16.

Sziasztok! Meghoztam a két fejezetet, sajnos nem fogom tudni már ebben az évben befejezni, ahogy elterveztem :( De, remélem, azért tetszik majda két fejezet, nagyon sokat dolgoztam rajtuk. Ha az információim a várandóssággal nem tükrözik hűen az igazságot, előre is bocsánat, letöbb infóm a netről származik :)
Jó olvasást!

A hasam a 12. hét után elkezdett gömbölyödni. Bővebb ruhákat hordtam, és új nadrágokat vettem. A melleim, ha lehet, még érzékenyebbek lettek, meg is duzzadtak. Van valami előnye is a terhességnek. Sokszor küzdöttem fejfájással, szédüléssel, sokat aludtam, de nem jelentkeztek az ilyenkor szokásos problémák.
Drága könyvem azt írta a 13. hétre, amikor is átléptem a második trimeszterbe, ilyenkor ajánlatos elmondani a jó hírt. Fasza… Én még nem voltam kész rá! A hasam grapefruit nagyságú volt, a Dantéval együttöltött pillanatokat próbáltam lekorlátozni. Még csak az kéne, hogy kitapogassa a hasamat! Kész lebukás lenne.
Szokásos teendőimet végeztem, segítettem Célinének, olvastam. Nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, unatkoztam. Ilyenkor sétáltam a kertben, zuhogó esőben, hisz egy percre sem állt el az eső. Annyira unalmas volt! Tél van, és még a hó sem esik! Mennyivel szebb lenne minden! De nem, itt az eső esik.
Alaposan átfagytam a sétám során, Célinéhez siettem a konyhába. Nem volt ott. Tejet melegítettem, annyira kívántam a forrócsokoládét, és elővettem az instant forrócsokoládé port. Ez volt a legegyszerűbb. Kekszet szedtem elő, Céline csinálta a legfinomabb kekszeket. Kitettem párat egy tányérra, közben a tej is megmelegedett. Elkevertem a port a tejben, majd leültem az asztalhoz. Céline otthagyta az újságjait, azokat kezdtem el lapozgatni. Megtaláltam az Ellet, amibe a nyáron készült a legutolsó képem. Elgondolkoztam ezen, és rájöttem, hogy ez az a szám, amibe akkor készültek a fotók. Fellapoztam az újságot, kerestem az akkor készült képeket. Meg is találtam. A képen négy lány volt látható, persze össze volt vágva, hisz engem egyedül fotóztak. Hmm, itt még nem volt akkora hasam, mint most. Milyen jól néztem ki… Na, igen, de a melleim mérete is elhanyagolható volt akkor.
- Devina? – Felnéztem a magazinból, Céline állt az ajtóban.
- Hello! Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
- Nem, csak meglepett, hogy itt vagy.
- Mindig itt szoktam lenni – ráncoltam a homlokom. – Céline, már rég meg szerettem volna kérdezni valamit…
- Csak rajta.
- Az esküvő után bejöttél hozzám, tudod, amikor az ajándékomat hoztad át. És mikor elmentél, motyogtál valami olyasmit, hogy ,, Nem értem, hogy miért ne lehetne neki elmondani, hogy…”, de azt már nem tudtam meg, hogy miről volt szó. Szóval?
- Nem várhatod el tőlem, hogy mindenre emlékezzek! Te például, emlékszel, hogy milyen ruha volt tegnap rajtam?
- Egy vörös Armani – mondtam gondolkozás nélkül. Nagyon tetszett a tegnapi ruhája!
- Na, jó. De az már hónapokkal ezelőtt volt. Tegnap meg tegnap. És különben is, nem kéne ennyit kíváncsiskodnod, ártasz vele a babának! – Szavaira megmerevedtem. Még soha nem mondta ki hangosan, hogy tudja.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz… - dörmögtem az orrom alatt.
- Ó, dehogynem! És ideje lenne már elmondanod. Dante hamarosan elutazik…
- Mi, elutazik? Mégis hová? – Céline csak vállat vont.
- Nem tudom pontosan. Csak láttam, hogy nem lesz itt, mikor… Hm, most mennem kell – Majd, mint akit puskából lőttek ki, elment.

Ááá, kezdem megutálni Céline félmondatait, állandóan elülteti a bogarat a fülemben. Még hogy nyugodjak le! Le merném fogadni, hogy direkt kerget az őrületbe. Hová utazik el? És mikor nem lesz itt? Csak újabb kételyeket hagyott maga után.
Fájdalom nyílalt a fejembe, ennyire még soha sem fájt! Megmasszíroztam a halántékomat, hátha jobb lesz, de semmit sem használt. Mikor kezdett lecsitulni a fejemben a sajgás, égető fájdalmat éreztem a hátamon. Jesszus! Hátranyúltam, forró volt a hátam. Úgy, minta lázas lennék, ehhez párosult az égető érzés. Amennyire bírtam, felrohantam a szobámba, levetettem magamról a ruháimat, majd beálltam a tus alá. Jéghideg víz zúdult a bőrömre, felszisszentem, de meg sem moccantam. Inkább a hideg, mint az égető érzés, és legalább a fejfájás is elmúlt. Pár perccel később, reszketve léptem ki a zuhanykabinból. Gyors magam köré csavartam egy törölközőt, átdörzsöltem a vizes hajamat egy másikkal.
Átöltöztem, egy vastag, norvégmintás pulóvert vettem fel, és egy bőszárú nadrágot. Mikor végeztem, vissza akartam menni a szobámba, hogy ledőljek, de a gyomrom felkavarodott, alig értem el a vécécsészét, máris kijött az ebédem. A hasam görcsberándult, magzatpózban feküdtem a hideg kövön. Csak a picivel ne legyen semmi baj…
Mikor már azt hittem, hogy ennél már az is jobb, ha elüt egy vonat, a fájdalom megszűnt. Mintha soha nem is lett volna. Vigyázva, nehogy újra jelentkezzen, felálltam, lehúztam a vécét, majd kiöblítettem a számat. Atyaég! Előre félek a szüléstől.
Fogat mostam, majd befeküdtem az ágyamba. Felhúztam a hosszú pulóvert, és az alatta lévő vékony, fehér pólót, és a hasamra tettem a kezem. Csak remélni merem, hogy ott bent minden rendben van. Nem bírnám elviselni, ha történne valami vele. Fel-le, jobbra-balra, körbe-körbe simogattam az enyhén kidomborodó hasamat, mintha csak bíztatnám. Mikor már éreztem, hogy eluralkodik rajtam a kimerültség, lehúztam a felsőket, majd a hasamra tettem a kezemet, továbbra sem engedtem el őt.
Elaludhattam. Mikor kinyitottam a szememet a hideg padlón találtam magam. Nem volt ismerős a hely, egyből a hasamhoz kaptam a kezemet, éreztem, hogy jóval nagyobb, gömbölyűbb. Tehát valami látomásfélém lehetett. Újra belém hasított a fajdalom, görcsösen húztam a mellkasom felé az összeszorított lábaimat. Nyüszítettem a fájdalomtól, karmolásztam fejem fölött lévő ajtót. Az ajtó kinyílt, és egy barna hajú nő lépett be rajta. Arcán eltökéltség, segítőkézség látszott. Fehér, orvosi köpenyt viselt. Ahogy belépett az ajtón, nyomában megjelent Ray. Elhomályosult a látásom, talán az eszméletemet is elveszíthettem. Legközelebb egy mentőautóban tértem magamhoz. Ray hangja messziről hallatszott, alig volt több suttogásnál.
- Úgy hét hónapos terhes lehet, nem tudom pontosan… Kérem, segítsen neki!
Hirtelen éles szúrást éreztem a karomban, majd bódultságot. A kínzó fájdalmam kezdett szűnni, majd újra elaludtam.
Majd a látomás szertefoszlott, én pedig felébredtem. A szobában már sötét volt, tehát sokat aludhattam. A szívem hevesen dobogott, szinte ki akart esni a helyéről. Ó, anyám csak remélni mertem, hogy csak egy rossz álom volt, de… Annyira valószerű volt, olyan, mint a gyermekkoromban látott dolgok.
Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Dante az ággyal szemben elhelyezett fotelben ült, kezében egy pohárnyi aranyszínű folyadékot lötyögtetett.
- Mióta vagy itt? – kérdeztem, mikor elkaptam a hasamról a kezemet. Remélem, nem vette észre.
- Egy órája körülbelül. Nem jöttél vacsorázni, gondoltam, megnézem jól vagy-e. De aludtál, eléggé rosszul.
- Igen, de csak egy rémálom volt – vontam vállat. Én is ezzel hitegettem magam.
- Kérsz valamit enni? – Émelygő gyomromra gondoltam. Jobb, ha nincs mit kiadnom magamból.
- Nem, köszönöm – mondtam. Csak most vettem észre, hogy be lett gyújtva a kandallóba, a derekamon meg takaró volt. Biztos, hogy nem én takartam be magam…
- Reszkettél – magyarázta. Lelöktem magamról a takarót, majd megpróbáltam felállni. Nem sikerült. A lábaim elgémberedtek, gyengék voltak. Másodjára sikerült, elbattyogtam a fürdő felé, közelebb kerültem a férjemhez, így láthattam, hogy nem volt felöltözve, csak egy brokátköntös volt rajta. Tehát nálam akarja tölteni az éjszakát.
Lezuhanyoztam, kicsit rendbe szedtem magam, elég szarul festettem. Felvettem a Célinétől nászajándékba kapott hálóinget. Most volt rajtam először, és imádtam. Jól takarta a hasamat, feketeselyem volt, és a bokámig ért. Felvettem a hozzáillő köntöst, ami csipkéből készült, és nem lehetett praktikusnak mondani. Feszesen tapadt a bőrömre, a csipke irritált. De jól nézett ki. Megkötöttem az övét mell alatt, így úgy nézett ki, mint egy estélyi. Ha belegondolok, Céline mindig erősködik a vásárlásaink alkalmával, hogy vegyek újabb és újabb hálóingeket. Igen, ez célszerű volt, ha a legtöbb darab a kukában végezte egy szenvedélyes éjszaka után. Remélem, hogy ez nem fogja. Ha nem lennének karikák a szemem alatt, akkor még szexinek is mondanám magam.
Abbahagytam a tükörképem bámulását, ideje volt már kimennem a fürdőszobából. Lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Dante még mindig a fotelben ült, csak most vettem észre, hogy a szék lába mellett egy üveg whisky árválkodik. Jócskán meg volt már csappanva a tartalma, de a tulajdonosa nem volt becsiccsentve. A pohár újra tele volt, nem láttam még ennyit inni. Tudom, hogy nem tud tőle berúgni, de akkor is, valami nyomaszthatta, akkor szokta előkapni Mr. Danielt. Homlokráncolva léptem az asztalhoz, ahol az Apafogó várakozott rám. Aktuális volt…
A könyvvel együtt visszafeküdtem az ágyba, kinyitottam a könyvjelzőnél, még nagyon az elején tartottam. Sajnos nem tudtam elmélyülni az olvasásban, magamon éreztem Dante sötét tekintetét, majd mikor fellestem a könyvből, láthattam a mérgesen szikrázó a tekintetét, a poharat tartó keze enyhén remegett. Remek, egy újabb veszekedésnek néztünk elébe. Betettem a könyvjelzőt két lap köz, majd óvatosan becsuktam a könyvet, és finoman az éjjeliszekrényemre tettem azt. Ráérősen eligazgattam magamon a takarót, kisimítottam a gyűrődéseket belőle.
- Mit csináltam már megint? – kérdeztem megjátszott meglepettséggel, mintha semmit sem vettem volna észre a komor pillantásaiból.
- Semmit sem!– csikorgatta a fogait.
- Tehát, akkor mi az oka annak, hogy úgy bámulsz rám, mintha meg tudnál fojtani egy kanál vízben?
- Dühös vagyok!
- Ó, észre sem vettem! – cukkoltam. – Rám? – pillogtam ártatlanul. Nem mondott semmit sem. Olyan volt, mint egy duzzogó óvodás. – Nos, ha majd nem nézel így rám, ébressz fel – mondtam, lekapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő lámpát, csak ez világított a szobában. Lentebb csúsztam az ágyban, elhelyezkedtem. Ő úgyis hamarabb fog kifakadni, ismerem.
Hallottam, ahogy a teste felemelkedik a bársonnyal borított székről, az üvegpohár hangos koppanását az asztalon, majd Dante súlyos lépteit a padlón, és végül az ágy nyikorgó hangját, amikor ráengedte a súlyát. Felkapcsolta a felőle lévő lámpát.
- Holnap elutazom – közölte.
- Hová? – kérdeztem.
- Visszamegyek Bostonba, van egy kis elintéznivalóm. Kaptunk egy fülest, miszerint Ivan ott tartózkodik, ami azt jelenti, hogy az ősvámpír is. Mielőbb meg kell találnunk őket.
- Értem. De miért pont te mész? Nem lehetne, hogy valaki más?
- Nem! Mondjuk úgy, hogy ez a családom sara, amit nekem kell feltakarítani. Egyébként Lucian is velem jön. Ray pedig ide fog költözni, amíg haza nem jövök.
- Ó! Nos, oké – Lecsuktam a szemem, de nem hallottam a villanykapcsoló hangját. – Van még valami? – kérdeztem.
- Őszinte voltam – mondta.
- Oké, kérsz egy piros pontot? – kérdeztem ironikusan.
- Ugyanezt várom el tőled is – mondta. Ajjaj…
- Jó. Szeretnék végre aludni, lekapcsolnád a lámpát? – Nem szólt semmit, de lekapcsolta. Hátradőlt a párnájára, kényelmesen elhelyezkedett, de éreztem a belőle áradó feszültséget.
- A francba! – hördült fel, majd újra a kapcsolóért nyúlt. – Mondd el! – követelte.
- Úgyis tudod, akkor meg minek!
- Luciantől kellett megtudnom, te miért nem tudtad elmondani? Nekem kellett volna először elmondanod! – ordított magából kikelve.
- Ha a szó szoros értelmében vesszük, akkor neked mondom el először. Céline mindent tud, szerintem már akkor tudta, mikor először találkoztunk. Lucian… Egy pletykás vénasszony! Biztos meghallotta, mikor Célinével beszéltem – mondtam. Nem akartam, hogy így tudja meg, de már késő. Hamarabb el kellett volna mondanom ezt. Dante lekapcsolta a villanyt. Máris be akarja fejezni? Felkapcsoltam a felőlem lévő Tiffany-lámpát. – Nem mondasz semmit? – kérdeztem elvékonyodó hangon. Férjem tüntetőleg elfordult.
- Mégis mit mondjak?! – morrant rám.
- Hogy ,, Nagyon örülök neki” , ,, Végre, sikerült” vagy ,, Megvetlek, amiért nem mondtad el hamarabb” . De ne csak elfordulj, és ne szólj hozzám!
- ,,Megvetlek”? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mikor visszafordult felém.
- Jó, most jobb nem jutott eszembe, de nem ez a lényeg.
- Hát, jó. Majd’ kiugrom a bőrömből, hogy apa leszek, de meg is tudnálak fojtani, amiért nem mondtad el. Így jó?
- Aha, mint mindig, tömör a gyönyör! – Lekapcsoltam a világítást. – Nem kéne ezen így fennakadnod, azt sem tudtam, hogy hogyan mondjam el, vagy hogy nem vetélek el a második hét után. Szóval igazán megérthetnél!
- Csakúgy, mint te engem! – mérgelődött tovább. Nem bírtam tovább, lerúgtam magamról a takarót, és ráültem a csípőjére, majd hevesen megcsókoltam. Döbbenten viszonozta, gyorsan kapcsolt az agya. – Tudod, hogy ezzel nincs megoldva semmi sem!
- Ühüm, de szükségem volt erre! – mondtam, majd legördültem róla.
- Nem lesz folytatás? – kérdezte csalódottan.
- Hidd el, én jobban szeretném, mint te, de…
- Nálam biztos nem akarhatod jobban! – Kuncognom kellett, lehet, hogy igaza van.
- …délután rosszul voltam, és most az is nehezemre esik, hogy létezzek.
- De eddig, ha jól vettem észre, nem voltál rosszul, vagy tévedek? Bár, olyan jól titkoltad…
- Nem, tényleg nem volt semmi bajom. Nem tudom, hogy most mi lehetett.

A kibékülési-hadműveletem sikert aratott, utána békésen, összebújva aludtunk. De nem tartott sokáig a békesség. Felriadtam, a hátam piszokmód égett, újra. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem tudtam. Levettem a köntösömet, hátha csak az irritált. De nem. A fájdalom átterjedt a végtagjaimra, majd a fejemre. Meg sem tudtam moccanni. A testem ólomnehéznek tűnt, a fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Valami hideget éreztem a homlokomon, nehezen kinyitottam a szemem. Dante egy törölközőt nyomott a fejemhez.
- Gyerünk, szívem, vetkőzzünk le! – nyöszörögtem, ahogy felültetett, majd lehúzta a selymet rólam. Így egy fokkal jobb volt.
Egyre rosszabb lett. Az egész testem láztól remegett, nem tudtam megszólalni, a gerincem és a karom annyira fájt, ha valaki felajánlotta volna, hogy amputálja, egyből beleegyezem, sőt fizettem is volna neki. Éreztem, hogy Dante hasra fordít, de nem tudtam megkérdezni tőle, hogy miért. A fájdalomnál már csak az volt elviselhetetlenebb, hogy nem tudtam, ez a baba miatt van-e,és vele történik valami, vagy velem van a baj. Reméltem, hogy az utóbbi. Nem tudtam volna elviselni, ha elveszítem őt!
- Shhhh, mindjárt vége! – simított végig nedves hajamon a férjem. Hogyhogy vége? Nem értem… Remélem, igazat beszél, mert kezd egyre jobban fájni a hátam.
Dante a fejemhez ült, majd felhúzott magával szemben, és szorosan átkarolta a derekamat az egyik kezével, a másikkal a karjaimat fogta le, a combjaival pedig a lábaimat. Nem tudtam, hogy miért, de aztán elkezdődött. Élesen felsikoltottam, elkezdtem vergődni, próbáltam csapkodni, de sikertelenül. Újabb sikítás, éreztem, hogy a könnyeim is elkezdtek folyni. Éreztem, hogy a hátamon lévő bőr kettészakadt, majd valami elkezdett kifele nyomulni. Sikítottam, ahogy csak tudtam, de nem segített. Aztán, mintha elvágták volna, a fájdalom megszűnt, mintha soha nem is lett volna.
- Devina, hallasz? – Nem tudtam beszélni, tiszta sokk voltam, csak az arcomat fordítottam Dante felé, és egy aprót bólintottam. – Jól van, ügyes kislány voltál! Már vége… - simított végig a nedves hajamon.
Így tartott egy darabig, majd talpra állított.
- Ne ijedj meg, szépségem! – A fürdőbe vezetett, és szembeállított a tükörrel.
- Atyaég! – nyivákoltam. A hátamon két, bazinagy tollas szárny volt. – Nem, ez lehetetlen, nekem nincsenek szárnyaim!
- De most már vannak! Mit gondoltál, láttál már szárny nélküli angyalt?
- De Raynek nincsenek! És különben is, én nem akarom őket! Jobb volt nélkülük!
- Csak akkor látszódnak, ha szükséged van rájuk. Rayét sem látod, pedig van neki, csakúgy, mint Aldennek. Az összes angyalnak van. Kivéve a bukottaknak, de az más lapra tartozik.
- A kérdés az, hogy hogyan fog eltűnni! Nem akarom őket! – sírtam.
- Először is nyugodj meg! – mondta.
- Hogy nyugodjak le?! Most éltem át életem legfájdalmasabb perceit, és megjelent a hátamon két izé!
- Szárnyak – javított ki. – Ott tartottam, hogy nyugodj meg. Aztán képzeld el, hogy visszamegy a bőrödbe.
- Nem is akarom, hogy visszajöjjenek!

Félórás próbálkozás után, sikerült annyira megnyugodnom, hogy elkezdhettük a vitorlabontást. Újabb félórával sikerült eltűntetni őket.
- Következőleg nem lesz ennyire fájdalmas! – mondta.
- Nem lesz következő alkalom, jó helyen vannak ott, ahol most vannak! – Erre csak megforgatta a szemeit, majd vizet engedett a kádba.
Beleültetett a kádba, letérdelt mellém, óvatosan cirógatta a bőrömet egy habos fürdőkesztyűvel. Még soha nem fürdetett meg senki. Olyan intim dolog volt ez számomra. Az egyetlen alkalom, mikor együtt zuhanyoztunk sem számított igazán annak, mert nem igazán magáról a fürdésről szólt a dolog. Áhítattal simogatott, kényeztetett. Alig ismertem rá. Pár órával ezelőtt még veszekedtünk, most meg… babusgat.
Feltűrte a köntöse ujját, kilátszódott az Őrzők tetoválása. Ugyanolyan volt, mint Rayé, és Luciané. Lehúzta a kezéről a kesztyűt, kezét a gömbölyödő hasamra helyezte.
- Devina?
- Hm? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem szeretném, ha a szülés után elköltöznél – mondta.
- Azt hiszem, én sem.