17.

Dante várt az utazással pár napot, míg jobban nem lettem. Eléggé legyengített az éjszakai ,,szárnyalásom”, olyan voltam, mint aki fél életét hullámvasúton töltötte, a másikat meg centrifugában. Dante elhívta Connort, hogy vizsgáljon meg, ő is aggódott a baba miatt. Hál’ Istennek nem történt semmi a kicsivel, ágynyugalomra lettem ítéltetve, legalább egy hétig ki sem mozdulhattam a szobámból. Dög unalom volt, főleg, miután a férjem elutazott.
Szerencsémre itt maradt a nagybátyám, aki vigyázott rám, és nagyon jó társaság volt. Élvezte, hogy velem, velünk lehet, főleg azt, mikor a huszadik héten megmozdult a baba- azóta nagyon nem is akarta abbahagyni. Mindenki tapogatta a hasamat, Céline gügyögött neki, mindenféle hülyeségről, volt, mikor azt mesélte el, mi volt a mai Star Wars epizódban. Tudtam, hogy ő tudja a nemét a születendő gyermekemnek, de nem árulta el, csupa unisex holmival állított haza. Sőt, mikor elérkezett a következő vizsgálat ideje, ahol már meg lehetett volna tudnom, hogy mi lesz a baba, a kis drágám, pont úgy fordult, hogy ne lehessen látni. Izgatott a dolog, de igazából nem tartottam lényegesnek. Az a fő, hogy egészséges legyen, bár ez így elég közhelyesnek hangzik, de így volt.
De a boldogságomat két dolog is beárnyékolta: lassan egy hete nem hallottam Dante felől, és Lucian sem jelentkezett. Kezdtem kiborulni ettől, miért nem képesek arra, hogy jelentkezzenek?! Tudhatná a drága férjem, hogy ezzel csak felidegesít, ami sem a babának, sem nekem nem tesz jót.
A másik, a látomásaim egyre gyakrabban jelentkeztek, tisztábban, részletesebben láttam a dolgokat. Kiborultam ettől, hisz ez azt jelenti, hogy valami történni fog velünk. És a hetedik hónap egyre közelebb volt….


Lezuhanyoztam, majd felvettem egy testhezálló, fehér pólót, arra egy kék kockás inget, és egy kényelmes, bővebb fazonú, világos farmert. Hát tény, hogy nem én voltam Miss Amerika, de megtette itthonra. A hajamat egyszerűen felkötöttem, parfümömről már rég lemondtam, nem tudtam elviselni az illatát, pedig az volt a kedvencem mindig is. A sminkeléssel sem vesződtem sokat, csak egy kis szájfényt tettem fel, és szempillaspirált.
Felvettem az éjjeliszekrényről a tegnap este olvasott könyvemet, majd lekocogtam az emeletről. Csodálatos nap volt a mai, a Nap is előbújt a felhők mögül, kellemes, tavaszi időt varázsolt a kastélyba. A teraszon volt megterítve, rózsák illata édesítette meg a levegőt. Pár szál barackszínű rózsa volt az asztalon, tökéletesek voltak. Ray és Lilith is az asztalnál voltak, Céline az árnyékban bujkáló Jeremyvel vitatkozott. Csodálkoztam is, hogy mit keres itt, hisz a nap…
- Jó reggelt! – köszöntöttem az asztalnál lévőket. Zavartan pillantottak rám, majd összenéztek, és egy műmosoly kíséretében egyszerre köszöntek.
- Hogy aludtatok? – kérdezte Lil.
- Ramatyul, kettő óta rugdos, és nem hagyja abba. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt mondanám, egy kenguru van bennem – fintorogtam. Beth jelent meg az ajtóban, összehúzott szemöldökkel pislogott Jeremy felé, majd lerakta elém a tányért, rajta a friss pogácsával. – Köszönöm – mondtam neki, de szinte oda sem figyelt.
- Hozhatok valamit? – kérdezte automatikusan, miközben a Céline és Jeremy között lefolyó beszélgetést hallgatta.
- Nem, köszönöm – válaszoltam. – Mi történt? – pillantottam asztaltársaimra. Vállat vontak.
- Passzolom – mondta Ray. – Már egy félórája oltja szegény kölyköt Céline. Esküszöm, hogy rosszabb Danténál!
- Szerinted a bátyám kitől tanulta?! – fintorgott Lil.
- Nem hallottatok semmit felőle? – kérdeztem. Megint összenéztek, mintha tudnának valamit, ami én nem. – Ezt nem hiszem el! Ti tudtok valamit, követelem, hogy mondjátok el!
- Devina, ne idegesítsd fel magad, gondolj a babára! – kezdte a szokásos hegyi beszédet Ray.
- Nem! Kezd elegem lenni, hogy állandóan megkíméltek a dolgoktól, nem csak egy hasból állok, itt vagyok én is! Szeretném tudni, hogy mi folyik körülöttem!
- Nem érjük el őket. Úgy értem, nemcsak veled nem, hanem minket sem értesítettek már egy hete.
- Akkor most…bajban van? – kérdeztem akadozva.
- Nem tudjuk, Dev, lehet, hogy csak nyomon vannak, és…
- Ezt, ugye, te sem hiszed el?! – néztem felhúzott szemöldökkel nagybátyám felé.
- Dev…
- Dante és Lucian tud vigyázni magára, egymásra meg főleg! – szólt közbe Lily is.
- Ha te mondod… Csak aggódom.
- Tudjuk, de ne tedd, a kicsi megérzi. És most nem a szokásos baba-mama izére gondolok, hanem már most igen fejlettek a képességei. Nem tudhatjuk, hogy mire fog jobban hasonlítani, angyalra, avagy démonra, de mindkét képességgel igen könnyen ki tudja szúrni a változásokat – mondta Ray.
- Úristen! Ebbe még bele sem gondoltam… Igazatok van. Anyám, tényleg. És biztos nem lehet tudni semmit sem erről? – kérdeztem.
- Nem, még elképzelésünk sincs. Még nem történt ilyesmi, mert az angyalok és a démonok eleve rühellik egymást, nem keresik egymás társaságát semmilyen értelemben.
- Huh, oké. De, akkor most mi lesz?
- Semmi, megvárjuk, hogy megszülessen a kislegény. Connor szerint ugyanúgy fejlődik, mint a többi halhatatlan magzat.
- Kislány – vetette közbe Lilith.
- Fiú lesz – így Ray.
- Jajj, ne kezdjétek már újra! Ezen parádéztok már egy hete, elegem van ebből! Egyébkénit, tök mindegy, hogy mi lesz!
- Csak azt nem mond, hogy te, nem örülnél egy kislánynak?! – nézett rám szemöldök ráncolva Liliy.
- De, nagyon is örülnék, csakúgy, mint egy fiúnak.
- Olyan idegesítő, hogy nem látszódott az ultrahangon! – nyavalygott Ray.
- Ja – húzta el a száját Lilith is.
- Az égiek röhögnek egy jót rajtatok, az már biztos! – nevettem. Ki nézné ki Rayből, a gót stílusú hapsiból, hogy azért hisztizik, mert nem tudja mi lesz az unokahúgának a gyerekének a neme?!

Az egész nap ugyanilyen jó hangulatban telt el, de mindig ott járt körülöttem egy sötét felleg. Éreztem, hogy valami történni fog, csak azt nem tudtam, mi. Vacsora után a konyhában ültem, és próbáltam Célinét kifaggatni a Jeremyvel való vitájáról. Nem igazán sikerült. Épp fel akartam menni, de egy halk, kaparászó hang megállított. Füleltem, újra meghallottam. Az ajtó felöl jött.
- Céline? Hallod? – kérdeztem, miközben az ajtóhoz mentem, és kinyitottam. Egy véres szőrpamacs feküdt az ajtó előtt, hófehér bundája skarlátszín piszkolta. A Macska!
- Úristen! – vinnyogta Céline. Óvatosan felvettem az ajtó elöl, majd Céline által kinyújtott konyharuhába csavartam. Csak nyöszörögni tudott szegény cica, furcsa, hörgő hangot adott ki.
- El kell vinni állatorvoshoz! – jelentettem ki.

Rayjel felmentünk New Orleansba, a szokásos fekete Escalade várt ránk, rekordidő alatt értük el a belvárost. Közben felhívtam a tudakozót, és kértem egy rendelőnek a címét.
- Oké, azt mondták, hogy észak felé, a városon kívül van egy klinika. Sokáig nyitva tart.
- Rendben, azt hiszem, tudom melyik – bólintott.
A Macska hátsó ülésen gubbasztott a macskataxijában, túlságosan is csendben volt.
Átmentünk egy kereszteződésen, majd haladtunk tovább. Ray a visszapillantó tükörből figyelte a mögöttünk jövő furgont, aki már egy ideje csatlakozott hozzánk.
- Ray? – kérdeztem bizonytalanul.
- Semmi baj, mindjárt lerázzuk. Teszünk egy kis kerülőt, és… - De a mondatot nem tudta már befejezni, a furgon belénk jött, erősen meglökve minket, aztán még egyszer.
Beütöttem a fejemet a műszerfalba. A biztonsági öv fájón a hasam köré szorult, utáltam ezt az érzést, és a baba sem rajongott érte. Elkezdett rugdosni, sokkal hevesebben a szokottnál, majd’ szétesett a hátam a fájdalomtól!
Ray lassított, majd lefordult egy földútra, és leállította a motort. A furgon továbbhajtott, de még láthattam, hogy vissza is tolat.
- Devina, jól vagy? – kérdezte aggódóan.
- Igen, azt hiszem – erőltettem magamra egy mosolyt.
- Jó, ezt fogd meg – Nyomott a kezembe egy töltött fegyvert – Tudod, hogy kell használni? – kérdezte. Bólintottam. Bár, a tudásom odáig korlátozódott, hogy a csövét a támadóra kell irányítani, a ravaszt meg meg kell húzni. – Oké, zárd be az ajtót! – utasított, majd kipattant a kocsiból.
Úgy tettem, ahogy mondta, bezártam az
Ajtókat, majd kikukucskáltam a hátsóablakon, de nem láttam semmit sem a sűrű, sötét éjszakában. Hallani viszont igen. Egy üvöltést, meg valamiféle hörgést, durranásokat, majd a nyomasztó csendet. Borzalmas volt a várakozás, nem láttam semmit sem, Ray egyedül ment el, és ki tudja, hányan lehettek a furgonban!
Ekkor egy sötét árny jelent meg az ablak előtt, és vigyorogva bekopogott. Ijedten felsikoltottam, és a fegyvert eldobtam. Csak Ray…

- Atyaég, te nő! Nem szabad neked fegyvert adni, milyen jó, hogy nem volt ki biztosítva! – Ezt hallgathattam az úton, míg a rendelőhöz értünk.
Kicsit távolabb parkoltunk le, majd Ray kiemelte a kocsiból a hordozókosarat, és a klinika felé vettük az irányt.
Tisztára úgy nézett ki, mint egy emberi kórház. Az üvegajtó mögött adminisztrációs pult, onnan kétfelé ágazott el a folyosó. A pult és az üvegtáblák között bőrfotelek és bőrkanapék foglaltak helyet. Középen egy üvegasztallal, azon rendezett oszlopokban prospektusok, újságok.
- Miben segíthetek? – kérdezte a nő Rayt. Kábé a húszas éveinek az elején járhatott, fényes, rövid, szőke haja, és nagy, kék szemei voltak. Előredőlt a derékmagasságú pulton, hogy mély dekoltázsa kivillanjon, tollával játszadozott. Engem csak egy percre méltatott. Na, kösz! Pedig elég feltűnő voltam a nagy pocakommal.
- Meglepő módon, egy állatorvost keresünk – mondtam gorombán. Elegem volt a szempilla-rezegtetésekből. Kényszeredetten felém fordult.
- Van orvosuk nálunk? Mindegy is, ma ügyelet van! Menjenek a négyes vizsgálóhoz, majd szólítják magukat.
- Köszönjük! – feleltem élesen.
- Ejnye, Devina!
- Mi van?! Kezdett már nagyon elegem lenni belőle! – morogtam.
- Látszott rajtad… Á, itt is vagyunk! – Leültünk a vizsgálóval szemben, majd vártunk. Benéztem Macskára, de nem mutatott változást. Szorosan összekuporodott, és remegett. A széles folyosó másik oldalán egy középkorú nő pillogott Ray felé. Mamám! Ezt nem hiszem el! Tedd Szét A Lábad Szívi parfümöt használ, vagy mi a rosseb! Kinyílt a négyes jelzésű ajtó, rajta egy nyolcvan év körüli néni, és egy fehér, orvosi köpenybe bugyolált nő jött ki. Remek, újabb nőstény…
- Köszönöm, doktornő, hogy ilyen gyorsan tudott minket fogadni!
- Semmiség, ma úgy sem volt nagy forgalom – mosolygott az idős hölgyre az állatorvos.
- Azt hittem, hogy csak meghízott, tudja, öregek az én macskáim, nem tudtam, hogy még lehet kölykük! Ezek szerint, kell még egy műtétet egyeztetnünk, nem szeretnék több kiscicát, és úgy hallottam, hogy így egészségesebbek a kandúrok!
- Majd telefonáljon az időpont miatt – mondta a nő.
- A lányom volt férjére is ráférne egy ilyen műtét, neki is egyeztethetnénk időpontot!
- Sajnos, csak állatokra van engedélyem! – nevetett, Ray elkezdett fészkelődni mellettem.
- Mi van?! – kérdeztem.
- Ki fogják herélni a macskát…
- Csak nem megijedtél?! – gúnyosan elmosolyodtam, majd a vállammal megböktem. – Mi jövünk – mondtam neki. Az idős hölgy elment a nyávogó kölykökkel és a nővel, aki itt ült velünk szemben. A doki szétnézett, majd mosolyogva intett, hogy menjünk be.
- Astrid Calebow vagyok – nyújtotta a kezét. - Miben segíthetek? – kérdezte. Becsületére legyen mondva, csak egy futó pillantást vetett Rayre, aztán mosolyogva a hasamra pillantott.
- Ő, a cicáról lenne szó, valami elkaphatta – kezdtem. Ray letette a vizsgálóasztalra a dobozát, majd kihúzta belőle a macskát.
- Ó, szegényem! – Egyből kesztyűt ragadott, megnézte a sérüléseit.
- Ugye, megmarad? – kérdeztem aggódva. – Nem az én macskám, a férjemé, és… - Kétkedve pillantott Rayre, aztán visszafordult a macskához. – Nem, ő a nagybátyám – mondtam gyorsan.
- Hasonlítanak – jegyezte meg. Aha, főleg a méreteinkben… - Helyrepofozom a cicát, addig, kérem, várjanak kint! Addig kitölthetik a nyomtatványokat.

- Végre egy nő, aki nem akart nyilvánosan leteperni! Ritka alkalmak egyike, ráadásul van szeme!
- De leszbikus még lehet – húzta el a száját.
- Hé! Rám sem indult be – löktem oldalba. – És igazán csinos, el kell ismerned.
- Nem az esetem – válaszolta.
- Pedig lehetne, ráadásul az IQ- ja se akkora, mint a mellbősége.
- Nem akarok párt! Én a Társamat szeretném megtalálni, és Ő, határozottan halhatatlan lesz, és nem ember. És doktor Astrid Calebow határozottan az!
- Ó! Ezt eddig, miért nem mondtad? Akkor nem cseszegettelek volna a randizással, meg hasonlókkal…
- Én nem randizom, egyéjszakás kalandjaim vannak, de semmi több! – morogta.
- Oké, váltsunk témát.
- Végre! A nagy legény nem rendetlenkedik? – kérdezte.
- Most nem. Nem is tudom, hogy mi van vele…
Ray kitöltötte a nyomtatványokat, addig én meg elmentem a mosdóba. A tükörben megnéztem a puklis fejemet, éppen, hogy csak piros volt. A táskámból előkaptam a telefonomat, próbáltam elérni Dantét, de nem sikerült. Csak a hangposta jelentkezett be, de azt már teledumáltam neki pár nappal ezelőtt.
Körülnéztem a tágas helyiségben, és… olyan ismerős volt a helyszín. Még életemben nem voltam itt, de mégis. Megráztam a fejem, hátha segít, de nem. Épp kimentem volna, mikor jött az álmaimból oly jól ismert görcsös fájdalom. Így, élőben, sokkal rosszabb volt. Ki akartam menni, szólni Raynek, de nem tudtam. Térdre zuhantam, aztán meg el a hideg csempén. Magzatpózba vágtam magam, hátha elmúlik, de nem. Egyre rosszabb volt. Olyan volt, mint a könyvemben leírtak, de ahhoz még túl korán volt. A harmincadik hétben jártam, és még nem szabadott volna, hogy ez történjen! Beleharaptam a számba, próbáltam visszafogni a sikolyaimat, közben felhúztam a pólómat, és a csupasz hasamat simogattam, bár, tudtam, hogy ettől nem fog megnyugodni. Ó, Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja! Könnyek csurogtak végig az arcomon, ahogy a vetélésre gondoltam… A biztonsági öv, az nyomhatta meg a hasamat! De már lényegtelen volt.
Az ajtó kinyílt, és Dr. Calebow-t pillantottam meg. Aggódva kuporodott le mellém, lefejtegette az ujjaimat a hasamról, megtapogatta.
- Hívja a mentőket! – szólt hátra. Nem tudtam, hogy kihez beszélt, a könnyeim elhomályosították a látásomat. – Gyerünk! – morrant hátra.
- Kérem! Szorítsa össze a lábamat! – hüppögtem két görcs között. Értetlenül nézett, de aztán megértette. Gyenge próbálkozás volt, hogy magamban tartsam a gyermekemet, de ez volt a legtöbb, amit tehettem.
A következő percek hosszú óráknak tűntek. A doktornő csitítgatott, próbált rajtam segíteni, de meg sem hallottam, amit mondott. Végül megérkeztek a mentősök, bepakoltak a kocsiba, majd a kórház felé vették az irányt. Mindenfélét kérdezgettek Raytől, aki nagyon is képben volt- az álmaimnak köszönhetően, próbáltam felkészíteni, ha véletlenül bekövetkezne a baj.
- A harmincadik hét elején van – válaszolta a mentősnek.
- Még nem folyt el a magzatvíz – közölte a nyilvánvalót a mentős orvos. Tűt éreztem a karomban, pillanatnyi fájdalom után minden kiesett…

Minden olyan kusza volt. Próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de semmi sem jutott eszembe. Kába voltam, forgott körülöttem a világ. Mindenhol olyan sötét volt, nem szerettem a sötétséget, rühelltem. Bezzeg az elmémben akkora világos voltok voltak, mint a régi térképeken. Utáltam ezt a tudatlanságot. A testem nem engedelmeskedett az elmémnek, nem tudtam kinyitni a szemem, vagy felelni a kérdésekre. Mert hallani hallottam. De a hirtelen jött tudatlanságom kezdett szűnni, úgy, ahogy a sötétség. Éreztem, hogy visszanyerem a testem felett az uralmat. Először megpróbálkoztam valami könnyebb ,,paranccsal”, a ,,nyisd ki a szemed” éppen erre a célra lett kitalálva. Óvatosan, hunyorogva pislogtam ki a pilláim alól. Határozottan kórházi szobában voltam. Ray mellettem ült, ugyanabban a ruhában, vagy csak nagyon hasonlóban? Ray egyből közelebb húzódott az ágyhoz, és megragadta az elgémberedett ujjaimat.

- Szia! – köszöntöttem bágyadt, rekedtes hangon.
- Hello! – mosolygott rám. – Jól rám ijesztettél, kicsi lány! Ne forduljon többé elő ilyen, megértettél? – nézett rém szigorúan.
- Mi-mi történt? A baba? Jól van? Hol van? – zúdítottam rá a kérdésözönömet. Már mindenre emlékeztem, a görcsökre, a fájdalomra…
- Most már jól, ott van, ahol kell neki lennie, a hasadban – válaszolta mosolyogva.
- Ó, Istenem! – kaptam a hasamhoz. Mintha megérzett volna, megrúgott. – Mi történt? Annyira fájt… Azt hittem, hogy megindult a szülés.
- Minden rendben, ne aggódj! Az autósüldözés miatt történhetett az egész, úgy sajnálom! Jobban kellett volna vigyáznom, tudnom kellett volna!
- Ne hibáztasd magad! – mondtam szelíden, és megpusziltam a kézfejét. – Mikor mehetek haza?

Három órával később már a kocsiban ültem, és hazafelé tartottunk. Az orvos saját felelősségemre elengedett, de pár napot még bent akart tartani, de nem akartam maradni, jobb lesz nekem a kastélyban. Szigorúan agynyugalomra lettem ítélve a szülésig. Remek, újabb szobafogság, de nem bántam. A lényeg, hogy minél tovább magamban tartsam a kisbabámat.