Ötödik fejezet

Nem értette, hogy miért, de a doki ellökte magától, pedig érezte az auráján, hogy mennyire tetszett neki a dolog. De aztán, a vöröses szín átváltozott, és a nő gyűlölettel tekintett rá. Megpróbálta kiolvasni a fejéből a dolgot, de mintha egy kőfalba ütközött volna, nem hallott semmit sem felőle. Erős elméje volt a nőnek. Ha akarta volna, akkor elcsíphetett volna egy- két gondolatot, de maradandó károsodást is okozhatna neki ezzel. Akkor tehát, marad a másik eshetőség.
A vére lángolt a nőtől, olyan volt, mintha felgyújtották volna, és most, a máglyán égne porrá.
Ó, igen, határozottan marad a második, és a legélvezetesebb tervnél.
A doki kellőképpen felcsigázta már így is a kíváncsiságát, a természetével, a viselkedésével, és az egyre inkább kívánatos testével. Egy ideig még élvezni fogja a vendégszeretetét a nőnek-legalábbis még, meg nem fejti őt.
Csak azzal nem számolt, hogy a doki ezt nem akarja majd.
A nő kirohant a szobából, majd nemsoká visszatért egy Winchesterrel. Biztos kézzel tartotta a fegyvert, egyenesen rászegezve. A keze nem remegett, szemét a célponton tartotta-, vagyis Rayen.
- Azt akarom, hogy elmenjen – kezdte higgadt, nyugodt hangon. – Elláttam, nem szóltam a zsaruknak, se senkinek. Most, kérem, távozzon. Hívjon egy taxit, vagy hívja föl a cimboráit, bánom is én, hogy kit, de tűnjön el innen! – sziszegte, majd egy mobilt dobott az ágyra. – Gyerünk! – Ray meg sem mozdult. Csak arra tudott gondolni, milyen őrjítően szexisen áll a kezében a fegyver.
- Nem meri megtenni – mondta ugyanolyan nyugodt hangon, mint a doki. – Szerintem, nem ezt tanították az orvosin magának.
- Pechére most nem orvos vagyok, csak egy ijedt polgár, akinek a házában egy betörő van! – Ó, nagyon jó, kezd kijönni a sodrából, gondolta Ray. Bár, a két eshetőség közül, hogy higgadt ,,gyilkossal”, vagy őrült, dühös ,,gyilkossal” van dolga, még mindig az utóbbi a jó. És most, átbillentek a dühös kategóriába. Az öléshez érzelem mentes lélek kell, ami láthatólag csak egy ideig van meg a nőben, és idáig tudta tartani magát.
- Tedd le a puskát, cicám! – dorombolta. Természetesen, ahogy gondolta, még csak nem is habozott a parancs hallatán. Meg sem moccant. – Mi a neved, szépségem? – kérdezte. Rossz volt nem tudni a nevét, és csak úgy szólítani, ,,a nő”, vagy ,,doki”.
- Minél kevesebbet tudunk egymásról, annál jobb – mondta. Sajnos, ehhez már késő, húzta el a száját Ray, mivel igen sok mindent tudott már róla, és a neve igazán nem fontos tényező akkor már.
- Én Ray vagyok – mutatkozott be. A nő nem felelt, ahogy gondolta. – Akkor, maradjunk a Szépségemnél, oké? – A nő csak felmorgott erre. – Tisztázzuk, én nem fogok telefonálni, te, pedig, Szépségem, nem fogsz lelőni!




- Majd én tárcsázok! – morogta.
Astrid Ray kinyújtott karjára pillantott, amiben a telefon pihent. Megindult felé, és kikapta a kezéből, de a fickó, Ray, elkapta a derekát, és ledöntötte az ágyra. Csakhogy, ő sem tétlenkedett, a puskatussal vállba lökte, olyan erővel, hogy az kiugrott a helyéről. A férfi fájdalmasan felordított, majd ép kezével ellökte a fegyvert a nőtől. Csípőjével és erős, izmos hasával leszorította Astridot az ágyhoz, míg visszatette kiugrott vállát. Recsegve visszakattant, mindezt olyan gyakorlattal művelte a pasas, hogy felrémlett a nőben, hogy a fickó Őrző. Igen, az volt, vagy legalábbis a tetoválásai alapján. És hát oda csak nehézfiúk kerülhetnek be. Szóval, sok-sok vállat lendíthetett már vissza.
Kobaltkék szempár haragtól villódzott, fél kézzel a feje fölött összefogta Astrid két csuklóját, szabad, hatalmas, lapátkezét felemelte, vajon ütésre? Ó, igen, arra, de mielőtt lecsapott volna rá, megdermedt, tekintete kitisztult. A fent tartott kezét Astrid arcára simította, olyan óvatossággal, mintha csak egy porcelánbaba lenne. Lágyan, szinte áhítattal, cirógatta a szív alakú arcot. Kedves, becéző szavakat mormolt a halhatatlanok nyelvén, nem tudva, hogy a nő érti azokat. Arcáról áttért a vállgödréhez, borostás, ördögi kecskeszakállas arcával a finom, lágy bőrt ingerelte.
Astrid lecsukta a szemét, maga sem tudta, miért, de nem ellenkezett az idegennel. Amíg ilyen finoman érintette, addig meg is erőszakolhatta volna – bár, inkább közös megegyezés felé hajlott a dolog. De a fickó nem tette. Ehelyett poros arcát Astrid babarózsaszín, V kivágású felsőjéhez nyomta, a szíve fölé, és hallgatta a gyors dobbanásokat, amik egyre csak lassultak, és egyszer csak elaludt. Ott, Astridon. A súlya nem nevezhető elhanyagolhatónak, hisz majd’ száz kilót nyomott, de még sem érezte kellemetlenül magát.
Óvatosan kikecmergett az óriás alól, aki úgy aludt, mintha fejbe vágták volna. Mikor eltűnt Astrid alóla, morgolódni kezdett, de nem ébredt fel. A Demerol megtette a hatását.



Rayt az őszi napsugarak ébresztették fel. Kipihenten ébredt, úgy, mint az elmúlt évek során egyszer sem. Nyaka elzsibbadt, innen tudta, hogy sokáig aludhatott. Egy kellemes, világos szobában ébredt, és nem egy ócska, lerobbant motelszobában. Még nem akart felébredni, még meg akarta tartani magának az álomképet, miszerint megtalálta a társát. Csodálatos álom volt, még mindig érezte a finom illatot, ami egyedül az ő nőjére volt jellemző. Lassan, újra kinyitotta a szemét, és eszébe jutott minden. A vámpírok, a klinika, és a… doktornő. Úristen! Hol van ő? A szobában sehol sem látta, pedig teljesen biztos volt benne, hogy mikor elaludt, itt volt mellette, vagyis… alatta. De most nincs.
Megpróbált felülni, de nem sikerült. Valaki az ágyhoz kötözte. Bassza meg!
A nő iránt érzett szenvedély, és törődés menten átváltott haragba. Az aljas kis… De mégsem. Imponált neki, hogy ilyen hölgy jutott neki. Ilyen találékony, okos, intelligens, tüzes, vad…
De volt ott még valami. Még sem lehetett a társa. Minden megvolt, érezte a kényszert, hogy magáévá tegye, védelmezze, szeresse, kíváncsi volt rá, az illata megbabonázta, a szívének ritmikus dobbanása pedig megzabolázta. Kész! De mégsem… Nem érezte a szikrát, azt, ami összeköti őket, nem érezte magában a nőnek a lényét. És mindez azért, mert ember volt. A halhatatlanok csak emberekben nem találhatták meg a lelki társukat. És a doki ember volt.
Káromkodott, szidta az Isteneket, azoknak a felmenőit, a saját felmenőit, a Sorsot, mindent! Hogy akadhatott pont abba a nőbe, akibe képes lenne beleszeretni, de mégsem?!
Dühösen tépte le a kötelet a kezéről, majd kibogozta a lábán lévő csomót is.
Őrjöngve rontott ki az ajtón, majd dübögött le az emeletről. A lépcső alján egy fehér szőrgombolyag ült, és csaholt, üdvözlésképp felemelte az egyik mancsát, és a levegőbe bokszolt vele. Ray oda sem figyelt rá, átlépett rajta, majd a konyha felé indult – vagyis remélni merte, hogy az.
Jól gondolta. Csakhogy a konyhában nem a dokit találta, hanem egy ismeretlen, vörösesszőke hajú nőt, aki a negyvenet taposhatta. Vele szemben ült, egy magazint lapozgatott, közben egy bögrét lötyögtetett. A doki rokona lehetett, nővére talán, ugyanaz az arcforma, a szemük színe, és a dús ajkak. A hölgyemény felpillantott az újságból, és kővé dermedten bámult rá. Tudta, hogy ilyen hatással van a nőkre, de ez túl tett rajtuk. Szemérmetlenül mérte végig, tekintete elidőzött a combjai találkozásánál. Felhúzta íves szemöldökét, arcán enyhe pír jelent meg. Ray nem értette, hogy miért bámulja ennyire, lenézett magára, és csak akkor jött rá, totálisan anyaszült meztelenül állt a nő előtt. A hölgy száját egy ,,wow” hagyta el, ahogy újra Rayre tapadt a szeme. Az angyal a szék mögé húzódott, védve magát a tolakodó tekintet elől.
- Drágám, ne rejtegesd magad előttem, láttam én már ilyet!
- Abban biztos voltam, hölgyem, de…
- Amanda. Szólíts csak…
- Anya! – lépett be az ajtón a doki. Rózsaszín frottír törölköző takarta testét, vizes hajából még csöpögött a víz. Uram atyám, futott át Ray agyán a gondolat, egyre jobban tetszik neki ez a nő! – Ó, mamám, anya! Miért nem hívtad a rendőrséget? – tette csípőre a kezét Astrid.
- Bűn lenne rács mögé bújtatni ezt a szépséget, Astrid! És különben is, még senkit sem csuktak le azért, mert túl szexi lenne! – mormolta Amanda, miközben a haját tekergette. Tehát Astrid… Astrid, ízlelgette magában a lány nevét.
- Anya! Nem is, amiatt mondtam, hogy hívd a rendőrséget, elrabolt! – nyekeregte a doki.
- Nem raboltam el…- szólt közbe Ray.
- Bárcsak, engem is elhurcolnál! Önként lennék a rabszolganőd! – kacsintott Rayre.
- Anya! – pironkodott Astrid.
- Ha kérhetem, Amanda, drágám, olyan illúzióromboló az ,,anya”.
- Tudod, mit? Jobb, ha most elmész! – Astrid karon ragadta édesanyját, és a bejárat felé hurcolta. Ray a konyhából hallgatózott, a jobb érzékszervek is hozzátartoztak halhatatlan mivoltához.
- Muszáj rámásznod minden egyes hímnemű lényre? – kérdezte Astrid szigorú hangon.
- Csak arra, amelyik tud járni. És, drágám, te vak vagy, ha nem látod, milyen jó pasi! Láttad, hogy mekkora a…
- Anya!
- Szaladj vissza, és sipirc az ágyba! Ígérem, nem foglak zaklatni! – Ray még innen is érezte Astrid zavarát, látta zavarban lévő, piros arcát, könyörgő szemeit.
A bejárati ajtó hangosan becsapódott, a doki dühöngve tért vissza. Arcán még ott volt a piros szín, de a szemében már a harag kitörni készülő vihara fénylett.
- Hogy a fenébe sikerült magának kiszabadulnia? Vontatáshoz használt kötéllel lett megkötözve! – Ray csak vállat vont. – Jó, jó! – nagyot szusszantott, majd kisietett a konyhából, és egy nagyméretű fürdőlepedővel tért vissza, amit Rayhez vágott.
- Kösz – mormolta, miközben a csípője köré tekerte a fehér anyagot.



Astrid szeme fel-alá siklott a férfi csupasz, izmos testén, miközben a törölközőt tekerte keskeny csípője köré. Izmai még ettől az apró megerőltetéstől is megfeszültek, ruganyos, napsütötte bőre csillogott az ablakon besütő enyhe, reggeli napsütésben. Bámulatos volt. És nemcsak a testét figyelte meg a lány, hanem a sebeit is.
- Úristen! – A fickónak nem szabadott volna még felülni sem, nehogy felszakadjanak a varratai, ő meg itt pucéron parádézik a konyhájában! A férfihoz lépett, az egyik sebről lehúzta a gézlapot, majd hitetlenkedve, kidülledt szemekkel bámult fel rá. – Ó, szentséges szűz a mennyben! Ezt meg, hogy… Mégis…? – Tökéletesen nézett ki a bőre, mintha semmi szüksége nem lenne a varratra, és csak divatból hordaná.
- Mi a baj? Tökéletesen néz ki – Most a férfin volt a sor, hogy kérdőn pillantson Astridra.
- Hát ez az! Legalább két hétnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy így nézzen ki! – sóhajtotta. Hát persze, gondolatban jól a fejére csapott, angyal, méghozzá egy Őrző! – Nem értem, hogy lehetséges ez? – nézett fel a férfire.
- Gyorsan gyógyulok– felelte.
- Azt látom! Most elmegyek felöltözni, mikor visszajövök, kiveszem a varratokat, aztán elmegy! – Astrid sarkon fordult, majd a szobájába sietett.
Amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött, és visszarohant a konyhába. Ray, az angyal, a széken ült, arcát a tenyerébe temette. Ahogy meghallotta a lány puha lépteit, felkapta a fejét, csillogó szemével a lányt fürkészte.
Ray úgy bámult rá, mintha egy Victoria’s Secret fehérneműben állna előtte, nem pedig egy sötétkék, Nike melegítőnadrágot és egy hozzáillő fekete felsőt viselne. Sötétkék tekintete majd’ felfalta, ami igazán zavarba ejtő volt. Forró tekintete szinte felgyújtotta, égett tőle, mégis, libabőrös lett a karja. Pironkodva a füle mögé söpört a kontyából kicsúszó tincset, majd megköszörülte a torkát, és letette az asztalra az orvosi táskáját.
Ellátta a férfit, kiszedte a varratokat, és lefertőtlenítette a felületet. Nem szólt semmit, morcosan koncentrált, és nem vett tudomást a fickó tolakodó pillantásáról-, a sajátjairól meg végképp nem.
Mikor végzett, felpillantott Ray tökéletes arcára, kékesfekete hajának elképesztő színe megbabonázta a napsütésben.
- Szeretném megnézni a combján lévő sebet is – mondta.
A férfi szó nélkül felállt, lehúzta magáról a törölközőt, Astrid elfordult. Mikor meghallotta a torokköszörülést visszatekintett. Ray fölémagasodott, miközben Astrid a széken ült, enyhén előrehajolva. Eltörpült a hatalmas hím mellett, aki kétség nem fér hozzá, kemény harcra, és szexre teremtettek
Ha valaki látta őket szemből, nagy valószínűséggel rosszul értelmezhetné a helyzetet. Nagyon kétértelmű pozitúrában voltak, miközben Astrid a combján lévő vágást is megnézte, és ellátta.
Teljesen megfeledkezett arról, hogy egy élő személy lábát vizsgálja, egyszer csak, kihullott a hajából a csat, ami összefogta a dús tincseket, a barna fürtök hullottak a hátára, majd egy hatalmas kéz túrt a hajába. Ray óvatosan simogatta Astrid bársonyos haját, finoman az öklére csavarta a végét, majd elengedte. És újra, és újra.
- Folytassa nyugodtan – mondta, mikor észrevette, a nő mozdulatlan döbbentségét.
- Örülök, hogy megengedi… - mormolta, és visszatért eredeti elfoglaltságához.
- Tegeződjünk
- Inkább megmaradnék a magázódásnál, az hivatalosabb, bár, azt hiszem, ezzel már elkéstem – fintorgott.


Ray áhítatosan morzsolgatta ujjai közt a finom hajszálakat, élvezte a nő hajából áradó virágillatot.
Az enyém, az egész az enyém, mondogatta egy belső hang a fejében. Vedd el, ami a tiéd. Nem, nem lehet, csak egy ember… Ösztönei felülkerekedtek a józan eszén, akármennyire is hadakozott ellenük.
Durván felrántotta a hajánál fogva a nőt, aki felsikoltott a fájdalmában, és elejtette a kezében tartott flakont, mikor a hajtövéhez kapott. Ray is elfeledkezett a törülközőről, elengedte, ahogy a lány hasa az övéhez nyomódott, farka életre kelt a puha test érintésére. A jobb keze még mindig a lány haját markolta, de a másikkal szorosan magához szorította a lányt a fenekénél támasztva. Megmarkolta a puha húst, senki kedvéért el nem engedte volna.
Astrid tiltakozás képpen megpofozta őt, de nem is sejtette, ez csak feltüzeli a vágyát. Ütötte, karmolta, miközben felültette a konyhapultra, és erőszakosan széthúzta a nő combját.
- Aljas gazember! – üvöltötte. – Dögöljön meg, hallja?! Dögöljön meg! – Nem, nem hallotta, elméjét elborította a köd, csak azt érezte, magáévá kell tennie. Enyém!
Elengedte a haját, hogy az izgő-mozgó csípőjét fogja le vele, másik kezével az állát ragadta meg, és kényszeríttette, nézzen rá. A lány újabb kétségbeesett próbálkozást tett arra, hogy megszabaduljon tőle, de nem sikerült neki.
Ray a szájára vetette magát, durván, nem finomkodott vele, fogaik összekoccantak, miközben nyelvével előre furakodott. Mélyen, habzsolva csókolta addig, míg ki nem fulladt. Astrid is levegő után kapkodott, de nem tudta, hogy ez csak az ízelítő volt. Fél pillanattal később, Ray újra a szájára tapadt, sokkal durvábban, mint előtte. Harapta, szívta, nyaldosta, nyelvével a hamarosan bekövetkező egyesülések imitálva tette magáévá a száját. Csípőjét, és merevedését a lány öléhez dörzsölte, aki próbált elhúzódni, de Ray, biztos kézzel tartotta.
Elengedte az arcát, a lány nyakához hajolt, mélyen beszippantotta az illatát, ami tovább szította a vágyát, közben a nadrágját ráncigálta róla. Valamennyire le sikerült tolnia a pamutanyagot, majd ismét csókolni kezdte, és közben tapogatta finom, hívogató bőrét.
A delíriumos állapotából visszahozta a jelenbe a nő halk zokogása, és mozdulatlansága. Mint, aki rémálomból ébred, úgy kapott észhez ő is. Hörögve ugrott hátrább, miközben megnyalta a száját, felfedezve, megharapta a lány. Úristen, mit tett, futott át agy agyán a gondolat.
Astrid összetörve, vérző, duzzadt ajkakkal zokogott, és reszketett a konyhapulton. Szikrázó tekintetét elhomályosították a könnyek, amik úgy bugyogtak elő a szeméből, mintha esne az eső. Vére lefolyt az állára, onnan vörös ösvényt húzva a pólójában tűnt el. Arcán, derekán és csuklóin piros foltok éktelenkedtek.
Mindez azért, mert ember. Nem szabadott volna még rá sem néznie, nemhogy megérinteni őt, törékeny kis testét, lelkét. Hogy mekkora egy állat, így bánt a nőjével, még ha nem is az igazi társa. Egyetlen egy prostituálttal sem bánt így, soha sem. De vele, akinek az életét köszönhette, majdnem megerőszakolta! Sőt, rosszabb is történhetett volna vele…
Lehajolt a törölközőért, magára csavarta, majd a lányhoz lépett, aki ijedt őzikeként ugrott hátra, nekiütközve az ablaknak. Elkezdett csapkodni, sikítani, ahogy megemelte, és az emelet felé igyekezett vele. A fehér szőrpamacs, aki az előbb barátságosan üdvözölte, morogva, ugatva kapta el a bokáját.
Felvitte Astridot az egyik szobába, letette az ágyra, de nem sokáig maradt ott, legurult az ágyról, és az egyik sarokba ugrott. A kutya vicsorgott Rayre, majd Astridhoz rohant, és letáborozott mellette.
Ray kiment a szobából, mentális erejét használva bezárta a szobát, és annak ablakait.