Negyedik fejezet

- A francba, a francba, a francba! Hogy lehettem ekkora idióta?! – dühöngött Astrid.
A kocsijában ült, és az otthona felé tartott, a hátsó ülésén több mint száz kiló izommal és csonttal ellátott férfival. Azt sem tudta, hogy hogyan sikerült bepasszíroznia a kis kocsijába, főleg, hogy simán verte a két métert. Letakarta a fickót fehér, orvosi lepedővel, felpakolta magát gézzel, fecskendőkkel, fertőtlenítőkkel, sóoldattal, a varráshoz szükséges tűkkel, cérnával, és kapcsokkal. És az is lehet, hogy a fickó halott. Annyi nyugtatót adott be neki, amennyi egy gorillát is leterített volna. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, de hát miért? Nem ő tartotta a pisztolyt a mellkasához, és fenyegette vele magát! De mégis… Lehet, hogy ki fog nyiffanni a pasi, mire elérnek a házához.
Astrid útközben megállt egy éjjelnappal nyitva tartó patikánál, fájdalomcsillapítót és antibiotikumot vett. Egész végig azért izgult, nehogy valaki felfedezze a pasast a kocsijában. Magát egy hosszú, alaktalan orvosi köpenybe bugyolálta, ezzel takarva el a vérfoltos estélyijét.
Amilyen gyorsan csak tudott hajtott a kocsival, hogy minél előbb otthon lehessen. Beállt a garázsába, lekapcsolta a világítást a kocsin, majd beüzemelte a szegényes szerszámos asztalon lévő, alig pislákoló asztali lámpát. Kikapta a kocsi anyósülésén lévő bőrtáskát, és ellenőrizte a férfi pulzusát. Még élt. Berohant a házba, fel az emeletre, a szobájába. Gyűlölte a gondolatot, hogy itt kell elszállásolni a fickót, de ez volt a legközelebbi szoba az emeleten, és ha csodák-csodájára sikerülne neki felcipelni a fickót a lépcsőn, akkor minden méter számít.
Lekapta az ágyneműt, tiszta törölközőkkel fedte be a lepedőt, aztán azt letakarta az orvosi vászonnal. Előkészített egy másik takarót, párnákat, majd kipakolta a ,,műtéthez” szükséges dolgokat az éjjeliszekrényre. Levetette a vérfoltos ruháját, farmert és kényelmes pamut felsőt vett, fel. Az ágy végére tett steril műtősruhát, a maszkot elfelejtette. Káromkodva visszatért a kocsijához, hogy bevigye a betegét, de a… férfi eltűnt. Körberohant a szűk helységben, majd meglátta a házba vezető árulkodó cseppeket. Berontott a házba, átvágtatott a konyhán, a nappali felé haladva megtorpant, majd nekirugaszkodott, hogy elkapja a férfit, aki épp ráesni készült a vajszínű szőnyegre. Csúnya halál lett volna a szőnyegnek…
- Hé-hé! – Elkapta a fickót, aki majd’ ledöntötte a padlóra. Erősen tartotta, próbálta a legkevesebb fájdalmat okozni. – Örültem volna, ha megvár ott, ahol hagytam… Nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan felébred.
- Beinjekciózott! – mondta vádló, elcsukló hangon Mr. Óriás.
- Maga pedig egy Berretát nyomott a mellkasomhoz, azt hiszem, egálban vagyunk –A másik nem is tagadta, mintha ez olyan átkozottul természetes lenne számára! - Hmm… Tud segíteni? Nem hiszem, hogy egyedül fel tudnám vinni az emeletre – támogatta a lépcső felé. Mr. Óriás amennyire csak tudott segített a lépcsőzésben, de még így is Astridra hárult a munka oroszlánrésze.
Bebotladoztak a szobába, a férfi nehezebb volt, mint gondolta. Az ereje egyre jobban fogyott, a lábai össze-összeakadtak. Szerencsésen elértek az ágyig, a nő szinte lelökte az ágyra a férfit. Sziszegve elterült a hozzá képest túl rövid ágyon, a lába lelógott róla. Hatalmas. Ez megfelelő jelző volt a férfire tekintve. Astrid egy szabóollóval elkezdte levágni a fekete pólót, középen elmetszette, majd a vállánál, és végül kihúzta alóla a véres ruhadarabot- a kabátját még a kocsiban eltávolította, mikor elindultak, most a csomagtartóban dekkolt. Szentséges szűz a mennyben, legalább húsz szúrás és vágás tarkította a tökéletesen kidolgozott felsőtestet! Szép, aranybarna bőrét alvadt vér borította. Hogy az a… Hogy lehet, hogy az előbb még majdnem elvérzett, most meg… Gyógyul. Mert akárhogy nézte a vágásokat, azok gyógyultak. Nem tűntek már olyan mélynek, mint amikor először nézte meg őket. Csak hát, még mindig ott volt a fertőzésveszély. És, ahogy elnézte a fickó arcát és kezét, sokáig feküdhetett a porban. Tekintette összetalálkozott Mr. Óriáséval, aki úgy bámult rá, mintha a lelkébe látna. Szemei homályosak voltak, még mindig a nyugtató hatása alatt lehetett.
- Keresek valami érzéstelenítőt, hogy össze tudjam ölteni, mindjárt visszajövök! – mondta, majd megindult az ajtó felé.
- Ne! Nem kell… Ébren akarok maradni! – nyögte. Poros arca eltorzult, ahogy megpróbált felkelni.
- Ne mozogjon! Már így is elég sérülést szerzett, nem kell még egy agyrázkódás is mellé! – visszalépett az ajtóból, és visszanyomta az ágyra a férfit. – És különben is, mit akart mondani azzal, hogy nem kell magának érzéstelenítő?! Hagyja ezt a macsó dumát, mert baromira megszívhatja. Kibaszottul fog fájni, ha nem vette volna észre az önérzetétől, amitől alig férek az ágy mellé, tele van sebekkel! Ki tudja, hogy milyen belső sérüléseket okozott már magának így is az örökös ugrálásával! – A férfi csak pislogni tudott. Nem szokott hozzá, hogy egy nő ilyen hangon beszéljen vele. De ez a kis barnahajú, szemüveges mitugrász doktornő, most oktatta ki másodjára, és… tetszett neki. Próbált elmosolyodni a nőn, az orvosán, de csak egy torz vicsorgásra futotta.
- Jó, nem mozdulok el innen, de nem kérek semmiféle nyugtatót, altatót, vagy érzéstelenítőt! – közölte. A nő kinyitotta a száját, látszott rajta, hogy ellenkezni akar, de aztán nem tette.
- Oké, maga tudja. Nem mondom el kétszer ugyanazt, ha elsőre nem fogta fel, akkor másodjára sem fog változni a véleménye.
Astrid felvette a zöld, steril ruhát, majd kitisztította a sebek környékét, és hozzálátott a varráshoz, aztán a sebek leragasztásához. A fickó becsületére legyen mondva, egy árva mukkot sem szólt. Keményen szorította az ágy támláját, száját beszívta. Tizenkilenc kés okozta vágást, szúrást öltött össze, az ujjai elgémberedtek a félórás munkától, a háta meg a görnyedéstől. Te jó ég, mikor volt már, hogy ennyi időt töltött volna öltögetéssel?! Nagyot sóhajtót, majd kinyújtózott. De a munka végeztével következő öröme nem tartott sokáig, ugyanis eddig nem vette észre, de a férfi lába is megsérült. Gondolkozás nélkül nyúlt az ollóért, és levágta róla a bőrnadrágot. Kihúzta a bőrövet, kigombolta a nadrágot, és kihúzta alóla. Sajnos, arra nem számított, hogy Mr. Óriás- akire egyre jobban illett ez a név- nem viselt a nadrág alatt semmit sem.



Ray fürkészően bámulta a lány kipirult arcát, aki szemérmetlenül bámulta a lábaközét. Arca még rózsásabb lett, mikor rájött, mit bámul annyira, és elkapta róla a tekintetét. Épp időben, különben igen kínos helyzetbe kerültek volna, mert úgy tűnik Ray hímvesszője nem szenvedett vérhiányban. A doki az ágyékára terített egy frottír törölközőt, majd a combján lévő sebre koncentrált. Ray nem tudta nem észrevenni az elkalandozott pillantásait a hölgyeménynek, ami igazán kedvére tett. Pedig egyáltalán nem volt az zsánere-, de ezek szerint, a gerjedő vesszőjének más volt az ízlése.
A dokinak barna, derékig érő, hullámos haja, és sápadt bőre volt. Törékenynek tűnt, bár bebizonyította az ellenkezőjét, mikor felcipelte az emeletre. Szív alakú arcát világos szeplők díszítették, ami inkább bájosnak nevezhető, mint szexinek. A szája telt, és piros volt, az egész nő jobban illett egy tizenkilencedik századi romantikus regénybe, mint a huszonegyedik századba. De a viharszürke szempár… Káprázatos volt-és nagyon is ismerős. Mintha látta volna már valahol… Végtelen tudást, okosságot, eleganciát, határozottságot, és most zavart tükrözött. A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy a nő a combjához ért, összerezzent, és felszisszent a behatoló tű váratlan támadására. A doki aggódva pillantott fel, és mintha káröröm suhant volna át az arcán. Gúnyosan elmosolyodott, majd a pillanatnyi szünet után, folytatta a munkáját.
- Jó, azt hiszem, végeztem! – mondta, majd az utolsó öltést is meghúzta, majd elvágta a cérnát.
Felállt, hozott egy szemetes zacskót, és belesöpörte a véres vattákat, tűket. Lehúzta karcsú kezéről a gumikesztyűt, és kibújt a zöld, amorf ruhából, és ezeket is belegyűrte a zacskóba. Felvette és másik pár kesztyűt, az orvosi táskájából előhúzott egy steril csomagolású fecskendőt, és egy üveg Demerol feliratú löttyöt. Felkarja egy részét letisztította alkoholos kendővel, majd felszívott az üveg tartalmából, de mielőtt beadhatta volna a Demerolt, Ray megfogta a karját:
- Mit akar beadni, azt hittem, tisztáztuk: nem kérek semmiféle gyógyszert!
- Fájdalomcsillapító, jót fog tenni. És különben is, magára fér egy pihentető alvás – Ray létkedve bámult a dokira, bármit csinálhat vele, ha most kiüti azzal a szerrel! – Nyugalom, nem fogom lepuffantani, vagy ilyesmi, az a maga reszortja.
- Nem lőttem volna le… - morogta. Sosem bántana egy nőt, főleg nem pont ezt a hölgyeményt.
- Helyes! – Beadta a fájdalomcsillapítót, majd eltűntette az újabb felhalmozódott hulladékot.
A nő kiment a szobából, és magával vitte a zsákot is. Ray megkönnyebbülve sóhajtott, majd elhelyezkedett a párnán. Sürgősen fel kellett volna hívnia valamelyik társát, nem maradhatott a nőnél. Hamarosan begyógyul a bőre, ami nála fél napnál nem telik többe, és akkor magyarázkodhat.
Jó ötlet volt a fájdalomcsillapító, gondolta magában. Teste elvesztett görcsös tartását, izmai ellazultak, arcán lévő fájdalmas ráncok kisimultak. Már épp az édes bódultság határán tartott, mikor a gyomra megmozdult, torkát keserű, maró epe öntötte el.
Szája elé kapta a kezét, mintha ez visszatarthatná az áradatot. A doki bent hagyta a szemetes zacskó hengert, Ray szabad kezével legörgetett, és letépett róla egy zacskót, szétnyitotta, és öklendezni kezdett. Úristen, mit adott be neki a nő?!
Kiadta magából a tömény italt, más nem jött, egész nap nem evett semmit. De a szervezete máshogy gondolta, tovább öklendezett, arca megfeszült, vöröslött, bőrét kiverte a verejték. Erősen zihált még akkor is, mikor túlesett a dolgon. A doktornő bejött a szobába, ijedség látszott őzikeszemeiben. Rayhez rohant, letette a magával hozott vizespoharat az asztalra.
- Mit csinált velem? – hörögte Ray, miközben a pohárért nyúlt. A nő szemében harag villant, tekintete elsötétült, mint a viharos ég.
- Csessze meg! Tudja, én macskákkal, kutyákkal, és egyéb kisállatokkal dolgozom, ritkán becsúszik egy-két aligátor is. Nem értek emberekhez! Bár, már elkéstem vele, de reklamálást nem fogadok el távozás után! – sziszegte a nő. Ray meglepetten nézett a törékeny, de annál nagyobb hangú nőcskére. Arca kipirosodott, szemei szikrákat szórtak. Úristen, de szexi, futott át a gondolat Ray agyán. De miért is gondol most erre?
- Még nem mentem el…
- Dehogynem, ki fogom dobni, ahogy lábra tud állni! És csak azért nem most, mert egyedül nem tudom lecipelni! – Elfintorodott, mintha bosszantaná a dolog, hogy nem bírja el a súlyát. Tipikusan annak a nőnek tűnt, aki mindent meg tud csinálni, bármit, amit akar, és tragédiának éli meg, amit meg nem tud. – Most pedig… Igya ezt meg! – nyújtotta felé a poharat. Jó ötletnek tűnt. – Oké. Most pedig, aludjon – mondta neki. Mintha le tudná hunyni a szemét is egy pillanatra, ha itt van mellette!
- Van férje? – kérdezte váratlanul. A szoba nőisen, de személytelenül volt berendezve, sehol egy kép gyerekről, férjről, kisállatról. Hideg színek uralkodtak a szobában, de mégis… Kicsit hasonlított az ő házára.
- Nincs – húzta fintorra telt ajkát. Látszott rajta, hogy azt akarta mondani ,,Van, egy kibaszott nagy, izomagyú a pasim, aki ha hazajön, még a szart is kiveri belőled”, de nem tette. – Vagyis… Velem lakik Pandora, a… - Isteni szikra villant Ray fejébe, rájött, hogy honnan olyan ismerős neki a nő. Az állatklinikáról, ahová Dante macskáját vitték! Eszébe jutott, hogy mit mondott Devina a dokiról.
- Leszbikus? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Egyből megbánta, hogy ezt kérdezte. A nő arcára kiült a megdöbbenés, és a harag.
- Tessék?! Hogy merészeli?! Elrabol…
- Ha szó szerint vesszük, akkor maga rabolt el… - morogta Ray az injekcióra gondolva.
- …és most a magánéletemben vájkál! Óriási pofa kell ehhez, barátom! De tudja mit? Elmehet a fenébe! És meggondoltam magam, most fog elmenni! – Ray mellé lépett, elkapta a karját, és próbálta lecibálni az ágyról. Sikertelenül. Szemében őrült düh lobogott, csokoládébarna sörénye előrehullott, és sátorként terült szét Ray és a doki arca körül.
Túl közel volt a nő. Túlságosan is. Testét körüllengte a finom, érzéki parfüm, ami csodálatos elegyet képzett a testéből áradó nőies illattal. Úristen! Iszonyat jó illata volt! A nyakához hajolt, arcát a vállgödrébe simította, és mélyen belélegezte az elegyet. Mennyei.



Astrid döbbenten figyelte a férfit, akivel az előbb még veszekedett, és aki leszbikusnak titulálta, most a nyakát szagolgatja. És nem is akárhogy! Lábai beleremegtek az érzéki dörgölőzésbe, mert ezt csak annak lehetett nevezni, olyan állati dolog volt ez. De minden bizonnyal a teste nem elborzadással konstatálta a mozdulatot, mint az agya. Halk, jóleső sóhaj hagyta el a száját, és már nem lecibálni akarta az ágyról a fickót, hanem ott akart vele maradni. Úristen, futott át az agyán, mit művel vele ez a férfi? De nem lökte el, vagy ellenkezett vele. Keze észrevétlenül siklott végig a karján, a nagy, izmoktól duzzadó karján, majd fel a széles vállán. Sötét, napbarnított egészséges bőre volt, és nem a testépítőktől megszokott barnító krémes, szoláriumozott változatban. Ilyenre csak a Nap képes. Bőre alatt feszültek az izmok, és egy csepp háj sem volt rajta. Színtiszta izom volt az egész férfi. A hátán halvány hegek látszódtak, volt rajta pár tetoválás. Hátulról a derekát kacskaringós, geometriai vonalak díszítették, vörös és arany színben, a vállán egy egyszerű csillag díszelgett, mindenféle cicoma nélkül. A jobb karjára szintén ezek a vonalak voltak varrva, amik külső szemlélőnek talán értelmetlen kuszaságnak tűnhetett, de Astridnak nem.
Úgy lökte el magától a fickót, mintha égetné.
Egy halhatatlan.
És, ahogy elnézte a lapockáján lévő vöröses csíkot, egy angyal.