13.

Ajánlom ezt a fejezetet MoOának, Nagyon sok boldog születésnapot kívánok drága MoOám! :)

Leültem az ágya szélére. Fel-alá járkált, az őrületbe kergetett ezzel. A szemem egy idő után golyózni kezdett, és inkább a falon lévő tájképet kezdtem fixírozni. Nem szólalt meg. Néha rám nézett, mintha tőlem várná a magyarázatot. Egész teste feszült volt, egy izom vadul lüktetett az állán, szemei sötéten fénylettek, elvesztem bennük. Olyon volt, akár egy feketelyuk. Zuhanytól nedves hajába dúrt, mintha onnan merítene erőt.
- Tudod, ha megengedted volna, hogy elolvassam az írást, akkor már sokkal okosabb lennék. Ezzel a járkálással egyikünk sem jut előrébb, mondjuk csak te, hamarabb elszédülsz tőle­­ próbáltam feldobni a fagyos hangulatot. Egy hangos morgás volt a válasz a próbálkozásomra. – Na jó, majd ha nem kell Dr. Dolittle, hogy megértsem mit akarsz mondani, szólj. Addig is… - Elindultam a szobámba, hangosan becsaptam az ajtót. de mielőtt kettőt pisloghattam volna Dante robogott be rajta, és szintén bevágta a szerencsétlen ajtót, hogy csak rezgett utána. Elkapta a karomat, majd hadarni kezdett.
Alig fogtam fel belőle valamit. Mikor végzett mondandójával, hangosan kifújta az addig benntartott levegőt. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, a lényeget megértettem belőle.
Lassan leengedte a mellkasom előtt összeszorított karomat. Finoman megdörzsöltem, észre sem vettem, hogy milyen durván markolt meg.
- Nem szólsz semmit? – törte meg a feszült csendet.
- Ehhez most mit szóljak? – kérdeztem értetlenül. – Nálad nagyobb ökröt még életemben nem láttam. Pedig elhiheted, hogy sok mindent éltem már át. De, te, te viszed a pálmát! Tudod, azt hittem, hogy valami nagyobb horderejű dologról van szó.
- Hidd el, ez elég nagy ,,horderejű”dolog, főleg nekem – morogta.
- Hány éves is vagy? – kérdeztem.
- 112, de ez most, hogy jön ide? – nézett rám értetlenül.
- Wow, én 36. Tudtommal nekem kéne fennakadnom azon, hogy nem élhetek már mással, az egész halhatatlanságomat veled kell letöltenem, egy vén papával, nem, te azon vagy kibukva, hogy százvalahány év alatt nem élhetted ki magad eléggé más nőkkel, és most velem kell beérned. Sajnálom, barátom, ilyen az élet! Szívás! – Kezdtem már nagyon begurulni. Még ő van felháborodva! Teszek rá, tudtommal ő keresett meg engem, és ő ragaszkodott a lelki társas izé megpecsételéséhez, a házassághoz. Élhettünk volna, mint Marci hevesen, külön földrészen, de ő nem! Most visszakapja!
- Tessék?! Nem, nem ez a baj…
- Hanem? Ne aggódj, az Őrzős dolgaidba sem fogok beleavatkozni, azt csinálsz, amit akarsz! – kiáltottam hisztérikusan. Életemben nem voltam ennyire paprikás. Jó, talán akkor, amikor széttépte az ágyneműmet a párizsi lakásomban, de az szelíd kis szellő volt, a mostani hurrikánhoz képest, ami fortyogott bennem.
- Ennek igazán örülök.
- Örülhetsz is! Ahogy megszületik a gyerekünk, el akarok költözni, jó messzire innen! Nem akarok egy percnél tovább sem itt maradni! – zúgolódtam tovább. Kibújtam az ajtó és a teste közül, majd a szoba túlsó végébe menekültem. Nagyon nem jó a közelében lenni, amikor kitör belőle a düh. Már így is alig bírtam elviselni a közelségét.
- Ha egyáltalán megszületik! – grimaszolt. Tekintete, ha lehetséges, még jobban eltorzult a méregtől.
- Tessék? – sikkantottam hisztérikusan. Ezzel meg mit akar mondani?
- Úgy, hogy még mindig nem estél teherbe!
- Ez egy hosszadalmas folyamat – motyogtam. Lehet, hogy tényleg baj van?
- Amennyit mi üzekedtünk a három hónap alatt, már egy egész római légiót kellett volna szülnöd! – Szavaira megmerevedtem. Hogy tud ennyire kegyetlen lenni? Szavai úgy martak belém, akár egy kígyó az áldozatába. Megembereltem magam, visszavettem magamra a ,,tomboló” álarcomat, nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak a szavai. Felkaptam az első tárgyat az asztalról-történetesen egy Tiffany lámpát-, majd teljes erőmből hozzávágtam. Sajnos nem talált célba. Az ajtónak csapódva széttört.
- Semmi bajom, ahogy azt te is tudod! Voltam orvosnál, aki mindent rendben talált- ordítottam. - Lehet, hogy a te játékosaiddal vannak problémák, talán gyorsabbnak kéne lenniük… - vágtam vissza. Ahogy láttam, ő is sérelmezte a szavaimat. Tekintete zavart lett, de gyorsan összeszedte magát, és újult erővel kezdett támadásba. Az éjjeliszekrényről rózsástól felkapta az egyik antik vázát, majd direkt elvétve a célt elhajította. Csörömpölve hullottak a földre a porcelándarabok, a virágok megtört katonaként, sérülten feküdtek a földön. Kikerekedett szemekkel, magyarázatot várva bámultam a férjemre, aki csak megvonta a vállát.
- Ha te dobálhatsz, akkor én is! – végül is logikus…. De így már nem volt élvezetes a tárgydobálós játék.
Letettem a kezemben lévő bögrét. Nagyot szusszantottam, majd dobbantottam. Ő is észrevehette a változást, de azért óvatosan, vigyázva, nehogy újrakezdjem, közeledni kezdett felém. Mikor már csak pár lépés választott el tőle, kitértem előle, átvetettem magam az ágyon, majd az ajtóhoz rohanva, feltéptem azt, majd végigszaladtam a folyosókon. Hallottam Dante dübögő, gyors lépteit mögöttem, majd megéreztem a karját a csípőm körül. Felsikoltottam, próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam.
Nekidöntött a lépcsőforduló alatt lévő falnak, majd vadul csókolni kezdett. Éhesen szívott magába, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Durván csókolt, miközben megpróbálta lehúzni a ruhám cipzárját hátul. Nem sikerült neki. Dühödt morgás kíséretében elszakította a vörös nyári ruhám egyik pántját. Elhúzódtam tőle, vadul dobogó szívem ki akart esni a helyéről, a légzésem nem akart csillapodni. Őrült ötletem támadt, ami igen fájdalmasnak tűnt mindkettőnk számára. Meglendítettem az öklömet és arcon vágtam, majd teljes erőmből futni kezdtem a szalon felé, hogy elérjem a terasz, vagy a bejárati ajtót.
Nem eredt egyből után, adott egy kis előnyt. Hallottam a lépcső alól jövő hangos nevetését, majd mikor lekanyarodtam a szalonhoz vezető folyosóhoz, meghallottam erős, gyors lépteit. Hátranéztem, de nem volt ott. Lassítottam, gyanakvóan lestem be a következő sarkon, nem láttam semmi különöset. Értetlenül álltam, de aztán vállat vonva, a szalon felé kezdtem futni. A ruhám széttépet felét a vállamhoz szorítva értem el az úti célomat. Majdnem orra buktam, amikor megláttam az öt férfit. De aztán sikerült megőriznem az egyensúlyomat. Huszonöt kíváncsi szem szegeződött rám. Kettőt felismertem közülük, Rayt és Luciant, de a többit még életemben nem láttam. Elpirultam, ahogy megértettem, mit bámulnak annyira. Igen zilált lehettem, a ruhám fele cafatokban lógott rajtam, az ajkam csókoktól duzzadt.
Aztán megváltozott a testhelyzetem, hirtelen a földön kötöttem ki, hangos sikollyal konstatáltam, hogy Dante rám talált. Ő még nem vehette észre a vendégeinket, vagy csak nem törődött velük. Teljes testével betakart, éreztem növekvő vágyát a hasamnak nyomódni. Kemény szerszámához préseltem magam, összekulcsoltam a lábaimat a derekán.
- Hé, haver, ha lehet, ezt ne itt folytassátok, Ray, mindjárt neked fog ugrani! – szólt egy mély hang. Dante egyből felkapta fejét, és a hang irányába fordult. Én inkább Dante vállgödrébe fúrtam égő arcomat. Férjem elmormolt egy káromkodást, majd felemelt a padlóról, és kisietett a szalonból.
- Ezért meg fog ölni téged! – kuncogtam.
- Az biztos – mosolygott. Lehajolt, és megcsókolt. Lágyabban a szokottnál, majd’ elolvadtam tőle.
Felvitt a szobájába, majd mikor elértük az ágyat, durván lelökött a közepére. Felháborodva másztam át rajta, de nem értem el a padlót, Dante visszarántott a lábamnál fogva. Erősen megkapaszkodtam az ágytakaróban, ami persze nem ért semmit sem, lerántottam az ágyról, ahogy egyre közelebb kerültem a Vadászomhoz. Mikor már megint alatta feküdtem, és gyönyörsikolyokat csalt elő belőlem a csodálatos ujjai közreműködésével, újra meglegyintettem az öklömet, és megint csak lekevertem neki egyet. Fájón tapogatta az állát, addig én felpattantam, és az ajtó felé kezdtem rohanni. De elvágta az utamat, és kénytelen voltam irányt változtatni. Megint megkerültem az ágyat, olyan voltam, mint egy vadállat, akinek hamarosan eljön a vég. Remélhetőleg az enyém gyönyör formájában fog bekövetkezni.
Kezdte megunni a körbe-körbefutkosásomat, mikor újra az ágy felé vetettem magam, rám dobta az ágytakarót, mire a nehéz bársony lenyomott az ágyra. Prüszkölve löktem le magamról, nem láttam semmit, csak a szőke hajzuhatagomat, ami az arcomba hullott. Majd, mikor sikerült eltávolítanom a látómezőmből a szőke tincseket, Dante öntelt vigyorával találtam magam szembe.
Lelökte rólam a nehéz bársonyt, fölém tornyosult, beterített hatalmas, izmoktól duzzadt testével. A két kezemet lefogta a fejem felett, nehogy még egyszer rám jöjjön a futhatnék. Erős combjával szétterpesztette az enyémeket, nem tudtam megmozdulni. Akármennyire kiszolgáltatott volt a helyzet, élveztem. Ficánkolni kezdtem, kidomborítottam a hátamat, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, Letépte rólam a ruhámból megmaradt lenge, vörös anyagot, majd ajkaival becézte a felhevült bőrömet.
- Ha megint megütsz, hidd el, megbosszulom! – ebben teljesen biztos voltam. A bensőm egy része erre vágyott, kiáltotta, hogy ,, Üsd meg!”, hogy mennyire vágytam én arra a bosszúra. Nyöszörögni kezdtem a szavaira. – Tetszik ez a lehetőség, igaz? Csak rajta, kicsim, üss meg! – És Isten látja lelkemet, megtettem! Gonosz mosoly terült szét az arcán, durván megcsókolt, majd a mellkasom fölé tolta a melltartómat. Úgy bámulta a domborulataimat, mintha csodát látott volna. – Elengedem a karodat, ne csinálj semmi ostobaságot – figyelmeztetett.
Megmarkolta mindkét halmot, a mellbimbóim fájón lüktettek az enyhülésért.
- A fenébe! – zúgolódott felettem.
Éhesen vette ajkai közé a sajgó bimbót, majd szívni kezdte. Teljes súlyával rám nehezedett, de nem zavart, minél közelebb akartam érezni magamhoz. Másik mellemet a kezével cirógatta, közel kerültem az eksztázishoz, de az utolsó pillanatban abbahagyta. Ez volt tehát a bosszúja. Remek, kellett nekem ráhallgatnom! Addig-addig játszotta ezt velem, míg elkezdtem neki könyörögni.
- Ó Istenem! – nyüszítettem.
- Már késő az imádkozáshoz, édesem! – morogta ördögien.
Egy utolsó csókot lehelt az érzékeny halomra, majd feltérdelt fölöttem. Föltornáztam magam, már alig bírtam magammal, magamban akartam érezni őt, akartam, hogy kitöltsön! Kikapcsoltam az övét, majd a gombokkal vacakoltam, de aztán sikerült. Türelmetlenül rángattam le róla a farmert és az alsónadrágot. Meg akartam markolni, én is kínozni akartam, ahogy ő engem, de Dante elkapta a markomat, lágyan a tenyerembe csókolt.
- Nem, cicám, most nem!
Csalódottságomban nyüszítésre emlékeztető hangot adtam ki, de eszembe jutott valami. Ha el akarja rontani ezt az alkalmat is azzal, hogy több kételyt hagy bennem, azzal hogy nem vetkőzik le, melléfogott. Megmarkoltam az ingje gallérját, lehúztam magamhoz, majd a szokottnál hosszabbra hagyott körmeimet az ing kényes anyagába vájtam a hátánál, és végigszakítottam. Fel sem fogta, hogy mi történt, tovább ingerelte a testemet. Lehet, hogy csak én fújtam fel a dolgot? Nincs is itt semmiféle rejtély? Az ing nem volt begombolva az ujjánál, könnyedén lerángattam róla a vékony anyagot. Felpattant rólam, levette magáról a maradék ruhadarabokat, majd visszafeküdt rám.
- Nem tudok tovább várni, Devina! – hörögte. Nem, nem, én sem akartam tovább húzni az időt. Rám nehezedett, majd egy határozott lökéssel belém nyomult. Úristen! Gyönyör hullámzott végig rajtam, begörbítettem a hátamat, hozzádörzsöltem a csípőmet, többet akartam. Megmarkoltam a hátát, és valami furcsát éreztem. Végigsimítottam a hátán, keresztben mély barázdákat fedeztem fel. Megdermedt fölöttem. Csípőjének erőteljes, pumpáló mozdulatai abbamaradtak.
- Dante? – Megrázta a fejét, majd egy erőteljes lökéssel mindkettőnknek elhozta a megváltást.


Némán feküdtem a mellkasán, lusta köröket rajzolgatott a bőrömre, vagy éppen a hajammal játszott. Nem mondott semmit sem. Én pedig nem kérdeztem. Élveztem a közelségét, a testéből áradó férfias erőt. Még közelebb bújtam hozzá. Furdalt a kíváncsiság, és már nagyon untam, hogy nem mond semmit sem. Már jó ideje feküdtünk így, mikor már nem bírtam tovább ezt a csendet. Nem a szokásos, szeretkezés utáni elégedett némaság volt, ez valami nyomasztó, sűrű, ami beszipolyoz és megfojt.
- Ha akarod, nem kell elmondanod.
- Köszönöm, hogy megengeded, hogy válasszak – válaszolta gúnyosan.
- És persze, kicsit sem vagyok kíváncsi – tettem hozzá. Felhorkantott.
- Ez a legfőbb vágyad jelenleg, hogy megtudd, mi történt.
- Nem, igazából egy nagy adag jégkrémre vágyom, de ez is megtenné.
- Éhes vagy? – kérdezte. Egyből ugrásra kész volt, felült az ágy szélén.
- Várhat még – vontam vállat. Az egész hátát beterítették a hegek, mélyek voltak, hálószerűen szétterülve a bőrén. Mögétérdeltem, és megérintettem az egyiket. Megfeszült az érintésemre. Legyen átkozott, aki ezt tette vele! Végigcirógattam az egész hátát, majd lágy csókokat leheltem rájuk.
- A nagybátyám.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Ivan tette a szüleim halála után. Egy időre ő vett magához minket, és Lucianön és rajtam élte ki a haragját.
- Ez borzasztó! – suttogtam. – Annyira sajnálom! – közelebb húzódtam, hátulról átöleltem.
- Tennem kellett volna valamit, akkor!
- Gyerek voltál, nem csinálhattál semmit sem! – Finoman visszahúztam az ágyba, szorosan hozzábújtam, és magunkra húztam a takarót. Éreztem, hogy eltűnik a testéből a feszültség.
- Sajnálom, hogy bántottalak! – mondta egy idő után.
- Mikor? – kérdeztem értetlenül.
- Amikor azt mondtam, meddő vagy.
- Konkrétan nem ezt mondtad, de, oké. Én pedig azt, hogy steril vagy.
- ,,Konkrétan nem ezt mondtad, de oké” – ismételte az előbb elhangzott szavaimat. Kezdjük tisztalappal.
- Rendben. Nincs több hazugság, aprócseprő titok, rejtély. Mindent elmondasz nekem, akár félsz a reakciómtól, akár nem. Nőből vagyok, lehetek szeszélyes, és kiismerhetetlen!
- Én pedig férfiból, nekem pedig lehetnek titkaim, nem? Ha már itt tartunk…
- Oké, akkor a NAGY és FONTOS dolgokat mondjuk csak el.
- Például, hogy kívánlak? – kérdezte.
- Igen, ahogy érzem ez tényleg NAGY és FONTOS!


Huh, remélem mindenkinek tetszett, kivételesen egész nap írtam a dolgot, rengeteg variáció készült, remélem nem túloztam el a dolgokat, és minden jó lett! :) Ezer bocsánat a késésért, ezért nem tette bele gonosz befejezést! :)