Első fejezet

Ray végighajtott a francia negyed nyüzsgő utcáin, figyelte a hömpölygő embertömeget. Alden váltotta fel, ezért rá a mai este nem volt már szükség. Leparkolta Harley-ját a Thunder előtt, ami az undergroundosok kedvelt helye volt. Egy régi templom adott helyet a klubnak, az egyike volt azoknak az épületeknek, amiket az egyház nem tudott fenntartani.
Az épület előtt méteres sor kígyózott, de Raynek ez nem okozott problémát. Törzsvendégnek számított itt. Az elmúlt egy évben mióta megnyílt a hely, szinte minden szabad estéjét itt töltötte, öntötte magába az italokat, vagy a gyengébbik nemmel kényeztette magát.
Leparkolta a járművét, és a bejáratnál sorakozó vendégek elé vágott. Páran, a sor elején morgolódni kezdtek, de a férfinak elég volt egy haragos pillantást küldenie a várakozókra, mire azok elhallgattak–, persze közrejátszott az is, hogy jobb kezén lévő ezüst, hajlítható karom bővült négy testvérrel.
Belépett az épületbe, ahol a zsúfolt tömeg egy része a táncparketten vagy afölött lévő galérián vonaglott, mások a bárnál vagy a boxokban ültek. Ray elővette bokáig érő bőrkabátjából a sötét napszemüvegét, bántotta a stroboszkóp éles fénye az érzékeny szemét. Techno dübörgött a hatalmas hangszórókból, vékony füstréteg szivárgott elő a márványlapok közé fúrt lyukakból. Ray leült a pulthoz, és rendelt egy üveg Jack Danel’s-t. Kobaltkék tekintetével a tömeget fürkészte. Észrevett egy nimfákból álló csoportot a táncolók tömegén keresztül. Fiatal vérfarkasok terpeszkedtek egy fal mellett álló boxban. A biztonságiak között két amazon és egy démon is vigyázott a rendre. De az emberek mindebből semmit sem láttak. Max érezték, hogy jobb lenne elkerülni ezeket a lényeket. Nem látták a nimfák hegyes fülét, a vérfarkasok karmait, az amazonokat sem észlelték 180-nál magasabbnak, közben pedig ugyanolyan magasak voltak, mint ő maga- két méter tíz centi. Igen, az emberi agy csak azt észleli, amit akar.
Erős, női parfümillat csapta meg az orrát, majd egy vékony, szoláriumozott kéz kulcsolódott hátulról a nyakára.
- Megvagy, egész este téged kerestelek, nagyfiú!– dorombolta a fülébe a vörös hajú nő-, akinek a neve nem akaródzott az eszébe jutni. Csak annyit tudott a nőről, hogy szorgos kis kezecskéi vannak, és kitűnően tud alkalmazkodni a szélsőséges körülményekhez– a férfimosdó higiénikusnak nem nevezhető környezetéhez.
- Megtaláltál– morogta barátságtalanul. Cseppet sem akart ma este ezzel a nővel lenni, elég volt belőle röpke tizenöt perc is. A hölgyemény nem vehette a lapot, vagy nem akarta, átvetette karcsú combját a férfién, csípőjét az ágyékához nyomta. – Nincs kedvem!
- Adj egy percet, és mindjárt meghozom a kedvét– Szilikonozott mellét a férfi izmoktól duzzadó mellkasának nyomta, kezével a férfi nadrágjánál matatott. Nem érdekelte, hogy többen megbámulják őket.
Végül beadta a derekát, pontosabban egy másik testrésze nem bírt magával. Elkezdett ágaskodni, szinte sátorozni lehetett volna a bőrnadrágjában. Kifizette a whiskyt, majd becipelte a nőt a mosdóba. Nem finomkodott vele, nem is várta tőle a hölgyemény, feltűrte a rövid bőrszoknyáját, majd keményen meghágta.
Pár perccel később, kielégülve lépett ki a WC-ből, majd a parkoló felé vette az irányt, kezében a whiskysüveggel. Hátulról ment, maga sem tudta, hogy miért, de mindig itt távozott. Meghúzta az üveg tartalmát, ami jóleső forrósággal csúszott le a torkán. A legszarabb az volt a halhatatlanságban, hogy nem lehet lerészegedni. Pedig most jól jött volna neki pár órányi mámor. Ki akarta ütni magát az éjszaka további részére. Nem akart hazamenni– a Mennybe–, utálta a háza kongó ürességét. Meg akarta találni végre a társát!
Úgy döntött sétál egyet a barátjával, Mr. Daniellel. Hűvös őszi éjszaka volt, a szél lágyan lengette a fák leveleit. A kihalt sikátorokban közlekedett, nem akarta, hogy bárki is meglássa, bár, ha akarta, úgy közlekedett, mint egy macska. De ma nem akarta használni halhatatlanképességeit. Meg kellett volna látogatni Dantét és annak társát, Devinát– aki Ray unokahúga is volt egyben– és a kisfiúkat, Calt. De nem tudta… Nem akart irigykedve nézni legjobb barátja családjára. Sok mindenen mentek keresztül az utóbbi több mint egy évben. Inkább nem találkozott mostanában velük. De azért egy gyors látogatást be kéne iktatnia, hisz az unokahúga újra várandós.
Jó nagyot kortyolt az új legjobb barátjából. Befordult a következő sarkon. Gyorsan közlekedett, legalábbis az emberekhez képest, a nehéz kabátja suhogott utána. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vette az előtte tornyosuló akadályt.
Öt megtermett, fiatal vámpír támaszkodott egy sötét SUV-nak. Ray ma nem akart balhét, ráadásul nem csináltak semmi törvénybeütközőt, de az egyik, egy szőke hajú, kilépett elé, és nem akarta elengedni.
- Nincs jobb dolgotok, mint cseszekedni velem?!– mormogta. A vámpír nem vette a lapot, átkozott nagy hiba volt tőle. – Ezek szerint nincs– Meg akart fordulni, de körbevették.
Felmérte a helyzetét, volt már ennél rosszabb is. Az aurájukból ítélve nem voltak éhesek, szóval szórakozni akartak, vagy valaki felbérelte őket. Felbérelte, hisz ott volt a csuklójukon a bérgyilkosok jele. Talán mégis nagyobb a baj, mint gondolta… Remek, nem vágyott ő semmi másra csak egy kis magányra, erre tessék! Az anyaszomorító barmok nem szóltak semmit, vártak a szőke férfi utasítására. Az egy aprót, szinte észrevehetetlenül bólintott, mire az angyal tarkójához szorítottak egy pisztolyt. Meglehet, nem hal bele egy lövésbe, még ha az nyaki is, de lelassítja a vérveszteség, napokba is beletelhet, mire felgyógyul.

- Jobban teszed, ha nem ugrálsz, mert a végén megsérülsz!– gúnyos mosolyra húzódott a szöszi szája, mire kivillant hófehér agyara. Remek!
- Nem szeretem, ha utasítgatnak!
- Akkor, gondolom, jobban szereted, ha egy nagy lyuk tátong a kibaszott fejed helyén!

Ray emberfeletti gyorsasággal a Glockot tartó vámpír mögé szökkent, megragadta a fegyvert tartó karját, majd rálőtt a vezetőjükre. A vámpír száját egy ordítás hagyta el, ahogy megérezte a lövedéket a testébe fúródni. A mellkasához kapott, hangosan átkozódni kezdett, majd egy ,,Kapjátok el!” csatakiáltás után, Rayre ugrott két megtermett lény.
Ray feláldozva drága barátját, az egyik fejéhez csapta az üveget, majd orrba rúgta, az acélbetétes bakancsa betörte a fiatal vámpír orrát. Egy kiesett–egy időre. A második számú öngyilkosjelölt, aki a hátán csimpaszkodott, a nyakát szorította. Ray fél másodperc alatt áthajította a válla felett, mire egyenesen a szőkén landolt. Jött a négyes vérszívó mocsadék, aki egy tőrrel próbálkozott. Sikeresen megmártotta Ray oldalában, mielőtt reagálhatott volna, a kobaltkék szempár gonoszul megvillant, majd az ezüstkarmok megcsillantak a gyér világításban, és a férfi rég nem dobogó szívébe fúródtak. Üvöltve tántorodott hátra, és esett össze. Az egyik földön heverő férfi egy zsebkést döfött Ray vádlijába, és egy gyors mozdulattal a combjába. Dühösen felmorrant, majd fejbe rúgva egyenlített vele. Előhúzott egy vastag fémláncot a kabát egyik belső zsebéből, megsuhogtatta a levegőben, és lecsapott az utolsó sértetlen vámpírra. A nyakára tekeredett lánctól fulladozni kezdett, Ray erősen megrántotta, mire egy hangos reccsenést lehetett hallani. De nem örült sokáig, valamelyik seggfej elkapta a nyakát, és megharapta. Vastag csuklóját megragadta hátulról, és a földre kényszerítette. Ekkor a szőke egy kétélű karddal hozta közelebbi barátságba, amiért az átszúrt bordája nem rajongott. Majd még egyszer, és vagy még tízszer. Fájdalmas kiáltások törtek fel a torkán minden egyes döfés után. Megérezte a fémes vér-az ő vérének- illatát. Ahogy távozott belőle az éltető folyadék, úgy ernyedt el ő is a földön. A feje belelógott a vértócsába, ami az ő sebeiből patakzott.

- Hozzátok ezt a rohadékot!– sziszegte a főnök. Ray érezte, hogy eltűnik alóla a talaj, majd hangos nyekkenéssel ért földet a SUV padlóján.