A gyerekek magasról tettek rá, mikor megpróbálta elaltatni őket. Mintha érezték volna, itt van az apukájuk, és ki kell használni minden percet, amit vele eltölthetnek. Nyugtalanul kapálóztak a férfi felé, aki nem győzte őket elvenni Astridtól.
- Mindig ilyenek? – kérdezte.
- Szörnyetegek általában, csak akkor angyalkák, amikor vendégeink vannak. Álszent banda!
- Ezt meg kell beszélnünk.
- Mint sok más mindent, de fáradt vagyok egy újabb vitatkozáshoz – mondta a nő.
- Holnap visszajövök.
- Rendben.
Letette az ágyába az alvó Christ, majd magához ölelte a többi babát.
- Egyedül is kitalálsz, ugye? – kérdezte félvállról Astrid.
- Igen.
- Jó éjszakát! – mondta, majd látványosan elfordult, figyelmét a csecsemőknek szentelte.
- Neked is – mormolta a férfi, majd eltűnt.
Astrid erőt vett magán, nem akart bőgni, az elmúlt hónapokban annyit itatta már az egereket… Erősnek kell lennie! A problémáival meg kell küzdenie, és nem elfutni előlük, el a kispárnájához, és telebőgni azt.
☆☆☆
Ray a garázs mögött hagyott motorjához ment, még mindig le volt állva. Gyerekei? Neki? Kétségtelenül az övéi voltak, sűrű, sötét haj, nagy kék szemek. Úgy, mint Cal és Phoebe.
Az, hogy gyereke született, megváltoztatott mindent. Így nem veheti el M’eliát, a babák megfogantatásával és születésével, a halhatatlanok törvénye szerint, Astrid hozzátartozik. Pont.
Az országúton száguldott végig, muszáj volt találkoznia valaki ismerőssel, egyedül nehéz volt felfognia a történéseket.
Egy motoros krimóhoz hajtott, ahol halhatatlanok tevékenykedtek. Remélte, hogy itt találja Luciant.
Így legyen ötöse a lottón, a fickó egy hátsó asztalnál kártyázott. Ahogy meglátta az arcát, elküldte a partnereit.
- Mi történt? – kérdezte.
- Ugyan, nehogy azt mondd, nem tudsz semmiről, ami bent történt a bázison!
- Alden nem kötötte az orrunkra, miért is verted péppé a fejét. Tényleg, miért is?
- Astrid miatt.
- Az emberi nő? Megérte? Ha visszamész, ami nem ajánlatos, szarrá fog verni, amiért megaláztad… – mondta Lucian.
- Nem érdekel. Eltitkolta, hogy mi is valójában Astrid – morogta. Ahogy visszagondolt arra, mennyi szenvedést is okozott neki az az angyal…. – Ezzel megpróbált belekényszeríteni egy házasságba.
- Komolyan? – nézett nagyot a démon.
- Ma elment a nőhöz.
- És miért vagy most itt? A pletykák szerint addig el sem engeded, míg háromszor magad alá nem gyűröd…
- Barátja van. És… Nemrég szült – Lucian fuldokolva köpte vissza a sörét, majd tovább köhécselve próbált megszólalni, sikertelenül. – Igen, az enyémek.
- Ó! – mondta nagy értelmesen. – Hát, barátom, sok sikert!
- Ezzel a feleségemnek tekintik.
- Bizony. Szóval, már nem kell aggódnod M’elia és a családja miatt, házasság nélkül jutottál feleséghez és utódokhoz. Mondd el a titkod, haver!
- Menj a farkad után.
- Ezt szoktam tenni, köszönöm.
- De ha ez nem lenne elég, Astrid családját azért űzték ki a mennyből, mert megölték az apámat.
- Wow! Ez… Hű! A francba is, ezt jól megcsináltad… És minderre egy nap alatt jöttél rá? A pszichiátered jól fog keresni veled…
- Menj a picsába! – morrant a férfira.
- Hé, cimbora, ne várj tőlem túl sokat, bennem van már jó pár üveggel.
- Nekünk nem árt meg az ital.
- De a tudat, minden fejben dől – kopogtatta meg a halántékát.
- A két füled között csak mosogatólé van, ott csak a mosogatószer márkája dőlhet el…
- Vicces vagy.
- Tudom. De tudod, hogy kinek van még ennél is jobb humora? – Lucian keserűen mosolyogva megrázta a fejét. – A Sorsnak.
☆☆☆
Másnap délután Astrid alvás nélkül, automatikusan végezte a reggeli teendőit. Gondolta, hogy nem fog túlságosan sokat aludni az éjszaka, azok után, hogy Ray, újra megjelent az életében. Legszívesebben összepakolt volna, és a gyerekekkel együtt Európába utazik.
De nem tehette.
Ezért visszatért a szokásos rutinba. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és a gondolatai nem azon járnak, hogy a babáit magával viszi a férfi. Mert megtehetné. Úgy, hogy soha többét nem látná őket, nem érezné az apró testüket az övé mellett, nem ölelhetné a kicsikéit.
Könnyek szöktek a szemébe.
Az angyaloknál bevált módszer az, ha embernek vagy más halhatatlannak csinálnak gyereket, fogják őket, és elszakítják őket az anyától. Egy fellengzős, beképzelt, sznob társaság az egész banda, és úgy gondolják, a gyereknevelésben náluk nincs jobb. Most félt, hogy ő is erre a sorsra jut.
Kopogtattak az ajtón, majd kulcscsörgést hallott. Amanda lépett a konyhába. Tegnap este sírva hívta fel, mit is kezdjen, hiszen az anyja is ismeri az angyalok szokásait. Ma elviszi magához a babákat, míg Astrid Rayjel megbeszéli, hogyan is tovább. Ha egyáltalán lesz ilyen.
- Kincsem, minden rendben? – lépett hozzá a nő, majd átölelte.
- Persze, csak… megijedtem.
- Elhiszem. Amikor a mi ajtónkon kopogtattak, és megjelentek azok a csuklyás alakok, én is azt hittem, elveszítelek.
- De nem így történt.
- És most sem fog megtörténni. Ray nem tűnik tipikusan olyannak, aki elvenné a gyerekeidet.
- Honnan tudod?! Talán ismered?
- Nem, kincsem, de téged, igen. Tudom, hogy csak olyan embereket engedsz közel magadhoz, akik megfelelnek az elvárásaidnak. És nem hiszem, hogy ezek az elvárások tartalmaznák a gyerekrablást – mosolyogta Amanda. Elvette Astrid kávéját, majd édesítőt adagolt bele, és felöntötte tejjel.
- Hát, ez tény, hogy nem tartozik az értékrendembe.
- Na látod! Akkor, még mindig tartasz tőle?
- Igen, ugyanis elfelejtetted, bukott angyalok vagyunk. Minket nem túlságosan szeretnek az angyalok…
- Te nagyon hülye vagy, édes lányom! Több mint kilenc hónapig úsztál az önsajnálat ragacsos szirupjában, nem bírsz a három gyermekeddel, és elutasítod a segítségét annak az embernek, aki a másik fele a gyermekeidnek. Óriási nagy ökör vagy.
- Anya, ezt nem értheted!
- De igenis, értem. Egy makacs teremtés vagy, méghozzá önző. Egy percig ne csak magadra gondolj, hanem a körülötted élőkre is. Elsősorban a gyermekeidre. Mit gondolsz, milyen lesz nekik apa nélkül felnőni? Vagy Nessára, Reenára és rám. Az elmúlt hónapokban azon kívül, hogy az önsajnálatodat hallgattuk, vigyáztunk rád, mit csináltunk? Tudod, mi is veled haltunk, mert szeretünk.
- Ezzel nem sokat segítesz. És különben is, randizom, sínen van az életem, mert a pasi tetszik nekem. Komolyra fordultak a dolgok.
- De ember, és a gyerekeid nem azok. Hidd el, ha Ray itt marad, és segít neked, könnyebb lesz minden. Csak gondold át, nem az ágyadba kell visszafogadnod.
- Anya!
- Most elmegyek, gondold át a dolgot, Reenáéknál leszünk! – mondta a nő, majd az összekészített csomaggal, Abbyvel kiment a kocsihoz. Astrid vitte utána a másik két csecsemőt, akik mélyen aludtak a babahordóban.
- Köszönöm, és nemcsak azt, hogy vigyázol rájuk, hanem azt is, hogy elviselsz, és szeretsz.
- Ó, kincsem, ez természetes, az anyád vagyok!
- Szeretlek!
Amanda kigurult a felhajtóról, majd eltűnt a hosszú, kanyargós úton. Lehet, hogy édesanyja szavai felkavarták, de mégis. Megnyugodott tőlük. Amanda mindig igazat mondott, ha nem a koráról volt szólt. Most is. Önző volt, nagyon önző a környezetéhez, azokhoz, akik szeretik őt, akik gondoskodnak róla.
Bement a házba, még volt egy adag mosnivalója, plusz a cumisüvegeket kellett kifőznie. Aztán összepakolni és takarítani. Bármikor beeshet Ray, szóval igyekeznie kell…
Betette a ruhákat a mosógépbe, majd elintézte a cumisüvegeket is. Elkezdte súrolni a gáztűzhelyt. Valami motoszkálást hallott. Megállt egy pillanatra, és fülelt. Semmi. Tovább takarított, és megint zörgést hallott a garázs felöl.
Lecsapta a szivacsot, megmosta a nedves kezét, majd a garázsba vezető ajtóhoz ment. Először nem találta el a villanykapcsolót, a vizes keze megcsúszott rajta, de aztán sikerült felkattintania. Kár volt. Egy halk sikoly tört fel belőle, amikor meglátta a helyet. A kocsiján vérnyomok éktelenkedtek, de a garázskapura is kijutott belőle. A földön tócsában gyűlt össze egy sötét alak körül. A testet is vér borította, de nem csak azt. Tollak. Véráztatta tollak feküdtek az alak körül. Úristen! Ray feküdt ott, szörcsögő hangot kiadva.
Astrid a nyöszörgő alakhoz rohant, aki hason feküdt. Szárnyai élettelenül, megcsonkítva, összekaszabolva lógott a hátán.
- Ray! Istennőm, mit történt veled? – De a férfi nem válaszolt.
Megpróbálta megmozdítani, hogy bevigye a házba, de az angyal fájón tiltakozott ellene. De mint utóbb Astrid felmérte a terepet, nem is tudta volna átvinni az ajtón a szárnyak miatt. Gyorsan hozott egy kendőt, ledörgölte az autót, majd kiált vele a garázsból, hogy több helye legyen. Visszament, lecsukta az ajtót, majd Ray mellé térdelt. Nem tudta, mitévő legyen, életében nem volt még dolga ilyen sérüléssel. A szárnyak plusz végtagként szolgáltak, tele voltak izmokkal, inakkal, amik szétroncsolva csüggtek a háton. A férfi arca is megviselt volt, tele volt horzsolásokkal, zúzódásokkal, úgy, mint a teste többi része.
Tanácstalanul ment vissza a konyhába, és hozott egy edénybe vizet és egy törölközőt. Az ilyen esetekben el kellett altatni a madarakat, ha jobb volt a helyzet, eltávolítani a sérült részt, majd egy intézetbe vagy állatkertbe beadni a madarat. De ezt most nem tehette. Orvosi kellékek híján, csupán letisztítani tudta, letörölni a vért, és vigyázni rá.
- Jól van, semmi baj – suttogta neki, majd hozzálátott a sérült terület letisztogatásához.
Sziasztok!
Mindenkinek nagyon köszönöm a komiját, sajnos, már megint nem tudok írni... Nem tudom, hogy mi lehet e gépemmel, mert másnál, ott működik. Nagyon hálás vagyok, hogy írtok nekem! Raven, üdvözöllek az oldalon, köszönöm, hogy csatlakoztál az olvasóim sorai közé ;)
Pusszi
Huszonharmadik fejezet
Posted in
2. könyv
- Mindent nagyon köszönök! – mondta Astrid a kocsiból kiszállva, Mac előtt állva. A férfi fölémagasodott, majdnem annyira, mint… Lényegtelen.
A mai volt az ötödik randevújuk, a kikötőben voltak, és a mólóról nézték a naplementét. Aztán elmentek Mac egyik haverjának a születésnapi partijára.
- Csodálatos volt az este – suttogta, mikor az ajkuk egyre jobban közeledett egymáséhoz. Az ajkuk összeért, és mintha villám csapott volna belé. A vére bizseregni kezdett az érintésre, a szíve hevesen dobogni kezdett. Épp belemelegedtek volna, mikor a háta mögül egy gunyoros hang megszólalt.
- Zavarok? – Úgy reppentek szét, mintha közéjük dobtak volna egy kaptárnyi méhet.
- Ray? – kérdezte bambán Astrid. Pislogott, mint aki szellemet látott.
- Nyugodtan folytassátok, én ráérek! – vonult hátrább.
- Astrid, minden rendben? – kérdezte Mac. – Ki ez a fickó?
- Hogy én? Nem is meséltél rólam, kedvesem?! Mondhatjuk, a férje…
- A homokos?
- Ezek szerint nem… Az, akivel még a ház tetejét is lerúgta szex közben.
- Ray, kérlek! – szűkítette össze a szemét a nő, mintha ezzel meg tudná fékezni a lejáratását. – Mac, nagyon sajnálom… Én, majd hívlak! – mondta a férfinak.
- Ha bármi lenne, – nézett az angyal felé – csak szólj.
- Köszönöm, jó éjszakát! – mondta.
- Viszlát! – csicseregte mögüle Ray.
Astrid megvárta, míg a másik férfi elhajt a kocsijával, aztán fordult az angyal felé.
- Mi a jó büdös francot képzelsz? – kiáltott rá.
- Mondjuk, visszajöttem a szárnyfosztott angyalkámhoz?
- Tessék? Te ittál? – kérdezte bambán. Nem értette ezt az egészet. Hogy került ide? És miért?
- Ennél józanabb még nem voltam, kedvesem. Azt hiszem, beszélnünk kell! – Ray mellélépett, és elkapta a könyökét, majd húzni kezdte a ház felé.
- Engedj el! – sivította a nő az ajtó előtt. Nem akart bemenni… A kicsikéi! Ha férfi megtudná, még a végén… elvenné tőle… - Nem akarok bemenni! – jelentette ki.
- Túl nagy csábítás lenne?
Astrid nem felelt.
- A francba, kislány, beszélnünk kell!
- Felőle kezdheted. De ne legyen hosszú, még sok dolgom van.
- Rendben – Hallgatás. – Ki a franc volt ez a ficsúr?
- Mégis mit vártál? Szomorkodjak és sírjam tele a párnámat? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Pontosan ezt tette.
- Legalább.
- Nem vagy pótolhatatlan – mormolta, és a mellkasán átfűzte a karjait. – És te? Mit keresel itt? Csak nem hiányoztam? Nem volt kin gyakorolnod a női pszichológiai elméleteidet?
- Alany az volt, csak nem olyan problémás, mint te!
- Ch! Figyelj, hacsak azért jöttél ide, mert szerettél volna egyet veszekedni, menj el. Nincs ehhez most türelmem.
- Nem fogok elmenni. Itt maradok, és elölről kezdjük az egészet.
- Honnan ez a magabiztosság?! És én? Már megbocsáss, de tökéletes életem van nélküled is… – A bejárati ajtó egyszer csak kinyílt, és Lola, a bébiszitter lépett ki rajta, kezében Abby kamillázta a külvilágot.
- Sajnálom, hogy megzavartam, senora (asszonyom), de chica (lány) már nagyon türelmetlen volt… – mondta bocsánatkérően.
- Semmi baj, Lola, köszönöm a munkáját, majd hívom, és jó éjszakát! – A táskájában kotorászott, majd bankjegyeket nyomott az asszony kezébe.
- Gracias (köszönöm), senora – hálálkodott, majd az apróságot áthelyezte a kezébe, és eltűnt.
Astrid bement a házba, már úgyis mindegy volt… Ray ledermedve bámulta Abigailt.
- Bejössz, vagy még ácsorogsz egy ideig?
- Miért nem szóltál?
- Miről? – kérdezte ártatlanul.
- Hogy terhes vagy, vagyis voltál… Miért nem hívtál?
- Azt hittem, tisztáztuk. Nem akarunk egymástól semmit sem.
- Csak te nem, mert egy jégszívű kurva vagy, aki magán kívül nem törődik mással!
- Tessék? – nézett szörnyülködve Astrid. – Hogy mit mondtál?
- Nem akarom elismételni.
- Hogy merészelsz ilyeneket a saját házamban mondani! Menj a francba! – morogta felé.
Abby panaszosan rázendített, olyan hangosan, hogy az emeleten lévő alvókat is felébresztette, akik szintén sírni kezdtek.
- Remek – dörmögte, majd Abbyt szorítva megfogott három kikészített üveget, és felsietett az emeletre. – Itt várj meg! – mondta Raynek, aki ledermedve állt a konyha közepén.
Astrid lelökte a cipőjét, majd berobbant a babaszobába, és a gyerekeit ellenőrizte. Panaszosan jajveszékeltek, és jobban rákapcsoltak, mikor a babahordókba tuszkolta őket. Cumisüveg került kettő szájába, Abbyt a lábával hintáztatta, míg rá nem került a sor.
- Mondtam, hogy várj meg odalent! – nézett hátra, egyenesen Rayre. – Vagy segíts… – Rábökött a kéztörlőre a pelenkázón, majd mikor tisztává varázsolta a férfi a kezét, odanyomta neki az egyik üveget.
- Hogy a csudába lettek ennyien?! – tette fel a költői kérdést Ray öt percnyi etetés után. A kanapén ült, és Bonniet etette.
- Sokat szorgoskodtunk – felelte Astrid.
- Ez még enyhe kifejezés…
- Nem akartam, hogy megtudd – mondta.
- Miért is? Nem vagyok egy gyerekevő típus.
- De elvihetted volna őket, ismerem a…
- A? A fajtámat? Nos, ha már ezt így megemlítetted, játszunk tiszta lapokkal. Mi. Vagy. Te!
Astrid szíve nagyot dobbant. A férfi tudta, mindent tudott róla. És ő is róla. Vajon csak az elmúlt hónapokban szerzett tudomást róla, vagy egész idő alatt ismerte a titkát?
A mai volt az ötödik randevújuk, a kikötőben voltak, és a mólóról nézték a naplementét. Aztán elmentek Mac egyik haverjának a születésnapi partijára.
- Csodálatos volt az este – suttogta, mikor az ajkuk egyre jobban közeledett egymáséhoz. Az ajkuk összeért, és mintha villám csapott volna belé. A vére bizseregni kezdett az érintésre, a szíve hevesen dobogni kezdett. Épp belemelegedtek volna, mikor a háta mögül egy gunyoros hang megszólalt.
- Zavarok? – Úgy reppentek szét, mintha közéjük dobtak volna egy kaptárnyi méhet.
- Ray? – kérdezte bambán Astrid. Pislogott, mint aki szellemet látott.
- Nyugodtan folytassátok, én ráérek! – vonult hátrább.
- Astrid, minden rendben? – kérdezte Mac. – Ki ez a fickó?
- Hogy én? Nem is meséltél rólam, kedvesem?! Mondhatjuk, a férje…
- A homokos?
- Ezek szerint nem… Az, akivel még a ház tetejét is lerúgta szex közben.
- Ray, kérlek! – szűkítette össze a szemét a nő, mintha ezzel meg tudná fékezni a lejáratását. – Mac, nagyon sajnálom… Én, majd hívlak! – mondta a férfinak.
- Ha bármi lenne, – nézett az angyal felé – csak szólj.
- Köszönöm, jó éjszakát! – mondta.
- Viszlát! – csicseregte mögüle Ray.
Astrid megvárta, míg a másik férfi elhajt a kocsijával, aztán fordult az angyal felé.
- Mi a jó büdös francot képzelsz? – kiáltott rá.
- Mondjuk, visszajöttem a szárnyfosztott angyalkámhoz?
- Tessék? Te ittál? – kérdezte bambán. Nem értette ezt az egészet. Hogy került ide? És miért?
- Ennél józanabb még nem voltam, kedvesem. Azt hiszem, beszélnünk kell! – Ray mellélépett, és elkapta a könyökét, majd húzni kezdte a ház felé.
- Engedj el! – sivította a nő az ajtó előtt. Nem akart bemenni… A kicsikéi! Ha férfi megtudná, még a végén… elvenné tőle… - Nem akarok bemenni! – jelentette ki.
- Túl nagy csábítás lenne?
Astrid nem felelt.
- A francba, kislány, beszélnünk kell!
- Felőle kezdheted. De ne legyen hosszú, még sok dolgom van.
- Rendben – Hallgatás. – Ki a franc volt ez a ficsúr?
- Mégis mit vártál? Szomorkodjak és sírjam tele a párnámat? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Pontosan ezt tette.
- Legalább.
- Nem vagy pótolhatatlan – mormolta, és a mellkasán átfűzte a karjait. – És te? Mit keresel itt? Csak nem hiányoztam? Nem volt kin gyakorolnod a női pszichológiai elméleteidet?
- Alany az volt, csak nem olyan problémás, mint te!
- Ch! Figyelj, hacsak azért jöttél ide, mert szerettél volna egyet veszekedni, menj el. Nincs ehhez most türelmem.
- Nem fogok elmenni. Itt maradok, és elölről kezdjük az egészet.
- Honnan ez a magabiztosság?! És én? Már megbocsáss, de tökéletes életem van nélküled is… – A bejárati ajtó egyszer csak kinyílt, és Lola, a bébiszitter lépett ki rajta, kezében Abby kamillázta a külvilágot.
- Sajnálom, hogy megzavartam, senora (asszonyom), de chica (lány) már nagyon türelmetlen volt… – mondta bocsánatkérően.
- Semmi baj, Lola, köszönöm a munkáját, majd hívom, és jó éjszakát! – A táskájában kotorászott, majd bankjegyeket nyomott az asszony kezébe.
- Gracias (köszönöm), senora – hálálkodott, majd az apróságot áthelyezte a kezébe, és eltűnt.
Astrid bement a házba, már úgyis mindegy volt… Ray ledermedve bámulta Abigailt.
- Bejössz, vagy még ácsorogsz egy ideig?
- Miért nem szóltál?
- Miről? – kérdezte ártatlanul.
- Hogy terhes vagy, vagyis voltál… Miért nem hívtál?
- Azt hittem, tisztáztuk. Nem akarunk egymástól semmit sem.
- Csak te nem, mert egy jégszívű kurva vagy, aki magán kívül nem törődik mással!
- Tessék? – nézett szörnyülködve Astrid. – Hogy mit mondtál?
- Nem akarom elismételni.
- Hogy merészelsz ilyeneket a saját házamban mondani! Menj a francba! – morogta felé.
Abby panaszosan rázendített, olyan hangosan, hogy az emeleten lévő alvókat is felébresztette, akik szintén sírni kezdtek.
- Remek – dörmögte, majd Abbyt szorítva megfogott három kikészített üveget, és felsietett az emeletre. – Itt várj meg! – mondta Raynek, aki ledermedve állt a konyha közepén.
Astrid lelökte a cipőjét, majd berobbant a babaszobába, és a gyerekeit ellenőrizte. Panaszosan jajveszékeltek, és jobban rákapcsoltak, mikor a babahordókba tuszkolta őket. Cumisüveg került kettő szájába, Abbyt a lábával hintáztatta, míg rá nem került a sor.
- Mondtam, hogy várj meg odalent! – nézett hátra, egyenesen Rayre. – Vagy segíts… – Rábökött a kéztörlőre a pelenkázón, majd mikor tisztává varázsolta a férfi a kezét, odanyomta neki az egyik üveget.
- Hogy a csudába lettek ennyien?! – tette fel a költői kérdést Ray öt percnyi etetés után. A kanapén ült, és Bonniet etette.
- Sokat szorgoskodtunk – felelte Astrid.
- Ez még enyhe kifejezés…
- Nem akartam, hogy megtudd – mondta.
- Miért is? Nem vagyok egy gyerekevő típus.
- De elvihetted volna őket, ismerem a…
- A? A fajtámat? Nos, ha már ezt így megemlítetted, játszunk tiszta lapokkal. Mi. Vagy. Te!
Astrid szíve nagyot dobbant. A férfi tudta, mindent tudott róla. És ő is róla. Vajon csak az elmúlt hónapokban szerzett tudomást róla, vagy egész idő alatt ismerte a titkát?
Huszonkettedik fejezet
Posted in
2. könyv
Silvia émelyegve arrábbtántorgott. Egyedül volt a sötétben egy szörnyeteggel. Egy pokolból szalajtott szörnyeteggel. Ahogy az az átok Agorosz bedobta őt ide, a Pusztító játszadozni kezdett vele.
Meg sem szólalt. A sötétből fürkészte az ijedségét, majd mikor már kezdte azt hinni, Agorosz becsapta, a semmiből előbukkant, és leteperte. Letépte a ruháit, majd… Összeharapta. Mindenhol. Végül megerőszakolta.
Azóta többször ivott belőle, a nyaka nem győzte a regenerálódást, a bőre égett. Meztelenül, alvadt vérrel borítva tántorgott az ajtóhoz.
Nem nyílt.
Könnyek szöktek a szemébe, hisztérikusan elkezdte csapkodni az ajtót, közben üvöltözött. A Pusztító mögérepült. Hatalmas angyalszárnyai voltak.
- Hová-hová? Elég volt már, szuka?!
- Kérem… – De a Pusztító nem figyelt rá.
Nyaka köré tekerte az öklét, karmos kezét a nyitott sebbe fúrta. A fájdalom majd’ megölte… Vér bugyogott a sebből, a szájából, a Pusztító lenyalta az álláról.
- Beteg állat! - hörögte, de a teremtmény csak felröhögött.
- Pedig azt hittem, szereted a fájdalmat, dhóro ( szem.megj. : ajándék-görög). Az enyém vagy, nem foglak elengedni.
☆☆☆
Astrid Abbyvel, Bonnie-val és Chrisszel együtt hagyta el a kórházat. Már két hónapja voltak otthon, és minden a feje tetejére állt. Csak a kórházban tűntek annyira jó, nyugodt babának, meg mikor vendég jött a házba. Amúgy szörnyetegek voltak, de Astrid nem bánta, legalább érezte, él.
Cumisüvegek tucatját fertőtlenítette, szemei majd’ leragadtak a fáradtságtól, éjjel csak két órát tudott aludni. Édesanyja a napja nagy részét itt töltötte, mégsem látszott meg a segítsége.
Tápszert készített, majd sorba állította az üvegeket. Gyűlölte, hogy nem tud szoptatni, az eszméletlenség következménye vagy a gyógyszerek okozták, és próbálta nem a saját hülye testére fogni... Pedig már úgy várta ezt a bensőséges időszakot!
Bonni felsírt. A csöppség az asztalon feküdt a babahordóban, apró karocskáit a magasba emelgette.
- Jól van, drágám, csak egy pillanat – Ellenőrizte az étel hőmérsékletét, majd a pici szájába nyomta az üveg műanyag végét.
- Anya? – kiáltott ki a konyhából, majd ki is kukucskált.
Amanda elnyúlva aludt a kanapén, a mellkasán Chris nyöszörgött. Elvette Bonnie-tól az üveget, majd a másik két babáért ment. Abby a hordozójában szunyókált, így legalább nem kellett bravúroznia az üvegekkel.
Christ a karjában tartotta, majd őt is betette a saját hordozójába, és megetette őket.
Az órájára pillantott.
Még fél órája volt a randevújáig, és még embert kellett faragnia magából.
Végzett az etetéssel, megböfiztette őket, majd pelenkát cserélt. Abby felébredt. Vele is eljátszotta ezt, majd a két alvó gyereket kiságyba tette, Abbyt pedig magával hurcolva öltözni kezdett. Rózsaszín selyemblúzt és hozzáillő, világos színű nadrágot húzott. Magas sarkúba bújt, majd a síró Abbyt egy kendő segítségével a mellkasához erősítette. Kifestette a szempilláját, a szájára szájfényt kent.
Rezegni kezdett a mobilja, amit kinyomott.
Mac neve villogott a kijelzőn, megérkezett.
Eltette a táskájába az iratait, a telefonját és a csipogót. Épp lekötötte magáról a csecsemőt, mikor a bosszús baba leböfizte a vadonatúj ingét.
- Ez direkt volt – nézett haragosan az angyali arcra. – Anya, fogd meg! – nyomta Amanda kezébe, majd felrohant és felvett egy másik blúzt. – Ne maradjatok fent sokáig, ha lehet, és az ágyukban aludjanak! Lefekvés előtt jár még tápszer, és ha közben felébrednének. Ezeket felírtam a hűtőre, nálam van a csipogóm és a telefonom is – hadarta.
- Drágám, én is anya vagyok, tudom, mit kell tennem – mosolygott Amanda. – Menj, érezd jól magad, mi el leszünk.
- Köszönöm! – Megpuszilta a nőt, majd a táskáját szorítva hagyta el a házat.
Nagy lépés lesz a mai…
Mac egy olasz étterembe vitte, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek, mint utóbb kiderült, a férfi gyakran megfordult itt. Hallgatva az édesanyjára, kikapcsolta a gondolatait, amik állandóan a babái körül forogtak, így nyugodtan tudta élvezni a férfi társaságát. Mac elbűvölő személység volt. Humoros, előzékeny és megértő. Ezek mellett eltörpültek a külsőségek, mint a magassága és az izmos felsőtest. De azok a kék szemek…
De egy gondolat nem hagyta nyugodni. Nincs korán ehhez az egészhez? Az agya azt mondta, de igen, korai még, de a szíve nemet mondott. Tetszett neki ez a férfi, normálisnak érezhette magát mellette, már amennyire egy bukott angyal annak érezheti magát.
☆☆☆
Június elején, két héttel az esküvő előtt, Ray Alden irodájában toporgott és várta az angyal érkezését.
Devina elültette a bogarat a fülében, készült elhalasztani az esküvőjét. Az okok egyszerűek, a szíve hevesen görcsölni kezdett, ahogy arra gondolt, más nőt kell elvennie, és nem Astridot. Más nőt kell az ágyába vinni. Más nőnek kell gyermekeket nemzenie…
Eddig akármennyire is próbálta elzárni a gondolatot, már nem tudta tagadni. Nem tud létezni Astrid nélkül.
De azért még megpróbálhatja, csak egy kis idő kell még, és nem rögtön rohanni a templomba.
Abbahagyta a mászkálást, és leült az íróasztallal szemben. Idegesen dobolt a térdén, mintha kamaszként az apjával akarná közölni, összetörte az autóját. De Alden mondta, bármikor meggondolhatja magát…
Az asztal melletti szemetesből egy mappa lógott ki. Ray érte nyúlt, ha már egyedül volt, miért is ne nézhetné meg?
Az akta elején fekete tintával egy név volt pingálva: Astrid Mareena Calebow.
Mi a franc?!
Fellapozta az elejét, és egyből kiszúrta a dőlten szedett két szót: bukott angyal. Aztán… A szülei ölték meg az apját!
Visszadobta a papírokat a szemetesbe, majd felpattant, pont, mikor az ajtó kinyílt.
Alden.
- Ray, mit szeretnél?
- Te rohadt szemétláda! – köpte felé, majd az öklét meglendítve behúzott egyet az angyalnak. Te tudtad, és mégse mondtad el! Hagytad volna, hogy…
- Ray, engedd, hogy megmagyarázzam…
- Pusztulj meg! – morogta felé, majd kirohant a szobából. A folyosón majdnem az összes Őrző ott volt, és kíváncsian lesték a fejleményeket. – Húzzatok innen! – morranta, majd elrobogott a kijárat felé.
Meg sem szólalt. A sötétből fürkészte az ijedségét, majd mikor már kezdte azt hinni, Agorosz becsapta, a semmiből előbukkant, és leteperte. Letépte a ruháit, majd… Összeharapta. Mindenhol. Végül megerőszakolta.
Azóta többször ivott belőle, a nyaka nem győzte a regenerálódást, a bőre égett. Meztelenül, alvadt vérrel borítva tántorgott az ajtóhoz.
Nem nyílt.
Könnyek szöktek a szemébe, hisztérikusan elkezdte csapkodni az ajtót, közben üvöltözött. A Pusztító mögérepült. Hatalmas angyalszárnyai voltak.
- Hová-hová? Elég volt már, szuka?!
- Kérem… – De a Pusztító nem figyelt rá.
Nyaka köré tekerte az öklét, karmos kezét a nyitott sebbe fúrta. A fájdalom majd’ megölte… Vér bugyogott a sebből, a szájából, a Pusztító lenyalta az álláról.
- Beteg állat! - hörögte, de a teremtmény csak felröhögött.
- Pedig azt hittem, szereted a fájdalmat, dhóro ( szem.megj. : ajándék-görög). Az enyém vagy, nem foglak elengedni.
☆☆☆
Astrid Abbyvel, Bonnie-val és Chrisszel együtt hagyta el a kórházat. Már két hónapja voltak otthon, és minden a feje tetejére állt. Csak a kórházban tűntek annyira jó, nyugodt babának, meg mikor vendég jött a házba. Amúgy szörnyetegek voltak, de Astrid nem bánta, legalább érezte, él.
Cumisüvegek tucatját fertőtlenítette, szemei majd’ leragadtak a fáradtságtól, éjjel csak két órát tudott aludni. Édesanyja a napja nagy részét itt töltötte, mégsem látszott meg a segítsége.
Tápszert készített, majd sorba állította az üvegeket. Gyűlölte, hogy nem tud szoptatni, az eszméletlenség következménye vagy a gyógyszerek okozták, és próbálta nem a saját hülye testére fogni... Pedig már úgy várta ezt a bensőséges időszakot!
Bonni felsírt. A csöppség az asztalon feküdt a babahordóban, apró karocskáit a magasba emelgette.
- Jól van, drágám, csak egy pillanat – Ellenőrizte az étel hőmérsékletét, majd a pici szájába nyomta az üveg műanyag végét.
- Anya? – kiáltott ki a konyhából, majd ki is kukucskált.
Amanda elnyúlva aludt a kanapén, a mellkasán Chris nyöszörgött. Elvette Bonnie-tól az üveget, majd a másik két babáért ment. Abby a hordozójában szunyókált, így legalább nem kellett bravúroznia az üvegekkel.
Christ a karjában tartotta, majd őt is betette a saját hordozójába, és megetette őket.
Az órájára pillantott.
Még fél órája volt a randevújáig, és még embert kellett faragnia magából.
Végzett az etetéssel, megböfiztette őket, majd pelenkát cserélt. Abby felébredt. Vele is eljátszotta ezt, majd a két alvó gyereket kiságyba tette, Abbyt pedig magával hurcolva öltözni kezdett. Rózsaszín selyemblúzt és hozzáillő, világos színű nadrágot húzott. Magas sarkúba bújt, majd a síró Abbyt egy kendő segítségével a mellkasához erősítette. Kifestette a szempilláját, a szájára szájfényt kent.
Rezegni kezdett a mobilja, amit kinyomott.
Mac neve villogott a kijelzőn, megérkezett.
Eltette a táskájába az iratait, a telefonját és a csipogót. Épp lekötötte magáról a csecsemőt, mikor a bosszús baba leböfizte a vadonatúj ingét.
- Ez direkt volt – nézett haragosan az angyali arcra. – Anya, fogd meg! – nyomta Amanda kezébe, majd felrohant és felvett egy másik blúzt. – Ne maradjatok fent sokáig, ha lehet, és az ágyukban aludjanak! Lefekvés előtt jár még tápszer, és ha közben felébrednének. Ezeket felírtam a hűtőre, nálam van a csipogóm és a telefonom is – hadarta.
- Drágám, én is anya vagyok, tudom, mit kell tennem – mosolygott Amanda. – Menj, érezd jól magad, mi el leszünk.
- Köszönöm! – Megpuszilta a nőt, majd a táskáját szorítva hagyta el a házat.
Nagy lépés lesz a mai…
Mac egy olasz étterembe vitte, ahol szívélyes fogadtatásban részesültek, mint utóbb kiderült, a férfi gyakran megfordult itt. Hallgatva az édesanyjára, kikapcsolta a gondolatait, amik állandóan a babái körül forogtak, így nyugodtan tudta élvezni a férfi társaságát. Mac elbűvölő személység volt. Humoros, előzékeny és megértő. Ezek mellett eltörpültek a külsőségek, mint a magassága és az izmos felsőtest. De azok a kék szemek…
De egy gondolat nem hagyta nyugodni. Nincs korán ehhez az egészhez? Az agya azt mondta, de igen, korai még, de a szíve nemet mondott. Tetszett neki ez a férfi, normálisnak érezhette magát mellette, már amennyire egy bukott angyal annak érezheti magát.
☆☆☆
Június elején, két héttel az esküvő előtt, Ray Alden irodájában toporgott és várta az angyal érkezését.
Devina elültette a bogarat a fülében, készült elhalasztani az esküvőjét. Az okok egyszerűek, a szíve hevesen görcsölni kezdett, ahogy arra gondolt, más nőt kell elvennie, és nem Astridot. Más nőt kell az ágyába vinni. Más nőnek kell gyermekeket nemzenie…
Eddig akármennyire is próbálta elzárni a gondolatot, már nem tudta tagadni. Nem tud létezni Astrid nélkül.
De azért még megpróbálhatja, csak egy kis idő kell még, és nem rögtön rohanni a templomba.
Abbahagyta a mászkálást, és leült az íróasztallal szemben. Idegesen dobolt a térdén, mintha kamaszként az apjával akarná közölni, összetörte az autóját. De Alden mondta, bármikor meggondolhatja magát…
Az asztal melletti szemetesből egy mappa lógott ki. Ray érte nyúlt, ha már egyedül volt, miért is ne nézhetné meg?
Az akta elején fekete tintával egy név volt pingálva: Astrid Mareena Calebow.
Mi a franc?!
Fellapozta az elejét, és egyből kiszúrta a dőlten szedett két szót: bukott angyal. Aztán… A szülei ölték meg az apját!
Visszadobta a papírokat a szemetesbe, majd felpattant, pont, mikor az ajtó kinyílt.
Alden.
- Ray, mit szeretnél?
- Te rohadt szemétláda! – köpte felé, majd az öklét meglendítve behúzott egyet az angyalnak. Te tudtad, és mégse mondtad el! Hagytad volna, hogy…
- Ray, engedd, hogy megmagyarázzam…
- Pusztulj meg! – morogta felé, majd kirohant a szobából. A folyosón majdnem az összes Őrző ott volt, és kíváncsian lesték a fejleményeket. – Húzzatok innen! – morranta, majd elrobogott a kijárat felé.
Huszonegyedik fejezet
Posted in
2. könyv
Ray hófehér szárnyait megfeszítve landolt a bázis tetején.
Ma nem volt sehová sem beosztva, inni menni sem volt kedve, a beszélgetés Devinával felzaklatta. Az a nő olyan, mintha az elevenébe látna. Látta a kimondatlan dolgokat is, amiket senkivel sem osztott meg, és utált vele ezekről beszélni.
Tulajdonképpen, újra nyílt seb lett a szívén, ahogy Astridra gondolt. Már olyan régen száműzte a fejéből, hogy ne fájjon, tovább tudjon menni, hiszen csak egy ember, de mindig ott élt a fejében az emléke. És az, hogy mekkora hibát is követ el most. Tényleg, miért nem kereste fel még eddig? Nem tudta. Vagyis sejtette, nem akarta bajba keverni a nőt, még több fájdalmat okozni neki. De hiányzott: az érintése, a hangja, az illata, a mosolya, a nyugalmas kis élete… Az egész hiányzott neki.
- Ray… – Alden mögötte állt. Észre sem vette.
- Igen?
- M’elia családja az esküvő időpontját szeretné tudni – Az a francos esküvő!
- Az időpontot? – nézett bambán.
- Igen, azt.
- Szentiván éjjele? Addig még mindkettőnknek van ideje…
- Bármikor meggondolhatod magad, tudom, hogy nem kedveled a családot. Nem is hibáztatlak, Adrik egy seggfej.
- Végre valamiben egyetértünk.
- Figyelj, tudom, hogy ez most nehéz neked.
- Egy frászt!
- De igen, én is voltam már a te helyedben. Le kellett mondanom valakiről, akit szerettem, hogy a vérvonalam megmaradjon. Mindenemet fel kellett áldoznom, de jól döntöttem.
- Ez nem sokat segít – mosolygott keserűen.
- Tudom, nekem sem segített, mikor ezeket mondták nekem, de tudod, hogy nem vagy egyedül.
- Remek. Most érezzem jobban magam?! Vannak még ilyen szívmelengető eszméid, vagy mehetek a dolgomra?
- Ez már hiányzott, menj!
- Viszlát, amigo!
☆☆☆
Éles, fülfájdító hang.
A kis hangocska szüntelenül pittyegett, nem hagyta abba.
Astrid megpróbált felülemelkedni a sötétségen, visszatérni a felszínre, de nem tudott. Emberek beszéltek hozzá, felismerte a hangjukat, Amanda, Reena és Nessa. Bíztatták őt, elfojtott hangon könyörögtek, jöjjön vissza közéjük. Megtette volna ezt külön kérés nélkül is, de nem tudott menekülni a fojtogató, fekete füstből. Behálózta. Elvágta a külvilágtól. A gyermekeitől. Az édes kicsikéjeitől.
A sötétben volt ideje gondolkodni. Elnevezte a gyermekeit. Az első kislánynak Abigail nevet választotta, a második Bonnie lett, és az egy szem fia, Christopher. Sírhatnékja támad, ahogy rájött, talán sohasem fogja látni őket. Örökre be lesz zárva ide, és csak az utolsó percek maradnak meg neki, mikor a szívével viaskodott.
Újra jöttek a hangok. Az édesanyja volt az.
- Kincsem, ébredj fel! Látogatóid jöttek – Hallotta Amanda hangját könnyek élezték. De mást is észlelt. Apró sóhajokat szusszantásokat… A gyermekei! – Mindenki csak rád vár, kincsem. Ébredj fel!
De nem tudott.
Ezek után még jobban belesüllyedt a sűrűségbe, és már a saját gondolatait sem észlelte.
Az öntudatlanság után, hasogató fejfájást észlelt. Lassan nyitotta ki a szemét, pillái makacsul összeragadtak, várta a semmit, a sötétséget, de helyette villódzó fények ugrándoztak a szeme előtt, majd lassan kitisztult a kép.
Egy szobában volt. Amanda a kanapén aludt, mellette Reena. Óvatosan megmozdította a fejét, de a feje fájón tiltakozott. Csövek lógtak ki a testéből, gépekhez voltak csatlakoztatva, amik sajgón jelezték az értékeket. Szóval megvan az a hang!
Megérezte a jelenlétüket. A babái balról aludtak mellette, a plexin keresztül jól látta a vörös kis testeket, az apró karszalagos kezeket… Az egyikőjük ébren volt. Bonnie. Érezte, hogy ő az. Vörös kezecskéjét a plexire tapasztotta, kék szemét mélyen az övébe fúrta.
- Hát szia, te drágaság! – köszöntötte, és ő is odanyomta a mutatóujját. – Hiányoztatok! – suttogta könnyektől botladozva. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha nem látja többet őket.
- Astrid! – Nessa sietett be az ajtón, kezében műanyag pohárral. – Annyira megijesztettél bennünket, szívem. Ne csinálj többször ilyet.
- Igyekszem – motyogta. – Mi történt?
- Eléggé összetett volt a dolog. Szülés közben több ér elpattant, túl sok vért vesztettél. Majd a légzésed, és végül a szíved egyszer csak, leállt. Dr. Green nem tudja az okát, alaposabban ki szeretne vizsgálni.
- Úristen! De ugye, a picikkel minden rendben? Nincs semmi bajuk?
- A lehető legjobb egészségnek örvendenek. Az egyest és a hármast kellett csak lélegeztetőre kapcsolni, de egy óra múlva már ők is rendben voltak. A véretek…
- Igen, erős. Meddig voltam eszméletlen?
- Négy napig. Ahogy lehetett, megkértük a nővért, hogy hozza melléd őket, hátha hamarabb magadhoz térsz.
- Ők segítettek. Hallottam mindent.
- Annyira aggódtunk! Féltettünk… – szipogta.
- Kincsem! – pattant fel Amanda. – Ó, drágaságom…
- Semmi baj, anya, már minden rendben!
Ma nem volt sehová sem beosztva, inni menni sem volt kedve, a beszélgetés Devinával felzaklatta. Az a nő olyan, mintha az elevenébe látna. Látta a kimondatlan dolgokat is, amiket senkivel sem osztott meg, és utált vele ezekről beszélni.
Tulajdonképpen, újra nyílt seb lett a szívén, ahogy Astridra gondolt. Már olyan régen száműzte a fejéből, hogy ne fájjon, tovább tudjon menni, hiszen csak egy ember, de mindig ott élt a fejében az emléke. És az, hogy mekkora hibát is követ el most. Tényleg, miért nem kereste fel még eddig? Nem tudta. Vagyis sejtette, nem akarta bajba keverni a nőt, még több fájdalmat okozni neki. De hiányzott: az érintése, a hangja, az illata, a mosolya, a nyugalmas kis élete… Az egész hiányzott neki.
- Ray… – Alden mögötte állt. Észre sem vette.
- Igen?
- M’elia családja az esküvő időpontját szeretné tudni – Az a francos esküvő!
- Az időpontot? – nézett bambán.
- Igen, azt.
- Szentiván éjjele? Addig még mindkettőnknek van ideje…
- Bármikor meggondolhatod magad, tudom, hogy nem kedveled a családot. Nem is hibáztatlak, Adrik egy seggfej.
- Végre valamiben egyetértünk.
- Figyelj, tudom, hogy ez most nehéz neked.
- Egy frászt!
- De igen, én is voltam már a te helyedben. Le kellett mondanom valakiről, akit szerettem, hogy a vérvonalam megmaradjon. Mindenemet fel kellett áldoznom, de jól döntöttem.
- Ez nem sokat segít – mosolygott keserűen.
- Tudom, nekem sem segített, mikor ezeket mondták nekem, de tudod, hogy nem vagy egyedül.
- Remek. Most érezzem jobban magam?! Vannak még ilyen szívmelengető eszméid, vagy mehetek a dolgomra?
- Ez már hiányzott, menj!
- Viszlát, amigo!
☆☆☆
Éles, fülfájdító hang.
A kis hangocska szüntelenül pittyegett, nem hagyta abba.
Astrid megpróbált felülemelkedni a sötétségen, visszatérni a felszínre, de nem tudott. Emberek beszéltek hozzá, felismerte a hangjukat, Amanda, Reena és Nessa. Bíztatták őt, elfojtott hangon könyörögtek, jöjjön vissza közéjük. Megtette volna ezt külön kérés nélkül is, de nem tudott menekülni a fojtogató, fekete füstből. Behálózta. Elvágta a külvilágtól. A gyermekeitől. Az édes kicsikéjeitől.
A sötétben volt ideje gondolkodni. Elnevezte a gyermekeit. Az első kislánynak Abigail nevet választotta, a második Bonnie lett, és az egy szem fia, Christopher. Sírhatnékja támad, ahogy rájött, talán sohasem fogja látni őket. Örökre be lesz zárva ide, és csak az utolsó percek maradnak meg neki, mikor a szívével viaskodott.
Újra jöttek a hangok. Az édesanyja volt az.
- Kincsem, ébredj fel! Látogatóid jöttek – Hallotta Amanda hangját könnyek élezték. De mást is észlelt. Apró sóhajokat szusszantásokat… A gyermekei! – Mindenki csak rád vár, kincsem. Ébredj fel!
De nem tudott.
Ezek után még jobban belesüllyedt a sűrűségbe, és már a saját gondolatait sem észlelte.
Az öntudatlanság után, hasogató fejfájást észlelt. Lassan nyitotta ki a szemét, pillái makacsul összeragadtak, várta a semmit, a sötétséget, de helyette villódzó fények ugrándoztak a szeme előtt, majd lassan kitisztult a kép.
Egy szobában volt. Amanda a kanapén aludt, mellette Reena. Óvatosan megmozdította a fejét, de a feje fájón tiltakozott. Csövek lógtak ki a testéből, gépekhez voltak csatlakoztatva, amik sajgón jelezték az értékeket. Szóval megvan az a hang!
Megérezte a jelenlétüket. A babái balról aludtak mellette, a plexin keresztül jól látta a vörös kis testeket, az apró karszalagos kezeket… Az egyikőjük ébren volt. Bonnie. Érezte, hogy ő az. Vörös kezecskéjét a plexire tapasztotta, kék szemét mélyen az övébe fúrta.
- Hát szia, te drágaság! – köszöntötte, és ő is odanyomta a mutatóujját. – Hiányoztatok! – suttogta könnyektől botladozva. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha nem látja többet őket.
- Astrid! – Nessa sietett be az ajtón, kezében műanyag pohárral. – Annyira megijesztettél bennünket, szívem. Ne csinálj többször ilyet.
- Igyekszem – motyogta. – Mi történt?
- Eléggé összetett volt a dolog. Szülés közben több ér elpattant, túl sok vért vesztettél. Majd a légzésed, és végül a szíved egyszer csak, leállt. Dr. Green nem tudja az okát, alaposabban ki szeretne vizsgálni.
- Úristen! De ugye, a picikkel minden rendben? Nincs semmi bajuk?
- A lehető legjobb egészségnek örvendenek. Az egyest és a hármast kellett csak lélegeztetőre kapcsolni, de egy óra múlva már ők is rendben voltak. A véretek…
- Igen, erős. Meddig voltam eszméletlen?
- Négy napig. Ahogy lehetett, megkértük a nővért, hogy hozza melléd őket, hátha hamarabb magadhoz térsz.
- Ők segítettek. Hallottam mindent.
- Annyira aggódtunk! Féltettünk… – szipogta.
- Kincsem! – pattant fel Amanda. – Ó, drágaságom…
- Semmi baj, anya, már minden rendben!
Huszadik fejezet
Posted in
2. könyv
Cal végigsprintelt a zöldellő gyepen, majdnem ledöntve a lábáról Lilithet, aki porcelántányérokkal közeledett a terasz felé. Na igen, a kisfiú nem szeretett megállni, még enni sem, két évesen annyi energiája volt, mint Tapsi Hapsinak. Dante a teraszról próbálta jobb belátásra téríteni a fiát, aki nem volt hajlandó szót fogadni, elrohant az istállók felé.
Devina letette a karjában alvó Phoebét, aki nyöszörögve fogadta az elválást. Annyira összenőttek, a terhesség és a szülés borzalmas volt ezzel az aprósággal, két hónappal korábban jött a világra, és nagyon megizzasztotta őt. Azóta el sem engedte. Mindig a közelében volt, főleg, hogy pont akkor költöztek a démonváros közelébe, mikor megérkezett a legújabb családtag. Két hete. Az picurka csecsemő olyan volt, mint a bátyja, sötét, dús haj, nagy kék szemek, mint általában a kisbabáknak. Angyali kis teremtés volt, ha nem alvásról volt szó.
Devina utálta a mostani házukat. Praktikusabb volt a védelem szempontjából, de rideg és hűvös. Ősi portrék néztek le rá a folyosókról, kísérteties volt az egész. Egyedül e gyerekszobákat kedvelte, ha tehette, itt töltötte minden szabad percét, együtt a gyerekeivel. Megértette, hogy fő a biztonság, és nem a luxus, amit ő fel is fogott szőke fejével, de egyszerűen gyűlölte ezt a kastélyt. Fojtogatta a gonosz…
Phoebe hüppögött, majd hangosan ordítani kezdett a mamája után.
Devina nagyot sóhajtva felvette a babát, majd a hintaszékbe ülve kioldotta a ruháját, és megetette.
Ezek a pillanatok voltak a kedvencei, mikor Phoebét etette, nézte cuppogó kislányát, édes babapofiját, hatalmas kék szemét, amit mindig az övébe fúrt ilyenkor. Devina mosolygott, szívét átjárta a boldogság. Megfeledkezett minden bajáról, Calra és Phoebére leselkedő veszélyekről.
Hintáztatta a magukat, hátha visszaalszik a kicsi, de ő hamarabb szunnyadt el.
☆☆☆
Ray miután beköszönt Célinnének a konyhába, megdögönyözte Calt, rohant az unokahúgához, hogy őt is üdvözölje, na és persze az új jövevényt. A szobaajtó résnyire nyitva volt, látta a hintaszék ringatózását. Halkan bekopogott.
Dev egyből megugrott, lelkiismeret-furdalás öntötte el, ahogy meglátta álmából felébresztett, a kialvatlan Devinát.
- Sajnálom – mondta bocsánatkérően.
- Semmi gond – mosolyogta. – Csak egy perc – mondta, és megigazította a ruháját. – Oké, jöhetsz.
Öt perccel később, Phoebét a karjában tartva ült a kanapén Ray, és nézte az apróság apró, alvó sóhajait. Gyönyörű csöppség volt.
- Rád hasonlítanak – jegyezte meg.
- Szerintem Dantéra, miért gondolod így?
- Te szoktál túl elhamarkodott lenni, mindketten hamarabb jöttek a vártnál – magyarázta.
- Ja – mosolygott Devina a hintaszékből. – Más vagy – jelentette ki.
- Úgy gondolod?
- Dante elmondta, hogy mi történt, annyira sajnálom!
- Hidd el, én is – mosolygott keserűen. – De így jobb, neki.
- De neked nem.
Hosszú hallgatás.
- Szereted őt, igaz? – Ray nem válaszolt. – Igaz. Akkor miért nem vagy most is vele? Ennyire azért nem lehetnek kegyetlenek az istenek…
- De mégis azok. Astrid ember, érted?
- Astrid? Az az Astrid, aki meggyógyította a macskát? – Ray bólintott.
- Engem is – Devina kérdőn tekintett rá. – Megtámadtak, és a sors fintoraként pont az ő klinikájára tévedtem be. Segített nekem – Nem tette hozzá, apró nyomást gyakorolva a nőre. – De túlléptem már ezen.
- Azt látom – mondta gúnyosan a lány. – Ha így néz ki egy ,,túlléptem már ezen” kategóriájú pasi, kíváncsi vagyok arra, amelyik szenved. Annyi szabályt áthágtál már életedben, ezt miért nem? Hiszen szereted…
- De nem a társam! – morogta. Phoebe mérgesen ráncolni kezdte a homlokát, és ökölbe szorította az apró kezét.
- Ó! Hát persze, ember…
- De nem azért jöttem, hogy ezt megtárgyaljuk, azt szerettem volna, ha te tudod meg elsőnek. Megnősülök.
- Tessék? – nézett döbbenten Dev. – A társad?
- Nem – mosolygott keserűen a férfi. – De egy bájos arisztokrata hölgy, aki tökéletes lesz feleségnek.
- Ezt már tudod? – kérdezte kétkedve Dev.
- Reménykedem.
- De nem érzel iránta semmit sem, igaz? – A férfi megrázta a fejét.
- Mennem kell – mondta, és átadta a babát. – Majd valamikor benézek.
- Megint egy gyerek után? Nem szeretnék újabb hónapokat várni rád… Tudod, hiányzol nekünk.
- Ti is nekem, de… sok a dolgom mostanában – Hazug!
- Értem. Akkor… Vigyázz magadra, és gyere hamar! – mondta Devina, és megölelte a férfit. – Szeretlek.
- Én is titeket – Elindult az ajtó felé.
- Ray, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket.
☆☆☆
- Nyomj, kedvesem! – hallotta Astrid dr. Green parancsát. – Mindjárt megvagyunk!
Két baba már kint volt, a nővérek elvitték őket, hogy megmérjék és megtisztítsák őket. Már két kislány büszke anyukája, és most, hamarosan a fia is meg fog születni. A doktornő szavának engedelmeskedve nyomott. Hangosan felsikított, majd’ szétszakadt odalent, és a szíve is őrült iramban zakatolt.
- Megvan – kiáltotta a doktornő. – Egészséges kisfiú – A pici hangos oázásba kezdett, ahogy megérkezett a hideg levegőre, vagy azért, mert elvált az édesanyjától. – Gyönyörű – mondta, Amanda is odalépett hozzájuk, és vizsgálgatta az unokáját. Astrid mindezt homályosan látta, látása elsötétült, a mellkasa megfeszült. Tüdejében bentragadt a levegő. Éles, sípoló hangot hallott valahonnan messziről, és az anyja és dr. Green kétségbeesett hangját.
Nem értette őket. Az üresség elviselhetetlen volt, sötétséget látott, végtelen sötétséget, majd semmit.
Mindent elvágtak.
Devina letette a karjában alvó Phoebét, aki nyöszörögve fogadta az elválást. Annyira összenőttek, a terhesség és a szülés borzalmas volt ezzel az aprósággal, két hónappal korábban jött a világra, és nagyon megizzasztotta őt. Azóta el sem engedte. Mindig a közelében volt, főleg, hogy pont akkor költöztek a démonváros közelébe, mikor megérkezett a legújabb családtag. Két hete. Az picurka csecsemő olyan volt, mint a bátyja, sötét, dús haj, nagy kék szemek, mint általában a kisbabáknak. Angyali kis teremtés volt, ha nem alvásról volt szó.
Devina utálta a mostani házukat. Praktikusabb volt a védelem szempontjából, de rideg és hűvös. Ősi portrék néztek le rá a folyosókról, kísérteties volt az egész. Egyedül e gyerekszobákat kedvelte, ha tehette, itt töltötte minden szabad percét, együtt a gyerekeivel. Megértette, hogy fő a biztonság, és nem a luxus, amit ő fel is fogott szőke fejével, de egyszerűen gyűlölte ezt a kastélyt. Fojtogatta a gonosz…
Phoebe hüppögött, majd hangosan ordítani kezdett a mamája után.
Devina nagyot sóhajtva felvette a babát, majd a hintaszékbe ülve kioldotta a ruháját, és megetette.
Ezek a pillanatok voltak a kedvencei, mikor Phoebét etette, nézte cuppogó kislányát, édes babapofiját, hatalmas kék szemét, amit mindig az övébe fúrt ilyenkor. Devina mosolygott, szívét átjárta a boldogság. Megfeledkezett minden bajáról, Calra és Phoebére leselkedő veszélyekről.
Hintáztatta a magukat, hátha visszaalszik a kicsi, de ő hamarabb szunnyadt el.
☆☆☆
Ray miután beköszönt Célinnének a konyhába, megdögönyözte Calt, rohant az unokahúgához, hogy őt is üdvözölje, na és persze az új jövevényt. A szobaajtó résnyire nyitva volt, látta a hintaszék ringatózását. Halkan bekopogott.
Dev egyből megugrott, lelkiismeret-furdalás öntötte el, ahogy meglátta álmából felébresztett, a kialvatlan Devinát.
- Sajnálom – mondta bocsánatkérően.
- Semmi gond – mosolyogta. – Csak egy perc – mondta, és megigazította a ruháját. – Oké, jöhetsz.
Öt perccel később, Phoebét a karjában tartva ült a kanapén Ray, és nézte az apróság apró, alvó sóhajait. Gyönyörű csöppség volt.
- Rád hasonlítanak – jegyezte meg.
- Szerintem Dantéra, miért gondolod így?
- Te szoktál túl elhamarkodott lenni, mindketten hamarabb jöttek a vártnál – magyarázta.
- Ja – mosolygott Devina a hintaszékből. – Más vagy – jelentette ki.
- Úgy gondolod?
- Dante elmondta, hogy mi történt, annyira sajnálom!
- Hidd el, én is – mosolygott keserűen. – De így jobb, neki.
- De neked nem.
Hosszú hallgatás.
- Szereted őt, igaz? – Ray nem válaszolt. – Igaz. Akkor miért nem vagy most is vele? Ennyire azért nem lehetnek kegyetlenek az istenek…
- De mégis azok. Astrid ember, érted?
- Astrid? Az az Astrid, aki meggyógyította a macskát? – Ray bólintott.
- Engem is – Devina kérdőn tekintett rá. – Megtámadtak, és a sors fintoraként pont az ő klinikájára tévedtem be. Segített nekem – Nem tette hozzá, apró nyomást gyakorolva a nőre. – De túlléptem már ezen.
- Azt látom – mondta gúnyosan a lány. – Ha így néz ki egy ,,túlléptem már ezen” kategóriájú pasi, kíváncsi vagyok arra, amelyik szenved. Annyi szabályt áthágtál már életedben, ezt miért nem? Hiszen szereted…
- De nem a társam! – morogta. Phoebe mérgesen ráncolni kezdte a homlokát, és ökölbe szorította az apró kezét.
- Ó! Hát persze, ember…
- De nem azért jöttem, hogy ezt megtárgyaljuk, azt szerettem volna, ha te tudod meg elsőnek. Megnősülök.
- Tessék? – nézett döbbenten Dev. – A társad?
- Nem – mosolygott keserűen a férfi. – De egy bájos arisztokrata hölgy, aki tökéletes lesz feleségnek.
- Ezt már tudod? – kérdezte kétkedve Dev.
- Reménykedem.
- De nem érzel iránta semmit sem, igaz? – A férfi megrázta a fejét.
- Mennem kell – mondta, és átadta a babát. – Majd valamikor benézek.
- Megint egy gyerek után? Nem szeretnék újabb hónapokat várni rád… Tudod, hiányzol nekünk.
- Ti is nekem, de… sok a dolgom mostanában – Hazug!
- Értem. Akkor… Vigyázz magadra, és gyere hamar! – mondta Devina, és megölelte a férfit. – Szeretlek.
- Én is titeket – Elindult az ajtó felé.
- Ray, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket.
☆☆☆
- Nyomj, kedvesem! – hallotta Astrid dr. Green parancsát. – Mindjárt megvagyunk!
Két baba már kint volt, a nővérek elvitték őket, hogy megmérjék és megtisztítsák őket. Már két kislány büszke anyukája, és most, hamarosan a fia is meg fog születni. A doktornő szavának engedelmeskedve nyomott. Hangosan felsikított, majd’ szétszakadt odalent, és a szíve is őrült iramban zakatolt.
- Megvan – kiáltotta a doktornő. – Egészséges kisfiú – A pici hangos oázásba kezdett, ahogy megérkezett a hideg levegőre, vagy azért, mert elvált az édesanyjától. – Gyönyörű – mondta, Amanda is odalépett hozzájuk, és vizsgálgatta az unokáját. Astrid mindezt homályosan látta, látása elsötétült, a mellkasa megfeszült. Tüdejében bentragadt a levegő. Éles, sípoló hangot hallott valahonnan messziről, és az anyja és dr. Green kétségbeesett hangját.
Nem értette őket. Az üresség elviselhetetlen volt, sötétséget látott, végtelen sötétséget, majd semmit.
Mindent elvágtak.
Tizenkilencedik fejezet
Posted in
2. könyv
Astrid nyugodtan, idegeskedés nélkül pakolgatott az utazótáskájába, átkozta a fejét, amiért eddig nem jutott eszébe összepakolni a kórháztúrára. Ruhákat, piperecikkeket, tett tematikusan, még most is nehéz volt elfeledkeznie a megszokott rigolyáiról, pedig épp itt volt már az ideje. Az oldalsórekeszbe tömködött egy magazint, netán unatkozna a vajúdás alatt…
Kész.
Minden fontosat bepakolt, a babák hazaszállításához szükséges dolgokat már az ajtóhoz készítette, hogy barátnői és édesanyja könnyen megtalálják.
- Azt hiszem, mindent eltettem – motyogta, majd a fürdőszobába ment átöltözni.
Egy sötétkék maxiruhába bújt, sarut húzott, a haját felkötötte, majd végignézett magán. Hát, a gigamamák közt Miss Amerikai is lehetne…
Még egyszer végigtekintett a szobán, hátha elfelejtett valamit, de nem. Mindent eltett. Megragadta a szövettáskát, lefelé menet becsukta az ablakokat, az ajtókat kinyitotta. Odalent leellenőrizte a tűzhelyet, el volt zárva. Bekapcsolta a riasztót, majd kocsiba ült, és Nessáékhoz hajtott.
A nyüzsgő, éjszakai élet megkezdődött, pedig még csak hat óra volt. Az éjszaka meleget és párát ígért, annyira fülledt volt az idő! Astrid leengedte az ablakokat, hogy egy kis friss levegő áramoljon az autóba. Nem sokat segített. Szerencséjére nem volt nagy forgalom, így gyorsan eljutott a barátnőihez, ahol a szokásos péntek esti kártyázást és Scrabbleözést tartották. A táskát az anyósülésen hagyta, majd a kulcsával, amennyire tehette, feliszkolt a lépcsősorozaton. George, a vízköpő, szokása szerint morcosan tekintett le rá, vicsorogva üdvözölte.
- Szépfiú, el kéne neked egy barátnő – tanácsolta Astrid, majd kopogtatást mellőzve nyitott be az udvarházba. – Hello! – kiáltotta az üres térbe.
- A konyhában vagyunk! – jött a gyenge válasz.
Astrid átverekedte magát a dobozokon, amik nem nagyon akarództak maguktól kicsomagolódni, majd a nappalin, át az étkezőn, a konyhába.
- Sziasztok! – huppant le egy kihúzott székre, zihált, mintha a maratont futotta volna le.
- Mi újság felétek? – kérdezte Ren, aki egy zöld zsákot rázott a kezében, keverte a betűket.
- Semmi különös, majd’ leszakad a hátam. Nálatok?
- Nessa a hírhedt csokis, karamellás, pekándiós sütijét készíti – mutatott a vörös hajú nőre, aki a pultnál mázolta a muffinokat.
Miután Nes is csatlakozott hozzájuk, megrakott tányérokkal, hozzákezdtek a játékhoz, közben jót beszélgettek.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ren. – Tyúkja 33 pontért?!
- Aki tud, az tud – somolygott a vörös.
- Csalás – mormogta Renie, majd elsötétült a tekintete. – A francba, Astrid!
- Mi van?
- Miért nem vagy már a kórházban? – Nessa értetlen arcára nézve, magyarázkodni kezdett. – Háromkor elfolyt a magzatvize.
- Hívd Amandát, addig kiállok a kocsival – mondta Nessa, és máris pattant.
- Hé, nyugalom. Még el sem kezdődtek a tolófájások, addig semmi értelme bemennem. Max, megindítják a szülést, amit nem szeretnék…
- Ikreket vársz, szivi, veszélyes is lehet – kezdte Ren, aki a mobilját nyomkodta.
- De…
- Indulás – jött vissza Nessa. – Hol van a táskád?
- A kocsimban.
- Kérem a kulcsokat – Astrid jó kislányosan, szemlesütve átadta a kért dolgot. – Kint várlak titeket.
- Annyira idióta vagy – morogta Ren, aki végzett az SMS megírásával. – Gyere – húzta maga után.
Egy órával később, túl jó pár vizsgálaton, Astrid mogorva fejjel ült a kórházi ágyon, és szidta a lányokat. Semmi sem történt. A fájások nem jelentkeztek még, de egyre jobban fel lett húzva. Kár volt elmennie ma, inkább maradt volna otthon, megoldotta volna ezt egyedül is.
De nem ez zavarta a legjobban. Az egy óra alatt két nőt hoztak be a szobába, ahol ő volt, és már mind a kettő megszült. Milyen titkuk lehet?
Évezredekkel később jelentkeztek a fájások. Vigyorogva tűrte őket, mindenki hülyének nézte, mazochista liba, mormolta Nessa. De a mosoly hamar eltűnt az arcáról, ahogy az összehúzódások egyre gyakoribbak lettek.
- Shhhh, nyugalom! – csitítgatta az őrjöngő Astridot Renie.
- Baszd meg, nem neked kell kitolnod három felhőkarcoló nagyságú kölyköt úgy, hogy körülötted mindenki hamarabb megszül, mint te! – kiáltotta vissza. Még szerencse, hogy már egyedül volt a kórteremben.
- Hé, itt hagyunk, ha nem csillapodsz – fenyegette Nes.
- Kincsem, próbálj meg lenyugodni, ez nem tesz jót az unokáimnak – mondta Amanda is.
- De akkor is, miért nem babáztam még le? Könyörgöm, kilenc órája elfolyt már a magzatvizem, és még semmi! Legalább egy baba…
Valamelyik lurkó magára vehette ezt a kijelentést, hamarosan Astrid is kigördült a szobából, utána Amanda, Nessa, és Reena. Az anyja végig szorította a kezét, és ment vele. Ő is ott lesz vele a szülés közben.
- Azt hiszem, nem akarok terhes lenni – mondta Nessa Reenának. – Ha én is ilyen hárpia lennék…
- Nyugalom, te nem leszel ilyen.
- Tessék?
- Semmi, semmi.
Astrid már alig hallotta a párbeszédet, nagyokat szusszantva várta dr. Greent. A doktornő pár perc múlva meg is érkezett, üdvözölte Amandát és őt, majd elment bemosakodni.
- Jól csinálom? – kérdezte Mandy a dokit.
- Igen, kedvesem, azt leszámítva, hogy fordítva tartod az arcán az oxigénmaszkot, de még lélegzik… – mondta nevetve, majd komolyra fordította a szót. – Akkor biztos úgy, ahogy megbeszéltük? – Astrid erőtlenül bólintott, majd aláfirkantotta a beleegyező nyilatkozatot.
Az utolsó konzultáción megegyeztek, nem kér semmiféle mesterséges beavatkozást, érzéstelenítést, altatást, és végső esetben lehet csak császározni, ha a babák élete veszélyben van. Minden percét át akarta élni, és ebben csak akadályozta volna a bódultság.
Nem félt. Az édesanyja ott volt vele, szorította a kezét és erőt adott neki.
Ez számított csak.
Kész.
Minden fontosat bepakolt, a babák hazaszállításához szükséges dolgokat már az ajtóhoz készítette, hogy barátnői és édesanyja könnyen megtalálják.
- Azt hiszem, mindent eltettem – motyogta, majd a fürdőszobába ment átöltözni.
Egy sötétkék maxiruhába bújt, sarut húzott, a haját felkötötte, majd végignézett magán. Hát, a gigamamák közt Miss Amerikai is lehetne…
Még egyszer végigtekintett a szobán, hátha elfelejtett valamit, de nem. Mindent eltett. Megragadta a szövettáskát, lefelé menet becsukta az ablakokat, az ajtókat kinyitotta. Odalent leellenőrizte a tűzhelyet, el volt zárva. Bekapcsolta a riasztót, majd kocsiba ült, és Nessáékhoz hajtott.
A nyüzsgő, éjszakai élet megkezdődött, pedig még csak hat óra volt. Az éjszaka meleget és párát ígért, annyira fülledt volt az idő! Astrid leengedte az ablakokat, hogy egy kis friss levegő áramoljon az autóba. Nem sokat segített. Szerencséjére nem volt nagy forgalom, így gyorsan eljutott a barátnőihez, ahol a szokásos péntek esti kártyázást és Scrabbleözést tartották. A táskát az anyósülésen hagyta, majd a kulcsával, amennyire tehette, feliszkolt a lépcsősorozaton. George, a vízköpő, szokása szerint morcosan tekintett le rá, vicsorogva üdvözölte.
- Szépfiú, el kéne neked egy barátnő – tanácsolta Astrid, majd kopogtatást mellőzve nyitott be az udvarházba. – Hello! – kiáltotta az üres térbe.
- A konyhában vagyunk! – jött a gyenge válasz.
Astrid átverekedte magát a dobozokon, amik nem nagyon akarództak maguktól kicsomagolódni, majd a nappalin, át az étkezőn, a konyhába.
- Sziasztok! – huppant le egy kihúzott székre, zihált, mintha a maratont futotta volna le.
- Mi újság felétek? – kérdezte Ren, aki egy zöld zsákot rázott a kezében, keverte a betűket.
- Semmi különös, majd’ leszakad a hátam. Nálatok?
- Nessa a hírhedt csokis, karamellás, pekándiós sütijét készíti – mutatott a vörös hajú nőre, aki a pultnál mázolta a muffinokat.
Miután Nes is csatlakozott hozzájuk, megrakott tányérokkal, hozzákezdtek a játékhoz, közben jót beszélgettek.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ren. – Tyúkja 33 pontért?!
- Aki tud, az tud – somolygott a vörös.
- Csalás – mormogta Renie, majd elsötétült a tekintete. – A francba, Astrid!
- Mi van?
- Miért nem vagy már a kórházban? – Nessa értetlen arcára nézve, magyarázkodni kezdett. – Háromkor elfolyt a magzatvize.
- Hívd Amandát, addig kiállok a kocsival – mondta Nessa, és máris pattant.
- Hé, nyugalom. Még el sem kezdődtek a tolófájások, addig semmi értelme bemennem. Max, megindítják a szülést, amit nem szeretnék…
- Ikreket vársz, szivi, veszélyes is lehet – kezdte Ren, aki a mobilját nyomkodta.
- De…
- Indulás – jött vissza Nessa. – Hol van a táskád?
- A kocsimban.
- Kérem a kulcsokat – Astrid jó kislányosan, szemlesütve átadta a kért dolgot. – Kint várlak titeket.
- Annyira idióta vagy – morogta Ren, aki végzett az SMS megírásával. – Gyere – húzta maga után.
Egy órával később, túl jó pár vizsgálaton, Astrid mogorva fejjel ült a kórházi ágyon, és szidta a lányokat. Semmi sem történt. A fájások nem jelentkeztek még, de egyre jobban fel lett húzva. Kár volt elmennie ma, inkább maradt volna otthon, megoldotta volna ezt egyedül is.
De nem ez zavarta a legjobban. Az egy óra alatt két nőt hoztak be a szobába, ahol ő volt, és már mind a kettő megszült. Milyen titkuk lehet?
Évezredekkel később jelentkeztek a fájások. Vigyorogva tűrte őket, mindenki hülyének nézte, mazochista liba, mormolta Nessa. De a mosoly hamar eltűnt az arcáról, ahogy az összehúzódások egyre gyakoribbak lettek.
- Shhhh, nyugalom! – csitítgatta az őrjöngő Astridot Renie.
- Baszd meg, nem neked kell kitolnod három felhőkarcoló nagyságú kölyköt úgy, hogy körülötted mindenki hamarabb megszül, mint te! – kiáltotta vissza. Még szerencse, hogy már egyedül volt a kórteremben.
- Hé, itt hagyunk, ha nem csillapodsz – fenyegette Nes.
- Kincsem, próbálj meg lenyugodni, ez nem tesz jót az unokáimnak – mondta Amanda is.
- De akkor is, miért nem babáztam még le? Könyörgöm, kilenc órája elfolyt már a magzatvizem, és még semmi! Legalább egy baba…
Valamelyik lurkó magára vehette ezt a kijelentést, hamarosan Astrid is kigördült a szobából, utána Amanda, Nessa, és Reena. Az anyja végig szorította a kezét, és ment vele. Ő is ott lesz vele a szülés közben.
- Azt hiszem, nem akarok terhes lenni – mondta Nessa Reenának. – Ha én is ilyen hárpia lennék…
- Nyugalom, te nem leszel ilyen.
- Tessék?
- Semmi, semmi.
Astrid már alig hallotta a párbeszédet, nagyokat szusszantva várta dr. Greent. A doktornő pár perc múlva meg is érkezett, üdvözölte Amandát és őt, majd elment bemosakodni.
- Jól csinálom? – kérdezte Mandy a dokit.
- Igen, kedvesem, azt leszámítva, hogy fordítva tartod az arcán az oxigénmaszkot, de még lélegzik… – mondta nevetve, majd komolyra fordította a szót. – Akkor biztos úgy, ahogy megbeszéltük? – Astrid erőtlenül bólintott, majd aláfirkantotta a beleegyező nyilatkozatot.
Az utolsó konzultáción megegyeztek, nem kér semmiféle mesterséges beavatkozást, érzéstelenítést, altatást, és végső esetben lehet csak császározni, ha a babák élete veszélyben van. Minden percét át akarta élni, és ebben csak akadályozta volna a bódultság.
Nem félt. Az édesanyja ott volt vele, szorította a kezét és erőt adott neki.
Ez számított csak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
