Nyolcadik fejezet

Tűhegyes szemfogai átszúrták a vékony, napbarnított bőrt, mohó kortyokban szívta magába az éltető folyadék. Lassan egy éve, hogy ezt tette már, minden nap táplálkozott, gyakran halálig kergetve az illetőt. De még mindig nem csillapodott az éhsége. Nem is csodálkozott rajta, több ezer éve rohadt már a barlangban vér nélkül. Átkozott Istenek!
A szobában fél sötét uralkodott, csak egy gyertya fénylett a masszív komódon. De ez elég volt ahhoz, hogy lássa Silvia gyönyörtől eltorzult arcát, és szemét. Bár, sötétben is ugyanilyen jól látott Agorosz, mégis, a szokás az szokás. Silvia tudta, ha nem megy át a vizsgán, megbukott. Nem lesz második lehetősége, hogy bizonyítsa hűségét, talpraesettsége már bebizonyosodott, mikor rátalált a barlangban, és megállította, mielőtt szárazra szívta volna.
Nem, most a hűségét kellett bizonyítania. Tudta, hogy akármelyik pillanatban eltörheti a kecses nyakát, csak egy pillantás a szemébe és… De nem történt semmi. A nő átment a vizsgán, mázlista.
- Nos? –kérdezte rekedt, vágyakozó hangon. Agorosz felemelkedett róla, és hátradőlt a kanapén.
Vállat vont.
- Tehát igen? – búgta, és felült a vámpír ölében. Kéjesen kinyújtózott, úgy fordulva, hogy a gyertyafénynél átsejtetődjön rövid, átlátszó pongyolája. Nyakán lévő ikersebből vékonyan folyt a vére, még nem zárta le őket.
Bólintott.
Tökéletes a célnak, bármire hajlandó lenne, csakhogy életben maradjon. Ezelőtt Ivan szajhája volt, de ő volt az első, aki csatlakozott hozzá, mikor látta, Ivánnak már annyi. Szóval, óvatosnak kell lennie vele.
Villanásnyi idő alatt megragadta Silvia haját, és leteperte a kanapéra, nyakát oldalra biccentette, így még jobban látszódott a nyakán lévő kékes ér. Ránehezedett, nem érdekelte a nő kényelme, különben sem szerette az olyan nőket, mint ő. Kétszínű, és alávaló.
- Ha bármit elcseszel, bármit is, nagyon megbánod – morogta fenyegetően. Nehezére esett a beszéd, bár asszimiláció lényegesen gyors a halhatatlanoknál, mint nála is, mégis furcsa volt nem a saját nyelvét használni.
Gondolkozás nélkül belemart a torkába, ezzel jelezve, az ő kezében van az élete. Silvia felsikoltott, most nem gyönyörében, megpróbálta lelökni magáról a férfit, de nem tehetett ellen semmit. Nála volt az irányítás.




Astrid soha életében nem csipkelődött, vitatkozott, hangoskodott ennyit, mint a vacsora alatt. Mindenen összekaptak Mr. Óriással, provokálták egymást, szinte versenyeztek azon, kidobja be hamarabb a törölközőt.
De nem csak ettől volt feszült a konyha. A levegőben ott vibrált a szexuális feszültség, amit mindketten ontottak magukból. De ugyanakkor félt is tőle. Egy halhatatlannal van dolgai, aki, mint bizonyította is, simán meg is ölheti szex közben. Ráadásul nem tűnt olyan pasasnak, aki eltűri, ha visszautasítják. Astrid mégis ezt tette, mindenegyes alkalommal, mikor Ray megérintette őt. Pedig nem akárhogy tette! Apró érintkezések voltak ezek, de mégis… mintha egész testével, lényével hozzáért volna.
És ha tényleg igaz, amit a férfi mondott? Kívánja? A tetteiből következtetni tudott, talán nem egy csaló, de hogy lehet biztos ebben? Már megütötte egyszer a bokáját, és eddig szentül hitt benne, többet nem fog férfival közelebbi kapcsolatba kerülni. De itt van ő… Akiből árad a férfiasság, aki úgy néz ki, mint maga a megtestesült érzékiség, gyönyör. Hogy tudtak az Istenek egyáltalán ilyet alkotni?!
Astrid enyhén megrázta a fejét, hogy kikerüljön a férfi bűvköréből, életében nem gondolt még ennyi jót egy hímnemű egyedről sem, totálisan megzakkant.
Mikor végeztek a pizza elpusztításával, Astrid felállt, leszedte a tányérokat és a mosogatóhoz vitte őket. Ray is felkelt, segíteni akart neki, persze, ezzel nem tesz semmit sem meg nem történté, de Astrid nem hagyta, csúnyán ráförmedt, és elküldte.
Alaposan elmosta a tányérokat, majd betette őket a mosogatógépbe, majd letakarította a konyhapultot, az asztalt, mindent a helyére tett, majd ellenőrizte, minden a ott van-e, ahol lennie kell – kétszer is.
Majd megfeledkezve ,,vendégéről” a nappaliba indult, csakhogy Ray az ajtóban állt, és figyelte minden mozdulatát.
- Elnézést – próbálta kikerülni, de az egész nyílást betöltötte a férfi, aki meg sem mozdult. Be volt zárva a kis helységbe. A klausztrofóbiája kezdett kialakulni. És nem csak a konyhai bezártság miatt, egész nap ki sem mozdult a házból-kivétel a pár másodperces szökését-, szóval, ez is megtette a hatását.
- Van riasztó a házban? – kérdezte váratlanul Ray. Astrid homlokán gondolkodó ránc jelent meg. Miért érdekli ez a férfit?
- Van – felelte. – Számíthatok látogatókra? Talán jön még több huligán is?!
- Kapcsold be!
- Máris, főnök! – Astrid a berendezés paneljén vacakolt, majd pár perc múlva aktiválta a ketyerét.
Ray a nappaliba vonult, és leült a kanapéra, majd áthatóan tanulmányozni kezdte őt. Annyira zavarba ejtően, nyíltan, mintha csak egy kiállítási tárgy lenne.
Astrid megköszörülte a torkát, ezzel az arcára irányítva a férfi figyelmét.
- Elmegyek zuhanyozni – jelentette be. – Egyedül – tette hozzá, mikor látta Ray csillogó tekintetét.
- Hát persze – vigyorgott sunyin a fickó.
- És nem peep showt adok elő, szóval… a kulcslyukon való leskelődést sem csípem.
- Hát persze! Mit gondolsz rólam?! – Olyan ártatlan képet vágott, mintha tükör előtt gyakorolta volna. Ez túl gyanús volt.
Astrid nem törődött vele, végül is ha meg is látja teljes valójában, legalább lerázhatja.
Felment az emeleti fürdőszobába, de eszébe jutott valami. Valakiről megfeledkezett. Pandora. Biztos, szétszedte már a szobát.
A kutyának nyoma veszett. Kinézett a kitört ablakon, és nem volt sem a teraszt fedő vékony cserepeken, sem a vékony járdán összetörve, de még a kertben sem látta. Hol lehet ez a kutya? Nyílt a bejárati ajtó, Pandora hangos csaholása az emeletre is felhallatszott. Astrid a lépcsőhöz rohant, áthajolt a korláton, és leselkedett. A kutya barátságosan, mintha nem is pár órája próbálta volna átharapni Ray bokáját, ugrált és dörgölőzött a férfihoz.
Remek. Újabb lény esett áldozatul a fickónak Bár, Pandora érdekállat volt, így hát ő nem számított.
Morgolódva ment a fürdőszobába.



Tudom, tudom, nagyon rövid lett, ezer bocsi miatta :(
Hír: a legközelebbi friss csak márc. 4-én lesz, bocsi emiatt is, de felvételire kell készülnöm :/ Ha hamarabb kész leszek, akkor teszek fel természetesen.
És lesz meglepi is!
Novella:)

Hatodik fejezet

Astrid összekuporodva ült a fal mellett, felhúzott térdeit átkulcsolta, félszemmel az ajtót figyelte. Zokogása alábbhagyott már, de a testét még mindig rázta a reszketés.
Egy állatot engedett be az otthonába, tudta, hogy vigyáznia kellett volna vele, hisz tele volt szúrt sebekkel, amit biztosan okkal kaphatott. Igaz, hogy az Őrzőknek az lett volna a feladata, hogy vigyázzanak a hallhatatlanokra, de minden bizonnyal ez nem vonatkozott a bukott angyalokra.
Majdnem megerőszakolta az a szemét…
Látását könnyek homályosították el, ahogy arra gondolt… Úristen! Meg is ölhette volna közben, hisz halhatatlan!
Pandora a lábához dörzsölőzött, közben nyüszítő hangot hallatott. Megcirógatta bozontos buksiját, és az ölébe vonta. A kutya pofájára volt írva, mintha azt mondaná,,de ez nem változtat semmin a köztünk lévő viszonyon”.
Hintáztatta magát, míg le nem csillapodott, majd felkelt, és kinézett az ablakon. Ha ki tudna mászni az ablakon, egyenesen a teraszt fedő tetőre érkezne, és talán el tudna menekülni. De még így is magas volt, három méterre lenne még onnan is a földtől. Nem baj, meg kell próbálnia.
Letette Pandorát, felvett egy pulóvert, kint viharos szél fújt. Remek, a legjobb idő egy kis akrobatikához. Megpróbálta kinyitni az ablakot, de az csak nem akart engedni az erőszaknak. Rángatta, próbálta felfeszíteni, de beragadt. Megpróbálta a többi ablakot is, de azok sem engedtek.
- A francba! – rúgott bele az ágyba. Éles fájdalom sugárzott végig az egész lábfején. Sziszegve kapott felé, majd eldőlt az ágyon.
A kín, ahogy jött, úgy el is múlt, felpattant az ágyról, és az ajtóhoz rohant. Megpróbálta elfordítani az ajtógombot, de nem nyílt ki. Nagy volt a kényszere, hogy gyerekesen püfölni kezdje, és hangosan fenyegetőzzön. A pasas úgy sincs a környéken. Lehetséges, hogy épp most fosztja ki a házat.
Hogy lehetett ekkora idióta, miért kellett hazahoznia, és segíteni neki?!
Igen, mindig a jó szíve sodorta bajba. Mindig ő húzta ilyenkor a rövidebbet, mindig meg is fogadta, többet nem fog könnyen ugyanabba a hibába esni.
Lecsúszott a fal mellett, és várt. Mást nagyon nem tud csinálni. Ha még itt van az angyal, akkor egyszer csak ki kell engednie. Ha meg nincs, sötétedéskor kitöri az ablakot, és meglóg.



Ray fel-alá sétált a nappaliban. Kezdett alkonyodni, és még mindig nem érkezett meg Sterling a kért holmikkal. Miután lecsillapodott, felhívta a fickót, hogy hozzon ruhákat, és valami kaját-mivel semmi ehetőt nem talált a házban. Ennek már közel három órája… Azért kért pont tőle szívességet, mert talán, ő a legkevésbé pletykás az Őrzők közül.
Harmonikus párkapcsolatban élt társával, Maiával, aki egy szibilla volt, és mintha lefénymásolták volna őket, úgy hasonlított a személységük. A lehető legtökéletesebb pár volt, akit ismert. Hamarosan meg fog születni a közös gyermekük is.
Már megint az irigység…
Fájón megfeszült az állkapcsa, nem lehet annyira elfuserált, hogy az egyik legjobb barátja boldogságát irigyelje! Ellazította az arcát, és próbált nem erre gondolni.
A házat megvilágította a felhajtón megálló Maserati fényszórói, az egész szoba fényárban úszott. Ray a bejárathoz ment. Sterling kopogtatott, Ray egyből ki is nyitotta, de meg is bánta, a túloldalon álló fickó arcára kiült a döbbenet és a vigyor. Hangosan felhördült, és ellépett az bejárattól.
Sterling bejött, behúzta maga mögött az ajtót.
- Szexi – nyöszörögte két nevetés között a férfi. – Remélem, megéri a hölgy, hogy egy életre a nevetség tárgyává válj, ugyanis ez a külső igencsak Facebook gyanús… – Előkapta a farzsebéből a mobilját, és lefényképezte vele. Ray morogva kapott a készülék után, de csak a levegőt markolta.
- Kapd be! – vicsorogta, majd megindult a konyha felé. Kikapta az Őrző kezéből a sporttáskát, és felöltözött. Minden benne volt, a gyors és kényes helyzetekre tartogatta a táskát a csomagmegőrzőben. A bankjegyköteget visszadobta a táska mélyére, alágyűrte a maradék ruhakupac alá.
- Egyébként mit keresel itt? Nem rád vall, hogy hosszabb távon terveznél…
- Elkaptak. Agorosz rám küldte a vérszívóit, hogy ,,ijesszenek” rám – terelt.
- Hol? – váltott Sterling.
- A Thundertől pár saroknyira. Szabályosan kibeleztek, és nem most átváltozott bébi vámpírok voltak, igazi nehézfiúk, bérgyilkosok, csak vámpírokból.
- Huh, hogy úsztad meg?
- Mondom, csak figyelmeztetésnek szánták – vont vállat.
- Basszus – sziszegte. – Akkor vége a nyugodt, vihar előtti csend állapotnak, ugye? – dúrt bele szőke kakastaréjába.
- Azt hiszem – gombolta be a fekete inget. – Szólj a többieknek, vigyázzanak!
- Nem jössz? – kérdezte Sterling.
- Nem, van még valami, amit el kell intézném.
- Inkább valaki… Megéri? Alden nem örül, hogy távol maradsz.
- Elérhető leszek – mondta, és kihúzta Sterling zsebéből a mobilját. A másik csak fintorgott, elúszott Ray portfóliója…
- És ki a nő? – Ray ,,semmi-közöd-hozzá” arcot vágott, Sterling visszavonulót fújt. – Oké, oké.
- Max egy-két napról lesz szó.
- Ahaaaaa. Hoztam kaját is, kint van az autóban – mondta, majd intett, és a két férfi kivonult az éjsötét Maseratihez. Ez a kocsi volt a második felesége, imádta, babusgatta. Maiának van oka a féltékenykedésre. A három pizzás doboz alatt egy szétnyitott újság hevert. Sterling megpaskolta a sötét jármű csillogó oldalát, és büszkén végigsimított rajta.
Sterling miután átadta a dobozokat, és kapott egy sürgős hívást a nőjétől, miszerint sürgősen cukorra van szüksége, elment.
Rayre már megint rátört a féltékenység. Bárcsak…
Egy nagy csattanást lehetett hallani, majd azt követően egy hangos puffanást és jajveszékelést. Astrid!
Teljesen megfeledkezett a nőről, aki egész nap be volt zárva a szobába. Hogy lehetett ekkora marha?! Átkozódva futott át a pázsiton, majd megdöbbenve bámult a terasz előtti fűre. És nem a káromkodó nő döbbentette meg, hanem az, hogy az üveg négy részben esett le, és nem tört darabjaira. Felvette az egyik ilyen darabot, és mosolyogva figyelte. Biztonsági üveg.
Astrid feljajdult előtte, egyből minden figyelme a nő felé irányult. Félig ülő helyzetben volt, és a halántékát masszírozta. Mikor megérezte Ray jelenlétét, félelem tükröződött az arcán, majd düh. Na, igen, változatos érzelmeket tud produkálni ez a nő…
Lendületesen felpattant, de abban a pillanatban vissza is huppant, visítva kapott a jobb bokájához.
- Hé! – Ray lehajolt hozzá, hogy segítsen neki, de Astrid félrelökte a kezét, és elhúzódott. Ó, hogy mekkora egy barom állat…
- Hozzám ne érjen! Ez is maga miatt történt!
- Hogy Alcatrazosat játszottál?! Ha vártál volna két percet…
- Újra meg próbált volna erőszakolni?! Kösz, de inkább jöjjön egy törött boka! – morogta a nő.
- Sajnálom – mondta Ray, és a földet tanulmányozta. Ezzel az egy szóval semmi sem volt elrendezve. Sosem szabadott volna így letámadnia őt!
- Sajnálhatja is! Engedjen eeeeeel! – sikította, mikor Ray a kezébe kapta, és a teraszajtóhoz lépett. Az ajtó magától szétnyílt, és bevitte a lányt a nappaliba. Finoman letette a kanapéra. – Ezt meg, hogy csinálta? – kérdezte döbbenten Astrid. A fenébe!
- Hozom a táskáját, maradj itt – tért ki a válaszadás alól. A bőrtáska a konyhában volt, szétnyílva, mintha csak pár pillanata történt volna az ominózus eset.
A nő természetesen nem volt a kanapén. A fürdőszobából matatás és káromkodás hallatszott, nem épp fantáziadús búvóhely, fintorgott.
Ray benyitott a fürdőbe, Astrid háttal neki, a csap alatti polcoknál matatott. A nő észrevette, és olyan gyorsan pattant fel, mintha rosszat csinált volna. A gyors mozdulattól beverte a fejét, és lerántotta a törölközőhalmot a polcról.
Fájón tapogatta a homlokát, majd duzzogva a lábas kádnak dőlt.
Ray belépett a tágas szobába, lehajolt a törölközőkért, és összehajtotta őket, majd visszatette őket a polcra.
Astrid rosszallóan nézte, mit csinál, majd mikor végzett vele, a polchoz araszolt, kivette a frottír anyagokat, és még egybe hajtva őket, színük, nagyságuk szerint betette őket. A megfelelő pozícióba helyezte őket, mindegyik egy sorban állt, majd mindegyiket megérintette, és megszámolta.
Ray kíváncsian figyelte őt, próbált kiigazodni rajta. Úgy látszott, megnyugodott. Mintha a rendezésük megnyugtatta volna.
Astrid a mellette lévő fáslihoz fordult, megtapogatta a bokáját, és elfintorodott.
- Hagy nézzem! – nyúlt Ray a sérült boka felé.
- Nem kell, egyedül is el tudom intézni! – sziszegte a doki.
- Kérem! – Ray leült a lánnyal szembe, és az ölébe vonta a kecses végtagot.
A doki ellenkezni akart, de már nem tudott. Ahogy érintkezett a csupasz bőre Ray meleg tenyerével, bizsergés cikázott végig rajta, és elfelejtette, mit akart.
Ray óvatosan felhajtotta a melegítőnadrág szárát, és lehúzta a sötétkék zoknit. A nőnek kecses, formás vádlija, és aranyos, apró lábacskái voltak. Körmei halványrózsaszín árnyalatúak voltak, tökéletesen apróra pedikűrözve. Egyedül a duzzadt boka nem illett a képbe.
Óvatosan, szakavatottan becsavarta a doki bokáját, finoman nehogy még több fájdalmat okozzon ezzel neki. Közben, akaratlanul is, de simogatta a finom, puha bőrét.
- Kész! – mondta végül, és óvatosan elengedte.
- Köszönöm! – sóhajtotta Astrid.
Kínos csend állt be a fürdőszobába. Ray nem tudta, hogy hogyan vezesse elő, a vendégszeretetét fogja még élvezni pár napig. Ugyanis, addig nem fog meghátrálni, míg meg nem szerzi magának Astridot. A gyönyörűséges Astridot. Mekkora idióta volt, mikor azt gondolta bájos! Talán első látásra annak tűnt, de ha tovább figyelte, alaposan felmérte, meglátta benne a vonzerőt, a szexisséget.
Sötét hajában a barna és vörös árnyalatok váltakoztak a fényre, sűrűn göndörödött, le egészen a háta közepéig. Úgy szeretette volna ismét megérinteni!
De ezt az esélyét már eljátszotta.
Telt ajka felszakadt a durva bánásmódtól, és gyűlölte magát ezért. Hogy csúfíthatta el? Vigyáznia kellett volna rá, ehelyett bántotta.
A szürke szempár kíváncsian méregette, emellett mérhetetlen fáradság tükröződött benne. Majd’ leragadt a doki szeme, lila karikák sorakoztak a szeme alatt.
- Le kéne feküdnöd, álmosnak tűnsz – jegyezte meg. A doki felkapta a fejét, és nem túl nőiesen felhorkantott.
- Hogy szabad legyen a terep? Ne becsülje annyira túl az én erőmet, éberen is el tud bánni velem, már bizonyította – mondta keserű éllel a hangjában.
- Nagyon nem tudok mit tenni, ami változtatna is rajta, csak annyit, hogy sajnálom.
- Sajnálhatja is! – morogta Astrid. Hosszas csend állt be, majd a lány megszólalt. – Bár, valamivel tudna segíteni…
- Mivel? – kérdezte egyből Ray, bekapta a horgot. A doki a füléhez hajolt, és belesúgta:
- Tűnjön innen! Most! – morogta. Ray megköszörülte a torkát.
- Sajnálom, de ezt az egyet nem tehetem!
- Miért? Még hálával sem tartozik, azt is elfelejtem, hogy összevérezte a garázsomat! Az erőszak miatt sem teszek feljelentést! Csak menjen el, és hagyjon békén, kérem! – kiabálta.
- Nem lehet – felelte Ray-, bár megtehetném, de nem tudom!
- Miért? Miért nem hagy békén? – A nő szemébe könnyek szöktek, összehúzta magát a hideg kövön.
- Mert… Kívánlak – Astrid hosszasan bámult rá, okos szemeiben értetlenség tükröződött.
- Ne szórakozzon velem, több száz nőt megkaphatna, ha akarna, csak egy mosolyába kerülne, miért pont én? – kérdezte fejcsóválva.
- Nem tudom. Csak…
- Mi csak?! Látott rajtam egy eladó táblát, és jogot formál most rám? Ez egy kibaszott vicc! Fogadjunk, hogy az anyám és May keze van ebben! Fel is hívom őket, hogy hívják vissza a harcedzett kandúrmacskájukat! Erre nekem nincs időm… –Harcedzett kandúrmacska?! Feltápászkodott a kőről, botladozva támolygott ki a fürdőszobából. Ray is felpattant, ruganyos lépteivel mellészegődött, és kikapta a kezéből a vezeték nélküli telefont.
- Ez nem vicc, semmi humorosat nem találok benne. Amit egyedül érzek, az a vágy, irántad, Astrid! – mormolta.
- Ne hívjon így!
- Nem ez a neved? – kérdezte Ray felhúzott szemöldökkel.
- De igen, viszont nem engedtem meg, hogy a keresztnevemen szólítson! Túl…
- Személyes. Ezen már túlléphetnénk. Főleg, hogy maradok még egy ideig – Astrid megfagyott. Arcán számtalan érzelem tükröződött, düh, harag, félelem, reménytelenség. Majd hirtelen bezárkózott. A füstszürke szempár sem tükrözött érzelmeket.
- Azt hiszem, nem értettem kristálytisztán – rázta meg a fejét.
- Maradok – jelentette kis újból Ray.
- Azt már nem! Most azonnal el fog innen menni! – Kikapta Ray kezéből a telefont, és vadul tárcsázni kezdett. – Halló, rendőrség? – Ray megszűntette a vonalat, üres pittyegést lehetett hallani. – Hogy merészeli?! – csapta le a kagylót a doki.
- Gyorsan. Szóval, mit szólsz egy vacsorához, Astrid? – kérdezte.
- Mi? Na nem, ezt most hagyja abba! Engem hagyjon ki az egészből!
- Nem lehet, te vagy a középpontban! Miattad történik minden – mondta Ray mélyebb hangon.
- Miattam?! Már megbocsáss, de tudtommal nem én akaszkodtam rád, pont fordítva történt a dolog – dohogott tovább. – És tudtommal, nem én erőszakoltam majdnem meg magam!
- Nem lehetne az egészet elölről kezdeni? – nyögte.
- Nem! – mondta határozottan Astrid. - Ez nem így megy, semmit sem lehet újrakezdeni! És az első benyomással már elkésett.
- De a másodikkal még nem, szóval… - Megragadta a doki kezét, és a konyhába húzta.
- Meddig óhajt itt maradni? – kérdezte váratlanul a nő.
- Nem sokáig, pár napig – válaszolta.
- Oké, addig az anyámnál leszek!
- Már mondtam, itt marad!
- Ez parancs? – nézett rá villámló tekintettel Astrid.
- Mondhatjuk – mondta Ray, közben a szekrényajtókat nyitogatta tányér után kutatva. Megtalálta őket, két kisebbet kitett az asztalra, egy nagyobbra rátette a pizzát, és betette a mikroba melegedni.
- Látom, felöltözött – jegyezte meg a doki.
- Milyen elmés megállapítás.
- Most gúnyolódik velem?
- Dehogy, sosem tennék ilyet veled! De, ha jobban tetszik, le is vetkőzhetek… - mondta Ray, és az ing első gombját már kis is gombolta.
- Nem! Így tökéletes, ha önnek a homokos rock zenész image jön be… Áldásom rá – vont vállat.
- Talán nem tetszik a stílusom?
- Ó, ilyet egy szóval sem mondtam! – Astrid felkelt, kivette a pizzát, és letette az asztalra.

Ötödik fejezet

Nem értette, hogy miért, de a doki ellökte magától, pedig érezte az auráján, hogy mennyire tetszett neki a dolog. De aztán, a vöröses szín átváltozott, és a nő gyűlölettel tekintett rá. Megpróbálta kiolvasni a fejéből a dolgot, de mintha egy kőfalba ütközött volna, nem hallott semmit sem felőle. Erős elméje volt a nőnek. Ha akarta volna, akkor elcsíphetett volna egy- két gondolatot, de maradandó károsodást is okozhatna neki ezzel. Akkor tehát, marad a másik eshetőség.
A vére lángolt a nőtől, olyan volt, mintha felgyújtották volna, és most, a máglyán égne porrá.
Ó, igen, határozottan marad a második, és a legélvezetesebb tervnél.
A doki kellőképpen felcsigázta már így is a kíváncsiságát, a természetével, a viselkedésével, és az egyre inkább kívánatos testével. Egy ideig még élvezni fogja a vendégszeretetét a nőnek-legalábbis még, meg nem fejti őt.
Csak azzal nem számolt, hogy a doki ezt nem akarja majd.
A nő kirohant a szobából, majd nemsoká visszatért egy Winchesterrel. Biztos kézzel tartotta a fegyvert, egyenesen rászegezve. A keze nem remegett, szemét a célponton tartotta-, vagyis Rayen.
- Azt akarom, hogy elmenjen – kezdte higgadt, nyugodt hangon. – Elláttam, nem szóltam a zsaruknak, se senkinek. Most, kérem, távozzon. Hívjon egy taxit, vagy hívja föl a cimboráit, bánom is én, hogy kit, de tűnjön el innen! – sziszegte, majd egy mobilt dobott az ágyra. – Gyerünk! – Ray meg sem mozdult. Csak arra tudott gondolni, milyen őrjítően szexisen áll a kezében a fegyver.
- Nem meri megtenni – mondta ugyanolyan nyugodt hangon, mint a doki. – Szerintem, nem ezt tanították az orvosin magának.
- Pechére most nem orvos vagyok, csak egy ijedt polgár, akinek a házában egy betörő van! – Ó, nagyon jó, kezd kijönni a sodrából, gondolta Ray. Bár, a két eshetőség közül, hogy higgadt ,,gyilkossal”, vagy őrült, dühös ,,gyilkossal” van dolga, még mindig az utóbbi a jó. És most, átbillentek a dühös kategóriába. Az öléshez érzelem mentes lélek kell, ami láthatólag csak egy ideig van meg a nőben, és idáig tudta tartani magát.
- Tedd le a puskát, cicám! – dorombolta. Természetesen, ahogy gondolta, még csak nem is habozott a parancs hallatán. Meg sem moccant. – Mi a neved, szépségem? – kérdezte. Rossz volt nem tudni a nevét, és csak úgy szólítani, ,,a nő”, vagy ,,doki”.
- Minél kevesebbet tudunk egymásról, annál jobb – mondta. Sajnos, ehhez már késő, húzta el a száját Ray, mivel igen sok mindent tudott már róla, és a neve igazán nem fontos tényező akkor már.
- Én Ray vagyok – mutatkozott be. A nő nem felelt, ahogy gondolta. – Akkor, maradjunk a Szépségemnél, oké? – A nő csak felmorgott erre. – Tisztázzuk, én nem fogok telefonálni, te, pedig, Szépségem, nem fogsz lelőni!




- Majd én tárcsázok! – morogta.
Astrid Ray kinyújtott karjára pillantott, amiben a telefon pihent. Megindult felé, és kikapta a kezéből, de a fickó, Ray, elkapta a derekát, és ledöntötte az ágyra. Csakhogy, ő sem tétlenkedett, a puskatussal vállba lökte, olyan erővel, hogy az kiugrott a helyéről. A férfi fájdalmasan felordított, majd ép kezével ellökte a fegyvert a nőtől. Csípőjével és erős, izmos hasával leszorította Astridot az ágyhoz, míg visszatette kiugrott vállát. Recsegve visszakattant, mindezt olyan gyakorlattal művelte a pasas, hogy felrémlett a nőben, hogy a fickó Őrző. Igen, az volt, vagy legalábbis a tetoválásai alapján. És hát oda csak nehézfiúk kerülhetnek be. Szóval, sok-sok vállat lendíthetett már vissza.
Kobaltkék szempár haragtól villódzott, fél kézzel a feje fölött összefogta Astrid két csuklóját, szabad, hatalmas, lapátkezét felemelte, vajon ütésre? Ó, igen, arra, de mielőtt lecsapott volna rá, megdermedt, tekintete kitisztult. A fent tartott kezét Astrid arcára simította, olyan óvatossággal, mintha csak egy porcelánbaba lenne. Lágyan, szinte áhítattal, cirógatta a szív alakú arcot. Kedves, becéző szavakat mormolt a halhatatlanok nyelvén, nem tudva, hogy a nő érti azokat. Arcáról áttért a vállgödréhez, borostás, ördögi kecskeszakállas arcával a finom, lágy bőrt ingerelte.
Astrid lecsukta a szemét, maga sem tudta, miért, de nem ellenkezett az idegennel. Amíg ilyen finoman érintette, addig meg is erőszakolhatta volna – bár, inkább közös megegyezés felé hajlott a dolog. De a fickó nem tette. Ehelyett poros arcát Astrid babarózsaszín, V kivágású felsőjéhez nyomta, a szíve fölé, és hallgatta a gyors dobbanásokat, amik egyre csak lassultak, és egyszer csak elaludt. Ott, Astridon. A súlya nem nevezhető elhanyagolhatónak, hisz majd’ száz kilót nyomott, de még sem érezte kellemetlenül magát.
Óvatosan kikecmergett az óriás alól, aki úgy aludt, mintha fejbe vágták volna. Mikor eltűnt Astrid alóla, morgolódni kezdett, de nem ébredt fel. A Demerol megtette a hatását.



Rayt az őszi napsugarak ébresztették fel. Kipihenten ébredt, úgy, mint az elmúlt évek során egyszer sem. Nyaka elzsibbadt, innen tudta, hogy sokáig aludhatott. Egy kellemes, világos szobában ébredt, és nem egy ócska, lerobbant motelszobában. Még nem akart felébredni, még meg akarta tartani magának az álomképet, miszerint megtalálta a társát. Csodálatos álom volt, még mindig érezte a finom illatot, ami egyedül az ő nőjére volt jellemző. Lassan, újra kinyitotta a szemét, és eszébe jutott minden. A vámpírok, a klinika, és a… doktornő. Úristen! Hol van ő? A szobában sehol sem látta, pedig teljesen biztos volt benne, hogy mikor elaludt, itt volt mellette, vagyis… alatta. De most nincs.
Megpróbált felülni, de nem sikerült. Valaki az ágyhoz kötözte. Bassza meg!
A nő iránt érzett szenvedély, és törődés menten átváltott haragba. Az aljas kis… De mégsem. Imponált neki, hogy ilyen hölgy jutott neki. Ilyen találékony, okos, intelligens, tüzes, vad…
De volt ott még valami. Még sem lehetett a társa. Minden megvolt, érezte a kényszert, hogy magáévá tegye, védelmezze, szeresse, kíváncsi volt rá, az illata megbabonázta, a szívének ritmikus dobbanása pedig megzabolázta. Kész! De mégsem… Nem érezte a szikrát, azt, ami összeköti őket, nem érezte magában a nőnek a lényét. És mindez azért, mert ember volt. A halhatatlanok csak emberekben nem találhatták meg a lelki társukat. És a doki ember volt.
Káromkodott, szidta az Isteneket, azoknak a felmenőit, a saját felmenőit, a Sorsot, mindent! Hogy akadhatott pont abba a nőbe, akibe képes lenne beleszeretni, de mégsem?!
Dühösen tépte le a kötelet a kezéről, majd kibogozta a lábán lévő csomót is.
Őrjöngve rontott ki az ajtón, majd dübögött le az emeletről. A lépcső alján egy fehér szőrgombolyag ült, és csaholt, üdvözlésképp felemelte az egyik mancsát, és a levegőbe bokszolt vele. Ray oda sem figyelt rá, átlépett rajta, majd a konyha felé indult – vagyis remélni merte, hogy az.
Jól gondolta. Csakhogy a konyhában nem a dokit találta, hanem egy ismeretlen, vörösesszőke hajú nőt, aki a negyvenet taposhatta. Vele szemben ült, egy magazint lapozgatott, közben egy bögrét lötyögtetett. A doki rokona lehetett, nővére talán, ugyanaz az arcforma, a szemük színe, és a dús ajkak. A hölgyemény felpillantott az újságból, és kővé dermedten bámult rá. Tudta, hogy ilyen hatással van a nőkre, de ez túl tett rajtuk. Szemérmetlenül mérte végig, tekintete elidőzött a combjai találkozásánál. Felhúzta íves szemöldökét, arcán enyhe pír jelent meg. Ray nem értette, hogy miért bámulja ennyire, lenézett magára, és csak akkor jött rá, totálisan anyaszült meztelenül állt a nő előtt. A hölgy száját egy ,,wow” hagyta el, ahogy újra Rayre tapadt a szeme. Az angyal a szék mögé húzódott, védve magát a tolakodó tekintet elől.
- Drágám, ne rejtegesd magad előttem, láttam én már ilyet!
- Abban biztos voltam, hölgyem, de…
- Amanda. Szólíts csak…
- Anya! – lépett be az ajtón a doki. Rózsaszín frottír törölköző takarta testét, vizes hajából még csöpögött a víz. Uram atyám, futott át Ray agyán a gondolat, egyre jobban tetszik neki ez a nő! – Ó, mamám, anya! Miért nem hívtad a rendőrséget? – tette csípőre a kezét Astrid.
- Bűn lenne rács mögé bújtatni ezt a szépséget, Astrid! És különben is, még senkit sem csuktak le azért, mert túl szexi lenne! – mormolta Amanda, miközben a haját tekergette. Tehát Astrid… Astrid, ízlelgette magában a lány nevét.
- Anya! Nem is, amiatt mondtam, hogy hívd a rendőrséget, elrabolt! – nyekeregte a doki.
- Nem raboltam el…- szólt közbe Ray.
- Bárcsak, engem is elhurcolnál! Önként lennék a rabszolganőd! – kacsintott Rayre.
- Anya! – pironkodott Astrid.
- Ha kérhetem, Amanda, drágám, olyan illúzióromboló az ,,anya”.
- Tudod, mit? Jobb, ha most elmész! – Astrid karon ragadta édesanyját, és a bejárat felé hurcolta. Ray a konyhából hallgatózott, a jobb érzékszervek is hozzátartoztak halhatatlan mivoltához.
- Muszáj rámásznod minden egyes hímnemű lényre? – kérdezte Astrid szigorú hangon.
- Csak arra, amelyik tud járni. És, drágám, te vak vagy, ha nem látod, milyen jó pasi! Láttad, hogy mekkora a…
- Anya!
- Szaladj vissza, és sipirc az ágyba! Ígérem, nem foglak zaklatni! – Ray még innen is érezte Astrid zavarát, látta zavarban lévő, piros arcát, könyörgő szemeit.
A bejárati ajtó hangosan becsapódott, a doki dühöngve tért vissza. Arcán még ott volt a piros szín, de a szemében már a harag kitörni készülő vihara fénylett.
- Hogy a fenébe sikerült magának kiszabadulnia? Vontatáshoz használt kötéllel lett megkötözve! – Ray csak vállat vont. – Jó, jó! – nagyot szusszantott, majd kisietett a konyhából, és egy nagyméretű fürdőlepedővel tért vissza, amit Rayhez vágott.
- Kösz – mormolta, miközben a csípője köré tekerte a fehér anyagot.



Astrid szeme fel-alá siklott a férfi csupasz, izmos testén, miközben a törölközőt tekerte keskeny csípője köré. Izmai még ettől az apró megerőltetéstől is megfeszültek, ruganyos, napsütötte bőre csillogott az ablakon besütő enyhe, reggeli napsütésben. Bámulatos volt. És nemcsak a testét figyelte meg a lány, hanem a sebeit is.
- Úristen! – A fickónak nem szabadott volna még felülni sem, nehogy felszakadjanak a varratai, ő meg itt pucéron parádézik a konyhájában! A férfihoz lépett, az egyik sebről lehúzta a gézlapot, majd hitetlenkedve, kidülledt szemekkel bámult fel rá. – Ó, szentséges szűz a mennyben! Ezt meg, hogy… Mégis…? – Tökéletesen nézett ki a bőre, mintha semmi szüksége nem lenne a varratra, és csak divatból hordaná.
- Mi a baj? Tökéletesen néz ki – Most a férfin volt a sor, hogy kérdőn pillantson Astridra.
- Hát ez az! Legalább két hétnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy így nézzen ki! – sóhajtotta. Hát persze, gondolatban jól a fejére csapott, angyal, méghozzá egy Őrző! – Nem értem, hogy lehetséges ez? – nézett fel a férfire.
- Gyorsan gyógyulok– felelte.
- Azt látom! Most elmegyek felöltözni, mikor visszajövök, kiveszem a varratokat, aztán elmegy! – Astrid sarkon fordult, majd a szobájába sietett.
Amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött, és visszarohant a konyhába. Ray, az angyal, a széken ült, arcát a tenyerébe temette. Ahogy meghallotta a lány puha lépteit, felkapta a fejét, csillogó szemével a lányt fürkészte.
Ray úgy bámult rá, mintha egy Victoria’s Secret fehérneműben állna előtte, nem pedig egy sötétkék, Nike melegítőnadrágot és egy hozzáillő fekete felsőt viselne. Sötétkék tekintete majd’ felfalta, ami igazán zavarba ejtő volt. Forró tekintete szinte felgyújtotta, égett tőle, mégis, libabőrös lett a karja. Pironkodva a füle mögé söpört a kontyából kicsúszó tincset, majd megköszörülte a torkát, és letette az asztalra az orvosi táskáját.
Ellátta a férfit, kiszedte a varratokat, és lefertőtlenítette a felületet. Nem szólt semmit, morcosan koncentrált, és nem vett tudomást a fickó tolakodó pillantásáról-, a sajátjairól meg végképp nem.
Mikor végzett, felpillantott Ray tökéletes arcára, kékesfekete hajának elképesztő színe megbabonázta a napsütésben.
- Szeretném megnézni a combján lévő sebet is – mondta.
A férfi szó nélkül felállt, lehúzta magáról a törölközőt, Astrid elfordult. Mikor meghallotta a torokköszörülést visszatekintett. Ray fölémagasodott, miközben Astrid a széken ült, enyhén előrehajolva. Eltörpült a hatalmas hím mellett, aki kétség nem fér hozzá, kemény harcra, és szexre teremtettek
Ha valaki látta őket szemből, nagy valószínűséggel rosszul értelmezhetné a helyzetet. Nagyon kétértelmű pozitúrában voltak, miközben Astrid a combján lévő vágást is megnézte, és ellátta.
Teljesen megfeledkezett arról, hogy egy élő személy lábát vizsgálja, egyszer csak, kihullott a hajából a csat, ami összefogta a dús tincseket, a barna fürtök hullottak a hátára, majd egy hatalmas kéz túrt a hajába. Ray óvatosan simogatta Astrid bársonyos haját, finoman az öklére csavarta a végét, majd elengedte. És újra, és újra.
- Folytassa nyugodtan – mondta, mikor észrevette, a nő mozdulatlan döbbentségét.
- Örülök, hogy megengedi… - mormolta, és visszatért eredeti elfoglaltságához.
- Tegeződjünk
- Inkább megmaradnék a magázódásnál, az hivatalosabb, bár, azt hiszem, ezzel már elkéstem – fintorgott.


Ray áhítatosan morzsolgatta ujjai közt a finom hajszálakat, élvezte a nő hajából áradó virágillatot.
Az enyém, az egész az enyém, mondogatta egy belső hang a fejében. Vedd el, ami a tiéd. Nem, nem lehet, csak egy ember… Ösztönei felülkerekedtek a józan eszén, akármennyire is hadakozott ellenük.
Durván felrántotta a hajánál fogva a nőt, aki felsikoltott a fájdalmában, és elejtette a kezében tartott flakont, mikor a hajtövéhez kapott. Ray is elfeledkezett a törülközőről, elengedte, ahogy a lány hasa az övéhez nyomódott, farka életre kelt a puha test érintésére. A jobb keze még mindig a lány haját markolta, de a másikkal szorosan magához szorította a lányt a fenekénél támasztva. Megmarkolta a puha húst, senki kedvéért el nem engedte volna.
Astrid tiltakozás képpen megpofozta őt, de nem is sejtette, ez csak feltüzeli a vágyát. Ütötte, karmolta, miközben felültette a konyhapultra, és erőszakosan széthúzta a nő combját.
- Aljas gazember! – üvöltötte. – Dögöljön meg, hallja?! Dögöljön meg! – Nem, nem hallotta, elméjét elborította a köd, csak azt érezte, magáévá kell tennie. Enyém!
Elengedte a haját, hogy az izgő-mozgó csípőjét fogja le vele, másik kezével az állát ragadta meg, és kényszeríttette, nézzen rá. A lány újabb kétségbeesett próbálkozást tett arra, hogy megszabaduljon tőle, de nem sikerült neki.
Ray a szájára vetette magát, durván, nem finomkodott vele, fogaik összekoccantak, miközben nyelvével előre furakodott. Mélyen, habzsolva csókolta addig, míg ki nem fulladt. Astrid is levegő után kapkodott, de nem tudta, hogy ez csak az ízelítő volt. Fél pillanattal később, Ray újra a szájára tapadt, sokkal durvábban, mint előtte. Harapta, szívta, nyaldosta, nyelvével a hamarosan bekövetkező egyesülések imitálva tette magáévá a száját. Csípőjét, és merevedését a lány öléhez dörzsölte, aki próbált elhúzódni, de Ray, biztos kézzel tartotta.
Elengedte az arcát, a lány nyakához hajolt, mélyen beszippantotta az illatát, ami tovább szította a vágyát, közben a nadrágját ráncigálta róla. Valamennyire le sikerült tolnia a pamutanyagot, majd ismét csókolni kezdte, és közben tapogatta finom, hívogató bőrét.
A delíriumos állapotából visszahozta a jelenbe a nő halk zokogása, és mozdulatlansága. Mint, aki rémálomból ébred, úgy kapott észhez ő is. Hörögve ugrott hátrább, miközben megnyalta a száját, felfedezve, megharapta a lány. Úristen, mit tett, futott át agy agyán a gondolat.
Astrid összetörve, vérző, duzzadt ajkakkal zokogott, és reszketett a konyhapulton. Szikrázó tekintetét elhomályosították a könnyek, amik úgy bugyogtak elő a szeméből, mintha esne az eső. Vére lefolyt az állára, onnan vörös ösvényt húzva a pólójában tűnt el. Arcán, derekán és csuklóin piros foltok éktelenkedtek.
Mindez azért, mert ember. Nem szabadott volna még rá sem néznie, nemhogy megérinteni őt, törékeny kis testét, lelkét. Hogy mekkora egy állat, így bánt a nőjével, még ha nem is az igazi társa. Egyetlen egy prostituálttal sem bánt így, soha sem. De vele, akinek az életét köszönhette, majdnem megerőszakolta! Sőt, rosszabb is történhetett volna vele…
Lehajolt a törölközőért, magára csavarta, majd a lányhoz lépett, aki ijedt őzikeként ugrott hátra, nekiütközve az ablaknak. Elkezdett csapkodni, sikítani, ahogy megemelte, és az emelet felé igyekezett vele. A fehér szőrpamacs, aki az előbb barátságosan üdvözölte, morogva, ugatva kapta el a bokáját.
Felvitte Astridot az egyik szobába, letette az ágyra, de nem sokáig maradt ott, legurult az ágyról, és az egyik sarokba ugrott. A kutya vicsorgott Rayre, majd Astridhoz rohant, és letáborozott mellette.
Ray kiment a szobából, mentális erejét használva bezárta a szobát, és annak ablakait.

Negyedik fejezet

- A francba, a francba, a francba! Hogy lehettem ekkora idióta?! – dühöngött Astrid.
A kocsijában ült, és az otthona felé tartott, a hátsó ülésén több mint száz kiló izommal és csonttal ellátott férfival. Azt sem tudta, hogy hogyan sikerült bepasszíroznia a kis kocsijába, főleg, hogy simán verte a két métert. Letakarta a fickót fehér, orvosi lepedővel, felpakolta magát gézzel, fecskendőkkel, fertőtlenítőkkel, sóoldattal, a varráshoz szükséges tűkkel, cérnával, és kapcsokkal. És az is lehet, hogy a fickó halott. Annyi nyugtatót adott be neki, amennyi egy gorillát is leterített volna. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, de hát miért? Nem ő tartotta a pisztolyt a mellkasához, és fenyegette vele magát! De mégis… Lehet, hogy ki fog nyiffanni a pasi, mire elérnek a házához.
Astrid útközben megállt egy éjjelnappal nyitva tartó patikánál, fájdalomcsillapítót és antibiotikumot vett. Egész végig azért izgult, nehogy valaki felfedezze a pasast a kocsijában. Magát egy hosszú, alaktalan orvosi köpenybe bugyolálta, ezzel takarva el a vérfoltos estélyijét.
Amilyen gyorsan csak tudott hajtott a kocsival, hogy minél előbb otthon lehessen. Beállt a garázsába, lekapcsolta a világítást a kocsin, majd beüzemelte a szegényes szerszámos asztalon lévő, alig pislákoló asztali lámpát. Kikapta a kocsi anyósülésén lévő bőrtáskát, és ellenőrizte a férfi pulzusát. Még élt. Berohant a házba, fel az emeletre, a szobájába. Gyűlölte a gondolatot, hogy itt kell elszállásolni a fickót, de ez volt a legközelebbi szoba az emeleten, és ha csodák-csodájára sikerülne neki felcipelni a fickót a lépcsőn, akkor minden méter számít.
Lekapta az ágyneműt, tiszta törölközőkkel fedte be a lepedőt, aztán azt letakarta az orvosi vászonnal. Előkészített egy másik takarót, párnákat, majd kipakolta a ,,műtéthez” szükséges dolgokat az éjjeliszekrényre. Levetette a vérfoltos ruháját, farmert és kényelmes pamut felsőt vett, fel. Az ágy végére tett steril műtősruhát, a maszkot elfelejtette. Káromkodva visszatért a kocsijához, hogy bevigye a betegét, de a… férfi eltűnt. Körberohant a szűk helységben, majd meglátta a házba vezető árulkodó cseppeket. Berontott a házba, átvágtatott a konyhán, a nappali felé haladva megtorpant, majd nekirugaszkodott, hogy elkapja a férfit, aki épp ráesni készült a vajszínű szőnyegre. Csúnya halál lett volna a szőnyegnek…
- Hé-hé! – Elkapta a fickót, aki majd’ ledöntötte a padlóra. Erősen tartotta, próbálta a legkevesebb fájdalmat okozni. – Örültem volna, ha megvár ott, ahol hagytam… Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan felébred.
- Beinjekciózott! – mondta vádló, elcsukló hangon Mr. Óriás.
- Maga pedig egy Berretát nyomott a mellkasomhoz, azt hiszem, egálban vagyunk –A másik nem is tagadta, mintha ez olyan átkozottul természetes lenne számára! - Hmm… Tud segíteni? Nem hiszem, hogy egyedül fel tudnám vinni az emeletre – támogatta a lépcső felé. Mr. Óriás amennyire csak tudott segített a lépcsőzésben, de még így is Astridra hárult a munka oroszlánrésze.
Bebotladoztak a szobába, a férfi nehezebb volt, mint gondolta. Az ereje egyre jobban fogyott, a lábai össze-összeakadtak. Szerencsésen elértek az ágyig, a nő szinte lelökte az ágyra a férfit. Sziszegve elterült a hozzá képest túl rövid ágyon, a lába lelógott róla. Hatalmas. Ez megfelelő jelző volt a férfire tekintve. Astrid egy szabóollóval elkezdte levágni a fekete pólót, középen elmetszette, majd a vállánál, és végül kihúzta alóla a véres ruhadarabot- a kabátját még a kocsiban eltávolította, mikor elindultak, most a csomagtartóban dekkolt. Szentséges szűz a mennyben, legalább húsz szúrás és vágás tarkította a tökéletesen kidolgozott felsőtestet! Szép, aranybarna bőrét alvadt vér borította. Hogy az a… Hogy lehet, hogy az előbb még majdnem elvérzett, most meg… Gyógyul. Mert akárhogy nézte a vágásokat, azok gyógyultak. Nem tűntek már olyan mélynek, mint amikor először nézte meg őket. Csak hát, még mindig ott volt a fertőzésveszély. És, ahogy elnézte a fickó arcát és kezét, sokáig feküdhetett a porban. Tekintette összetalálkozott Mr. Óriáséval, aki úgy bámult rá, mintha a lelkébe látna. Szemei homályosak voltak, még mindig a nyugtató hatása alatt lehetett.
- Keresek valami érzéstelenítőt, hogy össze tudjam ölteni, mindjárt visszajövök! – mondta, majd megindult az ajtó felé.
- Ne! Nem kell… Ébren akarok maradni! – nyögte. Poros arca eltorzult, ahogy megpróbált felkelni.
- Ne mozogjon! Már így is elég sérülést szerzett, nem kell még egy agyrázkódás is mellé! – visszalépett az ajtóból, és visszanyomta az ágyra a férfit. – És különben is, mit akart mondani azzal, hogy nem kell magának érzéstelenítő?! Hagyja ezt a macsó dumát, mert baromira megszívhatja. Kibaszottul fog fájni, ha nem vette volna észre az önérzetétől, amitől alig férek az ágy mellé, tele van sebekkel! Ki tudja, hogy milyen belső sérüléseket okozott már magának így is az örökös ugrálásával! – A férfi csak pislogni tudott. Nem szokott hozzá, hogy egy nő ilyen hangon beszéljen vele. De ez a kis barnahajú, szemüveges mitugrász doktornő, most oktatta ki másodjára, és… tetszett neki. Próbált elmosolyodni a nőn, az orvosán, de csak egy torz vicsorgásra futotta.
- Jó, nem mozdulok el innen, de nem kérek semmiféle nyugtatót, altatót, vagy érzéstelenítőt! – közölte. A nő kinyitotta a száját, látszott rajta, hogy ellenkezni akar, de aztán nem tette.
- Oké, maga tudja. Nem mondom el kétszer ugyanazt, ha elsőre nem fogta fel, akkor másodjára sem fog változni a véleménye.
Astrid felvette a zöld, steril ruhát, majd kitisztította a sebek környékét, és hozzálátott a varráshoz, aztán a sebek leragasztásához. A fickó becsületére legyen mondva, egy árva mukkot sem szólt. Keményen szorította az ágy támláját, száját beszívta. Tizenkilenc kés okozta vágást, szúrást öltött össze, az ujjai elgémberedtek a félórás munkától, a háta meg a görnyedéstől. Te jó ég, mikor volt már, hogy ennyi időt töltött volna öltögetéssel?! Nagyot sóhajtót, majd kinyújtózott. De a munka végeztével következő öröme nem tartott sokáig, ugyanis eddig nem vette észre, de a férfi lába is megsérült. Gondolkozás nélkül nyúlt az ollóért, és levágta róla a bőrnadrágot. Kihúzta a bőrövet, kigombolta a nadrágot, és kihúzta alóla. Sajnos, arra nem számított, hogy Mr. Óriás- akire egyre jobban illett ez a név- nem viselt a nadrág alatt semmit sem.



Ray fürkészően bámulta a lány kipirult arcát, aki szemérmetlenül bámulta a lábaközét. Arca még rózsásabb lett, mikor rájött, mit bámul annyira, és elkapta róla a tekintetét. Épp időben, különben igen kínos helyzetbe kerültek volna, mert úgy tűnik Ray hímvesszője nem szenvedett vérhiányban. A doki az ágyékára terített egy frottír törölközőt, majd a combján lévő sebre koncentrált. Ray nem tudta nem észrevenni az elkalandozott pillantásait a hölgyeménynek, ami igazán kedvére tett. Pedig egyáltalán nem volt az zsánere-, de ezek szerint, a gerjedő vesszőjének más volt az ízlése.
A dokinak barna, derékig érő, hullámos haja, és sápadt bőre volt. Törékenynek tűnt, bár bebizonyította az ellenkezőjét, mikor felcipelte az emeletre. Szív alakú arcát világos szeplők díszítették, ami inkább bájosnak nevezhető, mint szexinek. A szája telt, és piros volt, az egész nő jobban illett egy tizenkilencedik századi romantikus regénybe, mint a huszonegyedik századba. De a viharszürke szempár… Káprázatos volt-és nagyon is ismerős. Mintha látta volna már valahol… Végtelen tudást, okosságot, eleganciát, határozottságot, és most zavart tükrözött. A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy a nő a combjához ért, összerezzent, és felszisszent a behatoló tű váratlan támadására. A doki aggódva pillantott fel, és mintha káröröm suhant volna át az arcán. Gúnyosan elmosolyodott, majd a pillanatnyi szünet után, folytatta a munkáját.
- Jó, azt hiszem, végeztem! – mondta, majd az utolsó öltést is meghúzta, majd elvágta a cérnát.
Felállt, hozott egy szemetes zacskót, és belesöpörte a véres vattákat, tűket. Lehúzta karcsú kezéről a gumikesztyűt, és kibújt a zöld, amorf ruhából, és ezeket is belegyűrte a zacskóba. Felvette és másik pár kesztyűt, az orvosi táskájából előhúzott egy steril csomagolású fecskendőt, és egy üveg Demerol feliratú löttyöt. Felkarja egy részét letisztította alkoholos kendővel, majd felszívott az üveg tartalmából, de mielőtt beadhatta volna a Demerolt, Ray megfogta a karját:
- Mit akar beadni, azt hittem, tisztáztuk: nem kérek semmiféle gyógyszert!
- Fájdalomcsillapító, jót fog tenni. És különben is, magára fér egy pihentető alvás – Ray létkedve bámult a dokira, bármit csinálhat vele, ha most kiüti azzal a szerrel! – Nyugalom, nem fogom lepuffantani, vagy ilyesmi, az a maga reszortja.
- Nem lőttem volna le… - morogta. Sosem bántana egy nőt, főleg nem pont ezt a hölgyeményt.
- Helyes! – Beadta a fájdalomcsillapítót, majd eltűntette az újabb felhalmozódott hulladékot.
A nő kiment a szobából, és magával vitte a zsákot is. Ray megkönnyebbülve sóhajtott, majd elhelyezkedett a párnán. Sürgősen fel kellett volna hívnia valamelyik társát, nem maradhatott a nőnél. Hamarosan begyógyul a bőre, ami nála fél napnál nem telik többe, és akkor magyarázkodhat.
Jó ötlet volt a fájdalomcsillapító, gondolta magában. Teste elvesztett görcsös tartását, izmai ellazultak, arcán lévő fájdalmas ráncok kisimultak. Már épp az édes bódultság határán tartott, mikor a gyomra megmozdult, torkát keserű, maró epe öntötte el.
Szája elé kapta a kezét, mintha ez visszatarthatná az áradatot. A doki bent hagyta a szemetes zacskó hengert, Ray szabad kezével legörgetett, és letépett róla egy zacskót, szétnyitotta, és öklendezni kezdett. Úristen, mit adott be neki a nő?!
Kiadta magából a tömény italt, más nem jött, egész nap nem evett semmit. De a szervezete máshogy gondolta, tovább öklendezett, arca megfeszült, vöröslött, bőrét kiverte a verejték. Erősen zihált még akkor is, mikor túlesett a dolgon. A doktornő bejött a szobába, ijedség látszott őzikeszemeiben. Rayhez rohant, letette a magával hozott vizespoharat az asztalra.
- Mit csinált velem? – hörögte Ray, miközben a pohárért nyúlt. A nő szemében harag villant, tekintete elsötétült, mint a viharos ég.
- Csessze meg! Tudja, én macskákkal, kutyákkal, és egyéb kisállatokkal dolgozom, ritkán becsúszik egy-két aligátor is. Nem értek emberekhez! Bár, már elkéstem vele, de reklamálást nem fogadok el távozás után! – sziszegte a nő. Ray meglepetten nézett a törékeny, de annál nagyobb hangú nőcskére. Arca kipirosodott, szemei szikrákat szórtak. Úristen, de szexi, futott át a gondolat Ray agyán. De miért is gondol most erre?
- Még nem mentem el…
- Dehogynem, ki fogom dobni, ahogy lábra tud állni! És csak azért nem most, mert egyedül nem tudom lecipelni! – Elfintorodott, mintha bosszantaná a dolog, hogy nem bírja el a súlyát. Tipikusan annak a nőnek tűnt, aki mindent meg tud csinálni, bármit, amit akar, és tragédiának éli meg, amit meg nem tud. – Most pedig… Igya ezt meg! – nyújtotta felé a poharat. Jó ötletnek tűnt. – Oké. Most pedig, aludjon – mondta neki. Mintha le tudná hunyni a szemét is egy pillanatra, ha itt van mellette!
- Van férje? – kérdezte váratlanul. A szoba nőisen, de személytelenül volt berendezve, sehol egy kép gyerekről, férjről, kisállatról. Hideg színek uralkodtak a szobában, de mégis… Kicsit hasonlított az ő házára.
- Nincs – húzta fintorra telt ajkát. Látszott rajta, hogy azt akarta mondani ,,Van, egy kibaszott nagy, izomagyú a pasim, aki ha hazajön, még a szart is kiveri belőled”, de nem tette. – Vagyis… Velem lakik Pandora, a… - Isteni szikra villant Ray fejébe, rájött, hogy honnan olyan ismerős neki a nő. Az állatklinikáról, ahová Dante macskáját vitték! Eszébe jutott, hogy mit mondott Devina a dokiról.
- Leszbikus? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Egyből megbánta, hogy ezt kérdezte. A nő arcára kiült a megdöbbenés, és a harag.
- Tessék?! Hogy merészeli?! Elrabol…
- Ha szó szerint vesszük, akkor maga rabolt el… - morogta Ray az injekcióra gondolva.
- …és most a magánéletemben vájkál! Óriási pofa kell ehhez, barátom! De tudja mit? Elmehet a fenébe! És meggondoltam magam, most fog elmenni! – Ray mellé lépett, elkapta a karját, és próbálta lecibálni az ágyról. Sikertelenül. Szemében őrült düh lobogott, csokoládébarna sörénye előrehullott, és sátorként terült szét Ray és a doki arca körül.
Túl közel volt a nő. Túlságosan is. Testét körüllengte a finom, érzéki parfüm, ami csodálatos elegyet képzett a testéből áradó nőies illattal. Úristen! Iszonyat jó illata volt! A nyakához hajolt, arcát a vállgödrébe simította, és mélyen belélegezte az elegyet. Mennyei.



Astrid döbbenten figyelte a férfit, akivel az előbb még veszekedett, és aki leszbikusnak titulálta, most a nyakát szagolgatja. És nem is akárhogy! Lábai beleremegtek az érzéki dörgölőzésbe, mert ezt csak annak lehetett nevezni, olyan állati dolog volt ez. De minden bizonnyal a teste nem elborzadással konstatálta a mozdulatot, mint az agya. Halk, jóleső sóhaj hagyta el a száját, és már nem lecibálni akarta az ágyról a fickót, hanem ott akart vele maradni. Úristen, futott át az agyán, mit művel vele ez a férfi? De nem lökte el, vagy ellenkezett vele. Keze észrevétlenül siklott végig a karján, a nagy, izmoktól duzzadó karján, majd fel a széles vállán. Sötét, napbarnított egészséges bőre volt, és nem a testépítőktől megszokott barnító krémes, szoláriumozott változatban. Ilyenre csak a Nap képes. Bőre alatt feszültek az izmok, és egy csepp háj sem volt rajta. Színtiszta izom volt az egész férfi. A hátán halvány hegek látszódtak, volt rajta pár tetoválás. Hátulról a derekát kacskaringós, geometriai vonalak díszítették, vörös és arany színben, a vállán egy egyszerű csillag díszelgett, mindenféle cicoma nélkül. A jobb karjára szintén ezek a vonalak voltak varrva, amik külső szemlélőnek talán értelmetlen kuszaságnak tűnhetett, de Astridnak nem.
Úgy lökte el magától a fickót, mintha égetné.
Egy halhatatlan.
És, ahogy elnézte a lapockáján lévő vöröses csíkot, egy angyal.

Harmadik fejezet

- Hello!– Astrid ijedtében felugrott, mikor meghallotta a mély, karcos hangot a háta mögül. A szexis hanghoz egy igencsak szexis test is társult. Kérdezett valamit a férfi, de a nő csak bambán bámult, mint valami idióta. Becsukta a száját, majd enyhén megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a kábulatból.
- Tessék?
- Khm, azt kérdeztem, szabad ez a hely?– ismételte meg az idegen.
- Persze!– vágta rá azonnal. A kislány, akivel az est nagy részét töltötte, és együtt fedezték fel, hogy milyen finom az esküvői torta csokis pereccel, már rég elment az anyukájával. A férfi kihúzta a finomszövésű, fehér anyaggal behúzott széket, majd elhelyezkedett a lánnyal szemben.
- Mac vagyok, May bátyja– mutatkozott be.
- Hogy? Arról tudnék, elég régóta ismerem…– Nem utolsósorban már rég be is lettek volna mutatva egymásnak.
- Csak a féltestvére vagyok. Ha jól tudom, én már egyetemen voltam, amikor ti összebarátkoztatok.
- Ó! Lehetséges! – mosolygott Astrid.
Az este váratlan fordulattal zárult. Milyen jó, hogy nem maradt otthon Oprah-t nézni! Mac-kel igazán jól ki lehetett jönni. Eszméletlen hapsi volt. Chicagóban élt és dolgozott, mint építészmérnök, néha jött vissza New Orleansba, hogy meglátogassa a féltestvérét, Mayt. Figyelmes, kedves, humoros pasas. Olyan, amilyet bármelyik nő szívesen fogadna. Astridra mosolygott a szerencse. A sok jó tulajdonság mellett, elképesztően szexi is volt. Magas, kisportolt, barna haja, és hozzá akvamarin szemek. Sajnos, egyszer minden jónak vége szakad. A nő kapott egy hívást, miszerint betörtek az állatklinikára, ahol dolgozott. Remek, itt kellett hagynia ezt az isteni hapsit! Elnézést kért, majd beült az autójába, és a klinikához hajtott. Biztos, újabb drogos próbálkozott gyógyszert lopni…



Valahol a semmi közepén. Igen, ez pontosan illett Raymond testi és a földrajzi helyzetére. Összeroncsolt mellkasából dőlt a vér, minden egyes lélegzetvétellel nőtt a fájdalma. A lábára sem lehetett azt a kifejezés használni, tökéletes. Csodálta, hogy a vámpírok kibírták egy harapással, bár akkor sem érezte, hogy az a mocskos vérszívó állat megitta volna a vérét. Csak a legyengítésére szolgált a harapás. Aki ráküldte őket, nagyon rafinált lehetett. A legjobban voltak, annak ellenére, hogy Ray, egy pillanat alatt ártalmatlanná tette őket, sajnos, nem tartott sokáig. Még az a fickó is gyorsan összeszedte magát, akinek a nyakára tekeredett a fémlánc. A rohadékok kidobták az autóból, előtte elvették a mobilját, a fegyvereit- még a karmokat is. Hogy dögölnének meg!
Megpróbált felülni, de nem járt sikerrel. A fejét nehezen, de elfordította, valami támasztékot keresett. Szerencséjére, pont egy fákkal szegélyezett területen volt, és nem a mocsár mellett, ahol a New Orleans-i vadvilág már rég jóllakott volna belőle. Megmarkolt egy vastag, masszívnak tűnő ágat, tényleg szerencsés volt. Hörgések, szitkozódások kíséretében sikerült felállni. Csak remélni merte, hogy van a közelben egy ház, vagy valamilyen épület, ahol talál egy telefont. Sziszegve, vércsíkot húzva maga után, elindult északnak. A pár percnyi séta óráknak tűnt. Végül úgy tíz méterre meglátott egy ismerős épületet. Az állatklinikát, ahová Devinával jött el egyszer. Elért a klinikához, megkerülte, hátha nyitva hagytak valahol egy ablakot, ahol be tudna mászni. De nem. Az ablakokon keresztül jól látta, be volt riasztózva a helyiség. De meg kellett próbálni, itt biztos volt telefon. Lentebb húzta a bőrkabát ujját, majd betörte az üveget, és felhúzta a kis kallantyút rajta. Egyből meghallotta a csipogást, szóval sietnie kellett.


Astrid tíz perc alatt a klinikánál termett, az épülettől távolabb parkolt le. Nem látott semmi különöset, gyanította, hogy csak gyógyszerért tört be valaki, aztán gyorsan távozott is. Felhívta a riasztósokat, hogy már itt van, és majd ő lekapcsolja a szerkezetet. Sokszor történt már ilyen, és mindig pont vele. Négy férfival dolgozott itt, de mindig ő jött ilyen esetekben.
Kiszállt az autóból, óvatosan lépett a főbejárathoz, felkattintotta a lámpát, majd a kulccsal babrált. Nem látott semmi különöset, nyugalom honolt a klinikán. Az ilyenkor megszokott állati ugatásokat, nyávogásokat, rikácsolásokat sem hallotta. Szóval, aki betört, már le is lépett. Vagy az egyik páciens tört ki a kenneljéből.
Felszabadultan sietett az irodájához, ha már itt van, akkor elvégzi a papírmunkát. Az irodájában is felkapcsolta a lámpát, majd az asztalon lévő számítógépet is működésbe hozta. Egyszerű, fehér falú szoba volt, semmitmondó asztal, gyógyszeres szekrénnyel volt berendezve. Innen nyílt egy vizsgáló, ami a legmodernebb eszközökkel volt felszerelve, amire csak a kis betegeinek csak szüksége lehetett.
Nem volt üzenet az íróasztalán, email-e sem érkezett. Az üzenetrögzítőn sem hagytak üzenetet. Böngészte egy ideig az internetet, híreket olvasott, írt egy lényegre törő email-t Dr. Smith-nek, aki átvette a pácienseit a szabadsága ideje alatt.
Furcsa hang ütötte meg a fülét. Olyan, mint a… csoszogás. Lehet, hogy valamelyik doki elaludt az irodájában? Nem foglalkozott vele. De, aztán újra meghallotta. Mi a fene?
A gyógyszeres szekrényhez lépet, kihúzta az egyik kulccsal nyitható fiókot, kivett egy steril injekciós tűt, felszívott ezernyolcszáz milligramm állatnyugtatószert, majd ezzel felfegyverkezve kilépett a biztonságot nyújtó irodájából. Éles csattanást hallott a kennelek felől, mintha elesett volna valaki. Ahogy hátrafelé haladt a ketrecekhez, felkapcsolgatta a lámpákat, leemelte az U alakú pultról a vezeték nélküli telefont, majd folytatta az útját. Ez biztos, hogy nem az egyik doki kollégája…
A kezében tartott súlyos kulcscsomóval kinyitotta az ajtót, egyből nyúlt a kapcsolóért, de mikor felkattintotta azt, a lámpa csak élesen felvillant, majd semmi. Remek. Az állatok nyugtalanul járkált viszonylag nagy ketreceikben, de nem adtak ki semmiféle hangot. Elhaladt mellettük, majd megpillantott valamit a földön. Összehúzott szemöldökkel nyúlt a sötét folthoz, belemártotta a mutatóujját… Atyaég! Egy bazinagy vértócsa volt a makulátlan, fehér kövön! Zihálva mozdult az ajtó felé, de az éles csattanással bezárult.
- Nyugalom, Calebow, csak a huzat – nyugtatgatta magát. Lenyomta a kilincset, de semmi. A telefonra nézett, habozás nélkül tárcsázta a 911-et, de mikor a hívásindításra kapcsolt, az akku nem bírta tovább, felmondta a szolgálatot.
A sötétben tapogatózva eljutott a szoba túlsó végébe, az egyik ablak alatt üvegszilánkok hevertek, az ablakot betörték. A kicsi szilánkoktól vérpettyek vezettek az egyik sarokba, egyre nagyobb sugarú körben. Valaki volt a sarokban. Astrid tekintete a tisztítószerek, és felmosók tárolására szolgált kiugró részre irányult. Egy sötét test terült el a földön, félig ülő pózban. A lény tekintete a nőt mérte fel, szeme fehérje szinte világított a sötétben.
Astrid ijedten hátrált, míg a falba nem ütközött.
- Ó, te jóságos ég! – sikította.
- Kérem… ne… nem akarom bántani, ne féljen – nyögte végül az idegen férfi. Hiszen határozottan az volt, kezdve a hatalmas testétől, ami a földön folyt szét. Astrid az első sokk után átváltott ijedt nőből orvossá, közelebb ment a férfihoz.
- Sürgősen kórházba kell menni! – mondta ki végül a nyilvánvalót. – Sok vért vesztett… - A tekintete a hasán, és a mellkasán sorakozó mély sebekre irányult – A hasi sebei is erősen vérzenek. Hívom a mentőket! – Majd elindult az ajtó felé, hogy az irodájából tárcsázza őket.
- Ne! Nem… nem mehetek kórházba! – hörögte, majd megpróbált felkelni, sikertelenül. Felmorgott, kezét a hasára szorította.
- De nem maradhat így itt, el fog vérezni! – ellenkezett Astrid. Leguggolt a fickó mellé, hosszú ruhája belelógott az egyik vörös vértócsába.
- Akkor lásson el! – sziszegte. A nő felmorrant, nem fogadta jól, ha parancsokat osztogattak neki. Főleg nem, ha még ő tesz szívességet.
- Sajnálom, én nem értek hozzá, állatorvos vagyok! Ráadásul, az ajtó be van zárva – Ahogy ezt kimondta, az ajtó nyikorogni kezdett, majd a néma csöndet egy hangos kattanás törte meg. – Kérem, had hívjam ki a mentőket! – könyörgött a férfinak. Az csak megrázta a fejét. Astrid az ajtó felé pislogott, majd felé vetette magát. Még mielőtt elérhette volna, egy újabb kattogó hangot hallott, ami leginkább egy pisztoly kibiztosítására emlékeztette.
- Maradjon ott, ahol van! – A nő lassan megfordult, és szembetalálta magát a fickóval. Óriási volt, még így, kicsit meggörnyedve is.
- Jó, rendben.
- De nem itt. Reggel nyit a klinika, ugye?
- Mi? Mit képzel?! Nem akar kórházba menni, aztán még azt is megszabja, hol ,,lássam” el?! Elmehet a fenébe! – A férfi döbbenten pislogott, majd emlékeztette, hogy nála van az irányítás, gyengéden megbökte a nőt a 9 mm-esével. Astrid előkapta a fecskendőt, majd a férfi karjába döfte azt, teljes tartalmát a férfiba ürítve.
- Kurva! – sziszegte, majd elterült a földön, akárcsak egy krumpliszsák.

Második fejezet

Hello!Meghoztam a frisst, hosszabb lett, mint az előző :)
Jó olvasást!



Dr. Astrid Calebow öt éves Volvójában ülve próbálta elérni édesapját. Éjszakás volt az ügyeleten, túl fáradt volt már ahhoz, hogy találkozzon Alexander Calebow-val és a legújabb nőjével. Elég elcseszett, és fárasztó napja volt, nem kell ehhez még, hogy egy kínos vacsorát is eltöltsön vele.
Természetesen nem vette fel a telefonját, minek is azt?! Írt egy rövid, lényegre törő SMS-t az apjának, majd áthajtott New Orleans nyüzsgő, délutáni forgatagán. Nagy nehezen talált szabad parkolóhelyet a Brewery előtt, megigazította hosszú, hullámos csokoládébarna haját, megtörölte a teknőckeretes szemüvegét, majd a táskájáért nyúlt. Beledobta a mobilját, a csipogóját kikapcsolta. Kivett egy pár nap szabadságot, meglehet, hogy imádta, ha ,,tombol”- ha lehet használni ezt a kifejezést egy eltört macskalábra- a vérében az adrenalin, mikor behoznak egy újabb, sürgős esetet, de neki is szüksége van néha egy kis pihenésre.
Kikászálódott a kocsiból, a viharos szél egyből összeborzolta a hosszú haját.
- Remek!– sóhajtotta bosszúsan, majd felkontyolta a dús fürtöket.
A Brewery-ben eltopogott egy félórát, semmi haszna nem volt, nem talált nászajándékot legjobb barátnőjének. Természetesen, mint mindent, ezt is az utolsó pillanatra halasztotta. Holnap lesz az esküvő. Végül bement egy porcelánboltba, és vett egy étkészletet. Majd nem írja rá a nevét…
Miután megvette az ajándékot, Amanda Calebow kertvárosi házához hajtott. Mandy a válás után a házukban maradt, így egyeztek meg Alexanderrel. Astrid imádta az anyját, a világ legjobb szülője volt. Ha szükség volt rá anyatigrisként védte a lányt, ha nem akkor is. Rögeszmésen kereste Astrid számára az igazit, pedig annyiszor tisztázták az egészet! De Amanda nem adta föl, arra hivatkozva, hogy Astridnak ki kell hevernie a válását-, ami már lassan négy éve volt. A nő csak egyet nem értett meg: Astrid nem ő! Lehet, hogy neki szüksége van egy hímre maga mellett, hogy elfeledtesse édesapja hiányát, de neki nem volt rá szüksége. Mindig is egyedül vészelte át a nagy csalódásokat az életben, nem kell neki egy másik lény, hogy feledjen.
A házasság nagy hülyeség volt a részéről, tipikusan az az ember volt, akinek nem való. Nem ápolta eléggé a kapcsolatukat, és egy nap azt vette észre, hogy a drága férje a ruháiban parádézik, és a pasik fenekét lesi. Ilyen az ő formája… Négy évig volt együtt Kevinnel, mikor az évfordulójukon bevallotta: a pasikat szereti. A lány totálisan összetört. Azt hitte, megtalálta a másik felét, akivel leéli az életét erre tessék! Kevin egy fél fejjel volt magasabb a lánynál, kék szeme és szőke haja volt. Egy valóságos Herkulesnek látszott. De a szarházi, egész végig homokozóban versengett a lapátért! Kevin kizárólag azért vette el, mert azt hitte, hogy tőle ,,megjavulhat”. Sajnos, Astridnak nem volt varázspálcája, hogy megsuhogtassa azt, és egy hetero pasit varázsoljon férjéből. Nem tudott rá haragudni, mindig is ilyen volt a természete- titkon magát okolta az egészért, ha nem dolgozott volna annyit talán észrevette volna hamarabb! De, ami elmúlt, az elmúlt, továbblépett.
Behajtott a házukhoz vezető kis utcába, majd be a garázshoz vezető felhajtóra, de ott parkolt egy idegen autó. Astrid kíváncsian ráncolta a homlokát, de nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Az ajtó előtt egy fehér szőrpamacs ült. Pandora. Astrid exének a döge. A korcs ki nem állhatta a nőt, ezt minden adandó alkalommal tudatta vele. Nem hagyhatta otthon, szétszedte volna a házát. Minden nap elhozta őt ide, és mikor végzett a munkával eljött érte. A kutya üdvözlésképp elkapta a nadrágja lenge szárát, vicsorogva cibálta azt.
- Fehér Agyar, figyelmeztettelek már egy párszor: ha hazavágod még egy gatyámat, repülsz tesztkutyának egy kozmetikai céghez!– sziszegte. A kutya, mintha értette volna, elengedte a nadrágot, majd sértődötten az ajtóhoz trappolt.
Kinyitotta a bejárati ajtót, a kutya betrappolt a széles előtérbe, majd eltűnt a konyhában. Felakasztotta a táskáját a fogasra, majd az előszobából a nappaliba ment.
- Anya? Itthon vagy? Anya?– Ekkor egy pucér férfi ült fel a kanapéról, alóla egy bozontos, szőke fej kukucskált ki. – Anya? – kikerekedett szemmel vizslatta az össze nem illő párt. A srác éppen, hogy betölthette a húszat, nos, Mandy meg annak a dupláját, plusz tízet.
- Hello!– köszöntötte a fiú. Astrid intett neki, majd egy ostoba vigyor kíséretében a konyhába botladozott.
Kivágta a fagyasztó ajtaját, arrébb lökdöste a mélyhűtött zöldségeket, és megtalálta a gyógyírt. Étcsokoládés fagylalt! Felejtsd el, kislány, tudod, hogy milyen az anyád, hozzászokhattál volna!
A mosogatónál lemosta a kezét. Leült a konyhaasztalhoz, és lapátolni kezdte a vészhelyzetekre tartogatott energiabombát. Az asztal közepén egy Tiffany-vázában karácsonyi rózsa volt, mellette a People. A gyerekkorából oly’ ismerős asztaldísz.
A torkán akadt a tömény édesség, mikor meglátta az anyja szeretőjét. A Stetsonos srác megemelte Astrid felé a kalapját, majd egy női szíveket összetörő mosolyt villantott az ámult nőre. A fehér ing ki volt gombolva izmos hasán, kopott farmerja-, ami tervező által volt elnyűve- lazán lógott keskeny csípőjén. A nő szürke szeme majd’ kiesett a helyéről, ahogy végigmérte.
- Tetszik, amit látsz?– kérdezte végül a Mr. Stetson egy önelégült mosoly kíséretében.
- Túlságosan is– Levette bifokális szemüvegét, hogy ne lásson a fickóból semmit sem.
- Tudod, szeretem az édes hármast. Nincs kedved csatlakozni?
- Majd, ha nem csuknak le kiskorúak megrontása miatt!– még egy kanál fagyi.
- Már elmúltam tizennyolc!
- Sajnos én is…
- Amanda nem ellenkezett ennyire. Ahhoz képest, hogy a nővéred, nem sok közös van bennetek– Amanda azt mondta, hogy ő a húga? Te jó ég! Na, ennek is közel jár az IQ-ja a farka méretéhez… Nem tűnt fel neki, hogy anyának nevezte Amandát?!
- Csak genetika! Ennyi mindent leszűrtél egy kis etyepetyéből?
- Jó emberismerő vagyok!– mosolygott a nőre.
- Hé-hé! Ha még egyszer ezt csinálod meg fogok vakulni!– Teátrálisan maga elé emelte a kezét, mintha csak a fehér fogak villanását próbálná eltakarni.
- Te egy nagyon vicces nő vagy! Amanda tudja a számomat, ha szükséged lenne rám! Várom a hívásod, szivi!
- Azt várhatod…– szerencsére megjelent Amanda is, és nem kellett tovább elviselnie a kanos srácot. Egy szenvedélyes csókot váltottak, Astrid már kezdett azon gondolkozni, hogy feszítővasra lenne szükség a szétválasztáshoz, mikor Amanda eltolta magától a fiút.
- Majd találkozunk, nagyfiú!– rácsapott a fiatal, feszes fenékre, és belecsempészett valamit a zsebébe. A bugyiját!
- Garantálom! Ja, és jöhet a húgod is- kacsintott Astridra. Amanda kacéran beletúrt vörösarany hajzuhatagába, és egy jégolvasztó mosollyal pajkosan csipkelődni kezdett.
- Nem vagyok elég neked, hm?– búgta.
- Erősítésre lesz szükséged, ha le akarsz nyomni!– jelentőségteljesen Astridra pillantott.
- Majd bevetem a nehéztüzérséget!
- Azt remélem is! Mennem kell– egy gyors csókot nyomott a tinédzser lelkű nő szájára, Astridnak küldött egy csókot a levegőben, majd az ajtóhoz sétált. Amanda csak akkor nézett a lányára, mikor meghallotta a kocsit felbőgni.
- Magyarázattal tartozol, nővérkém!– sziszegte.
- Felnőtt nő vagyok, egészséges szexuális étvággyal! Ami rólad nem elmondható… Nincs mit megmagyaráznom, drágám. A koromat illetően, csak egy kis füllentés volt. Elismerheted, hogy jól tartom magam– Mandy leült szemben a lányával, majd elvette a kanalat Astridtól, és ő is megmártóztatta a csokimennyországban.
- Igazad van, nem tartozol számadással. De még a pihéi sem nőttek ki az arcán, épphogy csak kinőtt a Pókemberes–korszakából! Nem gondolod, hogy ez túlzás?
- Ne dramatizáljál már! Élvezem az életet, míg…– Astrid közbevágott.
- … le nem csuknak molesztálás miatt– fejezte be. – És mi van a sebhelyeddel a hátadon? Arra mit találtál ki?–Ez igen kényes kérdés volt a családban, Astrid mégis húzogatta a ragtapaszt.
- Tudod, nem a hátammal volt elfoglalva. Hagyjuk inkább, rendben? Holnap lesz May esküvője, ugye?– terelte a témát.
- Aha, már nagyon várom, hogy felvegyem a buzirózsaszín csipkerémálmot– szemeit forgatta, ahogy a ruhájára gondolt.
- De megteszed, mert ő a legjobb barátod. És a legjobb barátok megteszik egymásért, hogy az esküvőjükön viselik egymás gázabbnál gázabb koszorúslányruháit.
- Ja– sóhajtotta. – Megyek haza, anya, fáradt vagyok.
- Rendben. Ne felejtsd el, hogy hétfőn velem jössz jósoltatni!
- Igen is, asszonyom!– szalutált a lány.
- Helyes, most leléphet, katona!
- Jó éjszakát! – visszatette a szemüvegét, majd a kocsijához igyekezett. Beült, mikor meghallotta anyja hangját az ajtóból:
- Nem felejtettél el valamit?- Amanda a fehér szőrcsomót tartott a kezében, majd belökte az ablakon. Az uszkár sértetten bámult a nőre, kutyalelke megsérült, hogy ilyen gorombán bántak vele. Tüntetőleg elfordult a két nőtől, és lekuporodott az anyósülésre.
- Kösz– morogta Astrid.
- Ha már pasi társaságod nincs, legalább legyen valaki, aki megvéd!– Na igen… Mikor kutyasétáltatás közben kirabolták, Pandora végig simogatásért dörgölődzött a rabló lábához. Ennyit a házőrzésről! - Viszlát, drágám!– kézfejével megcirógatta lánya arcát, majd puszit nyomott a homlokára, mint kiskorában, lefekvés előtt.
- Hello, anya!– beindította a Volvót, majd hazafelé vette az irányt.
Útközben rendelt pizzát, a biztonság kedvéért, hisz a fene tudja, hogy mikor volt legutoljára bevásárolni. Elhagyta a város határát jelző táblát, majd rákanyarodott egy földútra, ami kacskaringósan a mocsár mellett húzódott. Imádott itt élni. Mindenki hülyének nézte ezért, de ők még nem tapasztalták louisianai vadvidék csodálatosságát. Szerette a nyári estéket– ha éppen nem dolgozott– a verandán tölteni, közben hallgatni a természet hangjait. Néha egy-két aligátor is bemerészkedett a kertbe. Volt egy biztonságos riasztórendszere, egy Winchester a hűtő mögött, és egy baseballütő a fogason, ha megtámadták volna. Szerette a csendet, ami itt volt, ha tiszta volt az ég, akkor még a Mardi Gras fényeit is láthatta.
Leállította a kocsit a ház felhajtóján. És ha a környék nem győzte volna meg az embereket, akkor a ház magáért beszélt. Kétszintes családi ház, ami fehér burkolattal és kék spalettákkal rendelkezett. Hozzá volt építve két nagy terasz, a ház jobb és baloldalához– igen, a ház nem egy személynek lett tervezve.
Kiengedte Pandorát, hogy elvégezze a dolgát, addig összeszedte a kocsiban lévő dolgait, majd a kutyával együtt a bejárathoz sétált. Előkotorta az egyik cserép alól a pótkulcsot, a másikat elvesztette. A kutya mérgesen topogott, míg Astrid be nem engedte.
Astrid beakasztotta a ruhazsákot az előszobában lévő szekrénybe, majd a konyhába vágtatott, és kidobta a szennyesét, amit az állatkórházból hozott haza. A mosogatónál könyökig lemosta a kezét fertőtlenítőszerrel, majd alaposan megtörölte papír törlőkendővel, amit azonnal a szemetesbe dobott- nesze neked Greenpeace! Pandora is megérkezett, őt is elkapta, és lemosta a lábát. Ha tehette volna az egész kutyát fertőtleníti, de mivel félt, hogy megharapja, csak a tappancsait mosta le. Friss vizet öntött Pandora táljába, és kutyatápot szórt a mellette lévőbe. Annyira csábítóan hangzott egy hűsítőzuhany, de még nem jött meg a pizzája. Kinyitotta az ablakokat. Kereszthuzatot csinált, olyan rossz levegő volt odabent!
Megérkezett a pizza. A tinédzserkorú futár a nyitott ajtó előtt várakozott, és simogatta a dörgölőző kutyát, míg Astrid kifizette.
A nő az egyiket betette tányéron, letakarva fóliával. Kivette az önálló gondolkozású és cselekvő élelmiszereket– sajnálatos módon ilyen sokszor előfordul az ő konyhájában, vagy a…kocsijában. A másikat egy hasonló méretű tányérra biggyesztette, majd betette a mikroba, hogy átmelegedjen. A papírdobozokat megsemmisítette, majd mikor megmelegedett a pizza, Pandora segítségével elfogyasztotta egy részét. Elmosogatott, majd a lenti fürdőszobába ment.
Egyszerű fehér csempével volt burkolva a padló, középen egy lilás orchideát ábrázoló járólap volt lerakva. Kevin munkája. A falat rózsamintás csempe díszítette, ami szintén Kevin kezét dicsérte. A csap pultba volt süllyesztve, a pult belsejébe polcot készített, hogy Astrid hódolhasson szenvedélyének: a rendnek. A polcon a törölközők katonás sorokba voltak- színük és nagyságuk szerint- elrendezve. A másik pult alatt tartalék tusfürdők, samponok, fogkrémek, testápolók sorakoztak. A két csap fölött egy széles tükör volt felerősítve. Középen a szappantartóban a fürdőszobához illó rózsás színű szappan-, amit soha nem használt, mert a bacilusok rájuk rakódhatnak. Két fehér törölköző volt szépen összehajtva a mosdó szélére készítve-, amiket naponta váltott.
Az oroszlánlábas kád szélén fehér gyertyák álltak, amiket még nem volt alkalma kipróbálni időhiány miatt. A kád végénél egy kisebb méretű törölköző várta, hogy Astrid rátegye a fejét- hiába a nő nem igazán szeretett a kádban fürödni, ő inkább a zuhanyozás híve volt. Ma mégis inkább idejött- majd gyorsan letusol lefekvés előtt-, hogy el tudjon lazulni.
Nora Roberts már ott várakozott a kád szélén. A házban egyedül a könyvek voltak szétszórva, hogy Astridnak csak le kelljen ülnie valahová és olvashasson. Megengedte a vizet, nyomott egy nagy adag habfürdőt a zubogó vízbe, majd levetkőzött. A ruháit összehajtogatta, és a csaphoz tette. A barna haját kifésülte. Elzárta az ezüstözött csapot, majd a habbal teli kádba ült.
A végtagjai ellazultak, gondjait elzárta az agyában egy ajtó mögé és a kulcsot jó messzire elhajította. Hátradöntötte a fejét, csokoládébarna hajának a vége a vízbe lógott. Kinyitotta könyvet a könyvjelzőnél, majd olvasni kezdett. De nem tudott koncentrálni, szemét elnehezítette a fáradság, ami már évek óta kísérti. Lerakta a könyvet, ő pedig elmerült a vízben. Sötét haja az arcába lebegett, ezzel eltakarva a fényt előle. De nem zavarta. Ma semmi sem érdekelte- kivéve, hogy a pizzát kint hagyta az asztalon. A tüdejéből kezdett elfogyni az oxigén-, ami buborék formájában távozott Astrid enyhén nyitott szájából-, szempillái ólomnehezeknek tűntek, a víz kezdte csípni a szürke szempárt. Megszólalt a telefon.
Felült a vízben, haja az arcára tapadt, nem látott semmit. Kipattant a kádból, a gyors mozdulattól kiloccsant a víz, ami a gyertyákat lesodorta a kád széléről, és eláztatta Norah Robertsöt. Maga köré csavart egy rózsaszín törölközőt, és kirohant a konyhába maga után hagyva a vizes lábnyomokat.

- Ne tedd le, ne tedd le!– mondogatta. – Halló?–szólt bele a vezeték nélküli telefonba.
- Astrid?– Ki más?, forgatta a szemét.
- May! Mi újság? Készülődsz már?
- Ah, ne is mond! Most telefonáltak, hogy a virágcsokromat valaki kidobta. Érted, kidobták! Hogy tudtak egy csokrot csak úgy kidobni?! Aztán az étteremből hívtak, ahonnan a szakácsokat béreljük az estére. Lebetegedtek! A gyűrűmet pedig elveszítettem!–zokogta May. – Ez egy nagyon rossz ómen! Lehet, hogy nem is kéne összeházasodnunk Roberttel?
- Oh, drágám! Vegyél mély levegőt, és nyugodj meg! Minden rendben lesz… Az a lényeg, hogy ne izgasd fel magad, gondolj a babára. Nem tesz ez neki jót. – May nagy levegőt vett, majd kifújta. Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj…
- Sokkal jobb! Mit csinálnék én nélküled, hm? 15 éve csak te tudsz lecsillapítani– Astrid szinte látta a kedves csillogást a szemében és a bájos mosolyt az arcán.
- Azért, mert én írom fel neked a Frontint– nevetett Astrid.
- Így igaz. Köszönöm, hogy itt vagy nekem! Holnap találkozunk, most megyek gyűrűt hajkurászni. Szeretlek!
- Én is téged!– May bontotta a vonalat.
Astrid nagyot szusszant, és felmérte a károkat. Lábnyomok mindenhol, eláztatta a telefont. Szorosabbra húzta magán a törölközőt, majd visszatipegett a fürdőszobába. Jöhet a kárelhárítás!



Az éjszaka borzalmas volt. Forgolódott nem találta a helyét, a párnája túl kemény volt, a takaró túl meleg. Nem volt levegő a szobában, Pandora nyüszített a Holdra. De, hogy a másnapja se legyen a legtökéletesebb nap, May esküvője.
A rózsaszín habos-babos ruhában a zsúfolt templomban küzdött a pánikroham ellen. Tenyere izzadt, ruhája a hátára tapadt. Nem kapott levegőt. Nyugi, kislány, vegyél egy mély levegőt, és kitartás! Mindjárt vége! Csókold már meg, te barom! Végre…
Megszólaltak a harangok, ezzel felkavarva az eddig sem nyugodt gyomrát, a reggeli pizza visszakívánkozott– egy jel, hogy normálisan kell reggelizni. Az ifjú házaspár kimasírozott a vendégekkel együtt, Astrid utolsónak maradt.
- Gratulálok, drágám! Annyira örülök nektek!– ölelte magához barátnőjét, Mayt. May barna haja csigákban kunkorodott az álláig, kobold külsőt kölcsönözve neki. Hasa a vékony ruha alatt láthatóan kerekedett.
- Köszönöm!– szipogta a meghatódott lány. – Tegnap tökre frászban voltam, sajnálom, hogy olyan későn zaklattalak… Meglett a gyűrű- mutatta a hatalmas gyémánttal rendelkező ezüst karikát
- Látom, hol volt?
- Az éjjeliszekrényen!– nevetett. Újabb barátok érkeztek, May buzgón fogadta a gratulációkat. Astrid elosont a Volvóig.
Persze, pont ma kellett ilyen hülye, fülledt melegnek lenni! Kivette a forró kocsiból egy üveg ásványvizet, amit a legjobb szándékkal sem lehetett hidegnek nevezni, és belekortyolt. Óriási kényszert érzett, hogy ki ne köpje a templom előtt álló fenyő mellé.
Észrevétlenül elhajtott a templomtól, majd hazafurikázott. Legszívesebben letépte volna magáról a szaténruhát, de megemberelte magát, és a bejárathoz ment. Pandora szokásához híven morogva fogadta, majd kirohant a kertbe. Astrid nyitva hagyta az ajtót, had szellőzzön a ház. Felkocogott az emeletre, ami négy szobából, egy gardróbból és egy fürdőszobából állt. A folyosó barackszínnel és fával volt bevonva. A szobája volt a legnagyobb helyiség az emeleten, itt volt berendezve egy kis dolgozósarok, ahol igen sok időt töltött az elmúlt években. A falak szürke és acélkék festékkel voltak bevonva, az ágy mellett két éjjeliszekrény, a végénél fehér plüssel lefedett hosszúkás puff állt. A két ablak a puff vonalában helyezkedett. Minden reggel fényárban úszott a szoba, gyönyörű látványt nyújtott. Az ablak alatt egy fehér faláda volt, azon egy vázában tearózsák illatoztak.
Kihámozta magát a ruhából, és lehajította az ágyra a rózsaszín rémálmot. A kontyát szétborzolta, kiszedte belőle a rózsaszín rózsát, amivel a koszorúslányok rendelkeztek az esküvőn. Lerúgta a vajszínű magas sarkút, ami szétnyomorgatta a hosszú szertartás alatt a lábát. Fehérneműben rohant a fürdőszobába, ott lekapkodta a maradék anyagot, majd beállt a tus alá. A jeges víz lehűtötte felhevült testét, kevésbé volt pánikhangulatban–azt leszámítva, hogy csak most tudatosult benne, hogy nyitva hagyta az ajtókat. Lecsúszott a zuhanyzó falán, kezét az arcába temette. Néma zokogás rázta a testét, forró könnyek keveredtek el a hideg vízzel. Azóta utálta a zsúfolt helyeket, mióta Amanda elhagyta a plázában hét éves korában. Ugyanilyen érzés volt neki, mint most. Akkor is egyedül volt, magányosan, elveszetten egy nagy tömeg közepén. Fojtogatta a sírás, légszomj alakult ki nála, majd összeesett. A kórházban ébredt fel, Mandy ott ült az ágyánál, és zokogott.
De most nem csak ez játszott közre. A magány. A templom sorai közt állva tudatosult benne, hogy egyedül van. Nagyon. Mindenki a párjával volt, csak ő egyedül. Sok ismerőse, akikkel együtt érettségizett, is ott volt, a legtöbb nő várandósan, vagy tipegő kisgyerekkel. A férjekről meg ne is beszéljünk.
Remegő kézzel felnyúlt, hogy elzárja a vizet, majd maga köré csavart egy bolyhos törölközőt. A testében érzett forróság lecsillapodott, már nem küzdött légszomjjal. Az ezüst keretes régi, antik tükör előtt állva kifésülte a derékig érő haját, majd hajcsavarókat tűzött bele. Melegítőbe öltözött, és a nappaliban leült a vajszínű kanapéra egy doboz vaníliás jégkrémmel, amit bőségesen meglocsolt csokokoládésziruppal. Bekapcsolta a tévét, National Geographic. A csodálatos kutyadoki ment, amit életében nem látott még, és nagy a valószínűsége, hogy ebből a részből sem marad meg sok minden. Annyi kedve sem volt elmenni a kerti partira, mint egy kilapított macskának egerészni. Nem akarta végighallgatni May férjének és annak haverjainak csipkelődéseit a szingliségéről és ,,hogy–az-orvosi-szakma-férfiaknak-való”, és ,,soha-nem-bíznám-az-életemet-egy-nőre-mégha-a-kutyáméról-is-van-szó” szarságot. Nem akarta bámulni a sok önelégült pár fejét. De a legjobban azt utálta, mikor May bemutatta őt valakinek. Amandával össze kéne zárni őket!- nem sok jó sülne ki belőle, az biztos.
Undorodva tolta el magától az édességet, mikor rájött, hogy már megint zabál. Ha így megy tovább, tényleg nem tud fogni magának egy jó hapsit! Szomorú és érzékeny búcsút vett a jégkrémtől, majd kiöntötte Pandora tálkájába. A kutyus egyből rávetette magát. Astrid kiszedte a fagyasztóból a maradék három megbontatlan csomagot is. Lecelluxozta őket, majd barna papírzacskóba tuszkolta, és újra ráhúzott egy réteg celluxot. Három cetlit írt, majd azokat is rátette a csomagokra. Legbelülre lökte az étcsokoládésat, majd a citromosat, és a málnásat végül. A hűtő fagyasztó részére is akart tenni a ragasztószalagból, de elfogyott. Ezért, sötétlila szigetelőszalaggal ragasztotta le. Nagyon ,,csini” hűtő lett, de fő a biztonság!
Nyakig mászott a gardróbban, eltűnt a ruhásszákok közt, kereste a megfelelő ruhát estére. Nagy volt a választék, koktélruhákból mindig volt neki, hisz sokszor hívták üzleti vacsorákra, és az anyja is bőségesen ellátta randikkal, amikhez kellett egy új ruhatár. Végül egy galambszürke ruha mellett döntött. Levette a melegítőt és a kifakult Csőrikés felsőt. Helyettük jött a szürke pamutruha, ami a bordájánál egy tenyérnagyságú sávban szűkebb volt, majd bokájáig omlott. A felső részét átbújtatta a nyakán, V alakú kivágása- és ráncolása- elvonta a figyelmet kevésbé telt kebléről. Haját feltűzte, de néhány rakoncátlan tincs kijött a kontyból, és lusta csigákba bongyorodott. Bizsut akasztott a fülébe és hozzáillő, hosszú nyakláncot tett a nyakába. Feltett egy kis szempillaspirált, száját enyhén rózsás szájfénnyel bekente, majd jöhetett a parfüm. A fürdőszobát átjárta a finom, francia parfüm illata, ahogy magára fújt a keverékből. A szeme aljával nem tudott mit kezdeni, az alapozó nem igazán fedte a lilás karikákat. De ezt leszámítva kész volt. A fürdő falán lógó egészalakos tükörben megcsodálta magát, és megjegyezte: nézett már ki rosszabbul is.
Felvette a ruhához illő egy árnyalattal sötétebb színű cipőt, és a retiküljébe tette a telefonját, és az iratait. Eltette a szájfényt és a szempillaspirált. Elindult a kocsijához, de eszébe jutott Pandora. Ha bent hagyja, az átkozott dögöt még szétszedi a vadonatúj kanapéját! De már nem volt ideje elvinni Amandához, és kint sem akarta hagyni az aligátorok miatt. Akármennyire se szerette a kutyát, nem akarta, hogy felfalják. Végül beengedte a házba, és bezárta a kamrába. Ott nem tud kárt okozni, max lekaparja az ajtóról a festéket.
Beült a kocsijába, lehúzott ablakokkal hajtott keresztül a kora estei forgalmon. May családja igen gazdag, a városon kívül volt nekik a házuk, ami kastélynagyságú volt. Astrid előre rettegett az estétől, remélhetőleg, May elfelejtkezik a szingliségéről, és Robert sem fogja szekálni…

Első fejezet

Ray végighajtott a francia negyed nyüzsgő utcáin, figyelte a hömpölygő embertömeget. Alden váltotta fel, ezért rá a mai este nem volt már szükség. Leparkolta Harley-ját a Thunder előtt, ami az undergroundosok kedvelt helye volt. Egy régi templom adott helyet a klubnak, az egyike volt azoknak az épületeknek, amiket az egyház nem tudott fenntartani.
Az épület előtt méteres sor kígyózott, de Raynek ez nem okozott problémát. Törzsvendégnek számított itt. Az elmúlt egy évben mióta megnyílt a hely, szinte minden szabad estéjét itt töltötte, öntötte magába az italokat, vagy a gyengébbik nemmel kényeztette magát.
Leparkolta a járművét, és a bejáratnál sorakozó vendégek elé vágott. Páran, a sor elején morgolódni kezdtek, de a férfinak elég volt egy haragos pillantást küldenie a várakozókra, mire azok elhallgattak–, persze közrejátszott az is, hogy jobb kezén lévő ezüst, hajlítható karom bővült négy testvérrel.
Belépett az épületbe, ahol a zsúfolt tömeg egy része a táncparketten vagy afölött lévő galérián vonaglott, mások a bárnál vagy a boxokban ültek. Ray elővette bokáig érő bőrkabátjából a sötét napszemüvegét, bántotta a stroboszkóp éles fénye az érzékeny szemét. Techno dübörgött a hatalmas hangszórókból, vékony füstréteg szivárgott elő a márványlapok közé fúrt lyukakból. Ray leült a pulthoz, és rendelt egy üveg Jack Danel’s-t. Kobaltkék tekintetével a tömeget fürkészte. Észrevett egy nimfákból álló csoportot a táncolók tömegén keresztül. Fiatal vérfarkasok terpeszkedtek egy fal mellett álló boxban. A biztonságiak között két amazon és egy démon is vigyázott a rendre. De az emberek mindebből semmit sem láttak. Max érezték, hogy jobb lenne elkerülni ezeket a lényeket. Nem látták a nimfák hegyes fülét, a vérfarkasok karmait, az amazonokat sem észlelték 180-nál magasabbnak, közben pedig ugyanolyan magasak voltak, mint ő maga- két méter tíz centi. Igen, az emberi agy csak azt észleli, amit akar.
Erős, női parfümillat csapta meg az orrát, majd egy vékony, szoláriumozott kéz kulcsolódott hátulról a nyakára.
- Megvagy, egész este téged kerestelek, nagyfiú!– dorombolta a fülébe a vörös hajú nő-, akinek a neve nem akaródzott az eszébe jutni. Csak annyit tudott a nőről, hogy szorgos kis kezecskéi vannak, és kitűnően tud alkalmazkodni a szélsőséges körülményekhez– a férfimosdó higiénikusnak nem nevezhető környezetéhez.
- Megtaláltál– morogta barátságtalanul. Cseppet sem akart ma este ezzel a nővel lenni, elég volt belőle röpke tizenöt perc is. A hölgyemény nem vehette a lapot, vagy nem akarta, átvetette karcsú combját a férfién, csípőjét az ágyékához nyomta. – Nincs kedvem!
- Adj egy percet, és mindjárt meghozom a kedvét– Szilikonozott mellét a férfi izmoktól duzzadó mellkasának nyomta, kezével a férfi nadrágjánál matatott. Nem érdekelte, hogy többen megbámulják őket.
Végül beadta a derekát, pontosabban egy másik testrésze nem bírt magával. Elkezdett ágaskodni, szinte sátorozni lehetett volna a bőrnadrágjában. Kifizette a whiskyt, majd becipelte a nőt a mosdóba. Nem finomkodott vele, nem is várta tőle a hölgyemény, feltűrte a rövid bőrszoknyáját, majd keményen meghágta.
Pár perccel később, kielégülve lépett ki a WC-ből, majd a parkoló felé vette az irányt, kezében a whiskysüveggel. Hátulról ment, maga sem tudta, hogy miért, de mindig itt távozott. Meghúzta az üveg tartalmát, ami jóleső forrósággal csúszott le a torkán. A legszarabb az volt a halhatatlanságban, hogy nem lehet lerészegedni. Pedig most jól jött volna neki pár órányi mámor. Ki akarta ütni magát az éjszaka további részére. Nem akart hazamenni– a Mennybe–, utálta a háza kongó ürességét. Meg akarta találni végre a társát!
Úgy döntött sétál egyet a barátjával, Mr. Daniellel. Hűvös őszi éjszaka volt, a szél lágyan lengette a fák leveleit. A kihalt sikátorokban közlekedett, nem akarta, hogy bárki is meglássa, bár, ha akarta, úgy közlekedett, mint egy macska. De ma nem akarta használni halhatatlanképességeit. Meg kellett volna látogatni Dantét és annak társát, Devinát– aki Ray unokahúga is volt egyben– és a kisfiúkat, Calt. De nem tudta… Nem akart irigykedve nézni legjobb barátja családjára. Sok mindenen mentek keresztül az utóbbi több mint egy évben. Inkább nem találkozott mostanában velük. De azért egy gyors látogatást be kéne iktatnia, hisz az unokahúga újra várandós.
Jó nagyot kortyolt az új legjobb barátjából. Befordult a következő sarkon. Gyorsan közlekedett, legalábbis az emberekhez képest, a nehéz kabátja suhogott utána. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vette az előtte tornyosuló akadályt.
Öt megtermett, fiatal vámpír támaszkodott egy sötét SUV-nak. Ray ma nem akart balhét, ráadásul nem csináltak semmi törvénybeütközőt, de az egyik, egy szőke hajú, kilépett elé, és nem akarta elengedni.
- Nincs jobb dolgotok, mint cseszekedni velem?!– mormogta. A vámpír nem vette a lapot, átkozott nagy hiba volt tőle. – Ezek szerint nincs– Meg akart fordulni, de körbevették.
Felmérte a helyzetét, volt már ennél rosszabb is. Az aurájukból ítélve nem voltak éhesek, szóval szórakozni akartak, vagy valaki felbérelte őket. Felbérelte, hisz ott volt a csuklójukon a bérgyilkosok jele. Talán mégis nagyobb a baj, mint gondolta… Remek, nem vágyott ő semmi másra csak egy kis magányra, erre tessék! Az anyaszomorító barmok nem szóltak semmit, vártak a szőke férfi utasítására. Az egy aprót, szinte észrevehetetlenül bólintott, mire az angyal tarkójához szorítottak egy pisztolyt. Meglehet, nem hal bele egy lövésbe, még ha az nyaki is, de lelassítja a vérveszteség, napokba is beletelhet, mire felgyógyul.

- Jobban teszed, ha nem ugrálsz, mert a végén megsérülsz!– gúnyos mosolyra húzódott a szöszi szája, mire kivillant hófehér agyara. Remek!
- Nem szeretem, ha utasítgatnak!
- Akkor, gondolom, jobban szereted, ha egy nagy lyuk tátong a kibaszott fejed helyén!

Ray emberfeletti gyorsasággal a Glockot tartó vámpír mögé szökkent, megragadta a fegyvert tartó karját, majd rálőtt a vezetőjükre. A vámpír száját egy ordítás hagyta el, ahogy megérezte a lövedéket a testébe fúródni. A mellkasához kapott, hangosan átkozódni kezdett, majd egy ,,Kapjátok el!” csatakiáltás után, Rayre ugrott két megtermett lény.
Ray feláldozva drága barátját, az egyik fejéhez csapta az üveget, majd orrba rúgta, az acélbetétes bakancsa betörte a fiatal vámpír orrát. Egy kiesett–egy időre. A második számú öngyilkosjelölt, aki a hátán csimpaszkodott, a nyakát szorította. Ray fél másodperc alatt áthajította a válla felett, mire egyenesen a szőkén landolt. Jött a négyes vérszívó mocsadék, aki egy tőrrel próbálkozott. Sikeresen megmártotta Ray oldalában, mielőtt reagálhatott volna, a kobaltkék szempár gonoszul megvillant, majd az ezüstkarmok megcsillantak a gyér világításban, és a férfi rég nem dobogó szívébe fúródtak. Üvöltve tántorodott hátra, és esett össze. Az egyik földön heverő férfi egy zsebkést döfött Ray vádlijába, és egy gyors mozdulattal a combjába. Dühösen felmorrant, majd fejbe rúgva egyenlített vele. Előhúzott egy vastag fémláncot a kabát egyik belső zsebéből, megsuhogtatta a levegőben, és lecsapott az utolsó sértetlen vámpírra. A nyakára tekeredett lánctól fulladozni kezdett, Ray erősen megrántotta, mire egy hangos reccsenést lehetett hallani. De nem örült sokáig, valamelyik seggfej elkapta a nyakát, és megharapta. Vastag csuklóját megragadta hátulról, és a földre kényszerítette. Ekkor a szőke egy kétélű karddal hozta közelebbi barátságba, amiért az átszúrt bordája nem rajongott. Majd még egyszer, és vagy még tízszer. Fájdalmas kiáltások törtek fel a torkán minden egyes döfés után. Megérezte a fémes vér-az ő vérének- illatát. Ahogy távozott belőle az éltető folyadék, úgy ernyedt el ő is a földön. A feje belelógott a vértócsába, ami az ő sebeiből patakzott.

- Hozzátok ezt a rohadékot!– sziszegte a főnök. Ray érezte, hogy eltűnik alóla a talaj, majd hangos nyekkenéssel ért földet a SUV padlóján.