtam elviselni a közelségét.
- Ha egyáltalán megszületik! – grimaszolt. Tekintete, ha lehetséges, még jobban eltorzult a méregtől.
- Tessék? – sikkantottam hisztérikusan. Ezzel meg mit akar mondani?
- Úgy, hogy még mindig nem estél teherbe!
- Ez egy hosszadalmas folyamat – motyogtam. Lehet, hogy tényleg baj van?
- Amennyit mi üzekedtünk a három hónap alatt, már egy egész római légiót kellett volna szülnöd! – Szavaira megmerevedtem. Hogy tud ennyire kegyetlen lenni? Szavai úgy martak belém, akár egy kígyó az áldozatába. Megembereltem magam, visszavettem magamra a ,,tomboló” álarcomat, nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak a szavai. Felkaptam az első tárgyat az asztalról-történetesen egy Tiffany lámpát-, majd teljes erőmből hozzávágtam. Sajnos nem talált célba. Az ajtónak csapódva széttört.
- Semmi bajom, ahogy azt te is tudod! Voltam orvosnál, aki mindent rendben talált- ordítottam. - Lehet, hogy a te játékosaiddal vannak problémák, talán gyorsabbnak kéne lenniük… - vágtam vissza. Ahogy láttam, ő is sérelmezte a szavaimat. Tekintete zavart lett, de gyorsan összeszedte magát, és újult erővel kezdett támadásba. Az éjjeliszekrényről rózsástól felkapta az egyik antik vázát, majd direkt elvétve a célt elhajította. Csörömpölve hullottak a földre a porcelándarabok, a virágok megtört katonaként, sérülten feküdtek a földön. Kikerekedett szemekkel, magyarázatot várva bámultam a férjemre, aki csak megvonta a vállát.
- Ha te dobálhatsz, akkor én is! – végül is logikus…. De így már nem volt élvezetes a tárgydobálós játék.
Letettem a kezemben lévő bögrét. Nagyot szusszantottam, majd dobbantottam. Ő is észrevehette a változást, de azért óvatosan, vigyázva, nehogy újrakezdjem, közeledni kezdett felém. Mikor már csak pár lépés választott el tőle, kitértem előle, átvetettem magam az ágyon, majd az ajtóhoz rohanva, feltéptem azt, majd végigszaladtam a folyosókon. Hallottam Dante dübögő, gyors lépteit mögöttem, majd megéreztem a karját a csípőm körül. Felsikoltottam, próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam.
Nekidöntött a lépcsőforduló alatt lévő falnak, majd vadul csókolni kezdett. Éhesen szívott magába, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Durván csókolt, miközben megpróbálta lehúzni a ruhám cipzárját hátul. Nem sikerült neki. Dühödt morgás kíséretében elszakította a vörös nyári ruhám egyik pántját. Elhúzódtam tőle, vadul dobogó szívem ki akart esni a helyéről, a légzésem nem akart csillapodni. Őrült ötletem támadt, ami igen fájdalmasnak tűnt mindkettőnk számára. Meglendítettem az öklömet és arcon vágtam, majd teljes erőmből futni kezdtem a szalon felé, hogy elérjem a terasz, vagy a bejárati ajtót.
Nem eredt egyből után, adott egy kis előnyt. Hallottam a lépcső alól jövő hangos nevetését, majd mikor lekanyarodtam a szalonhoz vezető folyosóhoz, meghallottam erős, gyors lépteit. Hátranéztem, de nem volt ott. Lassítottam, gyanakvóan lestem be a következő sarkon, nem láttam semmi különöset. Értetlenül álltam, de aztán vállat vonva, a szalon felé kezdtem futni. A ruhám széttépet felét a vállamhoz szorítva értem el az úti célomat. Majdnem orra buktam, amikor megláttam az öt férfit. De aztán sikerült megőriznem az egyensúlyomat. Huszonöt kíváncsi szem szegeződött rám. Kettőt felismertem közülük, Rayt és Luciant, de a többit még életemben nem láttam. Elpirultam, ahogy megértettem, mit bámulnak annyira. Igen zilált lehettem, a ruhám fele cafatokban lógott rajtam, az ajkam csókoktól duzzadt.
Aztán megváltozott a testhelyzetem, hirtelen a földön kötöttem ki, hangos sikollyal konstatáltam, hogy Dante rám talált. Ő még nem vehette észre a vendégeinket, vagy csak nem törődött velük. Teljes testével betakart, éreztem növekvő vágyát a hasamnak nyomódni. Kemény szerszámához préseltem magam, összekulcsoltam a lábaimat a derekán.
- Hé, haver, ha lehet, ezt ne itt folytassátok, Ray, mindjárt neked fog ugrani! – szólt egy mély hang. Dante egyből felkapta fejét, és a hang irányába fordult. Én inkább Dante vállgödrébe fúrtam égő arcomat. Férjem elmormolt egy káromkodást, majd felemelt a padlóról, és kisietett a szalonból.
- Ezért meg fog ölni téged! – kuncogtam.
- Az biztos – mosolygott. Lehajolt, és megcsókolt. Lágyabban a szokottnál, majd’ elolvadtam tőle.
Felvitt a szobájába, majd mikor elértük az ágyat, durván lelökött a közepére. Felháborodva másztam át rajta, de nem értem el a padlót, Dante visszarántott a lábamnál fogva. Erősen megkapaszkodtam az ágytakaróban, ami persze nem ért semmit sem, lerántottam az ágyról, ahogy egyre közelebb kerültem a Vadászomhoz. Mikor már megint alatta feküdtem, és gyönyörsikolyokat csalt elő belőlem a csodálatos ujjai közreműködésével, újra meglegyintettem az öklömet, és megint csak lekevertem neki egyet. Fájón tapogatta az állát, addig én felpattantam, és az ajtó felé kezdtem rohanni. De elvágta az utamat, és kénytelen voltam irányt változtatni. Megint megkerültem az ágyat, olyan voltam, mint egy vadállat, akinek hamarosan eljön a vég. Remélhetőleg az enyém gyönyör formájában fog bekövetkezni.
Kezdte megunni a körbe-körbefutkosásomat, mikor újra az ágy felé vetettem magam, rám dobta az ágytakarót, mire a nehéz bársony lenyomott az ágyra. Prüszkölve löktem le magamról, nem láttam semmit, csak a szőke hajzuhatagomat, ami az arcomba hullott. Majd, mikor sikerült eltávolítanom a látómezőmből a szőke tincseket, Dante öntelt vigyorával találtam magam szembe.
Lelökte rólam a nehéz bársonyt, fölém tornyosult, beterített hatalmas, izmoktól duzzadt testével. A két kezemet lefogta a fejem felett, nehogy még egyszer rám jöjjön a futhatnék. Erős combjával szétterpesztette az enyémeket, nem tudtam megmozdulni. Akármennyire kiszolgáltatott volt a helyzet, élveztem. Ficánkolni kezdtem, kidomborítottam a hátamat, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, Letépte rólam a ruhámból megmaradt lenge, vörös anyagot, majd ajkaival becézte a felhevült bőrömet.
- Ha megint megütsz, hidd el, megbosszulom! – ebben teljesen biztos voltam. A bensőm egy része erre vágyott, kiáltotta, hogy ,, Üsd meg!”, hogy mennyire vágytam én arra a bosszúra. Nyöszörögni kezdtem a szavaira. – Tetszik ez a lehetőség, igaz? Csak rajta, kicsim, üss meg! – És Isten látja lelkemet, megtettem! Gonosz mosoly terült szét az arcán, durván megcsókolt, majd a mellkasom fölé tolta a melltartómat. Úgy bámulta a domborulataimat, mintha csodát látott volna. – Elengedem a karodat, ne csinálj semmi ostobaságot – figyelmeztetett.
Megmarkolta mindkét halmot, a mellbimbóim fájón lüktettek az enyhülésért.
- A fenébe! – zúgolódott felettem.
Éhesen vette ajkai közé a sajgó bimbót, majd szívni kezdte. Teljes súlyával rám nehezedett, de nem zavart, minél közelebb akartam érezni magamhoz. Másik mellemet a kezével cirógatta, közel kerültem az eksztázishoz, de az utolsó pillanatban abbahagyta. Ez volt tehát a bosszúja. Remek, kellett nekem ráhallgatnom! Addig-addig játszotta ezt velem, míg elkezdtem neki könyörögni.
- Ó Istenem! – nyüszítettem.
- Már késő az imádkozáshoz, édesem! – morogta ördögien.
Egy utolsó csókot lehelt az érzékeny halomra, majd feltérdelt fölöttem. Föltornáztam magam, már alig bírtam magammal, magamban akartam érezni őt, akartam, hogy kitöltsön! Kikapcsoltam az övét, majd a gombokkal vacakoltam, de aztán sikerült. Türelmetlenül rángattam le róla a farmert és az alsónadrágot. Meg akartam markolni, én is kínozni akartam, ahogy ő engem, de Dante elkapta a markomat, lágyan a tenyerembe csókolt.
- Nem, cicám, most nem!
Csalódottságomban nyüszítésre emlékeztető hangot adtam ki, de eszembe jutott valami. Ha el akarja rontani ezt az alkalmat is azzal, hogy több kételyt hagy bennem, azzal hogy nem vetkőzik le, melléfogott. Megmarkoltam az ingje gallérját, lehúztam magamhoz, majd a szokottnál hosszabbra hagyott körmeimet az ing kényes anyagába vájtam a hátánál, és végigszakítottam. Fel sem fogta, hogy mi történt, tovább ingerelte a testemet. Lehet, hogy csak én fújtam fel a dolgot? Nincs is itt semmiféle rejtély? Az ing nem volt begombolva az ujjánál, könnyedén lerángattam róla a vékony anyagot. Felpattant rólam, levette magáról a maradék ruhadarabokat, majd visszafeküdt rám.
- Nem tudok tovább várni, Devina! – hörögte. Nem, nem, én sem akartam tovább húzni az időt. Rám nehezedett, majd egy határozott lökéssel belém nyomult. Úristen! Gyönyör hullámzott végig rajtam, begörbítettem a hátamat, hozzádörzsöltem a csípőmet, többet akartam. Megmarkoltam a hátát, és valami furcsát éreztem. Végigsimítottam a hátán, keresztben mély barázdákat fedeztem fel. Megdermedt fölöttem. Csípőjének erőteljes, pumpáló mozdulatai abbamaradtak.
- Dante? – Megrázta a fejét, majd egy erőteljes lökéssel mindkettőnknek elhozta a megváltást.


Némán feküdtem a mellkasán, lusta köröket rajzolgatott a bőrömre, vagy éppen a hajammal játszott. Nem mondott semmit sem. Én pedig nem kérdeztem. Élveztem a közelségét, a testéből áradó férfias erőt. Még közelebb bújtam hozzá. Furdalt a kíváncsiság, és már nagyon untam, hogy nem mond semmit sem. Már jó ideje feküdtünk így, mikor már nem bírtam tovább ezt a csendet. Nem a szokásos, szeretkezés utáni elégedett némaság volt, ez valami nyomasztó, sűrű, ami beszipolyoz és megfojt.
- Ha akarod, nem kell elmondanod.
- Köszönöm, hogy megengeded, hogy válasszak – válaszolta gúnyosan.
- És persze, kicsit sem vagyok kíváncsi – tettem hozzá. Felhorkantott.
- Ez a legfőbb vágyad jelenleg, hogy megtudd, mi történt.
- Nem, igazából egy nagy adag jégkrémre vágyom, de ez is megtenné.
- Éhes vagy? – kérdezte. Egyből ugrásra kész volt, felült az ágy szélén.
- Várhat még – vontam vállat. Az egész hátát beterítették a hegek, mélyek voltak, hálószerűen szétterülve a bőrén. Mögétérdeltem, és megérintettem az egyiket. Megfeszült az érintésemre. Legyen átkozott, aki ezt tette vele! Végigcirógattam az egész hátát, majd lágy csókokat leheltem rájuk.
- A nagybátyám.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Ivan tette a szüleim halála után. Egy időre ő vett magához minket, és Lucianön és rajtam élte ki a haragját.
- Ez borzasztó! – suttogtam. – Annyira sajnálom! – közelebb húzódtam, hátulról átöleltem.
- Tennem kellett volna valamit, akkor!
- Gyerek voltál, nem csinálhattál semmit sem! – Finoman visszahúztam az ágyba, szorosan hozzábújtam, és magunkra húztam a takarót. Éreztem, hogy eltűnik a testéből a feszültség.
- Sajnálom, hogy bántottalak! – mondta egy idő után.
- Mikor? – kérdeztem értetlenül.
- Amikor azt mondtam, meddő vagy.
- Konkrétan nem ezt mondtad, de, oké. Én pedig azt, hogy steril vagy.
- ,,Konkrétan nem ezt mondtad, de oké” – ismételte az előbb elhangzott szavaimat. Kezdjük tisztalappal.
- Rendben. Nincs több hazugság, aprócseprő titok, rejtély. Mindent elmondasz nekem, akár félsz a reakciómtól, akár nem. Nőből vagyok, lehetek szeszélyes, és kiismerhetetlen!
- Én pedig férfiból, nekem pedig lehetnek titkaim, nem? Ha már itt tartunk…
- Oké, akkor a NAGY és FONTOS dolgokat mondjuk csak el.
- Például, hogy kívánlak? – kérdezte.
- Igen, ahogy érzem ez tényleg NAGY és FONTOS!


Huh, remélem mindenkinek tetszett, kivételesen egész nap írtam a dolgot, rengeteg variáció készült, remélem nem túloztam el a dolgokat, és minden jó lett! :) Ezer bocsánat a késésért, ezért nem tette bele gonosz befejezést! :)

12.

Hello! Meghoztam a fejezetet, de nem úgy lett, ahogy elterveztem. Itt még nem derülnek ki a titkok, várni kell rá még. :)
Jó olvasást!

Másnap a könyvtárban töltöttem az időm nagy részét, kerestem valamit, ami utalhat arra, hogy miért pont ő és én lettünk a ,,kiválasztottak” a tenyészállat címre. Ez volt az első olyan rejtély, amit ki kellett derítenem. Ez volt az alapja az összes többinek– legalábbis szerintem. Átlapoztam több száz éves könyveket, jegyzeteket. De semmi. Semmi apró kis morzsa. A porallergiám kezdett kialakulni, miközben nem haladtam semerre. Korán kezdtem a kutatást, hogy senkivel se találkozzak össze. Mikor nem találtam semmi használhatót, csalódottan fújtam visszavonulót. A konyhába érve megtorpantam. A hűtő tetején álló lejátszóból Tina Turnertől szólt a ,,The Best”, amit Céline egy tejszínhabos flakonba énekelt. Felhúzott szemöldökkel hátráltam, nem akartam zavarni az ,,előadását”, amit a csatasorba állított élelmiszerek– név szerint egy üveg baracklekvár, liszt, egy narancs, és narancslé,– ,,figyeltek”. Mindegyiknek mosolygós arcot rajzolt, észre sem vette, hogy ott jártam, vagy csak nem akart tudomást venni róla. Mosolyogva lépdeltem a konyhából, a fejemet csóváltam, és próbáltam kitalálni a következő lépésemet. Azt már tudtam, hogy akármilyen nehéz is lesz, de ellenállok Danténak, addig míg meg nem tudom, hogy mi történik körülöttem. Sajnos, ez igen nehéznek bizonyult, mivel drága férjem az egész napot itthon töltötte. Igaz, még nem láttam, még ki sem jött a szobájából. Biztos jól kifárasztotta az éjszakai partnere…, aki nem én voltam. A féltékenység majd’ megőrjített, utáltam ezt az énemet. De, vajon mitől váltam zöldszemű szörnnyé? Mostanában egyre gyakrabban éreztem ezt, és kezdett idegesíteni, hogy nem kezelem jól ezt az ügyet. Mintha azt mondtam volna a kezdet kezdetén, hogy nem érdekel, ha szeretője van. Egy élettel ezelőtt volt. Azóta megváltoztak a dolgok.

- Ó, Devina!– nyílt ki a folyosón az egyik ajtó. Lucian. Már csak ő hiányzott a boldogságomhoz.
- Hello!– köszöntöttem egy erőltetett mosoly kíséretében. Szerettem a fickót, de nem akkor, mikor úgy mér végig, mintha pucéran állnék előtte. Ráadásul ehhez társult a kaján vigyora, ami egy kanos kandúrmacskáéhoz hasonlított, mindig az arcán volt, ha a közelében voltam. – Segíthetek valamiben?– kérdeztem.
- Hát, arra, amire gondolok, igen, de Dante kiherélne.
- Akkor, jobb, ha még gondolni sem gondolsz rá, mert csak a jobb kezedet kaphatod.
- Bal kezes vagyok, azzal jobban szeretem– kacsintott rám, zöld szeme szinte izzott.
- Hagyjuk– ráztam a fejemet, közben elindultam a folyosón a társalgó felé.
- Nem, ne, ez jó téma. Főleg reggeli előtt. Ugye, csatlakozol hozzám?– Annyira furcsa volt ettől a talpig bőrbe öltözött férfitól ez a kifinomult beszéd!
- Már reggeliztem– füllentettem.
- Hazudsz!– karon ragadott, és a terasz felé vezetett, ahol már meg volt terítve a reggelihez. Az egyik olyan ritka nap volt, amikor nem volt borult az ég. Leültem az egyik székre, amit Lucian húzott ki. Ő is helyet foglalt velem szemben. – Többet kéne enned, így elég nehéz lesz teherbe esned.
- Milyen szakértő vagy a témában!– húztam el a szám. Majd pont vele fogom megbeszélni ezt. Öntöttem egy pohár narancslevet, miközben a tavat figyeltem, majd Lucianre fordítottam a figyelmemet. A napsütésben sötét tincsei közt felfedeztem a vörös egyik sötét árnyalatát, olyan volt, mintha melírozták volna. De persze a természet csodás ajándéka volt, mint a sötétzöld szemek, amikbe arany pettyek fénylettek.
- Azt nem mondanám, de a kivitelezésében igen. Ráadásul, ha tovább vékonyodsz, nem fogsz tetszeni. Új bálvány után kell néznem.
- Bálvány?– fintorogtam. A tányéromra pakoltam egy kisebb fürt szőlőt, epret. Ellenben velem, Lucian igen gazdag szendvicset készített, minden földi jóval, ami csak az asztalon volt. Összeráncolva bámultam rá, mikor mogyorókrémmel kente meg a főleg húsból álló reggelit. – Komolyan gondoltad?
- Teljes mértékig. Ne mondj semmit, míg meg nem kóstolod! Egyébként, egy egész napos túrához kell a kalória.
- Hát, ez úgy néz ki, mint egy bulimiás reggelije. Kösz, de kihagyom.
- A te bajod, ennél istenibb kaját…
- Jó étvágyat!– mondtam mosolyogva. Gyors elpusztítottam a tányéromon lévő gyümölcsöket, majd hallgattam Lucian fecsegését. Többet beszélt, mint a legtöbb barátnőm. Mindenről, amit csak el lehet képzelni. Örültem neki, az elmúlt hetekben most éreztem a legfelszabadultabbnak magam. Szokatlan lelkesedéssel válaszoltam meg minden kérdését, vagy éppen én kérdeztem tőle. Főleg az Őrzőkről. De aztán rátértünk egy kellemetlenebb témára…
- Mi történt közted és Dante között? Olyan vagy, mint egy zombi.
- Kösz, ez jól esik. Az önbizalmam a mínuszok felé közeledik…– És tényleg. Nem esett jól ezt másoktól hallani, főleg nem egy férfitól, aki félistennek tűnt a reggeli napfényben.
- Na?
- Semmi, miből gondolod, hogy gond lenne?– kérdeztem hüledezve.
- Nem nehéz észrevenni. Mit követett el?– Vagy inkább mit nem… – Ki kell tekernem a nyakát?
- Nem, nem kell. Majd megoldom egyedül.
- Gondoltam, ha kellenek tanácsok, akkor szívesen ellátlak egy-két ötlettel– arcán megvillant a rájellemző huncut mosoly. – Tudod, hol van a szobám, bár, jobban tetszene, ha más miatt látogatnál meg…
- Hagyd abba! Kezdtem jobb véleménnyel lenni rólad, de elrontottad. Továbbra is fenntartom az eddigi titulusodat– mondtam.
- Hogy egy ellenállhatatlan, szexis, okos és fazon vagyok?– kérdezte évődő arckifejezéssel az arcán.
- Hát, én a beképzelt, egoista, soroljam még?– Bár nem tudtam volna, hisz, nem ismerem elég jól ahhoz, hogy tágabb véleményt nyilvánítsak róla.
- Hmmm, van benne valami, de bővítsd ki az én felsorolásommal is–mondta, miközben a szőlőből szemezgetett. Beth közben elvitte a tányérokat és poharakat. Kezdtük,,megkedvelni” egymást, ami túlzás volt, hisz naponta vívtunk szócsatákat, de azért jobb volt a viszonyunk, mint az első napon.
- Hozhatok még valamit?– kérdezte Luciantől, láthatóan nem foglalkozott velem.
- Köszönöm, nem, Devina?
- Nem, köszönöm– erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Beth után én is távoztam.

A szobámba mentem és vártam. Hallgatóztam, hogy felkelt-e már Dante, át akartam kutatni a szobáját. A könyvtár-dolgozó mindenegyes négyzetcentiméterét átkutattam már, és sehol semmi! Már csak a szobájában bízhattam, vagy abban, hogy esetleg ő árulja el-, amit nem tenne, hisz akkor már elmondta volna már. Leültem a laptop elé. Megkerestem a halhatatlanok egyik titkos oldalát, amire pár nappal ezelőtt találtam rá. Különleges írásjeleket használtak rajta, amit érdekes módon értettem. Bepötyögtem egy jelszót, amit Dantétól lestem el, majd keresgélni kezdtem. Régi feljegyzések között nézelődtem először, de nem találtam semmit sem. Aztán beírtam a keresőbe különböző címszavakat, mint például ,,angyali legendák”, ,,angyalok és démonok”- erre a verzióra Dan Brown könyvét adta ki, és Wikipédiás cikkeket. Nem lettem sokkal okosabb. Egy óra múlva meghallottam Dante ajtajának a nyitódását, majd csukódását. Toporogva vártam még pár percet, majd a közös szobánkon át átsurrantam hozzá. A kastély legtöbb szobája ugyanolyan volt, ez alól Céline szobája volt kivétel, plusz Luciané, ahová be nem tenném a lábamat. Színekben különböztek csak, például ez: itt a sötét színek uralkodtak. Nagy, mahagóni bútorok terpeszkedtek a helyiségben, a falak sötétzöldre voltak mázolva. Meggyújtottam az asztalon lévő lámpát, majd kutakodni kezdtem. Kihúztam az asztal fiókjait, áttúrtam a fiókok tartalmát, de nem volt bennük semmi érdekes. Egy-két üzleti üggyel kapcsolatos irat, feljegyzések küldetésekről satöbbi. A gardrób felé vettem az irányt, hátha van valami széfszerűség, ahol a fontosabb dolgait őrzi. Ahogy kinyitottam az ajtót, szembetaláltam magam egy hosszú polccal, ami tele volt különböző fegyverekkel. Katonás sorokba rendezve feküdtek a polcon. Surikenek, apró kések, tőrök, kardok, pisztolyok, nyílpuskák sorakoztak. Alattuk töltények voltak felpakolva. Wow, na igen. Van, aki cipőket gyűjt szenvedéllyel, és van, aki a fegyvereket. Benéztem e polcok, fogasok mögé, és megtaláltam, amit kerestem. Egy dobozban ráleltem egy régi pergamenszerűségre, amin a halhatatlanok nyelvén állt valami szöveg. Nem akartam itt elolvasni, megfordultam, hogy kimenjek, de döbbenten konstatáltam, hogy egy széles váll, és izmos mellkas állja el a kijáratot. Kikerekedett szemekkel bámultam döbbent férjem arcába, aki beljebblépett. Eldugtam a lapot a hátam mögé.

- Mit csinálsz itt?– kérdezte vádlón.
- Öhm…– gyors pillantást vetettem a mellettem lévő polcra, amin törölközők sorakoztak. – Egy törölközőért jöttem– füllentettem, és gyors lekaptam a kupac tetején lévők egyikét, és belerejtettem a lapot.
- Szólj Bethnek legközelebb– mondta, de látszott az arcán, hogy nem hisz nekem. Még én sem hittem el magamnak!
- Persze–válaszoltam, majd megpróbáltam elslisszanni mellette, de elkapta a könyökömet. Egy határozott mozdulattal maga felé fordított.
- Mutasd szépen, mi is van nálad!– kikapta a törölközőt a kezem közül, széthúzta a bolyhos anyagot, majd a sarokba hajította mikor megtalálta, amit keresett. Düh szikrái villantak meg a szemeiben, miközben kihúzott a szobából. Állkapcsa megfeszült, egy ér vadul lüktetett a halántékán. – Azt hiszem, beszélnünk kell.
- Oh, igen, nem ártana…

11.

Hello! Köszönöm a türelmeteket, nagyon sok bocsi a késés miatt :) Hát, mit is mondjak?! Nem lett életem legjobb és legeseménydúsabb fejezete :/ De, remélem, tetszeni fog azért ;) Jó olvasást!

Könnyes arcomat a puha párnába fúrtam, a nedves párnahuzat csípte a bőrömet. Halk zokogás rázott, reszkettem. Feltornáztam magam, szorosan hideg testem köré csavartam a vékony takarót, remegő kézzel kisimítottam egy elázott tincset az arcomból. Ez már nem az első nap, hogy nem tudtam nyugodtan aludni, sőt egyáltalán nem tudtam. A nászéjszakán átélt mámoros pillanatok után, mikor gyengéden lefektetett az ágyra, kitisztultam a bódulatból. Mikor nem éreztem a bőrömön a testéből áradó férfias forróságot és a nyers erőt, minden megtisztult előttem. Nem vetkőzött le, nemcsak akkor, hanem az utána következő számtalan alkalommal sem. Akkor éjszaka nem tulajdonítottam neki nagyobb feneket, nem igazán voltam beszámítható. Másnap este, mikor megleptem a hálószobájában –, mert már nem bírtam elviselni a hiányát–, akkor kezdett gyanússá válni a dolog. Azt hittem, hogy ugyanolyan különleges vagyok neki, mint ő nekem, de tévedtem. Nem jelenthettem neki sokat, csak egy újabb név voltam a listáján. Csupán a kötelességét végezte– igen kellem formában. Legszívesebben elsüllyedtem volna másnap reggel, mikor ez tudatosult bennem. Hogy lehettem ekkor idióta?! Hülyét csináltam magamból, egy szánalmas, hülye liba voltam. Sosem volt szerencsém a férfiakhoz, miért gondoltam, hogy most megtaláltam az Igazit? Nem lehetett ekkora szerencsém, hogy minden titkos vágyamat megleljem ugyanabban a férfiban. Gyanítottam, hogy más nők is vannak az életében, az estéket rendszerint nem itthon töltötte. Lehet, hogy tényleg igazat beszélt, amikor próbált meggyőzni, legyek a felesége? Az egész kastély az enyém, csak egy gyerkőcöt kell összehoznunk, és nem zavarjuk egymást… Úgy látom, nem bírta kivárni, hogy megfoganjon a gyerekünk, hamarabb elkezdte a házasságtörést. És a legszarabb az egészben: kezdtem belebolondulni. Na jó, nem kezdtem, már teljesen odáig, meg vissza voltam tőle! Sajnos, a hormonjaimnak nem tudtam parancsolni, ahogy megláttam a férjemet, csak azon járt az eszem, hogy minél előbb a karjai közt lehessek. Aztán jöhetett a jól ismert éjszakai sírógörcs, miután elment.
Így teltek mostanában a napjaim. Nappal szellemként jártam, kivéve azt a kevés alkalmat, mikor Dante elmerült bennem, de aztán visszatért az oly’ jól ismert zsibbadtság. Az időm nagy részét a neten töltöttem, és igyekeztem a fogamzást elősegítő módszereket elsajátítani. Rengeteg gyógynövényes teát ittam, tisztítókúrát végeztem, étrendet váltottam. Mindent megtetettem, hogy teherbe essek, de eddig még nem jött össze. De mit is gondoltam?! Ez a baba-mizéria a pároknál akár évekig is eltarthat! Ebbe bele sem mertem gondolni… Meddig kéne a tenyészállatot játszanunk?! Nem hiszem, hogy az idegeim kibírnák. Voltam nőgyógyásznál is, két héttel az esküvő után, mikor semmi jele nem volt a terhességemnek, pedig tudom, hogy ilyenkor még nem lehet megállapítani, de nem bírtam tovább. Túl akartam esni az egészen. A doki szerint, minden a legnagyobb rendben. Felvetette, hogy talán a partneremmel lehet valami…- ezt el is vetettem magamban. Aztán jót mosolygott, hogy két hét próbálkozás után jövök nyavalyogni. De már nagyon untam az egészet! Főleg a lelkizős részét. Célinének is feltűnt a változás, mire kaptam tőle egy nyakláncot, aminek a medál részére különböző termékenységet elősegítő motívum volt karcolva. Hordtam, de nem nagyon éreztem a hatását.
Szorosan tartottam a halványlila takarót, miközben elhúztam a súlyos függönyt. Épp kezdett világosodni, és én nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Hideg volt a szobában, a kandallóban csak parázs volt már. Csupasz talpam fázott a hideg padlón, miközben a fürdőszobába igyekeztem. A pulton egy bögrében gyógynövényes filter ázott, tegnap esti teám, amit meg kellett volna innom, de pocsék íze volt, gyűlöltem. Kivettem a két tasakot az elhűlt, sötétzöld vízből, a teát egy húzásra megittam, a filtereket visszatettem a bögrébe. Jók lesznek a karikás szemeimre. Megengedtem a kádat, majd elmerültem a forró vízben, a szemeimen a pakolással. Ellazultam, próbáltam kizárni a gyötrő gondolatokat, azt képzeltem, hogy egy világoskék búra vesz körül, ami kirekeszt minden rosszat.
A fürdő után felöltöztem, felvettem egy krémszínű, fodros nyári ruhát, majd sminket tettem az arcomra, próbáltam elfedni a karikák halvány helyét, aminek a tea eltüntette a nagy részét. Nem néztem ki olyan szörnyen. A hajamat feltűztem, hosszabb volt, mint Párizsban, de tetszett. Párizs… Hiányzott, el sem tudom mondani, mennyire. Imádtam ott lakni, a nyüzsgő mindennapokat, a fotózások kavalkádját, a délutáni sütizéseket Hollyval és Anjával… Akkor boldog voltam, de minden megváltozott! Miért pont velem történt mindez?
Mérgemben levertem a csap mellett sorakozó sminkeket, parfümöket. Zokogva hullottam a kupac közepébe, fejemet a térdemre hajtottam, karommal átkulcsoltam a lábamat. Előre-hátra hintáztattam magam, miközben sűrűn potyogtak a könnyeim. Miért? Én tökéletesen meg voltam elégedve az életemmel, miért kellett ezt elrontani?! Mit követtem el az előzőéletemben, hogy ezt érdemlem?A pasi, akiért testileg megveszek, megcsal- szinte száz százalékig biztos vagyok ebben!-, nem alszom, és még a gyerek sem akart összejönni! Egyedül vagyok, a barátnőim, akikkel ezt megbeszélhetném, nincsenek velem. És nagy valószínűséggel kezdek depressziós lenni. És, ha ez még nem lenne elég, kezdhetem a sminkelést elölről.
Szipogva összekapkodtam a lelökött dolgokat, felitattam a kiömlött parfümöt, majd lemostam az arcomat, és újra sminkelni kezdtem. Majd Célinéhez mentem a konyhába, aki éppen egy magazint lapozgatott az asztalnál. Mosolyogva nézett fel, de mikor meglátta az arcomat, a szeme ködössé vált, majd lebiggyesztette az ajkát.

- Szükséged van egy új parfümre–jelentette ki.
- Honnan veszed?– kérdeztem. Vizet öntöttem a vízforralóba, majd a gyógynövény-keverékes filtert biggyesztettem egy csészébe.
- Hm, a madarak csiripelték, hogy összevesztél a kozmetikumaiddal. Kezdesz begolyózni, nincs kedved kertészkedni?
- De, persze, szívesen segítek– válaszoltam, miközben forró vizet öntöttem a csészébe.
- Ufff, veled tényleg nagy baj van! Nem akarod megosztani velem? Tudok titkot tartani, vagyis neeem, de megpróbálom! Te, nincs kedved kertészkedni?– kérdezte újból. Még hogy nekem vannak nagy problémáim… - Vagy a városba is bekukkanthatnánk, olyan rég voltunk vásárolni!
- Pontosan tegnap, de ha akarod elkísérlek– vontam vállat.
- Ha vásárolunk, be kell mennünk egy parfümériába is. A madarak azt csiripelték, hogy összevesztél a kozmetikumaiddal–Ma még gagyibb, mint szokott. Kitépte az újság egyik lapját, majd galacsinba gyűrte, és megdobta a nyalakodó macskát, aki az ajtóban ült. A macska döbbenten bámult a vörös hajú nőre, majd folytatta a mosakodást. Céline újból letépett egy lapot, de most erősebben hajította a cicának. Prüszkölve arrébb vonult, és dühösen méregette Célinét. – Sicc!– morogta a fehér szőrpamacsnak, de nem hallgatott rá. Felkapta az asztalról a magazint, és a macskának hajította. Az ijedt, és sértődött állat nyivákolva iszkolt a küszöbről. – Ki nem állhatom, ha itt van ez a dög… Hullik a szőre mindenhová!
- Okéééé!– Belekortyoltam a zöldessárga teába, fintorognom kellett. Fűízű! Áh! Nagy levegőt vettem, majd egy húzásra lehörpintettem az egészet. Gyors bekaptam egy falat házi kekszet, amit Célinével sütöttünk tegnap.
Lilith csörtetett a konyhába. A tegnap esti ruháját viselte, gyönyörű vörös hajzuhataga kócosan tekergett a válla körül. Láthatóan megtorpant, mikor észrevette, nincs egyedül. Elpirult.
- Jó reggelt!– köszöntöttem.
- Hello, kedvesem– mondta mosolyogva Céline.
- Őőő, hello, mit kerestek ti itt ilyen korán?– kérdezte felhúzott szemöldökkel. Korán? Az órára pillantottam. Pár perccel múlt hét.
- Milyen volt az estéd?– tudakolta unokájától Céline. Lily arca újra piros árnyalatot öltött, miközben próbált feltűnésmentesen kiiszkolni a konyhából.
- Remek, de ha lehet, most inkább mennék! Nagyon hosszú volt az éjszakám– dadogta.
- Meghiszem!
- Nagyi, ezt inkább ne firtassuk! Sőt, egyáltalán ne feszegessük ezt a témát.
- Milyen rég volt, mikor hozzám rohantál, hogy megoszd velem az apró titkaidat… – sóhajtotta Céline. Kuncognom kellett. Olyan furcsa volt ezt hallanom tőle, hisz alig néz ki harmincnak.
Lily szem forgatva elhagyta a konyhát. Én is távozni készültem, de Céline hangja megállított.
- Beszélj vele!
- Tessék?– néztem vissza. A dollárzöld szemek nem árultak sokat el, csupán az őrület szikrája lobogott benne. Ma nem igazán van toppon, a szokottabbnál is gógyisabb. Nem figyelt rám, a vázában lévő rózsák szirmával játszott.
Vajon honnan tudhat a problémámról? Lehet, hogy tényleg vannak látomásai? Vállat vonva sétáltam tovább a dolgozószoba felé. Nem sok mindenre lehetett a mai napon használni, próbáltam elterelni valamivel a figyelmemet. Befordultam a sarkon, és kibe botlottam? Dantéba. Az arcom a kemény mellkasához préselődött, a ruhájából csöpögött a hajnali zuhé utáni víz. Elkapta a derekamat, mielőtt a földön kötöttem volna ki.
- Devina!– Elhúzódtam az ölelő, erős karok elől, nem azért, mert csöpögött a víztől, hanem mert nem tudtam gondolkozni a közelében. – Jól vagy?– kérdezte aggódva, mikor elhúzódtam tőle.
- Remekül– hazudtam,– csak…
- Csak, mi?
- Semmi. Semmi, most mennem kell– Magamra erőltettem egy mosolyt. – Öltözz át, meg fogsz fázni– Nem bírom sokáig nézni, ahogy a feszes izmaira tapad a vizes, fekete póló! Kész kínzás!
- Igenis!
Csend. Álltunk szemben egymással, és nem szólaltunk meg. Nem volt kínos, nem, mindketten a vágyunk elnyomását gyakoroltuk, az aurája erősen izzott körülötte, vörösen kavargott. Szólásra nyíló ajkamat bámulta, épp mondani akartam valamit, mikor lecsapott. Olyan hirtelen rántott magához, hogy tiltakozni sem volt időm– nem mintha akartam volna. Éhesen csókolt, alig kaptam levegőt a nagy hévben. A hirtelen tétovázásom után, én is kapcsoltam. csípőmet önkéntelenül az övéhez préseltem, ez olyan ösztönös mozdulat volt már, mint másnak a lélegzés. Felmordulva húzott magához, mohón szívott magába, mintha száz éve nem láttuk volna egymást. Megdermedtem. Felpattant a szemem, majd ellöktem magamtól. Eszembe jutott, hogy a mai éjszakát sem töltötte velem. Ezelőtt egy másik nőt halmozhatott el ugyanilyen szenvedélyes csókokkal.
Elzártam előle a gondolataimat. Elhátráltam előle, majd nagy ívben kikerültem, és a szobám felé vettem az irányt. Éreztem a hátamba fúródó értetlen tekintetét, eddig még sosem tagadtam meg magam tőle. Berobogtam a szobámba, majd hangosan becsaptam az ajtót. Nekidőltem a súlyos fának, hátamat nyomta a belevésett minta.
Ki kell derítenem, hogy mi folyik itt. Céline elkotyogott információját az esküvő után, Dante különös viselkedését, és a többi rejtélyt, ami körülvesz.

10.

Meghoztam a fejezetet! ;) Sor került végre a dolgokra. Első ilyen fejezetem, szóval el kéne egy-két komi :) Érdekes volt írni ezt a fejezetet- jó értelemben-, remélem, hogy még lesz rá lehetőségem egy ehhez hasonlót írni.:)
Jó olvasást!


Nem mozdultam, szinte nem is lélegeztem. Szája lágyan súrolta az enyémet, jelentőségteljesen megcsókolta enyhén nyitott ajkamat, finoman, éhesen megharapta az alsóajkam. Kéjesen felnyögtem, belemarkoltam sűrű, dús hajába, még közelebb húzva őt magamhoz. Forró tenyere a lapockámon pihent, ujjbegyeit használva apró körökkel masszírozták a bőrömet. Apró, forró nyilallásokat éreztem az ágyékom tájékán. Belemarkoltam az erős vállába, körmeim belevájtak a méretre készült ing kényes anyagába. Elhúzódott, mire csalódottan felmorrantam. Levegőért kapkodtam, szívem hevesen kalapált még többért. Egy halk, szakadó hangot lehetett hallani, mire mindketten az ingujjat markoló öklömre tekintettünk.

- Hoppá!– ziháltam vágytól rekedt hangon. Megnyaltam Dante csókjaitól megduzzadt ajkaimat.

Újból lehajolt, megcsókolta a szám szélét, finoman beszívta a pirosló ajkamat. Felfedezte az arcom minden egyes pontját, végigcsókolta az államon, le, egészen a nyakamig. Hátravetettem a fejemet, miközben ő egy pulzáló eret kényeztetett. Gyenge erőszakkal ösztökélt a hátrálásra. Botladozva engedtem neki, a lábaim elgyengültek, alig tudtam megtartani magam. Szerencsére két erős kéz erősen tartott a csípőmnél fogva, és nem engedte, hogy elessek.
Háttal a falnak döntött. Enyhén oldalra biccentettem a fejemet. Dante továbbra sem hagyta abba az érzékeny bőr kényeztetését a nyakamon. Fogával finoman csipkedte a fülem mögötti mélyedést.

- Óóó!– Testem minden egyes sejtje Dantéért kiáltott, mikor elhúzódott pár centire, szinte sírva fakadtam, hogy nem érzem magamon a testéből áradó forróságot.

A kimonó övénél matatott, majd sikeresen kioldotta a csomót, és engedte, hogy a selyemanyag szétnyíljon előttem. Vad, perzselő tekintete szinte elolvasztott, már így sem voltam ura önmagamnak, de ahogy a szemébe néztem, és láttam benne a primitív birtoklási vágyat… Na, ott vesztem el. Teljesen rábíztam magam, ebben a percben azt csinálhatott velem, amit akart. Olyan rég volt már, hogy valakivel lefeküdtem volna, ráadásul az sem volt az igazi. De ő , úúúh, ő lesz az igazi, érzem! Van benne valami, ami vonz, talán a sok titok és rejtély, ami körülötte van. Még azt is elfelejtettem neki, hogy késett az esküvőről. Megbűvölten figyeltem a napbarnított kezét az én barackszínű bőrömön. A szoba hűvös levegőjétől libabőrös lett a fedetlen hasam és a lábam, a mellbimbóim még keményebben feszültek a melltartónak. Kihámozott a selyemköpenyből, majd a fal felé fordított. Csókokkal halmozta el a vállgödrömet, szúrós borostája csiklandozta a bőrömet. A csípőmön nyugvó tenyere felcsúszott a fekete szaténmelltartómig, megmarkolta az érzékeny halmot, miközben csípőjét a fenekemhez szorította. Egy halk nyögés hagyta el a számat, Dante hosszú ujjai a vékony anyagon keresztül a mellbimbóimat kínozta. Hátradöntöttem a fejem a férjem vállára, ő a melltartómtól szabadított meg. Forró tenyere éhesen tapadt a barackszínű keblemre, ujjai közt morzsolgatva a gyémántkeménységű bimbókat. Nyögdécselve simultam a forró testéhez, már közel jártam az extázishoz, mikor kegyetlenül elhúzódott tőlem– újra. Már kezdtem megunni a várakozást a ,,nagyakcióra”, megfordultam, és szó szerint letámadtam. Hevesen csókoltam, közben a sliccénél matattam. Sietősen kapcsoltam ki a bőrövet a nadrágján, de a gombokkal meggyűlt a bajom. Sötét volt a szobában, a kezem reszketett a türelmetlenségtől, de kigomboltam végül a fekete farmert. Egyáltalán minek erre három gomb?! Sietősen rángattam le a cipzárt, majd markoltam meg a férfiasságát. Nyögve markolta meg a tarkómat, ujjai beleakadtak a szőke tincsekbe, de nem törődtem a fejbőrömet érő enyhe fájdalommal. Jobban foglalkoztatott a kezemben lévő lüktető, forró hímtag. Finoman, markolva végigsimítottam hosszában rajta, amitől egy hangos nyögést sikerült kicsalnom Dantéból. A helyzethez nem igazán illően egy halk kuncogás szaladt ki a számon– megvan a gyengepontja, bár minden férfi itt gyengül el… Még sosem csináltam ilyet– általában passzív szereplő voltam az ilyesfajta kapcsolataimban–, de azt vettem észre, hogy a kezem egyre bátrabban siklott a finom bőrön. Halk káromkodások szaladtak ki a száján, miközben egyre közelebb került a csúcshoz, de mielőtt elment volna, erősen megmarkolta a csuklómat, és az oldalamhoz szorította.
Leszakította rólam az utolsó ruhadarabot, a falhoz döntött. A fenekembe markolva felhúzott a csípőjére, lábammal körbeöleltem a derekát. Egy határozott lökéssel merült el bennem. Felsikoltottam, ahogy megéreztem magamban duzzadt férfiasságát. Sajnos nem gyönyörömben. Tudtam, hogy túl nagy lesz hozzám, de egész más tészta volt élőben tapasztalni. Megérezhette a fájdalmamat, a mellemhez hajolt, a nyelvével ingerelte a meredező bimbót. A hajába markoltam, közelebb húzva őt magamhoz, kéjesen nyögdécselve mozdítottam meg a csípőmet, lágyan, próbálgatva a határaimat. Satuként fogtam körbe, de egyre jobban belemelegedve. Körmeim félhold alakú mélyedéseket hagytak a tarkóján. Pumpáló mozdulatokkal jutott egyre mélyebbre. Hintáztatva nyomott a falhoz, magasba repítve engem és önmagát. Egy hangos sikkantással jutottam el a csúcsra, milliónyi apró darabra hullva. Éreztem, hogy Dante megrándul bennem, majd távoli hangfoszlányokat hallottam , és a forró áradatot éreztem magamban. Percekig nem tértem magamhoz, markoltam az ingjét, és próbáltam összeszedni a széthullott darabkáimat.
Még sosem éltem át ehhez fogható gyönyört, amit ez az alkalom ébresztett bennem, ez volt az életem első igazi orgazmusa. Az eddigi kapcsolataim– szám szerint négy!– nem termett ilyen gyönyöröket. Mindig kiakadtam, mikor azt kérdezték, hogy ,, Neked is jó volt?” pedig egyértelmű volt, hogy nem, de mindig bőszen bólogattam. A drága férjem nem kérdezett ilyesmit– nem is vártam tőle, hisz egyértelmű volt–, az ágyhoz vitt, óvatosan kihúzódott belőlem, majd lefektetett. Betakart a súlyos ágyneművel. Még mindig vágyakozva tekintett rám, mintha megkóstolta volna a tiltott gyümölcsöt, de ma már nem kapna belőle többet. Lágy csókot lehelt a homlokomra, majd a szobájába vezető ajtón távozott. Mosolyogva, és kimerülten fúrtam az arcomat a puha párnába. Nem is lesz ez olyan szörnyű, mint gondoltam! Az álom határán lebegtem, mikor eszembe jutott valami: csak én voltam teljesen meztelen, ő végig fel volt öltözve.

Theonéról

Egy ,,vámpírosat" is ;)

Nos, megtaláltam a tökélete Theonét! :D A kép nem tökéletes, elmosódott egy kicsit, próbáltam élesíteni:/

9.

Bocsi a késésért:)

Ez egy nagyon jó házasság kezdete vízhangzott a fejemben. Még hogy jó házasság! Lehet, hogy a fickó nem ismerte a házasságunk körülményeit, vagy elmeháborodott. Elég rémisztő jelenés, ehhez társulhat őrültség is, nem? Végül is látja valamilyen formában a jövőt is. Reméltem, hogy visszajön még, és csak a tarot kártyájáért rohant el, hogy jósoljon kettőnknek valamit. Teltek a percek, de nem jött vissza. Kezdtem azt hinni, hogy ez volt a jóslat. De hogy lehetne a mi házasságunk jó? Egy szerződés az egész!

- Devina!
- Hm?– néztem fel Dantéra.
- Sajnálom, hogy elkéstem– kezdte.
- Lényeg, hogy itt vagy– magamra erőltettem egy halvány mosolyt, és próbáltam nem elbőgni magam.
- Most el kell mennem– mondta.
- Ó!
- Sietek vissza, de egy kis gond adódott, amit meg kell oldanunk– magyarázta.
- Hát persze! Menj, majd elleszek– válaszoltam gúnyosan egy fintor kíséretében. Észre sem vettem, hogy már csak mi vagyunk a szalonban, a többiek tapintatosan elsomfordáltak.

Esőcseppek loccsantak szét az üvegen, a szél cibálta a tó előtti idős fákat. Letört gallyak feküdtek a fák árnyékában. A tó vize haragosan kavargott, sötét színe, mintha az érzelmeimet akarta volna kifejezni. Gyűlöltem Dantét! Haragudtam rá, amiért itt hagy, pont most, az esküvőnk napján. Legszívesebben megfojtottam volna.

- Devina…
- Hagyjál– elhúzódtam érintése elől, nem akartam, hogy hozzámérjen, még a végén kárt tennék benne. – Jelen pillanatban nem tudom garantálni a testi épségedet, szóval, jobb lenne, ha elmennél.
- Sajnálom– motyogta. Intettem, hogy hagyjuk az egészet, szerencsére felfogta, nem igazán vagyok a toppon. Sarkon fordultam, és otthagytam.

Felrohantam a szobámba, hangosan bevágtam az ajtót, mint tinédzserkoromban oly’ sokszor. Zihálva próbáltam letépni magamról a vörös ruhát, de Céline túlságosan is erősen varrta meg. Sikeresen végigmartam a mellkasomat, de a ruhából egy darabot sem sikerült leszednem. Széttúrtam a kontyomat, szőke hajszálak maradtak a begörbített ujjaim között. Leráztam őket. Forró könnycseppek buggyantak ki a szememből, elhomályosították a látásomat. Szipogva omlottam a földre, tovább gyűrve a gyönyörű ruhámat. Életem legszebb napjának mondott nap, hogy lehet ilyen katasztrofális? Pedig már kezdtem reménykedni, hogy minden rendben lesz, mégsem lesz olyan szörnyű, de csalódnom kellett. Még jó, hogy nem voltak többen!

Reszkető kézzel megtaláltam a ruhám hátulján lévő masnit. Beleakasztottam az ujjamat, és széthúztam. Leszedtem az felsőt, majd a szoknyát is lelöktem a földre. A fűzőt egyenesen szaggattam magamról. Mikor lekerült rólam, megkönnyebbülve vettem nagy lélegzetet, amiért tüdőmet nyomó bordáim hálás üdvrivalgásba kezdtek. Földön hagyott ruhakupacot magam mögött hagyva elindultam a fürdőszoba felé. Nagy ívben elkerültem a tükröt, egyenesen a kádhoz topogtam, reszketve megnyitottam a meleg vizes csapot. Lekapcsoltam a villanyt, majd elmerültem a kádban. Megpróbáltam ledörzsölni az arcomról a festéket, kimostam a hajamból a hullámokat, aztán durván súrolni kezdtem a bőrömet. A tenyeremen lévő vágások már nem fájtak, elkezdtek begyógyulni, piros csík volt a helyén. Gondolom, holnapra már csak a heg lesz látható. Egy életen át.

Most tört elő belőlem az elbizonytalanodás. Biztos, hogy jól cselekedtem? Mi lesz később, mikor meg lesz a közös gyerekünk? Mit mondok, majd neki, ha az apja nem lesz ott a születésnapján? Vagy, ha történik vele valami egy ilyen ,,bajelhárítás” esetén? A legkevésbé azon aggódtam, hogy nekünk jó lesz-e az életünk. De még az sem biztos, hogy lehet gyerekünk. Meddig lehet termékeny egy halhatatlan? Dante nem igazán számít mai csirkének… És ha velem van valamilyen probléma? Akkor tönkretettük egymás életét. Nem sok kapcsolatot ismerek, ahol ne lett volna fellángolás, szerelem, vagy szeretet. A miénkben egyikről sincs szó. Csak egy fenyegetés miatt tartottunk ott, ahol.

Kikászálódtam az elhűlt vízből, magam köré tekertem egy bolyhos törölközőt. Leengedtem a vizet a kádból, majd felkapcsoltam a lámpát. Ideje szembenézni a valósággal. Borzalmasabban néztem ki, mint gondoltam. A bőröm vöröslött a sok dörzsöléstől, sok helyen meglátszódott a körmöm által okozott karmolás nyomok helye. Az arcomról nem sikerült lemosnom a festéket, de sikeresen elmaszatoltam. A szemem fel volt püffedve a sírástól. A hajamról meg említést sem teszek.

Lemostam az arcomról a nyomokban ottmaradt festéket, majd megszárítottam a hajamat. Belebújtam egy szaténkimonóba, arcomon egy zöld trutyis hidratáló maszkkal mentem vissza a szobámba. Minden úgy volt, ahogy otthagytam. Csak egy valami változott: az ágyamon egy vörös rózsa árválkodott, alatta egy összehajtogatott lappal. Felvettem a lapot. Egy szót írtak rá férfias, határozott kézírással: Sajnálom. Hát persze! Sajnálhatja is! Megmarkoltam a rózsát nem törődve a rajtatalálható tüskékkel, összegyömöszöltem a markomban, annyira szorítva, hogy kicsordult a szirmokból a pirosas nedv. Összekeveredve a tüskék által ejtett kis vágásokból szivárgó vérrel, lecsorgott a kézfejemen a padlóra. Mérgemben a virágból megmaradt részeket a kandallóba hajítottam.

***

- Devina!– A résnyire nyitott ajtóban Céline gyengéd arca jelent meg. – Hogy vagy, drágám?– merészkedett bentebb, mikor látta, hogy semmilyen veszély nem leselkedik rá.
- Prímán– feleltem szarkasztikusan. Céline úri hölgyhöz nem méltó horkantással fogadta a vörös selyem-, csipke-és szaténkupacot.
- Csináltam vacsorát, nem jössz le? Egész nap egy falatot sem ettél– jegyezte meg.
- Nem vagyok éhes, köszönöm.
- Jobban vagy már?– Ült le mellém. Bevettem két szem altatót, hogy tudjak aludni,- nem akartam hallgatni a gondolataimat- átaludtam a délutánt.
- Lecsillapodtam, ha erre vagy kíváncsi.
- Akkor jó. Hoztam valamit– Háta mögül előhúzott egy selyempapírba csomagolt, masnival átkötött dobozt. Odatette elém, az ágyamra, hogy ki tudjam csomagolni.
- Ó! Hát ez meg?
- Egy kis ajándék tőlem– mosolygott. A dobozban egy fekete selyemruha volt.
- Köszönöm! Ehhez vettél méretett?– kérdeztem egy mosoly kíséretében.
- Meglepetésnek szántam– Kínos csend szállt közénk. A ruha hímzett mintáját cirógattam homályos tekintettel, Céline az arcomat fürkészte. – Ne ítéld el. Nem direkt csinálta, hidd el.
- Hát persze!
- Devina! Direkt sosem bántana meg senkit sem, főleg nem téged! Fontos vagy neki!– kérdő tekintetemre összerezzent, majd beszívta alsóajkát.
- Természetes, hisz szüksége van rám, tőlem kell neki egy gyerek!– Céline hangosan felszisszent szavaimra.
- Nem értesz semmit sem!
- Akkor világosíts fel, kérlek!– morogtam.
- Nem lehet. Most mennem kell– mondta, majd az ajtó felé lépdelt. Még elcsíptem a hangját, miközben magában beszélt: - Két idióta! Nem értem, hogy miért ne lehetne neki elmondani, hogy…

Mit nem lehet elmondani nekem? Kipattantam az ágyból, félrelöktem a ruhát, és kirontottam a folyosóra. Céline már nem volt ott. Elegem volt a fél információkból, miért nem lehet elmondani az igazságot? Átrohantam a házon, kerestem a nőt, de sehol sem volt. Berobogtam a szobájába, de ott sem találtam. Belebotlottam Beth-be, aki morgolódva tért ki előlem, majd gyors léptekkel a kupolás előtérben találtam magam. Dante szobájának ajtaja pont ekkor nyílt ki. Tehát megjött már.

- Mit nem lehet elmondania Célinének nekem?– támadtam neki. Haragosan megvillant sötét szeme. És mintha az aurája–, amit eddig még nem láttam– megvillant volna vörösen. Dühös.
- Hogy itthon vagyok. Pár perce találkoztam vele, mikor megjöttem, és…– Többet nem hallottam. a villódzó aurájára összpontosítottam. Vajon mitől látom most?- Devina, minden rendben?– kérdezte Dante.
- Persze– kipislogtam a szememből az értetlenséget, majd mosolyogva bementem a szobámba.

Tudtam, hogy nem mondott igazat, és nem kellett hozzá, hogy lássam az auráját. Majd kiderítem, hogy mit titkolnak előlem. Tekintete a szobámból vezető ajtóra esett. Lehet, hogy itt kéne kezdenem a ,,kutatást. Az ajtóhoz siklottam, csendben, mintha valamilyen őrszem lenne, akit nem szabadna felébresztenem. Lenyomtam a kilincset, és a zár engedett. Résnyire nyitottam, majd bekukkantottam a nyíláson. Nem láttam semmit sem a sötéttől. Beléptem, de nyitva hagytam magam mögött az ajtót, majd végigtapogatva a falat, nem találtam meg a kapcsolót. Visszamentem a szobámba, leemeltem egy gyertyatartót gyertyástól az éjjeli asztalról, majd meggyújtva azt, visszamentem a másik szobába. Még így sem sokat láttam. Végignéztem a falakon, de kapcsolót sehol sem találtam. Annál több gyertyát. Meggyújtottam közülük párat. Mindjárt jobb volt a helyzet. A szoba berendezési tárgyait nem vitték túlzásba. Egy hatalmas ágy állt középen tele párnákkal. Egy világos színű fotel és hozzátartozó kanapé volt az ablak alá rendezve. Egy nagy kőkandalló volt az ággyal szemben. Nem a szoba puritánsága volt a megdöbbentő, hanem a falakra festett jelenetek. Esküszöm, hogy egy pornófilm producere is elpirult volna, ha meglátja!

- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, zihálva fordultam Dante felé.
- Atyaég! Megijesztettél– vinnyogtam elvékonyodott hangon. – Ez meg mi?– intettem körbe. Dante is végignézett a falakon, mintha csak most vette volna észre a falra festett pajzán jeleneteket.
- Az őseim szerint, bőséges gyermekáldáshoz vezet, ha ilyen szobában folyik az utódnemzés.
- Csavaros megfogalmazás. És, bevált?
- Van két testvérem– mondta mosolyogva.
- Na igen. Mit keresel itt?– kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Dante közelebb lépett, testünk szinte összeért. Lágyan végigsimított a sötétszőke szemöldökömön, míg vissza nem húzódott eredeti formájába.
- Otthagytál a folyosón– emlékeztetett.
- Ó, bocsánat. Nem igazán érdekelt, amit mondtál, a fele sem volt igaz.
- Nem volt igaz?– most rajta volt a sor, hogy összehúzza a szemöldökét.
- Jó színész vagy, de nem tökéletes. Ráadásul látom az aurádat– jelentettem be ünnepélyesen. – De nem értem, miért?
- Gondolom, a házasság miatt– Kezébe vette a kézfejemet, felfelé fordította. Büszkén nézett a vágásra, ami szinte már begyógyult. Lágyan cirógatta a sebhelyet, miközben velem beszélgetett. – A vérem elkeveredett a tiéddel, ezzel együtt az életerőm egy része beléd került. Ez segíthetett neked, hogy visszanyerd a képességeid egy részét.
- Egy részét?Idővel majd rendbe jön a többi is– mondta. Annyira közel volt hozzám, hogy az aurája ,,csiklandozta” az enyémet, vonzott magához. Megnyaltam az ajkam, miközben átszakítottam a körülötte lévő burkot. Végigfutattam a szabad kezemet a tökéletesen kidolgozott a felsőtestén. Vörösen izzott teste körül az aurája, és mindez az érintésemtől. Átkaroltam a nyakát, ujjaimmal beletúrtam a sűrű, sötét hajába, arcommal az övé felé közelítettem...

8. EGÉSZ!!!

Sziasztok! Meghoztam az egész fejezetet :) Szerda körül várható a következő friss, ha minden a tervek szerint halad.
Jó olvasást hozzá! ;)



Másnap délelőtt ismét a könyvtár-dolgozószobában voltam, de most Kinley MacGregor helyett a Feljegyzések a halhatatlanokról régi, elsárgult lapjait lapozgattam. Lucianhez intézett kérdésemre kerestem a választ. Szerencsére most könnyebben megtaláltam a könyvet, mint először. Csak Dante asztalát kellett felforgatnom érte. Belesüppedtem az egyik kényelmes, bőrrel bevont fotelbe, az olvasószemüveget az orromra csúsztattam és kerestem a megfelelő bejegyzést. Nehéz volt, hisz a régies kézírás néhol már megfakult, elmaszatolódott, de megtaláltam.

Démonok: a halhatatlanok egyik faja. Erős manipuláló képességük van. Látják és meg tudják változtatni a leghőbb vágyakat. Képesek kiolvasni az elméből a félelmeket, aztán felhasználják az információt az illető ellen. Olvasnak a gondolatokban, sajátjukat ki tudják vetíteni mások fejébe. Ellenségeik az angyaloknak, de fajon belül is háborúznak.

Okéééé! Nos, egyszer ezt még számon kérem Lucianen! Ne kutasson a fejemben! De a legjobban magamra voltam mérges, hogy bizonyos szexuális eredetű vágyaim ennyire kínozzanak, és így leégetni magam! Hogy pont ez legyen a leghőbb vágyam?! Te jó ég!
Bosszúsan lesöpörtem az ölemből a könyvet, ami hangos puffanással zuttyant a padlóra. Felpattantam.

- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, és a zakatoló szívemhez kaptam. - Jól vagy?– kérdezte Dante.
- Prímán!– morogtam.
- Zaklatottnak tűnsz, mi történt?– faggatózott, miközben leült a nagy monstrum asztal mögé.
- Remek megfigyelés… Hagyjuk!– megindultam az ajtó felé, majd mégis visszafordultam. – Tudod mit?! Nem, ne hagyjuk! Elegem van belőletek!
- Miért is?– kérdezte kíváncsian, és próbált nem mosolyogni a kirohanásomon. Szája széle rángatózott az elfojtott mosolytól.
- Abból, hogy nem mondasz el semmit sem! Mindent utólag kell megtudnom, és emiatt hülyét csinálok magamból. És Céline…
- Ahogy látom nem csak engem sikerül felhúznia…. – vetette közbe.
- Nem! Engem is, nem is kicsit!– Dühösen huppantam le az íróasztal előtti székbe. Karomat összefűztem magam előtt, és a tolltartóköcsögöt bámultam, hogy ne kelljen Dantéra néznem. – Először is jött azzal, hogy megfenyegetett, aztán az, hogy letámadtalak MIATTA, mert nem csináltam volna magamtól ilyet, de… az ő hibája is kész. És azóta állandóan azon rágom magam, hisz nem szívesen, de bevallom igazán jó volt, de azóta Lucian le sem száll rólam. Ráadásul használta rajtam a démoni hókuszpókuszait is!– hadartam. Nem tudom mennyit fogott fel az elhangzottakból. A csend kezdett hosszúra nyúlni, én pedig nem mertem megszólalni, sem felnézni rá.
- Devina, ki akarsz szállni?– kérdezte végül. Döbbentem kaptam fel a fejemet. Arcán nem látszódott semmi, de a bal keze görcsösen szorított egy tollat, ami alig bírta már elviselni a megterheltetést.
- Kiszállni?! Nem, azt hiszem, nem… Megszerettem ezt a helyet. És, ha jól gondolom, nem engednél el– mosolyogtam keserűen.
- Soha!– Olyan birtokló hangsúllyal mondta ezt az egyszerű szót, hogy egyik felem értetlenül ráncolta a homlokát, a másik meg örömtáncot lejtett. Meglepetésemre elmosolyodtam.
- Gondoltam. De, mint mondtam, nem is szeretnék már elmenni. Mit csinálnék most már? A régi életembe már nem hiszem, hogy vissza tudnék illeszkedni. Szóval marad ez. Ráadásul még halhatok mártírhalált is! Ami régi Devinának csak egy magas sarkúban sikerült volna a kifutón– próbáltam viccelődni, de Dante nem vette a lapot. Inkább másfelé terelte a témát.
- Mit csinált Lucian?– kérdezte.
- Hm, biztos tudni akarod?– kérdeztem incselkedve.
- Nem. Ha akarod, beszélhetek vele…
- Nem, nem kell. Jól tolerálom, és azt hiszem, kezdi feladni.
- Azt te csak hiszed!
- Miért is? Rám elég lelombozóan hatna, ha nem viszonoznák a közeledésemet– vetettem közbe.
- Igen, de ő nem azért csinálja, amiért te gondolod– magyarázta. – Még régen, az átváltozásunk után egyezséget kötöttünk: ha valamelyikünknek lesz egy ,,komolyabb” kapcsolata, akkor próbára tesszük a hölgyet. Szóval, ne is számíts arra, hogy egyhamar befejezi.
- De ugye tudod, hogy mindig nem lesz a válaszom?!
- Igen, ebben biztos voltam– válaszolta magabiztosan, majd rám villantotta csábos, kisfiús mosolyát. Felhorkantottam.
- Miért is? Ennyire kiismertél? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor?– kíváncsiskodtam, és észre sem vettem, hogy a válaszára várva előredőltem, egyre közelebb és közelebb.
- Ellenállhatatlan vagyok– válaszolta egyszerűen. Kirobbant belőlem a nevetés.


***
- Céline!– huppantam le mellé egy székre a konyhában.
- Igen?– nézett rám mosolyogva, miközben egy katalógust lapozgatott.
- Hmmm, szeretnék egy kis felvilágosítást kérni…
- Te jó ég, mondd, hogy nem nekem kell felvilágosítanom téged!– kapott ijedten a szívéhez. Kezéből kiesett a vastag újság, amiben virágdekorációk készítéséről voltak képek.
- Nem!– elpirosodtam. – Ha engednéd, hogy végigmondjam, nagyon örülnék, és egyikünket se hoznád zavarba.
- Hál’ Istennek! Tudod, Lillel, már átestem ezen, és nem volt egyszerű…– újra közbekotyogott.
- Céline! Akadj már le a témáról! És nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő közt a nászéjszakán! És különben is, az esküvőről lenne szó.
- Remek!– Arcába újra visszatért a szín, szeme csillogott az izgatottságtól. – Miről szeretnél tudni?
- Hát, igazából én az egészről nem tudok semmit sem… – vallottam be.
- Óóó! Akkor menjünk be a szobámba, jó?– megragadta a karomat, és a szobája felé vezetett. Még sosem jártam a ,,privát szigetén”– ahogy egyszer ő nevezte.
A második emeleten volt a szoba, az ajtón egy hatalmas tábla hirdette: Itt lakik a házisárkány, nem harap, de a gazdája igen! Belépni TILOS! Mintha a kamaszkori szobaajtóm lenne…
- Várj egy percet– mondta, majd besurrant a helységbe, és rám csapta az ajtót. Egy perc múlva megjelent, és beinvitált.

A szoba eltért a megszokottól, itt nem voltak Tiffany dolgok, sem kínai vázák. Az egész olyan ,,török szultán háreme” beütést keltett. Füstölő illata érződött a levegőben, félhomály fogadott az érdekes szobában. A szoba közepén egy óriási matrac volt, tele mindenféle színű szövettel. Nagy gyöngyökkel hímzett, rojtos párnák voltak a közepén, fölötte áttetsző piros és narancssárga selyem omlott le a plafonról. A szobának nem volt ablaka. Helyette festve volt egy csodálatos arab táj. Asztal sem volt, a kandallóban fa volt, és mellette… kávé, és egyéb fűszeres illatú bogyók. De a legfurcsább dolog az ágytól pár méterre lévő jakuzzinak tűnő, földbe süllyesztett kád volt. Körbe volt rakva gyertyákkal és füstölőkkel. Két bronztál volt előtte, az egyikben valami folyadék, talán tusfürdő, lehetett, a másikban virágszirmok. Egy paraván volt mellette, összecsukva. Két ajtó nyílt a szobából, az egyik félig nyitva volt, egy szaténruha lógott az ajtóról. A másik helység a fürdőszoba volt, ahol nyitva maradt az ajtó.

- Hűűű, a mindenit!– szakadt ki belőlem. Körbefordultam a szobában egyszer, kétszer, háromszor.
- Nos, akkor kezdeném– megfogta a kezemet és az ágyához vezetett, ami ezek szerint a kanapé szerepét is betöltötte. – Egy kicsit füllentettem, nem lesz semmiféle rokonság. Az esküvőn egyedül az Őrzők és mi leszünk ott, itt. Egyedül Sterlingnek van párja, ő lesz még itt, és Garrett lánya, a félvér Déneira. Szegény drágámnak meghalt az édesanyja, mikor született, tíz évvel ezelőtt. Senki ki nem nézné a macsó vérfarkasból, hogy szerető, védelmező apuka!– nevetett. – A vendégekről azt hiszem ennyi. A lezajlása… A csini, piros rucidban betipegsz a szalonba,- ami természetesen fel lesz díszítve a kezem által. Az Orákulum fog összeadni Titeket. Egy csomó, számunkra értelmetlen zagyvaságot fog mormolni, aztán megvágja a tenyereteket, amit aztán összedörzsöltök. Ezzel kötitek egymáshoz magatokat. Különleges gyógynövényekből készült füstölőt fog égetni, ami a gyermekáldást segíti elő. Még egyszer elmormolja az imákat, és vége. Nagyjából ennyi. Hmmm, a végén szokott lenni egy ,,buli” , de ettől most eltekintünk, hisz gyorsan a tettek mezejére kell lépnetek. Azt hiszem ez után már tudod, hogy mi következik…
- Aha, van egy kis sejtésem. Ő, nos, köszönöm, Céline!
- Mondanám, hogy máskor is, de…
- Igen, értem! Azt hiszem hagylak, biztos nagyon sok dolgod van még– Feltápászkodtam a puha ,,ágyból”, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Várj!– mondta, majd felpattant, és a gardróbba sietett. Pár perc múlva újra előbukkant, a kezében egy bársonydobozzal. – Ez tiéd!– a kezembe nyomta a dobozt, és várta a reakciómat. Felpattintottam a tetejét, ééés… Egy gyűrű. Egy nagyon-nagyon szép gyűrű. De várjunk csak! Ezt nem a vőlegénynek kellett volna odaadnia?!
- Céline, ezt nem az unokádnak kellett volna csinálnia?– kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Hagyományok drágám… Ez még az enyém volt, én adtam a lányomnak, Marissának, az esküvője előtt. Nálunk ez a szokás, hogy az anyák adják a lányuknak a gyűrűt, tudod?
- Óóó, értem. Nagyon szép, köszönöm– mondtam meghatódva.
- Felpróbálod? Még tudunk állítani a méretén, ha kell…– Kivettem a bársonydobozból a pici ékszert. Ez volt a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Egyszerű akvamarin követ foglalt körbe, talán, platina? Felhúztam az ujjamra, és a gyűrű tökéletes volt. Nem kellett semmit sem változtatni rajta.
- Tökéletes!– suttogtam áhítattal, miközben a gardróbból kiszűrődő fény felé fordítottam a kezemet, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Tudod, a halhatatlanoknál másképp megy a gyűrűválasztás. Nem a drágaságra, és a karátszámra megy, hanem a jelentésre, és a szépségre. Egy régi ismerősöm például egy hétköznapi kavicsot viselt, mert az hozta össze őt a párjával– nevetett. – Erről a kis drágáról azt tartják, hogy a sellők kincses ládikájából származik. Hosszú, boldog házasságot ígér, hordozóját boldoggá és gazdaggá teszi. Bár, az utóbbi nekem nem adatott meg…– dünnyögte, de én már meg sem hallottam, magamhoz vontam, és megöleltem.
- Köszönöm!– szorítottam.
- Csak legyetek boldogok, kérlek!
- Ez nem csak rajtam múlik– eresztettem le a karomat.
- Tudom, de próbáld meg!
- Én mindent meg fogok tenni Céline– mondtam őszintén.
- Köszönöm!

***

Ledőltem aludni, mert Dante házon kívül tartózkodott éppen, és így nem tudtam megmutatni a szerzeményemet. Délután kettőkor ébredtem fel, lezuhanyoztam és átöltöztem. Egy tengerészkék csőnadrágot, és egy fehér, zsabós inget vettem fel, meglepetésemre még a nadrághoz illő magas sarkú cipőt is felvettem, pedig nem igazán szeretem őket. A hajam nedvesen kunkorodott a zuhanytól, szolid sminkkel mentem Dante keresésére. Először a könyvtár-dolgozószobában kerestem, ééés bingó! Csakhogy nem volt egyedül. A szobában két igen gyönyörű nő volt vele. Az asztalának dőlve hallgatta a két szépséget. Háttal álltak nekem, nem láthattak engem, én sem őket. Az egyiküknek gyönyörű, hosszú szénfekete haja volt, ő valamivel alacsonyabb volt a másiknál, kb. akkora, mint én. A mellette lévőt az égiek csodálatos, hosszú, hullámos vörös hajjal áldották meg. A hollófekete hajú nőn egyszerű testhezálló bőrkabát volt egy farmerrel, a másik bevállalósnak tűnt, szintén testhez tapadó csipkeruhát viselt, ami a combja közepéig ért. A ringyók! Nem tudom, hogy honnan jött az utálat, de eldöntöttem, hogy gyűlölni fogom őket. És egyedül voltak Dantéval kitudja mióta! Atyaég!
Mérgesen ökölbeszorított ujjaimat majdnem erővel kellett szétfeszegetnem, az ízületeim kifehéredtek. A gyomrom görcsberándult, mikor a vörös hátradobta az egyik súlyos fürtöt– hogy megtépni, átkozott liba! A fekete felnevetett valamin, amit Dante mondott. Még egy nyilallás a ha hasamba. Akármennyire koncentráltam nem hallottam, hogy miről megy a dumaparti. Majd’ megőrültem, hogy nem értem őket! Biztos Lucian ajándékai a legénybúcsúztatóra! Ki fogom kaparni a zöld szemét annak a nyavalyásnak! Ezt a pillanatot választottam a belépőmnek.

- Dante!– léptem mellé. Birtoklóan átkaroltam a derekát, a csípőmet szorosan az ővének támasztottam.
- Devina, hagy mutassam be neked Soteriát, és Theonét– Na igen! Előröl is ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint hátulról. Tejfehér bőre volt mindkettőnek, Soteriának huskykék szemei voltak, Theonénak jade zöld színben játszott. Theone ruhája igen sokat megmutatott bájaiból, egyszerűen tökéletes volt mindkét nő. Mellettük slamposnak, jelentéktelennek éreztem magam. Megszoktam, hogy az emberek közt mindig én voltam a szép, a szexi, a gyönyörű, de itt? Rút kiskacsa voltam, aki, nagyvalószínűséggel, sosem lesz hattyú. – Theone, Soteria, ő itt a menyasszonyom.
- Hello!– mondtam kicsit reszelős hangon.
- Szia!– köszöntött rekedtes hangon Soteria nevezetű nő. Tuti, hogy az ő hangja nem a féltékenységtől volt érdes. A vörösnek megvillant a mandulavágású macskaszeme, de nem szólt hozzám, szavait Dantéhoz intézte.
- Figyelmeztettelek, ne mondd, hogy nem szóltam előre. Kiszabadult, és éhes. Valószínűleg keres valakit magának, akiből táplálkozhat. Kapjátok el, amilyen gyorsan csak lehet.
- Nem a te dolgod lett volna, hogy őrizd a sírt?– kérdezte élesen Dante. Theone haragosan vicsorgott, kivillantotta megnyúlt szemfogát. Szent szamár!
- Nyugalom, Theone!– csitítgatta a másik, de ő lerázta magáról a karját.
- Nem kötelességem együttműködni veletek, én mégis megtettem. Ne háláld meg így, démon! És ne kérdd rajtam számon a feladatomat!– Dante hanyag vállrándítására felmorrant, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Sajnálom, Dante!– mondta Soteria. – Mérges most magára, de majd lenyugszik.
- Ő miért nem halt meg, mikor felnyitották sírt? Miért nem belőle táplálkozott?– morogta Dante.
- Nem tudom. Tényleg, de régóta ismerem Theonét, ő tanított engem, ő nem gonosz, nem tenne olyasmit, ami ellenünk lenne. A szövetségesünk.
- Tudom. De nem bízom meg benne…
- De én igen!– mondta indulatosan Soteria. – Most hagyjuk ezt. Alden azt mondta, derítsük ki, hogy mit akar Ivan vele, és állítsuk meg.
- Menj, és szólj a többieknek is.
- Örvendtem a találkozásnak, Devina!– köszönt el Soteria, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Ez meg mi volt? Miről beszélt ez a nő?– kérdeztem fújtatva. A fejem zúgott a sok információtól, ami elhangzott. Vajon mi mindenről maradtam le? Bár, én már ott leragadtam, hogy Theone – a bögyös vörös- vámpír. Már magamban sem mertem feltenni a kérdést, hogy ki az, aki kiszabadult és éhes. Gondolom nem egy grizzly…
- Devina! Kérlek, csitítsd le a gondolataidat…– nyögte fájdalmas hangon Dante. Lerogyott a bőrfotelba, könyökével az asztalra támaszkodott, és körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát. Olyan sebezhetőnek tűnt!
- Tessék?– néztem értetlenül a válaszára várva, de nem felelt. Jó! Tehát nem kapom meg most a válaszaimat. - Tudod, ez most jutott eszembe, hogy van az, hogy te tudod rajtam használni a hókuszpókuszaidat, mikor én még az aurádat sem látom?– kérdeztem halkan, és én is leültem. Majd ha lenyugszik, visszatérek az eredeti témához.
- Félvér vagy, ha tisztavérű angyal lennél, akkor a démonok nem tudnák elnyomni a képességeidet. De majd idővel belejössz, és jobban tudod majd használni őket– magyarázta.
- Ó! Kezdtem azt hinni, hogy valami ,,elromlott”– Dante hátradőlt a fotelban, lehunyta sötét szemét, majd hangosan kifújta a levegőt. Nagyon fáradtnak és gondterheltnek tűnt ebben a helyzetben. Szeme alatti sötét karikák árulkodtak, hogy nem sokat aludhatott az éjszaka. – Ha gondolod, egyedül hagylak… – elrugaszkodtam a padlótól, de ijedten vissza is huppantam. Dante szeme felpattant, és riadtan nézett rám. Nem is nézett, bámult.
- Ne! Maradj. Kérlek– tette hozzá.
- Okéééé! De nem lenne jobb, ha aludnál? Nyúzottnak látszol…
- Theone az oka.
- Kifejtenéd bővebben? Egyszer már eljátszottuk ezt a játékot…– Dante fintorgott, de azért elmagyarázta a dolgot.
- Theone igen idős vámpír, és erős képességekkel rendelkezik, amik nyomják az enyémeket.
- Hál’ Istennek!– Kérdő tekintetére megvontam a vállam, majd fülig pirultam, mikor visszagondoltam a féltékenységemre. Hogy lehettem ekkora liba? Így elveszíteni a fejem! - Akkor nem tudtok sokáig… hm, egymás társaságában maradni– mondtam megkönnyebbülve. Dante felnevetett.
- Igen csavaros megfogalmazás. De értem, hogy hová akarsz kilyukadni.
- Igen?
- Igen. Ha megbírnánk maradni egymás mellett, akkor sem lenne semmi sem közöttünk. Igen harapós bestia!– Elfintorodtam a kijelentése hallatán. Talán már tapasztalta? Újra visszatért a zöldszemű szörny énem. Dante oldalra döntötte a fejét, és úgy fürkészte az arcomat.
- Ne kezdd megint– nyögte. – Semmi sem volt, van, vagy lesz köztünk! Nem az esetem!– jelentette ki. Éreztem, hogy az arcom újra vörös árnyalatot vesz fel, de most a méregtől.
- Ne vájkálj a fejemben!
- Nem ,,vájkáltam”, nem is kell ,,ásnom” a gondolataid között, szinte ordítanak. El sem tudod képzelni, milyen nehéz figyelmen kívül hagyni!
- Sajnálom! Tudod, én nem igazán tudom a gondolataimat korlátozni, vagy elzárni őket! Hagyd figyelmen kívül, vagy valami… – intettem egy elsöprő mozdulattal a levegőben. – Azt hiszem, én most megyek!– Bár nem tudtam meg, amit meg kellett volna, de nagyon elemem lett belőle. Nem tudom elzárni a gondolataimat, kapcsoljon ő más frekvenciára! Egy pillanat alatt fel tud húzni!
- Nem akart… – elharapta a mondat végét, mikor rájött, a gondolati bosszankodásomra válaszolt.
- Hagyjuk! – hangosan kifújtam a levegőt, majd összefontam magam előtt a karomat, és pár pillanatig farkasszemet néztem jövendőbelimmel.
- Devina, Soteria és Theone azért jöttek, hogy figyelmeztessenek– kezdte.
- Mire?
- Theonénak egy igen veszélyes lényre kellett volna vigyáznia, és mint te is hallottad, nem igazán jött össze. Egy vámpírra, és nem is akármilyenre. Gondolom, nem tudod, hogy hogyan jött a világra az első két vámpír. – Megráztam a fejem. Honnan tudhatnám?- üzentem gondolatban. – Minden a görög mitológiában található. Uranosz véréből nemcsak az Erünniszek születtek. Kronosz két csepp vért egy medálba rejtett, amit Szelené készített. Kronosz legyőzése után a medált Hesztia, Démétér, Héra, Hádész, Poszeidón és Zeusz kaparintott meg. Úgy gondolták, hogyha Kronosz valaha újra kiszabadulna, kell valaki, aki megállítja. A medálban talált vérből hozták létre az első két vámpírt. Mindegyik isten megáldotta őket, hasznos képességeket ajándékoztak nekik-, amik ma a vámpírok képessége-, megetették őket ambróziával, ezzel halhatatlanságot kaptak, de az egyik vámpírt, Agoroszt, megfertőzte a saját hatalma. Az Istenek ellenfordult, akik kitaszították őt és testvérét, Kheiroszt, és elátkozták az utódaikat, mert az első két vámpír túl erős volt az átokhoz. Őket azzal sújtották, hogy nem ehettek emberi ételeket. Száműzték őket az Olümposzról, az emberi világba kényszerültek. Nem fogyaszthattak emberi ételeket, gyengültek, de halhatatlanságuk megmaradt. Kizárólag az emberi vértől lettek erősebbek, amit rendszeresen kellett fogyasztaniuk. Egyszer egy ilyen táplálkozás folyamán túl Agorosz túl sok vért vett, és a forrásából teljesen kiszipolyozta az életet. Testvére, Kheirosz, megpróbálta megmenteni. Megitatta a saját halhatatlan véréből. A férfi vámpírrászületett, és ő lett az első teremtményük. Az átok kötötte őt az örök éjszakához, hisz végül is az ő vérük volt. Az így teremtett vámpírok nem tudtak nemzeni, de Kheirosznak születtek utódai. Ők született vámpírok, de azt beszélik, hogy mára már kihaltak… Kizárólag ellenkező nemű vámpírok vére jó nekik, ami férfiak esetében igen nehéz feladat.
- Lehet, hogy csak nekem nem esett le, de hogy jön ez Theonéhoz? Érdekes történet, de…– kérdeztem értetlenül.
- Úgy, hogy Agorosz elkezdett gyilkolni, és teremtette a vámpírokat, hogy legyőzze a görög isteneket. Az Istenek ezt időben észrevették, és mivel nem akarták megölni-, hisz lehet, hogy egyszer még szükség lesz rá-, egy barlang mélyén elzárták varázslatokkal, amiket nem tudott áttörni. Az Őrök folyamatosan cserélődnek. Kheiroszt megölték. Önként vállalta a halált, nem akart elzárva élni, ráadásul megölték a lelki társát, aki nélkül nem akart már élni. És most, a tizennégyezer éve elzárt szörnyeteg kiszabadult– fejezte be végül.
- Egyet nem értek. Azt mondtad, vér kell neki. Eddig hogy maradhatott életben,
- Úgy, hogy vérhiányban csak legyengülnek, nem halnak meg– magyarázta.
- Ühüm. És miért engedték ki?– A történet alapján elég elvetemült figurának tűnt Agorosz, minek kellett elengedni egy ilyen vérengző vadállatot?
- Ivánnak változott a terve. Megpróbálja felhasználni Agoroszt, csak arra nem számított, hogy ő nem egy bábtípus. Saját elképzelésekkel rendelkezik, és nem engedi, hogy irányítsák. A terv meg ott változott, hogy amolyan ,, halhatatlanok közti világháborút” akar indítani– válaszolta a gondolatban feltett kérdésemre.
- Mire jó ez neki?– Őrült egy alak, annyi szent!
- Hatalommániás. Tudod, vannak rendek a halhatatlanok között. Első helyen állnak az Istenek- skandináv, görög, római, kelta, és a többi. Az évezredek folyamán sokat veszítettek a befolyásukból, mára a halhatatlanok tisztelik őket, és nem számít nagy dolognak, ha összefutsz az utcán Árésszal, Athénéval. Vagy Erósszal. Gyengültek, hisz kevesebben imádkoznak hozzájuk. Könnyebb őket megfosztani a hatalmuktól, mert még mindig ők a leghatalmasabbak a halhatatlanok között. Aztán jönnek a különféle Szövetségek- démon,- angyal-, vámpír-, tünde,- nimfatanácsok és egyebek. Itt a tagok igazán nagykutyák, több száz éve élnek, vagy kevesebb, de azoknak hatalmas képességeik vannak. Aztán az Őrzők. Akik az igazságszolgáltatásért felelősek. Utána a Rendek. Ide a fajok sorolhatóak. Ezen belül vannak a Házak, amik terület szerint vannak felosztva. Minden fajnak megvan az otthonához tartozó Ház.
- Úristen! Te ezt hogy tudtad mind megjegyezni? Én a Tanácsoknál leragadtam… Ez bonyolult! Nagyon! – szörnyülködtem.
- Majd, ha látod hogyan működik könnyebb lesz átlátnod. Vedd úgy, mint a biológiában a rendszertant– mosolygott.
- És gondolom, Ivan mindennek az élén akar állni. – Dante bólintott. – Huh, hát ez így elég meredek.

Magamban emésztgettem a hallottakat, Dante még mindig abban a fura oldalra billentett fejtartással nézett rám, majd tekintete a kezemre vándorolt.

- Kedvel téged– jelentette ki egy félmosoly kíséretében.
- Gondolod? Nekem nem ez jött le, de te ismered…– hagytam rá.
- Az a gyűrű évszázadok óta anyáról lányára öröklődik, és Céline nem adta volna oda egy vadidegennek, akit nem kedvel. Egyébként jót akar mindkettőnknek. Bár, jobb vigyázni vele, ha kés van a kezében. – Igyekszem nem elfelejteni...
- Miért nem Lilith kapta meg?– kérdeztem. Nekem elég szarul esne, ha a nagyanyám egy idegen nőre hagyná a családi ékszert.
- Mert kettő is van belőle. Céline kétszer volt férjnél. Balszerencse ugyanannak a nőnek a második házasságában az elsőből származó gyűrűt viselnie.
- Oké, akkor rendben van. De ezt Lilith is tudja?– kérdeztem.
- Igen, főleg, hogy a nyakában lóg egy láncon az övé.
- Ó!– Újabb hosszúra nyúlt csend. Egyáltalán nem volt az a tipikus kínos hallgatás, mindketten elmerültünk a gondolatainkban.

Furcsa volt vele ennyit beszélni. Ritkán volt alkalmunk kettesben maradni, és ha ez meg is történt, akkor is vagy olvastam a szófán, míg ő dolgozott az íróasztalánál. Olyan idilli volt az egész, mégis olyan szokatlan a számomra. Új számomra ez az egész. Mégis, megnyugtató, hogy van egy családféleség mögöttem, akikre számíthatok. Csak megszokás kérdése az egész.

Visszapörgettem a beszélgetésünket egészen Kheirosz haláláig. Megakadtam egy szón. Lelki társ. Vajon mit jelenthet? Ugyanazt, mint az embereknél?

- Dante?– Érdeklődve felpillantott, kérdőn tekintetett rám. – Lelki társ, pontosan mit jelent ez? – Nem válaszolt azonnal. Elgondolkozva fürkészte az arcomat, mintha azt találgatta volna, mennyit mondhat el nekem. Megköszörülte a torkát, majd megtorpant, mintha csak keresné a szavakat.
- Pontos meghatározás nincs erre. Annyit tisztázzunk, hogy nagyon ritka jelenség. Ha megtalálod ezt a társat, az egész életed körülötte fog forogni. Nem kívánsz mást csak őt, fájdalmat okoz, ha távol van, a halálról meg ne is beszéljünk. Minden fajnál máshogy mutatkozik ez meg.
- Ez azt jelenti, hogy nekem is lehet ilyen lelki társam? – kérdeztem. Vállat vont. Az elég gáz lehet, ha az esküvő után találom meg a nagybetűs igazit. – És te?
- Mi van velem?
- Te már megtaláltad?
- Kicsi rá az esély, hogy összefutsz vele. A legtöbb halhatatlan éveket tölt az párja keresésével, legtöbbször sikertelenül– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kitért a válaszadás alól. Ahogy látom, ebben a családban ez örökletes. Nem találhatta még meg. Akkor nem vállalta volna, hogy gyereket gyártunk, hisz ha nem hozom lázba, akkor nem is áll a cövek, szóval nem lesz gyerekáldás. És mivel bebizonyította, hogy igenis képes a dologra…
- Devina!– sziszegte összeszorított állkapoccsal.
- Sajnálom, de ha nem adsz egyenes választ… Akkor kénytelen vagyok a fantáziámra hagyatkozni.
- Nem vagyok impotens, oké?
- Erre már magamtól is rájöttem– pirultam el, mikor újra bekúszott a fejembe az inget szaggató jelenetem. – Hagyjuk. Most megyek– Felálltam, és elindultam remegő lábakkal a szobám felé. A lábaim elzsibbadtak a sok üléstől.
- Devina!– kiáltott rám egy női hang a folyosó végéből. – Már mindenhol kerestelek, hol voltál?– kérdezte vádló hangon Céline.
- Dantéval voltam…– kezdtem, de Céline már rám sem bagózott. Könyökömnél fogva a szobája felé vonszolt. – Mit akarsz?
- Kicsit megcsúsztunk, de… Na mindegy. Ruhapróba lesz. De, ezt fel kell tenned!– a kezembe nyomott egy fekete kendőt, segített feltenni, mikor a szobájához értünk.

Több tucat kávéscsészényi kávé és öt doboz energiaitallal később, még mindig egy hokedlin ácsorogtam bekötött szemmel, zsibbadó lábakkal. Céline kávé nélkül is olyan volt, mint a Katrina, amit az éjszakának köszönhetett, de én még arra sem voltam képes, hogy egyenesen álljak a széken. Hajnal felé járhatott már, és nem aludhattam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka. A pandamacis szemekért Célinét vonom felelősségre, ha megijednek tőlem a gyerekek.
- Azt hiszem, kész.
- Tehát van Isten!– sóhajtottam.
- Én is ezt gondolom. Csodálom, hogy nem lett belőled tűpárna!– felhorkantottam. – Menj, és aludj egyet, majd megyek és ébresztelek, ha kell.
- Oké– ásítottam. Céline kihámozott a ruhából, majd magamra rántottam Céline egyik köntösét, nem vesződve a felöltözéssel. Kómásan tántorogtam a szobámig.

Ráborultam az ágyamra, kiszedtem a magam alól a az ágyterítőt és a takarót, majd összegömbölyödve befészkeltem magam a közepére. Azonnal elaludtam. Mély álmomból Céline bökdöső keze rángatott ki. Ásítozva eljutottam a szobájába, ahol a megszokott félhomály fogadott. Gyertyák égtek a kandalló be volt gyújtva, a szobában fűszeres illatok szálltak. Ja, igen. Kávé, ami múltkor oda volt szórva a fára. Hátrapillantottam Célinére, aki büszkén figyelte szobáját.

- Hmm, most mi következik? Ugye nem kell újra ruhapróbát tartanunk?– kérdeztem ijedten.
- Ez egy szertartásszerű megtisztulás a házasság előtt.
- Ő, értem. Mit kell csinálnom?
- Veszel egy fürdőt!– nevetett. – Látnod kellett volna az ijedt arcodat!
- Ha-ha. Ennyi?
- Ennyi. Nem elég? Kitalálhatok még valamit…
- Tökéletes, nem kell semmi más.

Céline bevonult a gardróbba, hogy befejezze az utolsó simítást a ruhámon. Levetettem a köntöst, majd belecsusszantam a földbesüllyesztett kádba. Lágy sóhaj helyett, amit a fürdő váltott volna ki, egy utcagyerekeket megszégyenítő káromkodás hagyta el a számat.

- Céline!– sikítottam. – E-ez hi-hideg!– vacogtam.
- Ó, elfelejtettem volna mondani, hogy hideg vízzel van feltöltve?– kérdezte megdöbbenést színlelt arccal. Még hogy kedvel…
- Én vé-végeztem– Megpróbáltam kikászálódni a kádból, de Céline a vállamnál fogva visszanyomott a kádba.
- Egy órát kell áznod benn!– közölte. Rám mosolygott, majd visszament a gardróbba. – Tudni fogom, ha kiszállsz. Az egyik tálban rózsaolaj van. Nyugodtan használd.

A vacogáson kívül nem tudtam mást csinálni, mert mikor megpróbáltam kikászálódni- nagyon-nagyon csendben- Céline ott termett mögöttem, és morcos arcot vágott, közben a halántékára mutatott jelezve a képességeire. Csúcs! Miután lefagytak a végtagjaim már nem is volt olyan szörnyű. Az tény, hogy felébredtem tőle. Leültem a kád oldalán lévő padkára, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy megölöm Célinét még ezért! Az egyik bronztálból kiborítottam a vörös rózsaszirmokat. Csodálkozásomra nem fagytak jégkockává. Megmostam a hajamat a másik tálban lévő olajjal.

- Oké, le is telt. Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű?
- Nem, nem volt szörnyű… – morogtam. Céline hozott egy nagy fürdőlepedőt, amit kifeszített fölöttem. Gyors kiugrottam a kádból, és magam köré csavartam. Vacogva, víztől csöpögve lehuppantam az ágyra.

Miután összeszedtem magam, még mindig düzzögve, de hagytam, hogy Céline felöltöztessen, és megcsinálja a hajamat. Letakarta a tükröt, hogy ne lássam csak a végeredményt. Marcell-hullámokból varázsolt csodaszép, de egyszerű kontyot. A ruhám tökéletes volt, bár nem kaptam benne levegőt. Úgy éreztem, mint egy haldokló, akinek ráléptek az oxigéncsövére. Megpróbáltam nem erre figyelni, inkább körbefordultam a tükör előtt, hogy jobban lássam a ruhát. Teljes pompája elfeledtette velem a vele járó kellemetlenségeket. Céline rávarrta a csipkét a lapockámig és a vállpántot is bevonta vele. A fenekemhez nyomott egy párnához hasonlító szivacsos tömőanyagot, és rávarrta a rövid, vékony uszályrészt is. A ruha elejére gyöngyökből varrt mintákat. Tökéletes volt. Amíg csodáltam magam az egészalakos tükörben, Céline kiment, hogy valamit még elintézzen. Pár perccel később visszajött, ajkán egy bocsánatkérő mosoly játszott.

- Azt hiszem, hogy a násznép lecsökkent Lilithre, Rayre, Lucianra és rám– mondta egy nagy sóhaj kíséretében.
- Ó! De nem is baj… Jobb lesz ez így– Azt hiszem, őt jobban megviselte ez a dolog, mint engem. Legalább nem tudok semmit sem elszúrni idegességemben. Vagy ha igen, családban marad.
- De, majd lesz egy, amolyan beavatásod, mint az egyik Őrző felesége.
- Remek.

Elkészültem. Céline még megcsinálta szolid sminkemet, aztán elindultunk a szalon felé. Céline Igazán jó munkát végzett. Az oszlopokat selyemszalaggal vonta be, nagy vázákban rózsák sorakoztak, a padló teleszórva virágszirmokkal. Egyszerű volt, de nekem tökéletes. A teraszajtó ki volt nyitva, lágy szellő fújta a függönyöket. Szerencsére még az eső is elállt, bár nem sütött a nap, kellemes meleg volt. Az ajtó előtt állt egy fehér, csuklyás köpenybe bújtatott alak. Gondolom ő az Orákulum. Balján Ray és Lucian állt, jobboldalon Lilith várakozott. Kivételesen magára erőltetett egy mosolyt is, nem vitte túlzásba. Egy égszínkék, térdígérő ruhát viselt. Nagybátyám és Lucian fekete öltönyben voltak. Elég furcsa volt őket így kicsípve látni a bőrszerkó és a fegyverarzenál nélkül. Remekül néztek ki mindketten. De hol van Dante? Kérdőn pislogtam Célinére, de ő csak megvonta a vállát. Odaértem az Orákulum és a ,,násznép” elé. Rayhez fordultam.

- Hol van Dante?– kérdeztem.
- Biztos gondja támadt az öltönyével.
- Ha nem érkezik meg hamarosan én elveszlek, jó?– suttogta Lucian. Egy bosszús pillantást lövelltem felé, más helyzetben mulattatott volna, de most…

Nem a menyasszonynak kellene késnie? Cserélhettünk volna ruhát… Az Orákulumról nem tudtam semmit sem leolvasni, arcába húzott csuklyájától nem láttam az arcát. Milyen jó, hogy nem jött több vendég! Céline és Lilith mellém álltak, Céline nagyon mérges volt, hogy így elrontják az általa oly precízen megszervezett dolgokat. Idegesen birizgálta selyemkalapja szegélyét, és simította ki a nem létező ráncokat virágmintás, rövid ruhájából. Még Lilith is többször használta imádott bátyjára a kretén jelzőt. Mi van, ha nem jön el? Lehet, hogy azzal a lelki társas izével van valami, és már nincs szüksége rám. A gyomrom zúgolódni kezdett, a fűző túl szoros volt, a fejem zúgott. Hol van már? Idegesen toporogtam, doboltam az ujjammal. Ekkor befutott Dante. Elhaladt húga melett, aki elmormolt egy ,,faszfej”-t, Raytől komor pillantásokat kapott. Öccse bölcsen nem szólalt meg, de látszott rajta, hogy ő sem örült a megvárakoztatásnak. Céline abbahagyta a ruhája igazgatását. Lesújtó pillantást lövelltem felé.

- Elnézést!– motyogta az Orákulum felé, aki válaszul bólintott.
Elkezdődött a szertartás. Lehúzta a fejéről a csuklyát, és megláttam a legfélelmetesebb arcot, amit valaha láttam. Arca kifejezéstelen volt, szeme nem a megszokott felosztást követte, az egész fekete volt. Olyan, mint egy feneketlen kút. Tar koponyájának hátulját tetoválás díszítette. Elmosolyodott, amitől kirázott a hideg. Betudtam a szellőnek. Minden úgy zajlott, ahogy Céline mesélte. Amikor elérkezett a ,,tenyérvagdosós” rész, kicsit megijedtem. A férfi mélyen megmártotta a csontnyelű tőrt mindkét tenyeremben. Beszívtam az alsóajkamat, hogy nem sikoltsak fel fájdalmamban. Karmazsin színű vér bugyogott ki a vágásból, majd belecsúsztatta a kezemet Dante szintén megvágott tenyerébe. Ahogy érintkeztek egymással, végigcikázott a testemen egy áramütéshez hasonló remegés, ahogy elnéztem Dante is hasonlót élhetett át. AZ Orákulum rákezdett a kántálásra, közben nagy szemű sót szórt mindkettőnk sebére. Mart és csípett, de nem tudtam erre figyelni. Odakint sötét felhők gyülekeztek, villám cikázott át az égen, majd nagy cseppekben hullani kezdett az eső. Ennyit a jó időről. Ray gyorsan becsukta az üvegajtót, majd visszaállt Lucian mellé. Az Orákulum befejezte a kántálást. Mosolyra húzódott ijesztő arca, majd csak ennyit mondott:

- Ez egy nagyon jó házasság kezdete– és eltűnt.