15.

A hetek csakúgy szálltak. Észre sem vettem, és már eltelt egy újabb hónap. November végén jártunk, az idő borzalmas volt. Egyfolytában szakadt az eső, ami nem is lett volna baj, de akkora viharok voltak, hogy amit a fenti világban hurrikánnak neveznek, az szelíd szellő ezekhez képest. A házat nem érhette baj, direkt úgy lett megépítve, hogy ezek a viharok ne tudjanak kárt tenni az évszázados épületben. Tucat varázslat védte, egy héttel ezelőtt jött el Wade, az egyik Őrző, hogy felújítsa a védelmezőket. Összefutottam én is a fickóval, és hogy őszinte legyek, nem tett mélybenyomást rám… Ijesztőnek tűnt, ha Aldent hittem eddig a legfélelmetesebbek, akkor visszaszívom. Ennek a pasinak elég volt csak ördögien²耀lmosolyodnia, és már futottam is a szobámba, hogy elbújjak az ágy alá. Rémisztő, felemás szemekkel rendelkezett, az egyik fűzöld volt, míg a másik arany. Ijesztő megjelenéséhez társult a körszakáll, és a tucatnyi fegyver, ami rajta lógott. Nem, tényleg nem a Harry Potterből jött elő… Amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a közeléből.
A következő hónap felfedezéséhez tartozott: Dantéval közös gyermekünk végre megfogant. Alig mertem hinni a szememnek, csináltam fél tucat gyorstesztet, de mindegyik a rózsaszín pluszjelet mutatta. A kezdeti örömöm hamar elszállt. Helyét átvette a félelem, az aggódás. Már nemcsak magamra kellett vigyáznom, itt növekedett bennem egy kicsi élet, aki tőlem függött. Annyi veszély leselkedett rám, és most már a picire is. Igaz, hogy nem történtek további merényletek szerény személyem ellen, de ez inkább tűnt vihar előtti csendnek, mint annak, feladták. Nem mertem elmondani senkinek sem, még Danténak sem, várni szerettem volna a hírrel. Két okból is. Egy: mi van, ha a tesztek tévednek, és mégsem vagyok várandós. Kettő: nem tudtam, hogy hogyan mondjam el. Ez az információ megváltoztatta volna a kettőnk viszonyát, amitől féltem. Szerettem a mostani állapotunkat, szenvedélyes hajnalok és reggelek – hisz éjszaka és nappal a dolgait intézte- , tüzes viták, majd kibékülések. A legtöbb dolgot megbeszéltük, nem voltak titkaink egymás előtt. Ettől féltem a legjobban, hogy majd megpróbál megkímélni a dolgoktól, és újra ott fogunk tartani, mint az elején. De ott volt egy másik érzés is bennem, el akartam dicsekedni vele, megosztani másokkal az örömömet. De ez első győzedelmeskedett a másodikon. Nem szóltam senkinek egy szót sem. Minden ugyanúgy folytatódott, mint előtte. Senkinek sem tűnt fel. Vagyis egy valakinek igen… Céline tudta. Nem mondott semmit sem, bölcsen hallgatott, de tudta.
Céline és Lilith karácsonyi lázban égtek, bár nem ünnepelték ezt az ünnepet. Mindenhová magukkal cipeltek, sok időt töltöttem New Orleans karácsonyi lázban égő üzleteiben, plázájában. Magamat megleptem egy naplóval, le szerettem volna jegyezni minden tapasztalatomat a terhességgel kapcsolatban, egy részletét sem akartam elhanyagolni. Vettem magzatvédő vitaminokat, és baba-mama könyvet. Persze, mindezt titokban.
Felsiettem a szobámba, egy internetes terhességi kalkulátorral számolgattam, körülbelül a nyolcadik hétben járhattam. Jó, mondjuk én könnyedén megfeledkeztem a menstruációmról, hisz nem a pontosságáról volt híres, de azért hamarabb is feltűnhetett volna a dolog… Olyan felelőtlen vagyok! Azóta, hogy rendeződtek a dolgaink Dantéval, már nem igen figyeltem erre oda.
Fellapoztam a könyvet, kinyitottam a naplót, és lejegyeztem az eddigi tapasztalataimat. Most, hogy kiderült, régebb óta vagyok várandós, mint gondoltam, iszonyat dühös lettem magamra. Rendszeresen szerettem volna vezetni a jegyzeteimet, de most megdőlt ez az elhatározásom. Jószerint, észre sem vettem semmit a testemben folyó folyamatokból. Szóval, az eleje egy nagy kihúzás lesz. Na, nézzük, mit tartogat a 8. hét.
Nos, ezen a héten ajánlatos orvoshoz menni. Na, jó, de kihez? Nem igazán akarództam visszamenni az emberi dokihoz, főleg így, várandósan. Lehet, hogy nem is úgy fejlődnek a halhatatlan magzatok, mint az emberiek! Semmit sem tudtam erről, és ez bosszantó volt. Keresnem kellett egy orvost, lehetőleg, aki tudott a világunkról, és a babák fejlődéséről.
Ezt meg is említettem Danténak, de nem szóltam semmit sem a terhességemről. Az ágyában feküdtünk, szokásos pózban. Én az oldalamon, ő pedig szorosan hozzám simulva. Fedetlen hátamat cirógatta, apró köröket rajzolgatott a bőrömre.
- Dante?– kezdtem.
- Hm?– búgta, miközben lágy csókot nyomott a nyakamra. Éles fogaival a bőrömet karcolgatta. Ez így… nem lesz jó. Elhúzódtam tőle, hátha így jobban tudok koncentrálni. Nem igazán jött be. – Igen?
- Ismersz halhatatlan orvost?– Értetlenül bámult rám. – Vagyis, olyat, aki tud rólunk.
- Értem, csak azon gondolkozom, hogy minek neked… – Hazudj, hazudj!
- Szeretném, ha egy olyan is megvizsgálna, hátha van valami rendellenességem…
- Devina, ugye, nem amiatt van ez, hogy a múltkor azt mondta, meddő vagy? Hülye voltam, és ingerült, nem gondoltam komolyan!
- Tudom, de most nem erről van szó. Csak a biztonság kedvéért– mosolyogtam rá.
- Hát jó, ha gondolod, holnap elmehetünk Connorhoz, ő szokta az Őrzőket is ellátni. Bostonban van a rendelője…
- Állj! Bocs, de én nem szívesen utazom annyit! – morgolódtam. Morcos képemre nevetni kezdett, mintha tudna valamit, amit én nem.
- Megmutatom az utazás másik formáját– mondta.
- És mégis mit? Remélem, nem egy kalapban fogjuk végezni, mint Bob és Bobek.

Nos, nem egy kalapban kötöttünk ki. Kiderült, hogy máshová is vezetnek átjárók, nemcsak New Orleans egyik garázsába, ahol rendszeresen meglátogattam a várost. Boston belvárosába vezetett az átjáró. Egy fekete Escalade várt ránk. Kivételesen nem hátulra ültünk, mint első közös utunk alkalmával, most a férjem vezetett, az anyósülésről bámultam a várost. Nem jártam még Bostonban, soha nem is vágytam rá. Nem vonzott igazán a hely.
Sok időbe telt, mire sikerült átvergődnünk a csúcsforgalmon. Dante bekanyarodott egy békésnek tűnő utcába, Beacon Hill egyik részébe, rítt róla, hogy a gazdagok negyedében voltunk. Téglaházak sorakoztak az utca két oldalán, fekete, fényes ajtókkal, kovácsoltvas kerítéssel. Magas fák szegélyezték őket, csak az előkertet lehetett látni. Dante leparkolta az autót az egyik hatalmas ház elé, majd leállította a motort.
- Megérkeztünk– mondta.
- Igen, meg.
Kiszálltunk a kocsiból, majd a kovácsoltvas kerítésnél lévő kaputelefon segítségével bejutottunk a főbejárathoz. A fekete, fényes ajtót két megtermett kőoroszlán őrizte. Alig értünk oda az ajtóhoz, már ki is nyílt. Egy falfehér, libériás inas jelent meg. Arcán kedves mosoly játszott, ahogy meglátta Dantét.
- Uram!–mosolygott az idős férfi a férjemre.
Végigvezetett minket a ,,házon”, ami enyhe kifejezés volt ránézve. Régi, viktoriánus stílusban volt berendezve, kifejezetten férfiasan. Az összes ablak el volt sötétítve, még a spaletták is be voltak csukva. Majd a pincelejáróhoz kísért. Rendelő az alagsorban? Érdekes… A falak kellemes zöldszínűek voltak, tájképek lógtak rajta. Fekete, bőrrel borított székek, kanapék voltak szorosan a falhoz húzva, közöttük asztalok, amiken prospektusok sorakoztak.
- Kérem, várjanak itt, amíg a gazdám végez!– mondta. Gazdám? A férfi gyors, hangtalan lépésekkel elment.
- Dante?
- Igen?– nézett rám.
- Szeretném, ha kint maradnál–kezdtem. Szólásra nyitotta a száját, de nem engedtem neki. – Kínos lesz, szóval, szeretném inkább egyedül intézni!
- Rendben, ahogy szeretnéd– Megszorítottam a kezét az üvegasztal fölött. Remélem, diszkréten fogja kezelni a doki a helyzetet, és ő sem fog hallgatózni. Nem szeretném, ha most derülne ki a dolog.
Dr. Connor Bromley és Dante rég nem látott barátként üdvözölte egymást. Connor magas volt, úgy száznyolcvan és százkilencven között lehetett, markáns arca, széles válla, és szőkésbarna haja volt. Mellesleg egy kicsit vámpír is. Soteriához és Theonéhoz képest neki nem hófehér, hanem gyönyörű karamellárnyalatú bőre volt. Váltottak pár szót, majd bekísért a rendelőjébe. Több ajtó nyílt a helyiségből, de mind be volt zárva. Én csak egy szülőágyat, és egy vizsgálószéket láttam. Megijedtem. A félelmem kiteljesedett, a vér a fülemben dobolt, meg sem hallottam, mit mondott Dr. Bromley. Féltem, hogy Dante mindent hall.
- Tessék? Elnézést, nem figyeltem oda- néztem bocsánatkérően a férfi felé.
- Nem kell félnie, elég sokan járnak hozzám.
- Gondolom, de nekem nem ez a bajom– húzódtam hátrébb. Jegesen elmosolyodott.
- A vámpírságom?– kérdezte.
- Dehogy! Atyaég, a komornyikunk is az! Hanem…–az ajtó felé mutattam,– Mindent hall?– mutattam az ajtó felé.
- Nem. Hangszigeteltek a szobák–felelte. Ó, nem lehet ekkora szerencsém!

Elmondtam neki, hogy miért is jöttem. Nem kérdezett semmit sem. Egy paraván mögött, deréktól lefelé levetkőztem, majd felfeküdtem a vizsgálóasztalra, bedugtam a lábamat a kengyelbe. Hüvelyi ultrahanggal megvizsgált, mindent rendben talált. Kérdéseket tett fel, majd meghatározta a baba születésének az idejét. Jól számoltam otthon, augusztus elejére voltam kiírva.

- Köszönöm!– mondtam.
- Ez a munkám, de… Nem szívesen hallgatom el az igazságot egy régi barátom elöl. Ha szabad kérdeznem, miért nem mondta még el neki?
- Még nem készültem fel rá. Tudja, az életem eléggé bonyolult. Minden sarkon ellenségek, és nem tudni, hogy mit hoz a holnap. Amíg lehet, szeretném titokban tartani.
- Értem. Nos, igen nagy szerencséje van, hölgyem, hogy nincsenek reggeli rosszullétei.
- Igen, tényleg szerencsés vagyok.

Elzártam a gondolataimat, próbáltam higgadtnak, gondtalannak tűnni. Csendben tettük meg a hazavezető utat, otthon sem beszéltünk többet. Vagyis ő próbálkozott vele, de én elég passzív voltam, egy idő után feladta.

***
A hetek csakúgy szálltak, a hasam meg kezdett gömbölyödni. Hamarosan el kell majd mondanom a dolgot…