8. EGÉSZ!!!

Sziasztok! Meghoztam az egész fejezetet :) Szerda körül várható a következő friss, ha minden a tervek szerint halad.
Jó olvasást hozzá! ;)



Másnap délelőtt ismét a könyvtár-dolgozószobában voltam, de most Kinley MacGregor helyett a Feljegyzések a halhatatlanokról régi, elsárgult lapjait lapozgattam. Lucianhez intézett kérdésemre kerestem a választ. Szerencsére most könnyebben megtaláltam a könyvet, mint először. Csak Dante asztalát kellett felforgatnom érte. Belesüppedtem az egyik kényelmes, bőrrel bevont fotelbe, az olvasószemüveget az orromra csúsztattam és kerestem a megfelelő bejegyzést. Nehéz volt, hisz a régies kézírás néhol már megfakult, elmaszatolódott, de megtaláltam.

Démonok: a halhatatlanok egyik faja. Erős manipuláló képességük van. Látják és meg tudják változtatni a leghőbb vágyakat. Képesek kiolvasni az elméből a félelmeket, aztán felhasználják az információt az illető ellen. Olvasnak a gondolatokban, sajátjukat ki tudják vetíteni mások fejébe. Ellenségeik az angyaloknak, de fajon belül is háborúznak.

Okéééé! Nos, egyszer ezt még számon kérem Lucianen! Ne kutasson a fejemben! De a legjobban magamra voltam mérges, hogy bizonyos szexuális eredetű vágyaim ennyire kínozzanak, és így leégetni magam! Hogy pont ez legyen a leghőbb vágyam?! Te jó ég!
Bosszúsan lesöpörtem az ölemből a könyvet, ami hangos puffanással zuttyant a padlóra. Felpattantam.

- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, és a zakatoló szívemhez kaptam. - Jól vagy?– kérdezte Dante.
- Prímán!– morogtam.
- Zaklatottnak tűnsz, mi történt?– faggatózott, miközben leült a nagy monstrum asztal mögé.
- Remek megfigyelés… Hagyjuk!– megindultam az ajtó felé, majd mégis visszafordultam. – Tudod mit?! Nem, ne hagyjuk! Elegem van belőletek!
- Miért is?– kérdezte kíváncsian, és próbált nem mosolyogni a kirohanásomon. Szája széle rángatózott az elfojtott mosolytól.
- Abból, hogy nem mondasz el semmit sem! Mindent utólag kell megtudnom, és emiatt hülyét csinálok magamból. És Céline…
- Ahogy látom nem csak engem sikerül felhúznia…. – vetette közbe.
- Nem! Engem is, nem is kicsit!– Dühösen huppantam le az íróasztal előtti székbe. Karomat összefűztem magam előtt, és a tolltartóköcsögöt bámultam, hogy ne kelljen Dantéra néznem. – Először is jött azzal, hogy megfenyegetett, aztán az, hogy letámadtalak MIATTA, mert nem csináltam volna magamtól ilyet, de… az ő hibája is kész. És azóta állandóan azon rágom magam, hisz nem szívesen, de bevallom igazán jó volt, de azóta Lucian le sem száll rólam. Ráadásul használta rajtam a démoni hókuszpókuszait is!– hadartam. Nem tudom mennyit fogott fel az elhangzottakból. A csend kezdett hosszúra nyúlni, én pedig nem mertem megszólalni, sem felnézni rá.
- Devina, ki akarsz szállni?– kérdezte végül. Döbbentem kaptam fel a fejemet. Arcán nem látszódott semmi, de a bal keze görcsösen szorított egy tollat, ami alig bírta már elviselni a megterheltetést.
- Kiszállni?! Nem, azt hiszem, nem… Megszerettem ezt a helyet. És, ha jól gondolom, nem engednél el– mosolyogtam keserűen.
- Soha!– Olyan birtokló hangsúllyal mondta ezt az egyszerű szót, hogy egyik felem értetlenül ráncolta a homlokát, a másik meg örömtáncot lejtett. Meglepetésemre elmosolyodtam.
- Gondoltam. De, mint mondtam, nem is szeretnék már elmenni. Mit csinálnék most már? A régi életembe már nem hiszem, hogy vissza tudnék illeszkedni. Szóval marad ez. Ráadásul még halhatok mártírhalált is! Ami régi Devinának csak egy magas sarkúban sikerült volna a kifutón– próbáltam viccelődni, de Dante nem vette a lapot. Inkább másfelé terelte a témát.
- Mit csinált Lucian?– kérdezte.
- Hm, biztos tudni akarod?– kérdeztem incselkedve.
- Nem. Ha akarod, beszélhetek vele…
- Nem, nem kell. Jól tolerálom, és azt hiszem, kezdi feladni.
- Azt te csak hiszed!
- Miért is? Rám elég lelombozóan hatna, ha nem viszonoznák a közeledésemet– vetettem közbe.
- Igen, de ő nem azért csinálja, amiért te gondolod– magyarázta. – Még régen, az átváltozásunk után egyezséget kötöttünk: ha valamelyikünknek lesz egy ,,komolyabb” kapcsolata, akkor próbára tesszük a hölgyet. Szóval, ne is számíts arra, hogy egyhamar befejezi.
- De ugye tudod, hogy mindig nem lesz a válaszom?!
- Igen, ebben biztos voltam– válaszolta magabiztosan, majd rám villantotta csábos, kisfiús mosolyát. Felhorkantottam.
- Miért is? Ennyire kiismertél? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor?– kíváncsiskodtam, és észre sem vettem, hogy a válaszára várva előredőltem, egyre közelebb és közelebb.
- Ellenállhatatlan vagyok– válaszolta egyszerűen. Kirobbant belőlem a nevetés.


***
- Céline!– huppantam le mellé egy székre a konyhában.
- Igen?– nézett rám mosolyogva, miközben egy katalógust lapozgatott.
- Hmmm, szeretnék egy kis felvilágosítást kérni…
- Te jó ég, mondd, hogy nem nekem kell felvilágosítanom téged!– kapott ijedten a szívéhez. Kezéből kiesett a vastag újság, amiben virágdekorációk készítéséről voltak képek.
- Nem!– elpirosodtam. – Ha engednéd, hogy végigmondjam, nagyon örülnék, és egyikünket se hoznád zavarba.
- Hál’ Istennek! Tudod, Lillel, már átestem ezen, és nem volt egyszerű…– újra közbekotyogott.
- Céline! Akadj már le a témáról! És nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő közt a nászéjszakán! És különben is, az esküvőről lenne szó.
- Remek!– Arcába újra visszatért a szín, szeme csillogott az izgatottságtól. – Miről szeretnél tudni?
- Hát, igazából én az egészről nem tudok semmit sem… – vallottam be.
- Óóó! Akkor menjünk be a szobámba, jó?– megragadta a karomat, és a szobája felé vezetett. Még sosem jártam a ,,privát szigetén”– ahogy egyszer ő nevezte.
A második emeleten volt a szoba, az ajtón egy hatalmas tábla hirdette: Itt lakik a házisárkány, nem harap, de a gazdája igen! Belépni TILOS! Mintha a kamaszkori szobaajtóm lenne…
- Várj egy percet– mondta, majd besurrant a helységbe, és rám csapta az ajtót. Egy perc múlva megjelent, és beinvitált.

A szoba eltért a megszokottól, itt nem voltak Tiffany dolgok, sem kínai vázák. Az egész olyan ,,török szultán háreme” beütést keltett. Füstölő illata érződött a levegőben, félhomály fogadott az érdekes szobában. A szoba közepén egy óriási matrac volt, tele mindenféle színű szövettel. Nagy gyöngyökkel hímzett, rojtos párnák voltak a közepén, fölötte áttetsző piros és narancssárga selyem omlott le a plafonról. A szobának nem volt ablaka. Helyette festve volt egy csodálatos arab táj. Asztal sem volt, a kandallóban fa volt, és mellette… kávé, és egyéb fűszeres illatú bogyók. De a legfurcsább dolog az ágytól pár méterre lévő jakuzzinak tűnő, földbe süllyesztett kád volt. Körbe volt rakva gyertyákkal és füstölőkkel. Két bronztál volt előtte, az egyikben valami folyadék, talán tusfürdő, lehetett, a másikban virágszirmok. Egy paraván volt mellette, összecsukva. Két ajtó nyílt a szobából, az egyik félig nyitva volt, egy szaténruha lógott az ajtóról. A másik helység a fürdőszoba volt, ahol nyitva maradt az ajtó.

- Hűűű, a mindenit!– szakadt ki belőlem. Körbefordultam a szobában egyszer, kétszer, háromszor.
- Nos, akkor kezdeném– megfogta a kezemet és az ágyához vezetett, ami ezek szerint a kanapé szerepét is betöltötte. – Egy kicsit füllentettem, nem lesz semmiféle rokonság. Az esküvőn egyedül az Őrzők és mi leszünk ott, itt. Egyedül Sterlingnek van párja, ő lesz még itt, és Garrett lánya, a félvér Déneira. Szegény drágámnak meghalt az édesanyja, mikor született, tíz évvel ezelőtt. Senki ki nem nézné a macsó vérfarkasból, hogy szerető, védelmező apuka!– nevetett. – A vendégekről azt hiszem ennyi. A lezajlása… A csini, piros rucidban betipegsz a szalonba,- ami természetesen fel lesz díszítve a kezem által. Az Orákulum fog összeadni Titeket. Egy csomó, számunkra értelmetlen zagyvaságot fog mormolni, aztán megvágja a tenyereteket, amit aztán összedörzsöltök. Ezzel kötitek egymáshoz magatokat. Különleges gyógynövényekből készült füstölőt fog égetni, ami a gyermekáldást segíti elő. Még egyszer elmormolja az imákat, és vége. Nagyjából ennyi. Hmmm, a végén szokott lenni egy ,,buli” , de ettől most eltekintünk, hisz gyorsan a tettek mezejére kell lépnetek. Azt hiszem ez után már tudod, hogy mi következik…
- Aha, van egy kis sejtésem. Ő, nos, köszönöm, Céline!
- Mondanám, hogy máskor is, de…
- Igen, értem! Azt hiszem hagylak, biztos nagyon sok dolgod van még– Feltápászkodtam a puha ,,ágyból”, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Várj!– mondta, majd felpattant, és a gardróbba sietett. Pár perc múlva újra előbukkant, a kezében egy bársonydobozzal. – Ez tiéd!– a kezembe nyomta a dobozt, és várta a reakciómat. Felpattintottam a tetejét, ééés… Egy gyűrű. Egy nagyon-nagyon szép gyűrű. De várjunk csak! Ezt nem a vőlegénynek kellett volna odaadnia?!
- Céline, ezt nem az unokádnak kellett volna csinálnia?– kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Hagyományok drágám… Ez még az enyém volt, én adtam a lányomnak, Marissának, az esküvője előtt. Nálunk ez a szokás, hogy az anyák adják a lányuknak a gyűrűt, tudod?
- Óóó, értem. Nagyon szép, köszönöm– mondtam meghatódva.
- Felpróbálod? Még tudunk állítani a méretén, ha kell…– Kivettem a bársonydobozból a pici ékszert. Ez volt a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Egyszerű akvamarin követ foglalt körbe, talán, platina? Felhúztam az ujjamra, és a gyűrű tökéletes volt. Nem kellett semmit sem változtatni rajta.
- Tökéletes!– suttogtam áhítattal, miközben a gardróbból kiszűrődő fény felé fordítottam a kezemet, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Tudod, a halhatatlanoknál másképp megy a gyűrűválasztás. Nem a drágaságra, és a karátszámra megy, hanem a jelentésre, és a szépségre. Egy régi ismerősöm például egy hétköznapi kavicsot viselt, mert az hozta össze őt a párjával– nevetett. – Erről a kis drágáról azt tartják, hogy a sellők kincses ládikájából származik. Hosszú, boldog házasságot ígér, hordozóját boldoggá és gazdaggá teszi. Bár, az utóbbi nekem nem adatott meg…– dünnyögte, de én már meg sem hallottam, magamhoz vontam, és megöleltem.
- Köszönöm!– szorítottam.
- Csak legyetek boldogok, kérlek!
- Ez nem csak rajtam múlik– eresztettem le a karomat.
- Tudom, de próbáld meg!
- Én mindent meg fogok tenni Céline– mondtam őszintén.
- Köszönöm!

***

Ledőltem aludni, mert Dante házon kívül tartózkodott éppen, és így nem tudtam megmutatni a szerzeményemet. Délután kettőkor ébredtem fel, lezuhanyoztam és átöltöztem. Egy tengerészkék csőnadrágot, és egy fehér, zsabós inget vettem fel, meglepetésemre még a nadrághoz illő magas sarkú cipőt is felvettem, pedig nem igazán szeretem őket. A hajam nedvesen kunkorodott a zuhanytól, szolid sminkkel mentem Dante keresésére. Először a könyvtár-dolgozószobában kerestem, ééés bingó! Csakhogy nem volt egyedül. A szobában két igen gyönyörű nő volt vele. Az asztalának dőlve hallgatta a két szépséget. Háttal álltak nekem, nem láthattak engem, én sem őket. Az egyiküknek gyönyörű, hosszú szénfekete haja volt, ő valamivel alacsonyabb volt a másiknál, kb. akkora, mint én. A mellette lévőt az égiek csodálatos, hosszú, hullámos vörös hajjal áldották meg. A hollófekete hajú nőn egyszerű testhezálló bőrkabát volt egy farmerrel, a másik bevállalósnak tűnt, szintén testhez tapadó csipkeruhát viselt, ami a combja közepéig ért. A ringyók! Nem tudom, hogy honnan jött az utálat, de eldöntöttem, hogy gyűlölni fogom őket. És egyedül voltak Dantéval kitudja mióta! Atyaég!
Mérgesen ökölbeszorított ujjaimat majdnem erővel kellett szétfeszegetnem, az ízületeim kifehéredtek. A gyomrom görcsberándult, mikor a vörös hátradobta az egyik súlyos fürtöt– hogy megtépni, átkozott liba! A fekete felnevetett valamin, amit Dante mondott. Még egy nyilallás a ha hasamba. Akármennyire koncentráltam nem hallottam, hogy miről megy a dumaparti. Majd’ megőrültem, hogy nem értem őket! Biztos Lucian ajándékai a legénybúcsúztatóra! Ki fogom kaparni a zöld szemét annak a nyavalyásnak! Ezt a pillanatot választottam a belépőmnek.

- Dante!– léptem mellé. Birtoklóan átkaroltam a derekát, a csípőmet szorosan az ővének támasztottam.
- Devina, hagy mutassam be neked Soteriát, és Theonét– Na igen! Előröl is ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint hátulról. Tejfehér bőre volt mindkettőnek, Soteriának huskykék szemei voltak, Theonénak jade zöld színben játszott. Theone ruhája igen sokat megmutatott bájaiból, egyszerűen tökéletes volt mindkét nő. Mellettük slamposnak, jelentéktelennek éreztem magam. Megszoktam, hogy az emberek közt mindig én voltam a szép, a szexi, a gyönyörű, de itt? Rút kiskacsa voltam, aki, nagyvalószínűséggel, sosem lesz hattyú. – Theone, Soteria, ő itt a menyasszonyom.
- Hello!– mondtam kicsit reszelős hangon.
- Szia!– köszöntött rekedtes hangon Soteria nevezetű nő. Tuti, hogy az ő hangja nem a féltékenységtől volt érdes. A vörösnek megvillant a mandulavágású macskaszeme, de nem szólt hozzám, szavait Dantéhoz intézte.
- Figyelmeztettelek, ne mondd, hogy nem szóltam előre. Kiszabadult, és éhes. Valószínűleg keres valakit magának, akiből táplálkozhat. Kapjátok el, amilyen gyorsan csak lehet.
- Nem a te dolgod lett volna, hogy őrizd a sírt?– kérdezte élesen Dante. Theone haragosan vicsorgott, kivillantotta megnyúlt szemfogát. Szent szamár!
- Nyugalom, Theone!– csitítgatta a másik, de ő lerázta magáról a karját.
- Nem kötelességem együttműködni veletek, én mégis megtettem. Ne háláld meg így, démon! És ne kérdd rajtam számon a feladatomat!– Dante hanyag vállrándítására felmorrant, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Sajnálom, Dante!– mondta Soteria. – Mérges most magára, de majd lenyugszik.
- Ő miért nem halt meg, mikor felnyitották sírt? Miért nem belőle táplálkozott?– morogta Dante.
- Nem tudom. Tényleg, de régóta ismerem Theonét, ő tanított engem, ő nem gonosz, nem tenne olyasmit, ami ellenünk lenne. A szövetségesünk.
- Tudom. De nem bízom meg benne…
- De én igen!– mondta indulatosan Soteria. – Most hagyjuk ezt. Alden azt mondta, derítsük ki, hogy mit akar Ivan vele, és állítsuk meg.
- Menj, és szólj a többieknek is.
- Örvendtem a találkozásnak, Devina!– köszönt el Soteria, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Ez meg mi volt? Miről beszélt ez a nő?– kérdeztem fújtatva. A fejem zúgott a sok információtól, ami elhangzott. Vajon mi mindenről maradtam le? Bár, én már ott leragadtam, hogy Theone – a bögyös vörös- vámpír. Már magamban sem mertem feltenni a kérdést, hogy ki az, aki kiszabadult és éhes. Gondolom nem egy grizzly…
- Devina! Kérlek, csitítsd le a gondolataidat…– nyögte fájdalmas hangon Dante. Lerogyott a bőrfotelba, könyökével az asztalra támaszkodott, és körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát. Olyan sebezhetőnek tűnt!
- Tessék?– néztem értetlenül a válaszára várva, de nem felelt. Jó! Tehát nem kapom meg most a válaszaimat. - Tudod, ez most jutott eszembe, hogy van az, hogy te tudod rajtam használni a hókuszpókuszaidat, mikor én még az aurádat sem látom?– kérdeztem halkan, és én is leültem. Majd ha lenyugszik, visszatérek az eredeti témához.
- Félvér vagy, ha tisztavérű angyal lennél, akkor a démonok nem tudnák elnyomni a képességeidet. De majd idővel belejössz, és jobban tudod majd használni őket– magyarázta.
- Ó! Kezdtem azt hinni, hogy valami ,,elromlott”– Dante hátradőlt a fotelban, lehunyta sötét szemét, majd hangosan kifújta a levegőt. Nagyon fáradtnak és gondterheltnek tűnt ebben a helyzetben. Szeme alatti sötét karikák árulkodtak, hogy nem sokat aludhatott az éjszaka. – Ha gondolod, egyedül hagylak… – elrugaszkodtam a padlótól, de ijedten vissza is huppantam. Dante szeme felpattant, és riadtan nézett rám. Nem is nézett, bámult.
- Ne! Maradj. Kérlek– tette hozzá.
- Okéééé! De nem lenne jobb, ha aludnál? Nyúzottnak látszol…
- Theone az oka.
- Kifejtenéd bővebben? Egyszer már eljátszottuk ezt a játékot…– Dante fintorgott, de azért elmagyarázta a dolgot.
- Theone igen idős vámpír, és erős képességekkel rendelkezik, amik nyomják az enyémeket.
- Hál’ Istennek!– Kérdő tekintetére megvontam a vállam, majd fülig pirultam, mikor visszagondoltam a féltékenységemre. Hogy lehettem ekkora liba? Így elveszíteni a fejem! - Akkor nem tudtok sokáig… hm, egymás társaságában maradni– mondtam megkönnyebbülve. Dante felnevetett.
- Igen csavaros megfogalmazás. De értem, hogy hová akarsz kilyukadni.
- Igen?
- Igen. Ha megbírnánk maradni egymás mellett, akkor sem lenne semmi sem közöttünk. Igen harapós bestia!– Elfintorodtam a kijelentése hallatán. Talán már tapasztalta? Újra visszatért a zöldszemű szörny énem. Dante oldalra döntötte a fejét, és úgy fürkészte az arcomat.
- Ne kezdd megint– nyögte. – Semmi sem volt, van, vagy lesz köztünk! Nem az esetem!– jelentette ki. Éreztem, hogy az arcom újra vörös árnyalatot vesz fel, de most a méregtől.
- Ne vájkálj a fejemben!
- Nem ,,vájkáltam”, nem is kell ,,ásnom” a gondolataid között, szinte ordítanak. El sem tudod képzelni, milyen nehéz figyelmen kívül hagyni!
- Sajnálom! Tudod, én nem igazán tudom a gondolataimat korlátozni, vagy elzárni őket! Hagyd figyelmen kívül, vagy valami… – intettem egy elsöprő mozdulattal a levegőben. – Azt hiszem, én most megyek!– Bár nem tudtam meg, amit meg kellett volna, de nagyon elemem lett belőle. Nem tudom elzárni a gondolataimat, kapcsoljon ő más frekvenciára! Egy pillanat alatt fel tud húzni!
- Nem akart… – elharapta a mondat végét, mikor rájött, a gondolati bosszankodásomra válaszolt.
- Hagyjuk! – hangosan kifújtam a levegőt, majd összefontam magam előtt a karomat, és pár pillanatig farkasszemet néztem jövendőbelimmel.
- Devina, Soteria és Theone azért jöttek, hogy figyelmeztessenek– kezdte.
- Mire?
- Theonénak egy igen veszélyes lényre kellett volna vigyáznia, és mint te is hallottad, nem igazán jött össze. Egy vámpírra, és nem is akármilyenre. Gondolom, nem tudod, hogy hogyan jött a világra az első két vámpír. – Megráztam a fejem. Honnan tudhatnám?- üzentem gondolatban. – Minden a görög mitológiában található. Uranosz véréből nemcsak az Erünniszek születtek. Kronosz két csepp vért egy medálba rejtett, amit Szelené készített. Kronosz legyőzése után a medált Hesztia, Démétér, Héra, Hádész, Poszeidón és Zeusz kaparintott meg. Úgy gondolták, hogyha Kronosz valaha újra kiszabadulna, kell valaki, aki megállítja. A medálban talált vérből hozták létre az első két vámpírt. Mindegyik isten megáldotta őket, hasznos képességeket ajándékoztak nekik-, amik ma a vámpírok képessége-, megetették őket ambróziával, ezzel halhatatlanságot kaptak, de az egyik vámpírt, Agoroszt, megfertőzte a saját hatalma. Az Istenek ellenfordult, akik kitaszították őt és testvérét, Kheiroszt, és elátkozták az utódaikat, mert az első két vámpír túl erős volt az átokhoz. Őket azzal sújtották, hogy nem ehettek emberi ételeket. Száműzték őket az Olümposzról, az emberi világba kényszerültek. Nem fogyaszthattak emberi ételeket, gyengültek, de halhatatlanságuk megmaradt. Kizárólag az emberi vértől lettek erősebbek, amit rendszeresen kellett fogyasztaniuk. Egyszer egy ilyen táplálkozás folyamán túl Agorosz túl sok vért vett, és a forrásából teljesen kiszipolyozta az életet. Testvére, Kheirosz, megpróbálta megmenteni. Megitatta a saját halhatatlan véréből. A férfi vámpírrászületett, és ő lett az első teremtményük. Az átok kötötte őt az örök éjszakához, hisz végül is az ő vérük volt. Az így teremtett vámpírok nem tudtak nemzeni, de Kheirosznak születtek utódai. Ők született vámpírok, de azt beszélik, hogy mára már kihaltak… Kizárólag ellenkező nemű vámpírok vére jó nekik, ami férfiak esetében igen nehéz feladat.
- Lehet, hogy csak nekem nem esett le, de hogy jön ez Theonéhoz? Érdekes történet, de…– kérdeztem értetlenül.
- Úgy, hogy Agorosz elkezdett gyilkolni, és teremtette a vámpírokat, hogy legyőzze a görög isteneket. Az Istenek ezt időben észrevették, és mivel nem akarták megölni-, hisz lehet, hogy egyszer még szükség lesz rá-, egy barlang mélyén elzárták varázslatokkal, amiket nem tudott áttörni. Az Őrök folyamatosan cserélődnek. Kheiroszt megölték. Önként vállalta a halált, nem akart elzárva élni, ráadásul megölték a lelki társát, aki nélkül nem akart már élni. És most, a tizennégyezer éve elzárt szörnyeteg kiszabadult– fejezte be végül.
- Egyet nem értek. Azt mondtad, vér kell neki. Eddig hogy maradhatott életben,
- Úgy, hogy vérhiányban csak legyengülnek, nem halnak meg– magyarázta.
- Ühüm. És miért engedték ki?– A történet alapján elég elvetemült figurának tűnt Agorosz, minek kellett elengedni egy ilyen vérengző vadállatot?
- Ivánnak változott a terve. Megpróbálja felhasználni Agoroszt, csak arra nem számított, hogy ő nem egy bábtípus. Saját elképzelésekkel rendelkezik, és nem engedi, hogy irányítsák. A terv meg ott változott, hogy amolyan ,, halhatatlanok közti világháborút” akar indítani– válaszolta a gondolatban feltett kérdésemre.
- Mire jó ez neki?– Őrült egy alak, annyi szent!
- Hatalommániás. Tudod, vannak rendek a halhatatlanok között. Első helyen állnak az Istenek- skandináv, görög, római, kelta, és a többi. Az évezredek folyamán sokat veszítettek a befolyásukból, mára a halhatatlanok tisztelik őket, és nem számít nagy dolognak, ha összefutsz az utcán Árésszal, Athénéval. Vagy Erósszal. Gyengültek, hisz kevesebben imádkoznak hozzájuk. Könnyebb őket megfosztani a hatalmuktól, mert még mindig ők a leghatalmasabbak a halhatatlanok között. Aztán jönnek a különféle Szövetségek- démon,- angyal-, vámpír-, tünde,- nimfatanácsok és egyebek. Itt a tagok igazán nagykutyák, több száz éve élnek, vagy kevesebb, de azoknak hatalmas képességeik vannak. Aztán az Őrzők. Akik az igazságszolgáltatásért felelősek. Utána a Rendek. Ide a fajok sorolhatóak. Ezen belül vannak a Házak, amik terület szerint vannak felosztva. Minden fajnak megvan az otthonához tartozó Ház.
- Úristen! Te ezt hogy tudtad mind megjegyezni? Én a Tanácsoknál leragadtam… Ez bonyolult! Nagyon! – szörnyülködtem.
- Majd, ha látod hogyan működik könnyebb lesz átlátnod. Vedd úgy, mint a biológiában a rendszertant– mosolygott.
- És gondolom, Ivan mindennek az élén akar állni. – Dante bólintott. – Huh, hát ez így elég meredek.

Magamban emésztgettem a hallottakat, Dante még mindig abban a fura oldalra billentett fejtartással nézett rám, majd tekintete a kezemre vándorolt.

- Kedvel téged– jelentette ki egy félmosoly kíséretében.
- Gondolod? Nekem nem ez jött le, de te ismered…– hagytam rá.
- Az a gyűrű évszázadok óta anyáról lányára öröklődik, és Céline nem adta volna oda egy vadidegennek, akit nem kedvel. Egyébként jót akar mindkettőnknek. Bár, jobb vigyázni vele, ha kés van a kezében. – Igyekszem nem elfelejteni...
- Miért nem Lilith kapta meg?– kérdeztem. Nekem elég szarul esne, ha a nagyanyám egy idegen nőre hagyná a családi ékszert.
- Mert kettő is van belőle. Céline kétszer volt férjnél. Balszerencse ugyanannak a nőnek a második házasságában az elsőből származó gyűrűt viselnie.
- Oké, akkor rendben van. De ezt Lilith is tudja?– kérdeztem.
- Igen, főleg, hogy a nyakában lóg egy láncon az övé.
- Ó!– Újabb hosszúra nyúlt csend. Egyáltalán nem volt az a tipikus kínos hallgatás, mindketten elmerültünk a gondolatainkban.

Furcsa volt vele ennyit beszélni. Ritkán volt alkalmunk kettesben maradni, és ha ez meg is történt, akkor is vagy olvastam a szófán, míg ő dolgozott az íróasztalánál. Olyan idilli volt az egész, mégis olyan szokatlan a számomra. Új számomra ez az egész. Mégis, megnyugtató, hogy van egy családféleség mögöttem, akikre számíthatok. Csak megszokás kérdése az egész.

Visszapörgettem a beszélgetésünket egészen Kheirosz haláláig. Megakadtam egy szón. Lelki társ. Vajon mit jelenthet? Ugyanazt, mint az embereknél?

- Dante?– Érdeklődve felpillantott, kérdőn tekintetett rám. – Lelki társ, pontosan mit jelent ez? – Nem válaszolt azonnal. Elgondolkozva fürkészte az arcomat, mintha azt találgatta volna, mennyit mondhat el nekem. Megköszörülte a torkát, majd megtorpant, mintha csak keresné a szavakat.
- Pontos meghatározás nincs erre. Annyit tisztázzunk, hogy nagyon ritka jelenség. Ha megtalálod ezt a társat, az egész életed körülötte fog forogni. Nem kívánsz mást csak őt, fájdalmat okoz, ha távol van, a halálról meg ne is beszéljünk. Minden fajnál máshogy mutatkozik ez meg.
- Ez azt jelenti, hogy nekem is lehet ilyen lelki társam? – kérdeztem. Vállat vont. Az elég gáz lehet, ha az esküvő után találom meg a nagybetűs igazit. – És te?
- Mi van velem?
- Te már megtaláltad?
- Kicsi rá az esély, hogy összefutsz vele. A legtöbb halhatatlan éveket tölt az párja keresésével, legtöbbször sikertelenül– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kitért a válaszadás alól. Ahogy látom, ebben a családban ez örökletes. Nem találhatta még meg. Akkor nem vállalta volna, hogy gyereket gyártunk, hisz ha nem hozom lázba, akkor nem is áll a cövek, szóval nem lesz gyerekáldás. És mivel bebizonyította, hogy igenis képes a dologra…
- Devina!– sziszegte összeszorított állkapoccsal.
- Sajnálom, de ha nem adsz egyenes választ… Akkor kénytelen vagyok a fantáziámra hagyatkozni.
- Nem vagyok impotens, oké?
- Erre már magamtól is rájöttem– pirultam el, mikor újra bekúszott a fejembe az inget szaggató jelenetem. – Hagyjuk. Most megyek– Felálltam, és elindultam remegő lábakkal a szobám felé. A lábaim elzsibbadtak a sok üléstől.
- Devina!– kiáltott rám egy női hang a folyosó végéből. – Már mindenhol kerestelek, hol voltál?– kérdezte vádló hangon Céline.
- Dantéval voltam…– kezdtem, de Céline már rám sem bagózott. Könyökömnél fogva a szobája felé vonszolt. – Mit akarsz?
- Kicsit megcsúsztunk, de… Na mindegy. Ruhapróba lesz. De, ezt fel kell tenned!– a kezembe nyomott egy fekete kendőt, segített feltenni, mikor a szobájához értünk.

Több tucat kávéscsészényi kávé és öt doboz energiaitallal később, még mindig egy hokedlin ácsorogtam bekötött szemmel, zsibbadó lábakkal. Céline kávé nélkül is olyan volt, mint a Katrina, amit az éjszakának köszönhetett, de én még arra sem voltam képes, hogy egyenesen álljak a széken. Hajnal felé járhatott már, és nem aludhattam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka. A pandamacis szemekért Célinét vonom felelősségre, ha megijednek tőlem a gyerekek.
- Azt hiszem, kész.
- Tehát van Isten!– sóhajtottam.
- Én is ezt gondolom. Csodálom, hogy nem lett belőled tűpárna!– felhorkantottam. – Menj, és aludj egyet, majd megyek és ébresztelek, ha kell.
- Oké– ásítottam. Céline kihámozott a ruhából, majd magamra rántottam Céline egyik köntösét, nem vesződve a felöltözéssel. Kómásan tántorogtam a szobámig.

Ráborultam az ágyamra, kiszedtem a magam alól a az ágyterítőt és a takarót, majd összegömbölyödve befészkeltem magam a közepére. Azonnal elaludtam. Mély álmomból Céline bökdöső keze rángatott ki. Ásítozva eljutottam a szobájába, ahol a megszokott félhomály fogadott. Gyertyák égtek a kandalló be volt gyújtva, a szobában fűszeres illatok szálltak. Ja, igen. Kávé, ami múltkor oda volt szórva a fára. Hátrapillantottam Célinére, aki büszkén figyelte szobáját.

- Hmm, most mi következik? Ugye nem kell újra ruhapróbát tartanunk?– kérdeztem ijedten.
- Ez egy szertartásszerű megtisztulás a házasság előtt.
- Ő, értem. Mit kell csinálnom?
- Veszel egy fürdőt!– nevetett. – Látnod kellett volna az ijedt arcodat!
- Ha-ha. Ennyi?
- Ennyi. Nem elég? Kitalálhatok még valamit…
- Tökéletes, nem kell semmi más.

Céline bevonult a gardróbba, hogy befejezze az utolsó simítást a ruhámon. Levetettem a köntöst, majd belecsusszantam a földbesüllyesztett kádba. Lágy sóhaj helyett, amit a fürdő váltott volna ki, egy utcagyerekeket megszégyenítő káromkodás hagyta el a számat.

- Céline!– sikítottam. – E-ez hi-hideg!– vacogtam.
- Ó, elfelejtettem volna mondani, hogy hideg vízzel van feltöltve?– kérdezte megdöbbenést színlelt arccal. Még hogy kedvel…
- Én vé-végeztem– Megpróbáltam kikászálódni a kádból, de Céline a vállamnál fogva visszanyomott a kádba.
- Egy órát kell áznod benn!– közölte. Rám mosolygott, majd visszament a gardróbba. – Tudni fogom, ha kiszállsz. Az egyik tálban rózsaolaj van. Nyugodtan használd.

A vacogáson kívül nem tudtam mást csinálni, mert mikor megpróbáltam kikászálódni- nagyon-nagyon csendben- Céline ott termett mögöttem, és morcos arcot vágott, közben a halántékára mutatott jelezve a képességeire. Csúcs! Miután lefagytak a végtagjaim már nem is volt olyan szörnyű. Az tény, hogy felébredtem tőle. Leültem a kád oldalán lévő padkára, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy megölöm Célinét még ezért! Az egyik bronztálból kiborítottam a vörös rózsaszirmokat. Csodálkozásomra nem fagytak jégkockává. Megmostam a hajamat a másik tálban lévő olajjal.

- Oké, le is telt. Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű?
- Nem, nem volt szörnyű… – morogtam. Céline hozott egy nagy fürdőlepedőt, amit kifeszített fölöttem. Gyors kiugrottam a kádból, és magam köré csavartam. Vacogva, víztől csöpögve lehuppantam az ágyra.

Miután összeszedtem magam, még mindig düzzögve, de hagytam, hogy Céline felöltöztessen, és megcsinálja a hajamat. Letakarta a tükröt, hogy ne lássam csak a végeredményt. Marcell-hullámokból varázsolt csodaszép, de egyszerű kontyot. A ruhám tökéletes volt, bár nem kaptam benne levegőt. Úgy éreztem, mint egy haldokló, akinek ráléptek az oxigéncsövére. Megpróbáltam nem erre figyelni, inkább körbefordultam a tükör előtt, hogy jobban lássam a ruhát. Teljes pompája elfeledtette velem a vele járó kellemetlenségeket. Céline rávarrta a csipkét a lapockámig és a vállpántot is bevonta vele. A fenekemhez nyomott egy párnához hasonlító szivacsos tömőanyagot, és rávarrta a rövid, vékony uszályrészt is. A ruha elejére gyöngyökből varrt mintákat. Tökéletes volt. Amíg csodáltam magam az egészalakos tükörben, Céline kiment, hogy valamit még elintézzen. Pár perccel később visszajött, ajkán egy bocsánatkérő mosoly játszott.

- Azt hiszem, hogy a násznép lecsökkent Lilithre, Rayre, Lucianra és rám– mondta egy nagy sóhaj kíséretében.
- Ó! De nem is baj… Jobb lesz ez így– Azt hiszem, őt jobban megviselte ez a dolog, mint engem. Legalább nem tudok semmit sem elszúrni idegességemben. Vagy ha igen, családban marad.
- De, majd lesz egy, amolyan beavatásod, mint az egyik Őrző felesége.
- Remek.

Elkészültem. Céline még megcsinálta szolid sminkemet, aztán elindultunk a szalon felé. Céline Igazán jó munkát végzett. Az oszlopokat selyemszalaggal vonta be, nagy vázákban rózsák sorakoztak, a padló teleszórva virágszirmokkal. Egyszerű volt, de nekem tökéletes. A teraszajtó ki volt nyitva, lágy szellő fújta a függönyöket. Szerencsére még az eső is elállt, bár nem sütött a nap, kellemes meleg volt. Az ajtó előtt állt egy fehér, csuklyás köpenybe bújtatott alak. Gondolom ő az Orákulum. Balján Ray és Lucian állt, jobboldalon Lilith várakozott. Kivételesen magára erőltetett egy mosolyt is, nem vitte túlzásba. Egy égszínkék, térdígérő ruhát viselt. Nagybátyám és Lucian fekete öltönyben voltak. Elég furcsa volt őket így kicsípve látni a bőrszerkó és a fegyverarzenál nélkül. Remekül néztek ki mindketten. De hol van Dante? Kérdőn pislogtam Célinére, de ő csak megvonta a vállát. Odaértem az Orákulum és a ,,násznép” elé. Rayhez fordultam.

- Hol van Dante?– kérdeztem.
- Biztos gondja támadt az öltönyével.
- Ha nem érkezik meg hamarosan én elveszlek, jó?– suttogta Lucian. Egy bosszús pillantást lövelltem felé, más helyzetben mulattatott volna, de most…

Nem a menyasszonynak kellene késnie? Cserélhettünk volna ruhát… Az Orákulumról nem tudtam semmit sem leolvasni, arcába húzott csuklyájától nem láttam az arcát. Milyen jó, hogy nem jött több vendég! Céline és Lilith mellém álltak, Céline nagyon mérges volt, hogy így elrontják az általa oly precízen megszervezett dolgokat. Idegesen birizgálta selyemkalapja szegélyét, és simította ki a nem létező ráncokat virágmintás, rövid ruhájából. Még Lilith is többször használta imádott bátyjára a kretén jelzőt. Mi van, ha nem jön el? Lehet, hogy azzal a lelki társas izével van valami, és már nincs szüksége rám. A gyomrom zúgolódni kezdett, a fűző túl szoros volt, a fejem zúgott. Hol van már? Idegesen toporogtam, doboltam az ujjammal. Ekkor befutott Dante. Elhaladt húga melett, aki elmormolt egy ,,faszfej”-t, Raytől komor pillantásokat kapott. Öccse bölcsen nem szólalt meg, de látszott rajta, hogy ő sem örült a megvárakoztatásnak. Céline abbahagyta a ruhája igazgatását. Lesújtó pillantást lövelltem felé.

- Elnézést!– motyogta az Orákulum felé, aki válaszul bólintott.
Elkezdődött a szertartás. Lehúzta a fejéről a csuklyát, és megláttam a legfélelmetesebb arcot, amit valaha láttam. Arca kifejezéstelen volt, szeme nem a megszokott felosztást követte, az egész fekete volt. Olyan, mint egy feneketlen kút. Tar koponyájának hátulját tetoválás díszítette. Elmosolyodott, amitől kirázott a hideg. Betudtam a szellőnek. Minden úgy zajlott, ahogy Céline mesélte. Amikor elérkezett a ,,tenyérvagdosós” rész, kicsit megijedtem. A férfi mélyen megmártotta a csontnyelű tőrt mindkét tenyeremben. Beszívtam az alsóajkamat, hogy nem sikoltsak fel fájdalmamban. Karmazsin színű vér bugyogott ki a vágásból, majd belecsúsztatta a kezemet Dante szintén megvágott tenyerébe. Ahogy érintkeztek egymással, végigcikázott a testemen egy áramütéshez hasonló remegés, ahogy elnéztem Dante is hasonlót élhetett át. AZ Orákulum rákezdett a kántálásra, közben nagy szemű sót szórt mindkettőnk sebére. Mart és csípett, de nem tudtam erre figyelni. Odakint sötét felhők gyülekeztek, villám cikázott át az égen, majd nagy cseppekben hullani kezdett az eső. Ennyit a jó időről. Ray gyorsan becsukta az üvegajtót, majd visszaállt Lucian mellé. Az Orákulum befejezte a kántálást. Mosolyra húzódott ijesztő arca, majd csak ennyit mondott:

- Ez egy nagyon jó házasság kezdete– és eltűnt.