19.

Ó, Istennőm! Nem, nem, és nem! Még nem szabadna, hogy ez legyen, még négy hetem hátra van. Úristen, egy koszos lyukban kell, hogy megszüljem a gyerekemet egy éhes vámpír társaságában?! Nem, nem, nem… Mi történne, ha szólnék az őrnek? Nagy valószínűséggel rám vágná az ajtót, és elküldene a fenébe. De még van időm, a fájások nem kezdődtek még el.
Amennyire csak lehet, visszaemlékeztem a könyvekre, oktató DVD- ékre, mit is kell ilyenkor tenni. Hívni a férjünket! De én nem tudom! Másik, amit egy jóga könyvben olvastam, elkezdeni normálisan lélegezni. Igaz, észre sem vettem, hogy visszatartom a levegőmet. Fel-alá járkáltam az ,,én részemen”, próbáltam kiagyalni valamit. Ha elaludnék, lehet, hogy Damien segítene… De nem aludhatok el, hisz amin az előbb ültem az egy hideg, baciktól hemzsegő kőszörnyeteg. És most ,,higiénikus” környezetre van szükségem. Szóval, maradok a két lábamon.
Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem el így, talán órákat is. Próbáltam szép dolgokra gondolni, bármire is, csak ne a nyomorúságos helyzetemre. De, mikor a fájások elkezdődtek, nem volt visszaút. Az első összehúzódások nem is voltak olyan rosszak, olyan voltak, mint az enyhe menstruációs görcsök, de a következők? Rémálomba is beillet. Térdre rogytam, és a torkom szakadtából kiáltottam. Belesűrítettem minden neheztelésemet, bosszúságomat, hogy elraboltak, egy ilyen helyen kell világra hoznom a bébikémet, és, hogy nincs mellettem Dante. Gyűlöltem ezért. A kiáltásokra Kheirosz is felkapta a fejét, világító, borostyán szemeit rám szegezte.
- Jól vagyok – nyögtem, mikor abbamaradtak a méhösszehúzódások.
Tizenöt perc erejéig újra csöndben maradtam, majd elölről kezdődött az egész. A fájások kábé ötpercenként ismétlődtek végül, és egy percig tarthattak. Na, igen. Itt ismerheti meg az ember a relativitás lényegét. Az összehúzódások óráknak tűntek, míg a fájdalommentes időm, alig egy lélegzetvételnek.
A sötétséget egy fényes, zöldes villanás törte meg, egy hatalmas, sötét alak jelent meg a cellában. Ő láthatott engem, lehajolt hozzám.
- Devina, jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon… Wade. Wade? Anyám, mi folyik itt?!
- Nem! Azt, hiszem… - Újabb fájás kezdett kibontakozni, elkaptam Wade felém nyújtott tenyerét, és vártam, hogy elmúljon az egy perc.
- Uhhh! – nyögte, mikor megroppant a tenyere. – Határozottan nem vagy jól, ugye nem akarsz most lebabázni?!
- Nem akarok, de fogok! – morogtam, mikor elmúlt.
- Basszus! Jól van, oké, huh. Ki kell jutnunk innen – mondta ki a nyilvánvalót. Felkapott a karjába, gyengéden magához szorított. Kheirosz felé fordult. – Éjszaka van odakint, ha kinyitom az ajtót futás, nincs már itt senki sem, de azért… - A fickó felé dobott egy kardot, majd kinyitotta a zárat.
- Köszönöm! – mondta az ős. Wade biccentett egyet felé, majd megvárta, hogy elhúzzon onnan, aztán velem együtt kirohant a folyosóra.
- Na, most merre? – kérdezte. Felidéztem az utat, ami napokkal korábbi eseménynek tűnt.
- Jobbra – mondtam. Élő GPS voltam, végül elértünk a csapóajtóhoz.
- Meg tudsz állni a lábadon? – kérdezte.
- Azt hiszem, igen – feleltem. Letett, majd felnyomta az ajtót, és kinézett rajta. Olyan gyorsan csukta is be, hogy nem láttam semmit sem a fent történtekből. A hangok, a csatazajok, ingerelték a kíváncsiságomat, de gyorsan el is múlt, jött a következő összehúzódás. Mielőtt közelebbi ismeretséget szereztem volna a koszos, belvizes padlóval, Wade elkapott, és erősen megtartott, míg el nem múltak a görcsök.
- Megmaradsz, kiscsillag? – kérdezte.
- Azt hiszem, igen.
- Oké, ez rázós lesz, és ha lehet, ne hányj le!
- Tessék? Nem állt szándékomban – morrantam rá.
- Végig csukd be a szemed, és ne nyisd ki, csak ha szólok – utasított. Újra felkapott, szorosan becsuktam a szemem, ahogy mondta, de így is felkavarodott a gyomrom, ahogy megéreztem a körülöttem keringő vad, erős mágiát. A fejem lüktetett, és szédült, tényleg közel álltam a rókázáshoz, de visszafogtam magam. – Oké, megérkeztünk.
A kiégett épület előtt álltunk, egy fekete Escalade parkolt az úttal párhuzamosan. Az épület előtti gyepen nagyon csúnya dolgok történtek a holdfényben. Egy maréknyi Őrző harcolt vagy száz vámpírral, démonnal, angyalokkal, és alaktalan lidérccel. Sokan voltak, úgy nézett ki az egész, mint egy szörnytalálkozó. Borzalmas volt. A szemem felcsillant, mikor megláttam a férjemet, aki azzal a tuskó vámpírral harcolt, aki tapizott engem. Felénk pillantott, egyenesen a szemembe, mintha megérezte volna a jelenlétemet. Vesztére, kihasználta ellenfele ezt a kósza pillanatot, és lecsapott egy húsvágó bárd nagyságú karddal. A vállát találta el. Elfintorodott, onnan, ahol álltam, vagyis ahol Wade tartott, innen is láthattam a szemében égő vad dühöt. Megpördült, és lecsapta a vámpír fejét. Semmivé foszlott. Majd őrült iramban száguldott felén, mint egy gőzmozdony. Kikapott Wade kezéből, olyan hévvel szorított magához, hogy azt hittem, menten kijön belőlem a gyerekünk.
- Köszönöm! – mondta sebtében Wadenek.
- Ennyivel nincs elintézve – kacsintott a másik férfi. Dante beugrott velem a kocsiba, majd a volánnál ülő Jeremyhez hajolt.
- Hajts Connorhoz – mondta neki. – Gyorsan – tette hozzá.
- Dante…A kicsi… Mindjárt… - Össze-vissza beszéltem, nem tudtam összehozni egy értelmes mondatot, rám tört a fájdalom.
Újra eljátszottam a kézszorítós mutatványt, elkaptam szegény kezét- bár, legszívesebben egy másik testrészét szorongattam volna meg-, ő is vegye ki a részét a fájdalomból. Erősen szorított magához, miközben Jeremy a dudáló autósokat kerülgette. Tíz perc elteltével megérkeztünk Connor házához, Dante kikapott a kocsiból, és az ajtóhoz rohant. Az inas beengedett minket, el is lépett Dante útjából, mikor a szokásos gőzmozdony stílusával megindult az alagsor felé.
Szerencsénkre Connornál nem voltak éppen, egyből hozzá is látott a munkához, levetette Dantéval rólam az elnyűtt, mocskos hálóinget, hozott helyette egy kórházi, eldobhatót.
Maga a szülés kevesebb fájdalommal járt nálam, mint az összehúzódások. Pillanatok alatt megszültem a kisfiamat, kisfiunkat. Makkegészséges volt, kicsi és apró, de erős volt- egy koraszülötthöz képest. Connor a mellkasomra fektette, míg elvágta a köldökzsinórt, és ellátott engem. Hangosan sírt, míg óvatosan magamhoz nem szorítottam, aztán csak halkan hüppögött. Csodálatos kisbaba volt. Bár tény, hogy egy öregemberhez jobban hasonlított a ráncos kis arcával, fogatlan szájával. Dús, fekete haja nedvesen tapadt a fejbőréhez, szemét akkor nyitotta ki először, mikor Dante az ágy mögé fészkelte hatalmas testét. Álmos, kék szemével felmért minket, alaposan, aztán úgy döntött, eleget fog még látni minket az elkövetkezendő időkben, vissza is csukta.


Connor miután meggyőződött róla, hogy jól vagyunk a babával együtt, szólt az inasának, készítsen elő számunkra fent egy szobát. Pár napig itt szeretett volna tartani minket, meggyőződjön róla, tényleg jól vagyunk-e. A babát nem kellett inkubátorba tenni, nagyon gyorsan alkalmazkodott a kinti világhoz.
Nagy nehezen megváltam fiamtól, győzedelmeskedett rajtam a kimerültség. Dante az ággyal szemben, egy kanapén ült, a fiunk a kezében aludt. Áhítattal ringatta, vastag karja között, szinte elveszett a falatnyi, alig két és félkilós baba.
Pár perccel később halk kopogás hallatszott, majd egy fiatal nő jött be. Bágyadtan pillantottam fel rá, egy tündér volt. Olyan magas lehetett, mint én, halvány, rózsaszínű bőre, és ahhoz hasonlító szárnyai voltak. Lenge ruhát viselt, eperszőke haját feltűzve hordta. Kedvesen ránk mosolygott, és beljebb jött a szobában.
A tündér megkérte Dantét, hogy hagyjon magunkra. Először nem értettem, hogy miért, de aztán leesett. Még meg sem szoptattam a kicsit!
Dante átadta a babát a lánynak, majd kiment.
- Lila vagyok – mutatkozott be.
- Devina! – nyújtottam felé a kezem.
- Connor szólt, hogy segítsek a szoptatásnál. Én itt dolgozom, főleg gyerekekkel – kezdte.
- Nagyon köszönöm, igazából azt sem tudom, hogy mit csináljak – habogtam .
- Ezért vagyok itt, hogy segítsek – mosolygott.
Segített levenni a kórházi hálóinget, félig ülő helyzetbe tornázott, majd átadta, és megigazította a babát a kezemben.
- Ahogy látom, éhes már. Ha ásításszerűen kinyitja a száját, általában akkor kell megszoptatni őket. Az első pár hétben ki fog alakulni a saját rendszerük, hogy hány óránkén kérnek – mondta. – Törekedjen arra, hogy minél nagyobb részt kapjon be a bimbóból, a kicsi teste forduljon a mamáé felé, bújjon hozzá, legyen biztosan megtámasztva a fejecskéje, hogy ne kelljen elfordítania, így könnyebben hozzá tud kezdeni a szopáshoz – magyarázta. Pár perces forgolódás után sikerült kényelmesen elhelyezkednünk, majd sor került a táplálásra is. Azt hittem, hogy elsírom magam, baromira fájt! A melleim kemények voltak, mint a kő, sokkal nagyobbak is voltak.
- Ó, mamám! – szisszentem fel. A baba abbahagyta a szopizást, felpislogott rám. Bocsánatkérően nézett felém. – Most mit tegyek? Nem akarja folytatni… - pillantottam Lila felé.
- Érzi, hogy fájdalmat okozott, a halhatatlan babák jobban az anyukájukra vannak hangolva, mint a normális csecsemők. Nyugalom, mindig fáj az első néhány alkalom – mondta mosolyogva. Sikerült megnyugodnom, megcirógattam a pici kócos, sötét buksiját, érezze, nincs semmi baj. Újra megpróbáltam, és el is fogadta. Teljes siker. – Látja?
- Aha…

Lila elment, a kicsit is magával vitte. Dante visszajött a szobába, telefonját zsebre csúsztatta. Szeme csillogott a boldogságtól, buja ajka mosolyra húzódott.
- Hogy vagy? – kérdezte, miközben leült mellém. Megfogtam a kezét, és lágyan megszorítottam.
- Azon kívül, hogy a melleim majd’ szétrobbannak, és máris hiányzik a fiam, remekül. Sőt, istenien! Végre itt vagy mellettem! Aggódtam, el sem tudod képzelni, hogy mennyire…
- Úgy sajnálom, édesem! – húzott magához. Lágyan megcsókolt, és szorosan ölelt. Az arcomat a nyakába fúrtam, élveztem az ismerős, megnyugtató illatot.
- Már az hittem, hogy… - könnyeim akaratlanul is kicsordultak.
- Te miattam aggódtál, mikor egy több ezer éves, éhes vámpírral voltál összezárva? – kérdezte.
- Persze! – hüppögtem a vállába. – Vagyis nem… Akkor meg tudtalak volna fojtani, vagy inkább ki tudtalak herélni! – morogtam.
- Annyira sajnálom! – húzott még jobban magához. – Bárcsak, visszacsinálhatnám az egészet!
- Ne! Ne sajnáld, ennek így kellett történnie! – töröltem le a könnyeimet. – Így volt megírva – vontam vállat.
- De akkor is, jobban kellett volna vigyáznom rátok!
- Csitt, szerelmem, nem engedem, hogy a tiéd legyen az utolsó szó! – csókoltam meg.


- Gondolkoztál már azon, hogy mi legyen a neve? – kérdezte, miközben mögöttem ült, átölelt engem, és a fiunkat. Éppen elaludt a kezemben, szorosan hozzám simulva.
- Tulajdonképpen, igen! Elég sok időm volt rá… Caliban – mondtam. Halkan felnevetett.
- Ugye, csak viccelsz? – kérdezte.
- Nem, nem, miért? – ráncoltam a homlokomat.
- Shakespeare szörnye után?
- Aha, végül is, van egy Lucifer a családban, egy Dante, és egy démonnevet viselő hölgyemény. Elfér még egy kis szörnyeteg!
- Utálni fog minket ezért!
- Csak engem – vigyorogtam.
- Meg engem is, hogy engedtem.
- Szóval?
- Jó, legyen – csókolt bele a nyakamba.