18.

Jaj, gyerekek, annyira igyekeztem, remélem jó lesz ;)
Jó olvasást!
U.I.: Bocsi a végéért :)



Az ágyban fekvést nem nekem találták ki. Egy nap pihenés után annyi energiát éreztem magamban, amennyivel meg tudtam volna mászni a Mount McKinley-t. Persze, továbbra is ágyban kellett maradnom, családtagjaim rosszabbak voltak egy falkányi anyatigrisnél is. Egy hét után sikerült meggyőznöm őket, hogy had menjek ki frisslevegőt szívni, mert nem bírom tovább a bezártságot. Családi kupaktanács közben megvitatták ezt a kérdést. Lilith és Céline kíséretében sétálhattam egyet a rózsaágyások között. Csak egyet! És, ha szerencsés kedvében találtam valamelyiküket este, akkor még reggelizni is felkelhettem. De mindenezek ellenében imádtam őket. Úgy vigyáztak rám, mint egy buborékra, ami bármelyik pillanatban szétdurranhat, lesték minden kívánságomat, beszélgettek velem és a kicsivel-, aki nem nőtt az elkövetkezendő hetekben nagyobbra, aminek nagyon örültem, mert megálltam a ,,víziló” kategóriánál.
Dante nem jelentkezett. Egyre jobban idegesített, és aggódással töltött el ez. Lestem, szinte szuggeráltam a telefonomat, hogy megcsörrenjen, de nem. Csak remélni mertem, hogy minden rendben van nála.
Az éber éjszakáimon, mikor a drága gyermekem nem hagyott aludni, sokat gondolkoztam kettőnkről, és rá kellett jönnöm, szeretem, és szerelmes vagyok belé. Sosem hittem volna, hogy valaha elér engem is ez az érzés, de megtörtént. Igaz, nem a szerelem első látásra volt, de ez sokkal valódibb érzés annál. Az elején a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy ez a barbár, érzéketlen, nőrabló egyén lángra lobbantja majd egyszer a szívem. De így történt. Beleszerettem, őszintén és visszavonhatatlanul. Minden gógyijával együtt. Már csak remélni merem, hogy visszakapom őt valamikor… Olyan rossz volt ez a bizonytalanság.

A házban abbamaradtak a zörgések, mindenki lefeküdt már. Kipattantam az ágyból, a hosszú, szatén hálóingem fölé vettem egy hálóköntöst, felhúztam a papucsomat, és kiosontam a szobámból. Lementem a szalonba, hogy felvigyem a könyvemet. Az egyik lámpatartó asztal mellett volt, a kanapé mellett. Pont, ahová tettem. Megragadtam a könyvet, majd a lépcső felé indultam, de megtorpantam. A bejárati ajtó előtt egy sötét alak várakozott- belülről. Az árnyék miatt nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy engem figyel. Egy lépést hátráltam, kész voltam a menekülésre, ha kellett volna. Kilépett az árnyékból, és megpillantottam Danielt.

- Úristen, de megijesztettél! – kaptam a szívemhez. – Lilyhez jöttél? Azt hiszem, hogy a szobájában van.
- Nem, nem hozzá jöttem – mondta faarccal.
- Hanem? – néztem rá értetlenül. A férfi közelebb lépett, szinte a karomat súrolta az övé.
- Devina, érted jöttem – felelte.
- Tessék? Nem értelek – Ahelyett, hogy magyarázkodni kezdett volna, megragadta a karomat, és az ajtó felé kezdett húzni. – Eressz el, ez fáj! – rángattam a karomat a szorításából, sikertelenül.
- Kuss legyen! – mordult rám. Kiráncigált az ajtón, ki a hideg sötétségbe.
- Segítség! – kiáltottam, közben próbáltam megrúgni. – Segítség! – folytattam tovább, de a további segélykiáltásaimat nem sikerült kiadnom, mert egy hatalmas kéz elhallgattatott. Olyan erővel ütött meg, hogy a földre zuttyantam, éreztem, hogy vér önti el a számat.
- Fogd be, és ne merj rinyálni, mert nagyon csúnya dolgot fogok tenni az átkozott fattyaddal! – üvöltötte, miközben az erdő felé húzott.
Természetesen meg sem mertem mukkanni, nem csak magamra kellett már gondolnom. Visszanyeltem a könnyeimet, és bukdácsoltam utána. Alig tudtam tartani vele a lépést, nagyon gyorsan haladt. Az erdei faház irányába haladtunk, gázlókon húzott végig, tiszta víz lettem, fáztam, mint a fene.
- Te voltál az, aki megtámadott a szobámban még hónapokkal ezelőtt, igaz? – kérdeztem végül.
- Az volt a feladatom, hogy a közeledbe férkőzzek, és megöljelek, mielőtt megfoganna a kölyök. Nem sikerült.
- Lilith miatt.
- Őt hagyd ki ebből! – sziszegte, miközben hirtelen felém fordult.
- Szereted, igaz? Nem gondoltál még bele, hogy így csak elveszíted? Ha most elengedsz, és segítesz, akkor….
- Mi lesz akkor?! Semmi értelme az egésznek! – mondta durván, majd megindult, és húzott tovább. Már lehetett látni a vadászkunyhót, pár méterre volt már csak.
- De igen, lehet! Lil haragudni fog, sőt gyűlölni téged, és önmagát is, de ha nem bántasz, akkor egyszer majd megbocsát! – szusszantottam. A hasam kezdett görcsölni…
- Ezt te nem értheted, muszáj, muszáj megtennem, mert különben meg fognak ölni! – közölte.
- Megvédünk, engedj el, kérlek! – nyögtem, miközben a hasamat szorítottam a szabad kezemmel.
- Basszus! Jó, legyen! De csak Lil miatt! – mondta. – Esküdj meg az életedre, amit meghagyok neked, hogy segítesz az érdekemben!
- Esküszöm! – sziszegtem.
- Oké. Most, akkor…
- Átvesszük a nőt! – hallottam a hátam mögül egy határozott hangot.
- Ejnye, Danny, mit hallunk, el akarod engedni?! – jött jobbról egy másik hang. Egy harmadik alak közelített, óriási vámpír volt. És nem az aranyos Jeremy-féle ,,vega”-, aki nem öli meg az áldozatait kategória-, hanem a vérszomjas, vörös szemű szörnyeteg.
- Fiúk, csak vicceltem – mentegetőzött Daniel.
- Sajnálatodra, itt voltunk végig. Mindent hallottunk. Kíváncsi lennék, ki is az a Lilith, milyen jó kis nőcske lehet, ha az életedet adod érte – mondta a kettes.
- Tessék? Az életemet azért nem adnám érte…
- Hé! – rántottam ki a karom a kezéből. A szemétláda!
- Pedig fogod! – Az egyes előkapott egy macsétát, és lenyeste vele Daniel fejét. Szentséges ég! Sikítva rohanni kezdtem az erdőben, de nem jutottam messzire.
- Megvagy, húsom! – kapott el az egyik vámpír. Mély lélegzetet vett a nyakamból, szemfoga súrolta a bőrömet. – Hmmm, mennyei!
- Ne nyúlj hozzá, ez parancs! – mondta erélyesen az egyes, aki a főnökük lehetett.
- Ivan csak annyit mondott, hogy vigyük el neki, azt nem mondta, hogy egészben! – De nem piszkált tovább.
A faház mögött volt egy átjáró, amit még nem láttam ezelőtt. Rugdostam, vergődtem a vámpír karjaiban, de végül sikerült áthurcolniuk. Egy sötét sikátorba érkeztünk meg, tele volt az egész szeméttel, felborogatott konténerekkel. A sikátor előtt autók haladtak el, észe sem vettek minket. Próbáltam valami támpontot keresni, hol is lehetünk. Megláttam egy Red Sox plakátot, tehát Boston. A sikátor fölött egy tábla lógott, megjegyeztem a rajta lévő utca nevét, hátha jól jön majd… Kinyitottak egy nehéz fémajtót, egy sötét, kiégett házba érkeztünk, a falakat korom festette feketére, az ablakok be voltak deszkázva, nem láttam semmit sem. Nem is kellett, hiszen húztak maguk után. Megálltak, az egyikük félrelökött egy súlyos szőnyegkupacot, és felhúzta a nehéz csapóajtót. Lent már jobban láttam, villanykörték lógtak a plafonról, ezzel megvilágítva a szűk alagsort. Pókháló fedte be a piszkos falakat, talajvíz állt a földön. Rettentően fáztam, a hálóingem csupa víz volt már így is, a papucsos lábamat meg átitatta a piszkos víz. Két vámpír között mentem, az egyik, aki elkapott az erdőben, egyfolytában böködött, és csipkedett, és malac, undorító dolgokat duruzsolt a fülembe. Mikor nem reagáltam rám, egy nagyot taszított rajtom, hogy akkor legalább menjek már gyorsabban. A főnökféleség megállt egy fémajtó előtt, majd kinyitotta azt, és betaszigáltak rajta.
A szobában félhomály uralkodott, és hideg volt, nagyon hideg. Az ajtóval szemben egy hatalmas íróasztal terpeszkedett, mögötte egy hatalmas, sebhelyes fickó üldögélt. Arcát beterítették az ujjvastagságú sebek, eredeti vonásait fel sem lehetett ismerni. Egyedül a haja volt nagyon ismerős… Olyan volt, mint Dantéé, és Dariusé. Szóval ő lenne Ivan. Drága öltönyt viselt, egyáltalán nem illett hozzá.
Kihúztam magam, amennyire csak tudtam, egyenesen a szemébe néztem, próbáltam elzárni a gondolataimat, érzelmeimet, de éreztem, hogy ostromolja a ,,pajzsomat”. Torz száját mosolyra-, inkább volt vicsorgás- húzta, ahogy meglátott. Tekintete megakadt a hasamon, elkáromkodta magát.
- Hol van Daniel? – kérdezte a három vámpírt.
- Meghalt – felelte a főnök.
- Mi?
- Meg kellett ölnünk, segíteni akart a nőnek – vont vállat Perverz Majom. Újabb káromkodás, és asztalcsapkodás.
- Tűnés – morrant a vámpírokra. Megragadta a karomat az egyik, oda sem kellett figyelnem, már tudtam, hogy a Perverz Majom az. Kirázott tőle a hideg.
- Ő marad – jelentette ki Ivan. Morogva elhúzódott tőlem a fickó, majd hangosan becsapta az ajtót. Intett, hogy üljek le. Leültem a vele szemben lévő támlás, karfás székre. Összehúztam magam. Nem volt kellemes élmény egyedül maradni ezzel a férfival. És nem a torz külseje tette, hanem a kisugárzása. Hátra lökte a székét, mögém lépett, és rám terítette a zakóját. Minden büszkeségemet le kellett nyelnem, hogy le ne lökjem magamról, és meg ne tapossam, szükségem volt a kabátra. Nem ült vissza, helyette beállt elém, és az asztalnak támaszkodott.
- Félsz? – kérdezte.
- Kellene? – kérdeztem vissza.
- Vannak olyan helyzetek, ahol minden okunk meg van a félelemre.
- És most jött el ez az alkalom?
- Ó, határozottan igen – vigyorgott ördögien.
- Akkor igen, azt hiszem, félek – mondtam csüggedten.
- Helyes.

Felegyenesedett, még csak most vettem észre, hogy milyen hatalmas. Visszaült az asztala mögé, és tovább fürkészte az arcomat. Hosszú ujjaival az asztallapon dobolt, piszokul idegesített.
- Mit is kezdjek veled, Devina – sóhajtotta.
- Nekem lenne egy ötletem, engedjen el – mondtam csendesen. Meg sem hallotta. Kinyílt az ajtó, és egy eddig ismeretlen vámpír jött be rajta.
- Csukd be Kheirosz mellé – utasította. Olyan ismerős volt ez a név, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy honnan. Aztán eszembe jutott: Kheirosz és Agorosz. Persze! De, ha jól emlékszem, Kheirosz a jó fiú volt, ráadásul meg is halt…
A vámpír végigvezetett a labirintusnak is beillő folyosókon, majd egy itt szokványos fémajtóhoz ment, és kinyitotta. Engem belökött rajta, majd bezárta az ajtót. Nem volt értelme gyerekesen dörömbölni az ajtót, csak energiapocsékolás lett volna, amire nagy szükségem volt jelen pillanatban. Megfordultam, nem láttam semmit. Vaksötét volt a kis kamrában. De tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Lánczörgést hallottam az egyik sarokból. Én az ellenkező sarokba húzódtam, de nem ültem le, éreztem, hogy itt is áll a víz.
- Hahó! – mondtam a nagy semminek. Nem kaptam választ. Újabb csörgések, valaki fészkelődött.
Elég rémisztő volt, de egy jó jel, hogy nem támadott elsőre le.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el így, a sötétségben nehezen teltek a percek. Az ajtó egyszer csak kinyílt, és megjelent az ajtóban az a vámpír, amelyik idehozott engem. A velem átlósan felvillant két, borostyánszínű szem. Szó szerint világított a sötétben. Függőleges pupillái összeszűkültek, mikor az ajtóból jövő gyér fénybe nézett. A vámpírnak gonosz vigyorra húzódott a szája, belépett a sötétségbe, és Kheirosz- vagy akárki is legyen- felé lépett. Jól láthattam, hogy brutálisan belerúgott a férfiba, aki csak felszisszent, majd megragadta a láncánál fogva, és az ajtó felé terelte. Kheirosz visszanézett rám, éhesen, megnyúlt agyarai kilógtak a szájából. Hatalmas volt, a másik vámpír eltörpült az ős mellett. Egész testét bonyolult, geometriai alakzatok díszítették, amitől még félelmetesebbnek tűnt. Látszott rajta, hogy alultáplált, de még így is félelmetesebbnek tűnt a másiknál. Kilökte a folyosóra, majd visszazárta az ajtót rám.
Újabb némaság és sötétség. Annyira fáztam, a drága zakó átnedvesedett a vizes faltól. Reszkettem, a baba hevesen mocorgott bennem, és a hátam is fájt ettől. Megdörzsöltem a derekamat, próbáltam valamiféle kényelmes pozitúrát felvenni, de nem sikerült. Odébb tapogatóztam a sötétben, és találtam egy kiugró részt a falban. Ráültem, végül is jobb, mint a hideg, vizes földön ülni. Bár, ez sem volt sokkal melegebb, de a lábaim, már nem bírták az örökös állást.
El is aludhattam, mert igazán furcsa dolog történt velem. Damien hangját hallottam az elmémben.
- Devina! Végre, már órák óta kerestelek! – mondta nagyot szusszantva.
- Tessék? És, mit keresel a fejemben, hogy csinálod ezt? – kezdtem rájönni, hogy ez nem valamiféle bugyuta álom.
- Hosszú történet, majd máskor. Hol vagy most? – tért a lényegre.
- Bostonban, egy kiégett ház alagsorában.
- Valami konkrétum?
- Őöö…- Aztán felvillant előttem az utcatábla. Elmondtam neki a címet.
- Rendben. Hamarosan érted megyünk. Jól vagy? – kérdezte.
- Azon kívül, hogy egy éhező vámpírral vagyok összezárva?! Nem, remekül vagyok, kész Disneyland az egész! – ironizáltam.
- Tessék? Bassza meg,- már bocsánat- az őssel vagy összezárva?! Oké, amilyen gyorsan csak tudunk, megyünk! Kitartás! – mondta.
- Aha…
Ahogy vége lett ennek a furcsa párbeszédnek, már nyílt is ki az ajtó. Visszahozták a cellatársamat, csakhogy annyi sérülés volt rajta, mint egy repülőgép-szerencsétlenséget túlélőn. Nem volt rajta ép felület, korbács nyomok voltak mindenhol rajta. A vámpír csak belökte a kamrába. Kitágult szemekkel figyeltem a sötét foltot, ahogy a legmesszebb mászik tőlem. Nem akart bántani. Az előbb láttam a mérhetetlen éhséget a szemében, de nem bántott. Gondolkozás nélkül lepattantam a kiugró részről, és megindultam felé.
- Maradj ott, ahol vagy! – morogta nehéz akcentussal.
- De…
- Nem hallottad?! Meg foglak ölni, ha közelebb jössz!
Ez megtette a hatását, egyből visszahúzódtam.
Hallgattam a fájdalmas sziszegéseit, nagyon sajnáltam. Több ezer évig szenvedett, most meg egy hatalommániás, szadista állat megverte! És a legmeglepőbb, hogy nem akart bántani. Akárhogy is nézem, segíteni kell neki!
Mielőtt befejezhettem volna gondolatmenetemet, megéreztem, hogy valami vizes izé bő sugárban távozik belőlem. Megdöbbenve figyeltem az eláztatott hálóingemet. Jaj, ne, még nem lehet itt az ideje!