Harmadik fejezet

- Hello!– Astrid ijedtében felugrott, mikor meghallotta a mély, karcos hangot a háta mögül. A szexis hanghoz egy igencsak szexis test is társult. Kérdezett valamit a férfi, de a nő csak bambán bámult, mint valami idióta. Becsukta a száját, majd enyhén megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a kábulatból.
- Tessék?
- Khm, azt kérdeztem, szabad ez a hely?– ismételte meg az idegen.
- Persze!– vágta rá azonnal. A kislány, akivel az est nagy részét töltötte, és együtt fedezték fel, hogy milyen finom az esküvői torta csokis pereccel, már rég elment az anyukájával. A férfi kihúzta a finomszövésű, fehér anyaggal behúzott széket, majd elhelyezkedett a lánnyal szemben.
- Mac vagyok, May bátyja– mutatkozott be.
- Hogy? Arról tudnék, elég régóta ismerem…– Nem utolsósorban már rég be is lettek volna mutatva egymásnak.
- Csak a féltestvére vagyok. Ha jól tudom, én már egyetemen voltam, amikor ti összebarátkoztatok.
- Ó! Lehetséges! – mosolygott Astrid.
Az este váratlan fordulattal zárult. Milyen jó, hogy nem maradt otthon Oprah-t nézni! Mac-kel igazán jól ki lehetett jönni. Eszméletlen hapsi volt. Chicagóban élt és dolgozott, mint építészmérnök, néha jött vissza New Orleansba, hogy meglátogassa a féltestvérét, Mayt. Figyelmes, kedves, humoros pasas. Olyan, amilyet bármelyik nő szívesen fogadna. Astridra mosolygott a szerencse. A sok jó tulajdonság mellett, elképesztően szexi is volt. Magas, kisportolt, barna haja, és hozzá akvamarin szemek. Sajnos, egyszer minden jónak vége szakad. A nő kapott egy hívást, miszerint betörtek az állatklinikára, ahol dolgozott. Remek, itt kellett hagynia ezt az isteni hapsit! Elnézést kért, majd beült az autójába, és a klinikához hajtott. Biztos, újabb drogos próbálkozott gyógyszert lopni…



Valahol a semmi közepén. Igen, ez pontosan illett Raymond testi és a földrajzi helyzetére. Összeroncsolt mellkasából dőlt a vér, minden egyes lélegzetvétellel nőtt a fájdalma. A lábára sem lehetett azt a kifejezés használni, tökéletes. Csodálta, hogy a vámpírok kibírták egy harapással, bár akkor sem érezte, hogy az a mocskos vérszívó állat megitta volna a vérét. Csak a legyengítésére szolgált a harapás. Aki ráküldte őket, nagyon rafinált lehetett. A legjobban voltak, annak ellenére, hogy Ray, egy pillanat alatt ártalmatlanná tette őket, sajnos, nem tartott sokáig. Még az a fickó is gyorsan összeszedte magát, akinek a nyakára tekeredett a fémlánc. A rohadékok kidobták az autóból, előtte elvették a mobilját, a fegyvereit- még a karmokat is. Hogy dögölnének meg!
Megpróbált felülni, de nem járt sikerrel. A fejét nehezen, de elfordította, valami támasztékot keresett. Szerencséjére, pont egy fákkal szegélyezett területen volt, és nem a mocsár mellett, ahol a New Orleans-i vadvilág már rég jóllakott volna belőle. Megmarkolt egy vastag, masszívnak tűnő ágat, tényleg szerencsés volt. Hörgések, szitkozódások kíséretében sikerült felállni. Csak remélni merte, hogy van a közelben egy ház, vagy valamilyen épület, ahol talál egy telefont. Sziszegve, vércsíkot húzva maga után, elindult északnak. A pár percnyi séta óráknak tűnt. Végül úgy tíz méterre meglátott egy ismerős épületet. Az állatklinikát, ahová Devinával jött el egyszer. Elért a klinikához, megkerülte, hátha nyitva hagytak valahol egy ablakot, ahol be tudna mászni. De nem. Az ablakokon keresztül jól látta, be volt riasztózva a helyiség. De meg kellett próbálni, itt biztos volt telefon. Lentebb húzta a bőrkabát ujját, majd betörte az üveget, és felhúzta a kis kallantyút rajta. Egyből meghallotta a csipogást, szóval sietnie kellett.


Astrid tíz perc alatt a klinikánál termett, az épülettől távolabb parkolt le. Nem látott semmi különöset, gyanította, hogy csak gyógyszerért tört be valaki, aztán gyorsan távozott is. Felhívta a riasztósokat, hogy már itt van, és majd ő lekapcsolja a szerkezetet. Sokszor történt már ilyen, és mindig pont vele. Négy férfival dolgozott itt, de mindig ő jött ilyen esetekben.
Kiszállt az autóból, óvatosan lépett a főbejárathoz, felkattintotta a lámpát, majd a kulccsal babrált. Nem látott semmi különöset, nyugalom honolt a klinikán. Az ilyenkor megszokott állati ugatásokat, nyávogásokat, rikácsolásokat sem hallotta. Szóval, aki betört, már le is lépett. Vagy az egyik páciens tört ki a kenneljéből.
Felszabadultan sietett az irodájához, ha már itt van, akkor elvégzi a papírmunkát. Az irodájában is felkapcsolta a lámpát, majd az asztalon lévő számítógépet is működésbe hozta. Egyszerű, fehér falú szoba volt, semmitmondó asztal, gyógyszeres szekrénnyel volt berendezve. Innen nyílt egy vizsgáló, ami a legmodernebb eszközökkel volt felszerelve, amire csak a kis betegeinek csak szüksége lehetett.
Nem volt üzenet az íróasztalán, email-e sem érkezett. Az üzenetrögzítőn sem hagytak üzenetet. Böngészte egy ideig az internetet, híreket olvasott, írt egy lényegre törő email-t Dr. Smith-nek, aki átvette a pácienseit a szabadsága ideje alatt.
Furcsa hang ütötte meg a fülét. Olyan, mint a… csoszogás. Lehet, hogy valamelyik doki elaludt az irodájában? Nem foglalkozott vele. De, aztán újra meghallotta. Mi a fene?
A gyógyszeres szekrényhez lépet, kihúzta az egyik kulccsal nyitható fiókot, kivett egy steril injekciós tűt, felszívott ezernyolcszáz milligramm állatnyugtatószert, majd ezzel felfegyverkezve kilépett a biztonságot nyújtó irodájából. Éles csattanást hallott a kennelek felől, mintha elesett volna valaki. Ahogy hátrafelé haladt a ketrecekhez, felkapcsolgatta a lámpákat, leemelte az U alakú pultról a vezeték nélküli telefont, majd folytatta az útját. Ez biztos, hogy nem az egyik doki kollégája…
A kezében tartott súlyos kulcscsomóval kinyitotta az ajtót, egyből nyúlt a kapcsolóért, de mikor felkattintotta azt, a lámpa csak élesen felvillant, majd semmi. Remek. Az állatok nyugtalanul járkált viszonylag nagy ketreceikben, de nem adtak ki semmiféle hangot. Elhaladt mellettük, majd megpillantott valamit a földön. Összehúzott szemöldökkel nyúlt a sötét folthoz, belemártotta a mutatóujját… Atyaég! Egy bazinagy vértócsa volt a makulátlan, fehér kövön! Zihálva mozdult az ajtó felé, de az éles csattanással bezárult.
- Nyugalom, Calebow, csak a huzat – nyugtatgatta magát. Lenyomta a kilincset, de semmi. A telefonra nézett, habozás nélkül tárcsázta a 911-et, de mikor a hívásindításra kapcsolt, az akku nem bírta tovább, felmondta a szolgálatot.
A sötétben tapogatózva eljutott a szoba túlsó végébe, az egyik ablak alatt üvegszilánkok hevertek, az ablakot betörték. A kicsi szilánkoktól vérpettyek vezettek az egyik sarokba, egyre nagyobb sugarú körben. Valaki volt a sarokban. Astrid tekintete a tisztítószerek, és felmosók tárolására szolgált kiugró részre irányult. Egy sötét test terült el a földön, félig ülő pózban. A lény tekintete a nőt mérte fel, szeme fehérje szinte világított a sötétben.
Astrid ijedten hátrált, míg a falba nem ütközött.
- Ó, te jóságos ég! – sikította.
- Kérem… ne… nem akarom bántani, ne féljen – nyögte végül az idegen férfi. Hiszen határozottan az volt, kezdve a hatalmas testétől, ami a földön folyt szét. Astrid az első sokk után átváltott ijedt nőből orvossá, közelebb ment a férfihoz.
- Sürgősen kórházba kell menni! – mondta ki végül a nyilvánvalót. – Sok vért vesztett… - A tekintete a hasán, és a mellkasán sorakozó mély sebekre irányult – A hasi sebei is erősen vérzenek. Hívom a mentőket! – Majd elindult az ajtó felé, hogy az irodájából tárcsázza őket.
- Ne! Nem… nem mehetek kórházba! – hörögte, majd megpróbált felkelni, sikertelenül. Felmorgott, kezét a hasára szorította.
- De nem maradhat így itt, el fog vérezni! – ellenkezett Astrid. Leguggolt a fickó mellé, hosszú ruhája belelógott az egyik vörös vértócsába.
- Akkor lásson el! – sziszegte. A nő felmorrant, nem fogadta jól, ha parancsokat osztogattak neki. Főleg nem, ha még ő tesz szívességet.
- Sajnálom, én nem értek hozzá, állatorvos vagyok! Ráadásul, az ajtó be van zárva – Ahogy ezt kimondta, az ajtó nyikorogni kezdett, majd a néma csöndet egy hangos kattanás törte meg. – Kérem, had hívjam ki a mentőket! – könyörgött a férfinak. Az csak megrázta a fejét. Astrid az ajtó felé pislogott, majd felé vetette magát. Még mielőtt elérhette volna, egy újabb kattogó hangot hallott, ami leginkább egy pisztoly kibiztosítására emlékeztette.
- Maradjon ott, ahol van! – A nő lassan megfordult, és szembetalálta magát a fickóval. Óriási volt, még így, kicsit meggörnyedve is.
- Jó, rendben.
- De nem itt. Reggel nyit a klinika, ugye?
- Mi? Mit képzel?! Nem akar kórházba menni, aztán még azt is megszabja, hol ,,lássam” el?! Elmehet a fenébe! – A férfi döbbenten pislogott, majd emlékeztette, hogy nála van az irányítás, gyengéden megbökte a nőt a 9 mm-esével. Astrid előkapta a fecskendőt, majd a férfi karjába döfte azt, teljes tartalmát a férfiba ürítve.
- Kurva! – sziszegte, majd elterült a földön, akárcsak egy krumpliszsák.