Cal végigsprintelt a zöldellő gyepen, majdnem ledöntve a lábáról Lilithet, aki porcelántányérokkal közeledett a terasz felé. Na igen, a kisfiú nem szeretett megállni, még enni sem, két évesen annyi energiája volt, mint Tapsi Hapsinak. Dante a teraszról próbálta jobb belátásra téríteni a fiát, aki nem volt hajlandó szót fogadni, elrohant az istállók felé.
Devina letette a karjában alvó Phoebét, aki nyöszörögve fogadta az elválást. Annyira összenőttek, a terhesség és a szülés borzalmas volt ezzel az aprósággal, két hónappal korábban jött a világra, és nagyon megizzasztotta őt. Azóta el sem engedte. Mindig a közelében volt, főleg, hogy pont akkor költöztek a démonváros közelébe, mikor megérkezett a legújabb családtag. Két hete. Az picurka csecsemő olyan volt, mint a bátyja, sötét, dús haj, nagy kék szemek, mint általában a kisbabáknak. Angyali kis teremtés volt, ha nem alvásról volt szó.
Devina utálta a mostani házukat. Praktikusabb volt a védelem szempontjából, de rideg és hűvös. Ősi portrék néztek le rá a folyosókról, kísérteties volt az egész. Egyedül e gyerekszobákat kedvelte, ha tehette, itt töltötte minden szabad percét, együtt a gyerekeivel. Megértette, hogy fő a biztonság, és nem a luxus, amit ő fel is fogott szőke fejével, de egyszerűen gyűlölte ezt a kastélyt. Fojtogatta a gonosz…
Phoebe hüppögött, majd hangosan ordítani kezdett a mamája után.
Devina nagyot sóhajtva felvette a babát, majd a hintaszékbe ülve kioldotta a ruháját, és megetette.
Ezek a pillanatok voltak a kedvencei, mikor Phoebét etette, nézte cuppogó kislányát, édes babapofiját, hatalmas kék szemét, amit mindig az övébe fúrt ilyenkor. Devina mosolygott, szívét átjárta a boldogság. Megfeledkezett minden bajáról, Calra és Phoebére leselkedő veszélyekről.
Hintáztatta a magukat, hátha visszaalszik a kicsi, de ő hamarabb szunnyadt el.
☆☆☆
Ray miután beköszönt Célinnének a konyhába, megdögönyözte Calt, rohant az unokahúgához, hogy őt is üdvözölje, na és persze az új jövevényt. A szobaajtó résnyire nyitva volt, látta a hintaszék ringatózását. Halkan bekopogott.
Dev egyből megugrott, lelkiismeret-furdalás öntötte el, ahogy meglátta álmából felébresztett, a kialvatlan Devinát.
- Sajnálom – mondta bocsánatkérően.
- Semmi gond – mosolyogta. – Csak egy perc – mondta, és megigazította a ruháját. – Oké, jöhetsz.
Öt perccel később, Phoebét a karjában tartva ült a kanapén Ray, és nézte az apróság apró, alvó sóhajait. Gyönyörű csöppség volt.
- Rád hasonlítanak – jegyezte meg.
- Szerintem Dantéra, miért gondolod így?
- Te szoktál túl elhamarkodott lenni, mindketten hamarabb jöttek a vártnál – magyarázta.
- Ja – mosolygott Devina a hintaszékből. – Más vagy – jelentette ki.
- Úgy gondolod?
- Dante elmondta, hogy mi történt, annyira sajnálom!
- Hidd el, én is – mosolygott keserűen. – De így jobb, neki.
- De neked nem.
Hosszú hallgatás.
- Szereted őt, igaz? – Ray nem válaszolt. – Igaz. Akkor miért nem vagy most is vele? Ennyire azért nem lehetnek kegyetlenek az istenek…
- De mégis azok. Astrid ember, érted?
- Astrid? Az az Astrid, aki meggyógyította a macskát? – Ray bólintott.
- Engem is – Devina kérdőn tekintett rá. – Megtámadtak, és a sors fintoraként pont az ő klinikájára tévedtem be. Segített nekem – Nem tette hozzá, apró nyomást gyakorolva a nőre. – De túlléptem már ezen.
- Azt látom – mondta gúnyosan a lány. – Ha így néz ki egy ,,túlléptem már ezen” kategóriájú pasi, kíváncsi vagyok arra, amelyik szenved. Annyi szabályt áthágtál már életedben, ezt miért nem? Hiszen szereted…
- De nem a társam! – morogta. Phoebe mérgesen ráncolni kezdte a homlokát, és ökölbe szorította az apró kezét.
- Ó! Hát persze, ember…
- De nem azért jöttem, hogy ezt megtárgyaljuk, azt szerettem volna, ha te tudod meg elsőnek. Megnősülök.
- Tessék? – nézett döbbenten Dev. – A társad?
- Nem – mosolygott keserűen a férfi. – De egy bájos arisztokrata hölgy, aki tökéletes lesz feleségnek.
- Ezt már tudod? – kérdezte kétkedve Dev.
- Reménykedem.
- De nem érzel iránta semmit sem, igaz? – A férfi megrázta a fejét.
- Mennem kell – mondta, és átadta a babát. – Majd valamikor benézek.
- Megint egy gyerek után? Nem szeretnék újabb hónapokat várni rád… Tudod, hiányzol nekünk.
- Ti is nekem, de… sok a dolgom mostanában – Hazug!
- Értem. Akkor… Vigyázz magadra, és gyere hamar! – mondta Devina, és megölelte a férfit. – Szeretlek.
- Én is titeket – Elindult az ajtó felé.
- Ray, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket.
☆☆☆
- Nyomj, kedvesem! – hallotta Astrid dr. Green parancsát. – Mindjárt megvagyunk!
Két baba már kint volt, a nővérek elvitték őket, hogy megmérjék és megtisztítsák őket. Már két kislány büszke anyukája, és most, hamarosan a fia is meg fog születni. A doktornő szavának engedelmeskedve nyomott. Hangosan felsikított, majd’ szétszakadt odalent, és a szíve is őrült iramban zakatolt.
- Megvan – kiáltotta a doktornő. – Egészséges kisfiú – A pici hangos oázásba kezdett, ahogy megérkezett a hideg levegőre, vagy azért, mert elvált az édesanyjától. – Gyönyörű – mondta, Amanda is odalépett hozzájuk, és vizsgálgatta az unokáját. Astrid mindezt homályosan látta, látása elsötétült, a mellkasa megfeszült. Tüdejében bentragadt a levegő. Éles, sípoló hangot hallott valahonnan messziről, és az anyja és dr. Green kétségbeesett hangját.
Nem értette őket. Az üresség elviselhetetlen volt, sötétséget látott, végtelen sötétséget, majd semmit.
Mindent elvágtak.
Tizenkilencedik fejezet
Posted in
2. könyv
Astrid nyugodtan, idegeskedés nélkül pakolgatott az utazótáskájába, átkozta a fejét, amiért eddig nem jutott eszébe összepakolni a kórháztúrára. Ruhákat, piperecikkeket, tett tematikusan, még most is nehéz volt elfeledkeznie a megszokott rigolyáiról, pedig épp itt volt már az ideje. Az oldalsórekeszbe tömködött egy magazint, netán unatkozna a vajúdás alatt…
Kész.
Minden fontosat bepakolt, a babák hazaszállításához szükséges dolgokat már az ajtóhoz készítette, hogy barátnői és édesanyja könnyen megtalálják.
- Azt hiszem, mindent eltettem – motyogta, majd a fürdőszobába ment átöltözni.
Egy sötétkék maxiruhába bújt, sarut húzott, a haját felkötötte, majd végignézett magán. Hát, a gigamamák közt Miss Amerikai is lehetne…
Még egyszer végigtekintett a szobán, hátha elfelejtett valamit, de nem. Mindent eltett. Megragadta a szövettáskát, lefelé menet becsukta az ablakokat, az ajtókat kinyitotta. Odalent leellenőrizte a tűzhelyet, el volt zárva. Bekapcsolta a riasztót, majd kocsiba ült, és Nessáékhoz hajtott.
A nyüzsgő, éjszakai élet megkezdődött, pedig még csak hat óra volt. Az éjszaka meleget és párát ígért, annyira fülledt volt az idő! Astrid leengedte az ablakokat, hogy egy kis friss levegő áramoljon az autóba. Nem sokat segített. Szerencséjére nem volt nagy forgalom, így gyorsan eljutott a barátnőihez, ahol a szokásos péntek esti kártyázást és Scrabbleözést tartották. A táskát az anyósülésen hagyta, majd a kulcsával, amennyire tehette, feliszkolt a lépcsősorozaton. George, a vízköpő, szokása szerint morcosan tekintett le rá, vicsorogva üdvözölte.
- Szépfiú, el kéne neked egy barátnő – tanácsolta Astrid, majd kopogtatást mellőzve nyitott be az udvarházba. – Hello! – kiáltotta az üres térbe.
- A konyhában vagyunk! – jött a gyenge válasz.
Astrid átverekedte magát a dobozokon, amik nem nagyon akarództak maguktól kicsomagolódni, majd a nappalin, át az étkezőn, a konyhába.
- Sziasztok! – huppant le egy kihúzott székre, zihált, mintha a maratont futotta volna le.
- Mi újság felétek? – kérdezte Ren, aki egy zöld zsákot rázott a kezében, keverte a betűket.
- Semmi különös, majd’ leszakad a hátam. Nálatok?
- Nessa a hírhedt csokis, karamellás, pekándiós sütijét készíti – mutatott a vörös hajú nőre, aki a pultnál mázolta a muffinokat.
Miután Nes is csatlakozott hozzájuk, megrakott tányérokkal, hozzákezdtek a játékhoz, közben jót beszélgettek.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ren. – Tyúkja 33 pontért?!
- Aki tud, az tud – somolygott a vörös.
- Csalás – mormogta Renie, majd elsötétült a tekintete. – A francba, Astrid!
- Mi van?
- Miért nem vagy már a kórházban? – Nessa értetlen arcára nézve, magyarázkodni kezdett. – Háromkor elfolyt a magzatvize.
- Hívd Amandát, addig kiállok a kocsival – mondta Nessa, és máris pattant.
- Hé, nyugalom. Még el sem kezdődtek a tolófájások, addig semmi értelme bemennem. Max, megindítják a szülést, amit nem szeretnék…
- Ikreket vársz, szivi, veszélyes is lehet – kezdte Ren, aki a mobilját nyomkodta.
- De…
- Indulás – jött vissza Nessa. – Hol van a táskád?
- A kocsimban.
- Kérem a kulcsokat – Astrid jó kislányosan, szemlesütve átadta a kért dolgot. – Kint várlak titeket.
- Annyira idióta vagy – morogta Ren, aki végzett az SMS megírásával. – Gyere – húzta maga után.
Egy órával később, túl jó pár vizsgálaton, Astrid mogorva fejjel ült a kórházi ágyon, és szidta a lányokat. Semmi sem történt. A fájások nem jelentkeztek még, de egyre jobban fel lett húzva. Kár volt elmennie ma, inkább maradt volna otthon, megoldotta volna ezt egyedül is.
De nem ez zavarta a legjobban. Az egy óra alatt két nőt hoztak be a szobába, ahol ő volt, és már mind a kettő megszült. Milyen titkuk lehet?
Évezredekkel később jelentkeztek a fájások. Vigyorogva tűrte őket, mindenki hülyének nézte, mazochista liba, mormolta Nessa. De a mosoly hamar eltűnt az arcáról, ahogy az összehúzódások egyre gyakoribbak lettek.
- Shhhh, nyugalom! – csitítgatta az őrjöngő Astridot Renie.
- Baszd meg, nem neked kell kitolnod három felhőkarcoló nagyságú kölyköt úgy, hogy körülötted mindenki hamarabb megszül, mint te! – kiáltotta vissza. Még szerencse, hogy már egyedül volt a kórteremben.
- Hé, itt hagyunk, ha nem csillapodsz – fenyegette Nes.
- Kincsem, próbálj meg lenyugodni, ez nem tesz jót az unokáimnak – mondta Amanda is.
- De akkor is, miért nem babáztam még le? Könyörgöm, kilenc órája elfolyt már a magzatvizem, és még semmi! Legalább egy baba…
Valamelyik lurkó magára vehette ezt a kijelentést, hamarosan Astrid is kigördült a szobából, utána Amanda, Nessa, és Reena. Az anyja végig szorította a kezét, és ment vele. Ő is ott lesz vele a szülés közben.
- Azt hiszem, nem akarok terhes lenni – mondta Nessa Reenának. – Ha én is ilyen hárpia lennék…
- Nyugalom, te nem leszel ilyen.
- Tessék?
- Semmi, semmi.
Astrid már alig hallotta a párbeszédet, nagyokat szusszantva várta dr. Greent. A doktornő pár perc múlva meg is érkezett, üdvözölte Amandát és őt, majd elment bemosakodni.
- Jól csinálom? – kérdezte Mandy a dokit.
- Igen, kedvesem, azt leszámítva, hogy fordítva tartod az arcán az oxigénmaszkot, de még lélegzik… – mondta nevetve, majd komolyra fordította a szót. – Akkor biztos úgy, ahogy megbeszéltük? – Astrid erőtlenül bólintott, majd aláfirkantotta a beleegyező nyilatkozatot.
Az utolsó konzultáción megegyeztek, nem kér semmiféle mesterséges beavatkozást, érzéstelenítést, altatást, és végső esetben lehet csak császározni, ha a babák élete veszélyben van. Minden percét át akarta élni, és ebben csak akadályozta volna a bódultság.
Nem félt. Az édesanyja ott volt vele, szorította a kezét és erőt adott neki.
Ez számított csak.
Kész.
Minden fontosat bepakolt, a babák hazaszállításához szükséges dolgokat már az ajtóhoz készítette, hogy barátnői és édesanyja könnyen megtalálják.
- Azt hiszem, mindent eltettem – motyogta, majd a fürdőszobába ment átöltözni.
Egy sötétkék maxiruhába bújt, sarut húzott, a haját felkötötte, majd végignézett magán. Hát, a gigamamák közt Miss Amerikai is lehetne…
Még egyszer végigtekintett a szobán, hátha elfelejtett valamit, de nem. Mindent eltett. Megragadta a szövettáskát, lefelé menet becsukta az ablakokat, az ajtókat kinyitotta. Odalent leellenőrizte a tűzhelyet, el volt zárva. Bekapcsolta a riasztót, majd kocsiba ült, és Nessáékhoz hajtott.
A nyüzsgő, éjszakai élet megkezdődött, pedig még csak hat óra volt. Az éjszaka meleget és párát ígért, annyira fülledt volt az idő! Astrid leengedte az ablakokat, hogy egy kis friss levegő áramoljon az autóba. Nem sokat segített. Szerencséjére nem volt nagy forgalom, így gyorsan eljutott a barátnőihez, ahol a szokásos péntek esti kártyázást és Scrabbleözést tartották. A táskát az anyósülésen hagyta, majd a kulcsával, amennyire tehette, feliszkolt a lépcsősorozaton. George, a vízköpő, szokása szerint morcosan tekintett le rá, vicsorogva üdvözölte.
- Szépfiú, el kéne neked egy barátnő – tanácsolta Astrid, majd kopogtatást mellőzve nyitott be az udvarházba. – Hello! – kiáltotta az üres térbe.
- A konyhában vagyunk! – jött a gyenge válasz.
Astrid átverekedte magát a dobozokon, amik nem nagyon akarództak maguktól kicsomagolódni, majd a nappalin, át az étkezőn, a konyhába.
- Sziasztok! – huppant le egy kihúzott székre, zihált, mintha a maratont futotta volna le.
- Mi újság felétek? – kérdezte Ren, aki egy zöld zsákot rázott a kezében, keverte a betűket.
- Semmi különös, majd’ leszakad a hátam. Nálatok?
- Nessa a hírhedt csokis, karamellás, pekándiós sütijét készíti – mutatott a vörös hajú nőre, aki a pultnál mázolta a muffinokat.
Miután Nes is csatlakozott hozzájuk, megrakott tányérokkal, hozzákezdtek a játékhoz, közben jót beszélgettek.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ren. – Tyúkja 33 pontért?!
- Aki tud, az tud – somolygott a vörös.
- Csalás – mormogta Renie, majd elsötétült a tekintete. – A francba, Astrid!
- Mi van?
- Miért nem vagy már a kórházban? – Nessa értetlen arcára nézve, magyarázkodni kezdett. – Háromkor elfolyt a magzatvize.
- Hívd Amandát, addig kiállok a kocsival – mondta Nessa, és máris pattant.
- Hé, nyugalom. Még el sem kezdődtek a tolófájások, addig semmi értelme bemennem. Max, megindítják a szülést, amit nem szeretnék…
- Ikreket vársz, szivi, veszélyes is lehet – kezdte Ren, aki a mobilját nyomkodta.
- De…
- Indulás – jött vissza Nessa. – Hol van a táskád?
- A kocsimban.
- Kérem a kulcsokat – Astrid jó kislányosan, szemlesütve átadta a kért dolgot. – Kint várlak titeket.
- Annyira idióta vagy – morogta Ren, aki végzett az SMS megírásával. – Gyere – húzta maga után.
Egy órával később, túl jó pár vizsgálaton, Astrid mogorva fejjel ült a kórházi ágyon, és szidta a lányokat. Semmi sem történt. A fájások nem jelentkeztek még, de egyre jobban fel lett húzva. Kár volt elmennie ma, inkább maradt volna otthon, megoldotta volna ezt egyedül is.
De nem ez zavarta a legjobban. Az egy óra alatt két nőt hoztak be a szobába, ahol ő volt, és már mind a kettő megszült. Milyen titkuk lehet?
Évezredekkel később jelentkeztek a fájások. Vigyorogva tűrte őket, mindenki hülyének nézte, mazochista liba, mormolta Nessa. De a mosoly hamar eltűnt az arcáról, ahogy az összehúzódások egyre gyakoribbak lettek.
- Shhhh, nyugalom! – csitítgatta az őrjöngő Astridot Renie.
- Baszd meg, nem neked kell kitolnod három felhőkarcoló nagyságú kölyköt úgy, hogy körülötted mindenki hamarabb megszül, mint te! – kiáltotta vissza. Még szerencse, hogy már egyedül volt a kórteremben.
- Hé, itt hagyunk, ha nem csillapodsz – fenyegette Nes.
- Kincsem, próbálj meg lenyugodni, ez nem tesz jót az unokáimnak – mondta Amanda is.
- De akkor is, miért nem babáztam még le? Könyörgöm, kilenc órája elfolyt már a magzatvizem, és még semmi! Legalább egy baba…
Valamelyik lurkó magára vehette ezt a kijelentést, hamarosan Astrid is kigördült a szobából, utána Amanda, Nessa, és Reena. Az anyja végig szorította a kezét, és ment vele. Ő is ott lesz vele a szülés közben.
- Azt hiszem, nem akarok terhes lenni – mondta Nessa Reenának. – Ha én is ilyen hárpia lennék…
- Nyugalom, te nem leszel ilyen.
- Tessék?
- Semmi, semmi.
Astrid már alig hallotta a párbeszédet, nagyokat szusszantva várta dr. Greent. A doktornő pár perc múlva meg is érkezett, üdvözölte Amandát és őt, majd elment bemosakodni.
- Jól csinálom? – kérdezte Mandy a dokit.
- Igen, kedvesem, azt leszámítva, hogy fordítva tartod az arcán az oxigénmaszkot, de még lélegzik… – mondta nevetve, majd komolyra fordította a szót. – Akkor biztos úgy, ahogy megbeszéltük? – Astrid erőtlenül bólintott, majd aláfirkantotta a beleegyező nyilatkozatot.
Az utolsó konzultáción megegyeztek, nem kér semmiféle mesterséges beavatkozást, érzéstelenítést, altatást, és végső esetben lehet csak császározni, ha a babák élete veszélyben van. Minden percét át akarta élni, és ebben csak akadályozta volna a bódultság.
Nem félt. Az édesanyja ott volt vele, szorította a kezét és erőt adott neki.
Ez számított csak.
Tizenhetek-tizennyolcadik fejezet
Posted in
2. könyv
http://addat.hu/920f6220/Prológus.pdf.html
A gépem meghülyült, de elhoztam a fejezetet ;)
A komiírásomon még dolgozom, majd kitalálok vmit, hogy tudjak válaszolni. Addig is, mindenkinek köszönöm a kommentjét :D
A gépem meghülyült, de elhoztam a fejezetet ;)
A komiírásomon még dolgozom, majd kitalálok vmit, hogy tudjak válaszolni. Addig is, mindenkinek köszönöm a kommentjét :D
Tizenhatodik fejezet
Posted in
2. könyv
Sziasztok! Tudom, régen írtam, és most idepofátlankodom egy ilyen nevetségesen rövid résszel, de nem volt képem megint nem hozni frisst :/ Kicsit összegyűltek a dolgok, mint írtam chatben is, de hogy jó kedvetek legyen, tudok mobilkönyvet csinálni :P *nagy mosoly.
Másik, elkezdtem egy új történetet, amit tudom, nem szabadna írnom, míg ezt be nem fejezem, de annnyira adta magát! - bezzeg abból 28 oldalt írtam már :/
Mégegyszer bocsánat, lehet h ez a megjegyzés hosszabb lesz, mint a feji XD
Agorosz mélyet szippantott a sós, tengeri levegőből.
Újra otthon.
A kis görög sziget, ahol pár perce kötött ki a luxus jacht, a helyiek szerint, egy ősi, vérengző fenevadnak volt a sírhelye.
A sziget, ami pár kilométerre volt Krétától, lassan teljesen kihalt. Az őslakosokon kívül a turisták jártak erre, a legenda miatt.
Épp egy ilyen részeg csoport vonult el a kikötő dokkján.
Agorosz és a többi vámpír láthatatlanná válva vártak, míg elhaladt az öt fiatal.
Agorosz magában morgolódva fogta vissza az ösztöneit. Már várta, hogy visszatérjen Athénba, és zsákmányolhasson magának valakit…
Egyedül maradtak.
A tíz vámpír, akik a legstrapabíróbbnak tűntek, mikor kiválasztotta a küldetésre a csapatát, figyelték az őst, mi is lesz a következő lépés. A vámpír a domb felé mutatott, ahol egy régi templom állt, oszlopai kidőltek, teteje megroskadt, a vad növényzet benőtte az egykor hófehér épületet.
De ez csak látszat volt.
Akiben isteni vér csörgedezett az jól láthatta, milyen is valójában.
Az épület biztos alapokon állt, dóroszlopai magasan íveltek a magasba, aranyozott lépcsői csillogtak a holdfényben.
Agorosz a templom felé indult, a többiek követték.
Gyakran a legendákban több a valóságtartalom, mint azt az emberek képzelnék. Erre bizonyíték a halhatatlanok létezése. A szörny, ami találóan a Pusztító nevet kapta, nem is volt annyira halott, mint azt gondolták. Miután ez a lény, egy angyal és egy vámpír nászából született dolog, elpusztította egész Tróját, az Istenek rettegve az erőtől, ami benne lakozik, egyszerűen élve eltemették, majd templomot állítottak a sír fölé.
A csarnokban a főistenek aranyszobrai álltak, középen Zeusz ült a trónusán.
Agorosz átkozódva lépett a csarnokba, mindezért ez a beképzelt, nyámnyila alak volt a felelős. Miatta kellett azzá válnia, ami most. Ha ő nincs, már rég átvette volna az uralmat, és a halhatatlanokat tette volna meg uralkodó fajnak, és nem az ostoba embereket. Soha többé nem kellene bujkálniuk…
Megrázta a fejét, próbálta kizárni a terveit, így nem lett volna túl okos dolog hozzákezdeni egy ősi, veszedelmes lény kiszabadításához.
Hátratekintett az embereire.
Egy óriási ketrecet cipeltek, amit varázslat erősített meg. Tökéletes volt, ha szükségük lesz rá, a Pusztító biztos, hogy nem tudja kiszabadítani magát belőle.
Zeusz óriási szobra elé állt, óriási kényszert érzett, hogy megrongálja, de nem lett volna túl bölcs dolog, a főisten figyelmét nyomban felkeltette volna.
Elvakkantott parancsok után, a vámpírok felszedték a nehéz márványlapokat a szobor előtt, és egy üreg tárult fel előttük.
A sötét lyuk körül vámpírok álltak, Agorosz félrelökte őket, és ő is megnézte. Nem látott semmi különöset.
Intett az egyiknek, Nikosznak, a görög származású vámpírnak, hogy hozza ide a húst, amit csaléteknek szánt.
A fél disznó hangosan puffant az üreg alján.
Semmi sem történt.
Többen idegesen toporogni kezdtek, és a zajra, amit csaptak, valami megmozdult odalent. Agorosz visszatartva a levegőt, feszülten figyelt a morgó hangra, majd a síri csendre, ami öt perc elteltével sem történt semmi sem.
- Mind meg fogunk halni – suttogta halálra vált hangon a görög.
Agorosz és a többiek mérges pillantással elhallgatatták.
Fülsüketítő hang tört fel a lyukból, üvöltés és halál hangja keveredett, Nikosz nyöszörögve hátrált a csarnokból.
- Ne merd, gyere vissza, most rögtön! – morogta Agorosz a vámpír felé, aki nyüszítve húzódott az ős mögé.
- A legenda…Ez egy szörnyeteg, mindenkivel végezni fog.
- Csend legyen! – szólt rá egy másik vámpír is.
A Pusztító kaparászó hangot adott ki, majd morogva mászni kezdett, Nikosz hátrált. Agorosz megragadta a grabancánál fogva, és az üregbe hajította a tiltakozó, kapálózó vámpírt.
Hallotta, ahogy a lény röptében nekiront, majd a vérengzés eltéveszthetetlen hangját. Intett a csapatnak, vegyék elő a fegyvereket, és készítsék a ketrecet.
Váratlanul ugrott elő a mélyből a Pusztító, és elkapta az első fegyveres vámpírt, kettétörte a gerincét, majd letépte az izomkolosszus fejét. Elkapott egy másikat is, aki rálőtt, azt a falhoz vágta.
Nem lesz könnyű berakni a ketrecbe…
Másik, elkezdtem egy új történetet, amit tudom, nem szabadna írnom, míg ezt be nem fejezem, de annnyira adta magát! - bezzeg abból 28 oldalt írtam már :/
Mégegyszer bocsánat, lehet h ez a megjegyzés hosszabb lesz, mint a feji XD
Agorosz mélyet szippantott a sós, tengeri levegőből.
Újra otthon.
A kis görög sziget, ahol pár perce kötött ki a luxus jacht, a helyiek szerint, egy ősi, vérengző fenevadnak volt a sírhelye.
A sziget, ami pár kilométerre volt Krétától, lassan teljesen kihalt. Az őslakosokon kívül a turisták jártak erre, a legenda miatt.
Épp egy ilyen részeg csoport vonult el a kikötő dokkján.
Agorosz és a többi vámpír láthatatlanná válva vártak, míg elhaladt az öt fiatal.
Agorosz magában morgolódva fogta vissza az ösztöneit. Már várta, hogy visszatérjen Athénba, és zsákmányolhasson magának valakit…
Egyedül maradtak.
A tíz vámpír, akik a legstrapabíróbbnak tűntek, mikor kiválasztotta a küldetésre a csapatát, figyelték az őst, mi is lesz a következő lépés. A vámpír a domb felé mutatott, ahol egy régi templom állt, oszlopai kidőltek, teteje megroskadt, a vad növényzet benőtte az egykor hófehér épületet.
De ez csak látszat volt.
Akiben isteni vér csörgedezett az jól láthatta, milyen is valójában.
Az épület biztos alapokon állt, dóroszlopai magasan íveltek a magasba, aranyozott lépcsői csillogtak a holdfényben.
Agorosz a templom felé indult, a többiek követték.
Gyakran a legendákban több a valóságtartalom, mint azt az emberek képzelnék. Erre bizonyíték a halhatatlanok létezése. A szörny, ami találóan a Pusztító nevet kapta, nem is volt annyira halott, mint azt gondolták. Miután ez a lény, egy angyal és egy vámpír nászából született dolog, elpusztította egész Tróját, az Istenek rettegve az erőtől, ami benne lakozik, egyszerűen élve eltemették, majd templomot állítottak a sír fölé.
A csarnokban a főistenek aranyszobrai álltak, középen Zeusz ült a trónusán.
Agorosz átkozódva lépett a csarnokba, mindezért ez a beképzelt, nyámnyila alak volt a felelős. Miatta kellett azzá válnia, ami most. Ha ő nincs, már rég átvette volna az uralmat, és a halhatatlanokat tette volna meg uralkodó fajnak, és nem az ostoba embereket. Soha többé nem kellene bujkálniuk…
Megrázta a fejét, próbálta kizárni a terveit, így nem lett volna túl okos dolog hozzákezdeni egy ősi, veszedelmes lény kiszabadításához.
Hátratekintett az embereire.
Egy óriási ketrecet cipeltek, amit varázslat erősített meg. Tökéletes volt, ha szükségük lesz rá, a Pusztító biztos, hogy nem tudja kiszabadítani magát belőle.
Zeusz óriási szobra elé állt, óriási kényszert érzett, hogy megrongálja, de nem lett volna túl bölcs dolog, a főisten figyelmét nyomban felkeltette volna.
Elvakkantott parancsok után, a vámpírok felszedték a nehéz márványlapokat a szobor előtt, és egy üreg tárult fel előttük.
A sötét lyuk körül vámpírok álltak, Agorosz félrelökte őket, és ő is megnézte. Nem látott semmi különöset.
Intett az egyiknek, Nikosznak, a görög származású vámpírnak, hogy hozza ide a húst, amit csaléteknek szánt.
A fél disznó hangosan puffant az üreg alján.
Semmi sem történt.
Többen idegesen toporogni kezdtek, és a zajra, amit csaptak, valami megmozdult odalent. Agorosz visszatartva a levegőt, feszülten figyelt a morgó hangra, majd a síri csendre, ami öt perc elteltével sem történt semmi sem.
- Mind meg fogunk halni – suttogta halálra vált hangon a görög.
Agorosz és a többiek mérges pillantással elhallgatatták.
Fülsüketítő hang tört fel a lyukból, üvöltés és halál hangja keveredett, Nikosz nyöszörögve hátrált a csarnokból.
- Ne merd, gyere vissza, most rögtön! – morogta Agorosz a vámpír felé, aki nyüszítve húzódott az ős mögé.
- A legenda…Ez egy szörnyeteg, mindenkivel végezni fog.
- Csend legyen! – szólt rá egy másik vámpír is.
A Pusztító kaparászó hangot adott ki, majd morogva mászni kezdett, Nikosz hátrált. Agorosz megragadta a grabancánál fogva, és az üregbe hajította a tiltakozó, kapálózó vámpírt.
Hallotta, ahogy a lény röptében nekiront, majd a vérengzés eltéveszthetetlen hangját. Intett a csapatnak, vegyék elő a fegyvereket, és készítsék a ketrecet.
Váratlanul ugrott elő a mélyből a Pusztító, és elkapta az első fegyveres vámpírt, kettétörte a gerincét, majd letépte az izomkolosszus fejét. Elkapott egy másikat is, aki rálőtt, azt a falhoz vágta.
Nem lesz könnyű berakni a ketrecbe…
Tizenötödik fejezet
Posted in
2. könyv
Astrid egy barna, strapabíró dobozon ült, és forrócsokoládéját kortyolgatta, miközben két barátnője, név szerint Reena és Nessa, a gyerekszobán ügyködtek. Az angyal egy kicsit kikészült, mikor barátnői tegnap megérkeztek, felpakolva, festékekkel, fóliákkal, ácskészlettel. A szoba hamarosan a feje tetejére állt, a lányok kivitték a bútorokat, lefóliázták a padlót, az ablak és ajtókeretet behúzták vastag szigetelőszalaggal. Nes már tegnap elkezdte a festést, igazán tehetségesnek bizonyult, csak hát nem éppen olyat alkotott, ami egy gyerekszobába való. Astrid pasztellben gondolkodott, talán egy-két virág, pillangó, de a drága boszorkány másképpen képzelte el.
Az egyik falat fák és futkározó nimfák töltötték ki, akiket egy szatír üldözött. A másik falon egy naplemente volt látható, alatta sűrű erdő, kristályvizű tóban szirének fürdőztek, a sziklaszirten egy griffmadár bámult a napba, ami előtt egy főnix repült el.
A nő nem tudott rájuk haragudni, amiért meg sem kérdezték tőle, mit is szeretne. Annyira lelkesek voltak, szinte szárnyaltak és egyfolytában cseverésztek. Renie gyakran felkötötte a haját, amit egyre gyakrabban tett Astrid jelenlétében, így jól láthatta tündefüleit. Bájos látványt nyújtott.
Míg Astrid orvosnál volt délután, Ren meglepte egy ajándékkal, a telket gyönyörű, illatos virágokkal vette körül, Nessa pedig megjavította a terasz deszkáit és a hintaágyat, így otthonosabbnak tűnt az egész. Annyira gyönyörű lett!
Hálás volt a barátainak, amiért itt voltak neki. Segítették és támogatták. Bele sem mert gondolni, mit is tett volna nélkülük.
- Lányok? – kezdte csendesen. – Egy bukott angyal és egy angyal nászából milyen utódokra számíthatok?
- Angyal? – vonta össze a szemöldökét Nes. – Ezt még nem is hallottam. Az apától függ, mennyire tiszta a vére, kevert vér kiütközhet a babákon, vagy ha ember is volt az ősök között, képességekben vagy a szárnyakban. Nem tudom – vont vállat.
- Ki volt az apa? – kérdezett rá kertelés nélkül Ren.
- Khm, egy angyal, Ray…
- Raymond? – hunyorgott a médium.
- Gondolom…
- Egy Őrző?! – sikkantotta Nessa. – Veled? Egy emberrel?
- Nem mondtam meg neki, mi is vagyok valójában…
- Úristen! Egy hétig volt veled, rengeteget kockáztatott!
Astrid értetlenül bámult rá.
- Az Őrzők hosszútávon nem létesíthetnek kapcsolatot emberekkel, mert az örökös aggódás amiatt, hogy valami baj éri őket, elvonja a figyelmet a munkáról – magyarázta Nessa.
- De, akkor miért maradt velem?
A két nő összenézett, Nessa rosszallóan csóválta a fejét, míg Ren kedvesen elmosolyodott.
- Ó, drágám, azért, mert a lelki társa vagy.
- Hogy míííííííííííí? – sikkantotta Astrid. Ebből nem sok jó fog kisülni.
- Ugye, azt tudod, hogy ez mit jelent? – A nő bólintott.
- Persze, de nem éreztem, hogy összekötődtünk volna. Csak a vágyat…, ami abból is következhetett, régen voltam férfival.
- Astrid…
- Hagyjuk, a lényeget már megtudtam – morgolódott, és otthagyta a két nőt. – Nem akarom tovább hallgatni ezeket a badarságokat!
Később, mikor a barátnői elmentek, az ágyban feküdve, újra előcsalta az emlékeit arról a férfiról, akire igyekezett nem sokat gondolni.
Lehet, hogy van valami abban, amit a lelki társas dologról mondtak? Lehetséges volna?
A remény szikrája gyökeret vert benne, másra sem tudott gondolni, mint arra, a férfi tényleg a társa. Milyen jó is volna…
De aztán újra elfogta a sötétség.
Nem érezte az összekötődést, azt a pillanatot, amikor a lelkük összeforr, eggyé válik. Szoros kötődést jelent ez, amit csak a halál választhat el.
De nem érezte.
És próbált így tenni a többi érzelmével is, amit a férfi iránt tapasztalt.
Morgolódva fordult el ezektől az esztelen gondolatoktól, és próbált az alvásra koncentrálni, ami nem igazán jött össze, a horrorisztikus hármas akcióba lendült.
Másnap, nagy dilemmája közepette, Amanda csörgette fel.
- Anya, gyorsan, épp ruhát kell választanom – mormolta, miközben a ruhái között válogatott.
- Az apád megőrül! Visszakérte a gyűrűmet! – sipította.
- Silviának? Eszénél van?
- Azt mondta, a nője ragaszkodik egy régi, antik gyűrűhöz, és mivel nincs pénze, az én, háromszáz éves ékszerem kell neki!
- Le van égve, ezt nem csodálom. Amilyen drága ruhákban feszít a barátnője… Odaadtad neki?
- Természetesen nem! Az az enyém, én kaptam tőle!
- Jól tetted – helyeselte.
- De azóta is zaklat, üzeneteket hagy, mint aki meghibbant!
- Majd beszélek vele, de most le kell tennem, anya!
- Jól van, jó legyél, vigyázzatok magatokra, szeretlek, kincsem!
- Én is téged.
Ledobta a telefont egy ruhakupacra, és tovább válogatott, végül egy szürke, a nyakán masnis szaténinget választott, és egy fekete rövidnadrágot húzott, amit tegnap alakított át, a derekába gumit varrt. Hát, nem volt könnyű ekkora pocakra ruhákat találni…
Silvia a francia negyedben sétálva nézelődött. Kezében márkás üzletek szatyrai sorakoztak, mindez Alexander csodálatos bankkártyája állta, az ő pénzéhez hozzá sem kellett nyúlnia eddig. Remélte csak, a férfi megszerzi neki a gyűrűt, amit kért… Annyira vágyott egy antik darabra!
Egy üzlet kirakatát szemlélve látott meg egy ismerős arcot.
Astrid.
Majd’ felrobbant a mérgében, ahogy meglátta a nő óriási pocakját. Hogy a fenébe történhetett, tette fel magának a költői kérdést. Ez nem lehet igaz!
Agorosz teljesen világosan kijelentette, meg kell ölnie a nőt, ha teherbe esik Raytől, bár egyébként is végeznie kellett volna vele mostanában, hiszen a társkapcsolat nagyon erős. Csak a vak nem láthatta, ez a nő terhes, méghozzá nagyon.
Az üveg tükröződéséből kritikusan mérte végig a bukott angyalt. Még mindig nem értette, miért is olyan különleges, teljesen hétköznapinak tűnt ahhoz, hogy ne keltse fel az érdeklődését egy Őrzőnek.
Silvia keresett egy csendes zugot, a csomagjait elvarázsolta a Ferrarijába, majd a lány után nézett.
Csodálatos. Egy kirakatot nézett.
- Astrid! – erőltetett magára egy mosolyt. – De jó, hogy látlak. Úristen! – kapott a szívéhez,- te kisbabát vársz!
- Öhm, igen!
- Erről feltétlenül beszélnünk kell, mit szólnál, ha beülnénk valahová?
- Sajnálom, de most sietnem kell, elígérkeztem már – mondta.
- Ó, mit szólnál, ha elvinnélek? Új kocsim van – próbálkozott.
- Én is azzal vagyok, tudod, a mocsár széléről elég nehéz lenne máshogy bejönni a városba.
- Ferrari, ezt ki kell próbálnod! – erősködött tovább, nem várt válaszra, maga után húzta a nőt, egyenesen a parkoló felé.
- De…
- Ne ellenkezz, te is élvezni fogod.
- Huh, ez úgy hangzott, mintha egy pedofil mondta volna…– fintorgott a nő.
Silvia erőltetetten kuncogni kezdett.
Ha nem állt volna az útjában, és nem utálta volna annyira, még élvezte volna is a lány fanyar humorát.
Astrid vonakodva, de követte. Mázlisnak érezte magát, a hatalmas parkolóban csak ők voltak egyedül.
A bukott angyal egyből kiszúrta a tűzpiros csodát, megelőzte Silviát, és a járgányhoz sétált.
- Nem jössz? – kérdezte hátra tekintve. Silvia megrázta a fejét.
- Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem. Kár volt összefeküdnöd az Őrzővel – mondta tetetett sajnálattal a hangjában.
- Hogy mi?
- Csak az egyszerűség kedvéért, már kezdem unni, mostanában te vagy a második terhes nő, akit bántani fogok, nagyon-nagyon csúnyán. Meg foglak ölni.
- Ó, istenem!
- Túl késő már az imádkozáshoz, gondolnod kellett volna erre hamarabb – mondta negédesen, miközben a kezében megjelent egy hullámos éllel rendelkező tőr.
Ahogy várta, a nő elkezdett futni, már amennyire tudott a hasától. Gonosz mosollyal az arcán közeledett felé. A lopott boszorkányerővel becsapta a parkoló vaskapuit, elzárva a felé rohanó Astrid útját.
- Kár a próbálkozásért, essünk túl rajta, ne pocsékoljuk a drága időmet.
Odateleportált a lányhoz, és a torkához szorította a pengét.
Astrid elugrott, és a fenekére pottyant.
Silvia kezdte szánni. Annyira szánalmas volt, ahogy próbálta védeni a szíve alatt hordott fattyút.
Csak majdnem.
Gonosz mosollyal az arcán hozzálépett, de ekkor berobbant a kapu, és két nő jelent meg.
Egy vérpiros és egy barna hajú nő.
Silvia egyből felismerte, hallhatatlanok voltak, boszorkány és… valami kevert vérű.
- Hé, ribanckirálynő, szállj le Astridról, keress veled egy súlycsoportban lévőt – mondta a barna.
Silvia a nőre morrant, és hozzájuk illant, de mikor a tőrrel feléjük csapott, a vörös egy ügyes kempós mozdulattal.
- Jó párra találtál – morogta vöröske.
- Még nem végeztünk – köpte feléjük, majd egy villanás kíséretében eltűnt.
- Mi a fene volt ez? – zokogta Astrid.
Az egyik falat fák és futkározó nimfák töltötték ki, akiket egy szatír üldözött. A másik falon egy naplemente volt látható, alatta sűrű erdő, kristályvizű tóban szirének fürdőztek, a sziklaszirten egy griffmadár bámult a napba, ami előtt egy főnix repült el.
A nő nem tudott rájuk haragudni, amiért meg sem kérdezték tőle, mit is szeretne. Annyira lelkesek voltak, szinte szárnyaltak és egyfolytában cseverésztek. Renie gyakran felkötötte a haját, amit egyre gyakrabban tett Astrid jelenlétében, így jól láthatta tündefüleit. Bájos látványt nyújtott.
Míg Astrid orvosnál volt délután, Ren meglepte egy ajándékkal, a telket gyönyörű, illatos virágokkal vette körül, Nessa pedig megjavította a terasz deszkáit és a hintaágyat, így otthonosabbnak tűnt az egész. Annyira gyönyörű lett!
Hálás volt a barátainak, amiért itt voltak neki. Segítették és támogatták. Bele sem mert gondolni, mit is tett volna nélkülük.
- Lányok? – kezdte csendesen. – Egy bukott angyal és egy angyal nászából milyen utódokra számíthatok?
- Angyal? – vonta össze a szemöldökét Nes. – Ezt még nem is hallottam. Az apától függ, mennyire tiszta a vére, kevert vér kiütközhet a babákon, vagy ha ember is volt az ősök között, képességekben vagy a szárnyakban. Nem tudom – vont vállat.
- Ki volt az apa? – kérdezett rá kertelés nélkül Ren.
- Khm, egy angyal, Ray…
- Raymond? – hunyorgott a médium.
- Gondolom…
- Egy Őrző?! – sikkantotta Nessa. – Veled? Egy emberrel?
- Nem mondtam meg neki, mi is vagyok valójában…
- Úristen! Egy hétig volt veled, rengeteget kockáztatott!
Astrid értetlenül bámult rá.
- Az Őrzők hosszútávon nem létesíthetnek kapcsolatot emberekkel, mert az örökös aggódás amiatt, hogy valami baj éri őket, elvonja a figyelmet a munkáról – magyarázta Nessa.
- De, akkor miért maradt velem?
A két nő összenézett, Nessa rosszallóan csóválta a fejét, míg Ren kedvesen elmosolyodott.
- Ó, drágám, azért, mert a lelki társa vagy.
- Hogy míííííííííííí? – sikkantotta Astrid. Ebből nem sok jó fog kisülni.
- Ugye, azt tudod, hogy ez mit jelent? – A nő bólintott.
- Persze, de nem éreztem, hogy összekötődtünk volna. Csak a vágyat…, ami abból is következhetett, régen voltam férfival.
- Astrid…
- Hagyjuk, a lényeget már megtudtam – morgolódott, és otthagyta a két nőt. – Nem akarom tovább hallgatni ezeket a badarságokat!
Később, mikor a barátnői elmentek, az ágyban feküdve, újra előcsalta az emlékeit arról a férfiról, akire igyekezett nem sokat gondolni.
Lehet, hogy van valami abban, amit a lelki társas dologról mondtak? Lehetséges volna?
A remény szikrája gyökeret vert benne, másra sem tudott gondolni, mint arra, a férfi tényleg a társa. Milyen jó is volna…
De aztán újra elfogta a sötétség.
Nem érezte az összekötődést, azt a pillanatot, amikor a lelkük összeforr, eggyé válik. Szoros kötődést jelent ez, amit csak a halál választhat el.
De nem érezte.
És próbált így tenni a többi érzelmével is, amit a férfi iránt tapasztalt.
Morgolódva fordult el ezektől az esztelen gondolatoktól, és próbált az alvásra koncentrálni, ami nem igazán jött össze, a horrorisztikus hármas akcióba lendült.
Másnap, nagy dilemmája közepette, Amanda csörgette fel.
- Anya, gyorsan, épp ruhát kell választanom – mormolta, miközben a ruhái között válogatott.
- Az apád megőrül! Visszakérte a gyűrűmet! – sipította.
- Silviának? Eszénél van?
- Azt mondta, a nője ragaszkodik egy régi, antik gyűrűhöz, és mivel nincs pénze, az én, háromszáz éves ékszerem kell neki!
- Le van égve, ezt nem csodálom. Amilyen drága ruhákban feszít a barátnője… Odaadtad neki?
- Természetesen nem! Az az enyém, én kaptam tőle!
- Jól tetted – helyeselte.
- De azóta is zaklat, üzeneteket hagy, mint aki meghibbant!
- Majd beszélek vele, de most le kell tennem, anya!
- Jól van, jó legyél, vigyázzatok magatokra, szeretlek, kincsem!
- Én is téged.
Ledobta a telefont egy ruhakupacra, és tovább válogatott, végül egy szürke, a nyakán masnis szaténinget választott, és egy fekete rövidnadrágot húzott, amit tegnap alakított át, a derekába gumit varrt. Hát, nem volt könnyű ekkora pocakra ruhákat találni…
Silvia a francia negyedben sétálva nézelődött. Kezében márkás üzletek szatyrai sorakoztak, mindez Alexander csodálatos bankkártyája állta, az ő pénzéhez hozzá sem kellett nyúlnia eddig. Remélte csak, a férfi megszerzi neki a gyűrűt, amit kért… Annyira vágyott egy antik darabra!
Egy üzlet kirakatát szemlélve látott meg egy ismerős arcot.
Astrid.
Majd’ felrobbant a mérgében, ahogy meglátta a nő óriási pocakját. Hogy a fenébe történhetett, tette fel magának a költői kérdést. Ez nem lehet igaz!
Agorosz teljesen világosan kijelentette, meg kell ölnie a nőt, ha teherbe esik Raytől, bár egyébként is végeznie kellett volna vele mostanában, hiszen a társkapcsolat nagyon erős. Csak a vak nem láthatta, ez a nő terhes, méghozzá nagyon.
Az üveg tükröződéséből kritikusan mérte végig a bukott angyalt. Még mindig nem értette, miért is olyan különleges, teljesen hétköznapinak tűnt ahhoz, hogy ne keltse fel az érdeklődését egy Őrzőnek.
Silvia keresett egy csendes zugot, a csomagjait elvarázsolta a Ferrarijába, majd a lány után nézett.
Csodálatos. Egy kirakatot nézett.
- Astrid! – erőltetett magára egy mosolyt. – De jó, hogy látlak. Úristen! – kapott a szívéhez,- te kisbabát vársz!
- Öhm, igen!
- Erről feltétlenül beszélnünk kell, mit szólnál, ha beülnénk valahová?
- Sajnálom, de most sietnem kell, elígérkeztem már – mondta.
- Ó, mit szólnál, ha elvinnélek? Új kocsim van – próbálkozott.
- Én is azzal vagyok, tudod, a mocsár széléről elég nehéz lenne máshogy bejönni a városba.
- Ferrari, ezt ki kell próbálnod! – erősködött tovább, nem várt válaszra, maga után húzta a nőt, egyenesen a parkoló felé.
- De…
- Ne ellenkezz, te is élvezni fogod.
- Huh, ez úgy hangzott, mintha egy pedofil mondta volna…– fintorgott a nő.
Silvia erőltetetten kuncogni kezdett.
Ha nem állt volna az útjában, és nem utálta volna annyira, még élvezte volna is a lány fanyar humorát.
Astrid vonakodva, de követte. Mázlisnak érezte magát, a hatalmas parkolóban csak ők voltak egyedül.
A bukott angyal egyből kiszúrta a tűzpiros csodát, megelőzte Silviát, és a járgányhoz sétált.
- Nem jössz? – kérdezte hátra tekintve. Silvia megrázta a fejét.
- Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem. Kár volt összefeküdnöd az Őrzővel – mondta tetetett sajnálattal a hangjában.
- Hogy mi?
- Csak az egyszerűség kedvéért, már kezdem unni, mostanában te vagy a második terhes nő, akit bántani fogok, nagyon-nagyon csúnyán. Meg foglak ölni.
- Ó, istenem!
- Túl késő már az imádkozáshoz, gondolnod kellett volna erre hamarabb – mondta negédesen, miközben a kezében megjelent egy hullámos éllel rendelkező tőr.
Ahogy várta, a nő elkezdett futni, már amennyire tudott a hasától. Gonosz mosollyal az arcán közeledett felé. A lopott boszorkányerővel becsapta a parkoló vaskapuit, elzárva a felé rohanó Astrid útját.
- Kár a próbálkozásért, essünk túl rajta, ne pocsékoljuk a drága időmet.
Odateleportált a lányhoz, és a torkához szorította a pengét.
Astrid elugrott, és a fenekére pottyant.
Silvia kezdte szánni. Annyira szánalmas volt, ahogy próbálta védeni a szíve alatt hordott fattyút.
Csak majdnem.
Gonosz mosollyal az arcán hozzálépett, de ekkor berobbant a kapu, és két nő jelent meg.
Egy vérpiros és egy barna hajú nő.
Silvia egyből felismerte, hallhatatlanok voltak, boszorkány és… valami kevert vérű.
- Hé, ribanckirálynő, szállj le Astridról, keress veled egy súlycsoportban lévőt – mondta a barna.
Silvia a nőre morrant, és hozzájuk illant, de mikor a tőrrel feléjük csapott, a vörös egy ügyes kempós mozdulattal.
- Jó párra találtál – morogta vöröske.
- Még nem végeztünk – köpte feléjük, majd egy villanás kíséretében eltűnt.
- Mi a fene volt ez? – zokogta Astrid.
Tizennegyedik fejezet
Posted in
2. könyv
A következő holnap jön ;)
- Ö, akkor ezt vegyük át még egyszer, ha lehet. Azt mondja, hármas ikreket várok? – nézett Astrid dr. Greenre, mintha egy szellemi fogyatékossal beszélgetne, és nem egy ötvenvalahány éves, a Harvardon diplomázott orvossal.
- Igen, kedvesem – mosolygott a nő.
- Pazar – morogta.
Kikászálódott a kengyelből, majd a paraván mögött öltözködni kezdett.
Jelen helyzetben ki tudta volna herélni az angyalt, amiért így elbánt vele. És nem csak egyszeresen, hanem háromszorosan is!
Újra elöntötte az aggodalom, hogy fogja felnevelni őket? Hármat!
- A vizsgálatokat gyakrabban kell elvégezni, mint a normál terhességeknél… Az asszisztensemmel egyeztethet időpontot.
Az információ el sem jutott a nőhöz, letargia lett úrrá rajta, amit nem lehetett egykönnyen semmissé nyilvánítani.
Automatikusan elköszönt, majd édesanyjához hajtott, ahol kivételesen senkit sem talált. Az ismerős környezet kicsit megnyugtatta, lecsillapította, de érezte, ha találkozna az angyallal, rögtön megfojtaná.
- Kincsem! – ölelte magához Amanda. – Na, minden rendben talált Cintia?
- Igen, sőt, egyenesen háromszorosan is minden oké a méhemben – Amanda aggódóan pislogott lánya felé. – Hármas ikreim lesznek – magyarázta a lány, majd leült, és a táskájából elővarázsolt egy müzli szeletet.
- Istenkéim! Ezt nem hiszem el! – sikkantotta Mandy. – El sem tudod képzelni, mennyit rimánkodtam Hérához, hogy egyszer unokáim legyenek… Már le is tettem róla, de most? Áldott legyen Ray nagy…
- Anya, eszem! – pironkodott Astrid.
- Megmondtam, kitűnő példány, annyira tudtam! Igen – kiáltotta, majd a telefonra vetette magát, és sorban hívogatni kezdte az ismerőseit. – Kicsim, van ebéd a hűtőben.
- Köszi, de nem hiszem, hogy sokáig megmaradna bennem, és még délután is lesz meló…
- Rendben, ahogy gondolod, de legalább vidd haza, nem akarom, hogy éhen haljatok.
- Anya…
- Á, szia Jess, itt Amanda! Képzeld…
Amanda sorban felhívta az ismerőseit, és elújságolta a nagy hírt. Annyira boldognak és lelkesnek tűnt, Astridnak nem volt szíve elárulni igazi okát, miért is jött át most.
Meg szerette volna osztani a nővel a gondjait, hogy megkönnyebbüljön, tanácsot halljon, de azzal elrontotta volna Mandy lelkesedését.
Így hát csendben eszegette az édességét, de a gyomra már most bukfencezni kezdett a minimális táplálékra.
- Anya, apát ne hívd fel, ha lehet.
- Miért ne? Egyszer úgyis meg kell tudnia, nagyapa lesz, miért nem mondhatnám el neki én? Úgy megnézném az arcát…
- Ne gonoszkodj, egyébként is, az esküvőjére kell készülnie…
- Mi? – visította az anya. – Megnősül? Kit vesz el? Csak nem azt a fekete hajú ribancot?
- Éppenséggel…
- Ezt nem hiszem el! Egyikőtök sem mondta el. Milyen viselkedés ez? A saját anyádnak nem mondod el.
- Azért, mert így reagáltál volna rá – magyarázta Astrid.
- Nem igaz!
- De! És most, ha kérhetlek, hagyjuk ezt, sietnem kell – kapta magára a kabátját és a táskáját, majd az ajtóhoz rohant.
- Ezzel nem ússza meg, kisasszony, este még beszélünk!
- Szia, Anya!
☆☆☆
Nessa türelmesen figyelte barátnőjét, Rent, aki egy különleges, csak az ő számára elkészített fánkot próbált elfogyasztani. Az édességet vastag karamellizált ostya fedte, ezt próbálta áttörni a villájával a kávézóban.
Velük szemben a várandós Astrid ült, és még mindig sokkosan az előbb hallottaktól, üres tekintettel bámult el fölöttük.
- Ugye semmi baja sem lett ettől neki és a babáknak? – kérdezte csendesen Rent.
A médium vállat vont.
- Passzolom a kérdést – Teljes sikerrel törte fel a cukorréteget.
- De ez, hogy lehetséges? És eddig miért nem mondtátok, ha tudtátok, hogy én… szóval értitek – nézett körül a kis kávézóban, mennyien is hallják.
- Nem reklámozzuk – felelte Nessa, és az órájára pillantott, hamarosan vissza kell mennie a 7főBűnbe.
- Akkor miért pont most mondjátok el? Még mindig alig hiszem el, a tíz éve ismert barátaim egyike egy nimfa és egy boszorkány.
- Inkább a médium titulust használom – fintorgott Ren, miközben a cukrot ropogtatta a fánkról. – És megválaszolva a kérdésedet, látomásom volt – vont vállat. - Most jött el az ideje – Nessa mindig is elcsodálkozott, hogy tud Renie ilyen jól füllenteni.
- Ó!
- Biztos nem kérsz? – kérdezte Reena, láthatóan nagyon élvezve a tömény édességet. – Oltári, orgazmikus – kuncogta.
- Kösz, nem, ezt az érzést egy darabig kihagyom – fintorgott.
- Nekem mennem kell – sóhajtotta Nes, felkelt, aprót hagyott az asztalon a kávéjáért. – Pénteken találkozunk – mondta Astridnak. – Te, pedig, édes barátném, pucold ki a házból a tündéreidet! – morogta a médium felé.
Nos, igen. Astridnak eléggé furcsa barátok jutottak, de imádta őket. Mindig vele voltak, mikor szüksége volt rájuk. Segítették, óvták és szerették. Ezek a tulajdonságaik nélkül Astrid már nem is létezett volna.
- Azt hiszem, nekem is lépnem kéne – fintorgott Astrid, ahogy az órájára nézett. – Pár nap, és találkozunk – kacsintott a jósnőre.
- Oké – dünnyögte, miközben a cukrot törölgette a mancsairól. – Jó legyél.
- Mint mindig.
A bukott angyal kocsiba pattant, és visszahajtott a klinikához, hogy fogadja a doktornőt, aki helyette lesz, míg otthon marad majd a kicsikkel.
Pár nappal ezelőtt már bemutatták őket egymásnak, és most Astridon volt a sor, hogy megmutassa a helyet.
Dr. Julianne Hope Washington mellett dolgozott, főleg kísérletekben vett részt eddig, de otthon volt az állatorvoslásban is.
Astridnak bejött a nő.
A vörös hajú, harmincas évei közepén járó orvos, humoros, kedves és a boldognak tűnő mosolya feloldotta az angyalban a szorongást, hogy lezárul az életében egy fejezet. Sőt, talán az egész eddigi élete itt be fog fejeződni.
Új életet fog kezdeni, a babái és a barátai társaságban.
Azt már tudta, ha megjöttek a babák, erőteljesen rááll az apuci keresésére. A gyermekei nem nőhetnek fel apa nélkül! Viszonylag ő is csonka családból származott, így saját kézből tapasztalta a hiányt. Nem szerette volna, ha bármit is nélkülözniük kéne.
Astrid miután végzett a doktornő eligazításával, átadta lecsupaszított irodájának kulcsait, majd boldogan szökellt az autójához. Félt, talán nehezen fog menni ez a dolog, de egyáltalán nem okozott gondot az, hogy otthagyja a munkáját. Örömmel tette.
Most már a babáknak fog élni.
- Ö, akkor ezt vegyük át még egyszer, ha lehet. Azt mondja, hármas ikreket várok? – nézett Astrid dr. Greenre, mintha egy szellemi fogyatékossal beszélgetne, és nem egy ötvenvalahány éves, a Harvardon diplomázott orvossal.
- Igen, kedvesem – mosolygott a nő.
- Pazar – morogta.
Kikászálódott a kengyelből, majd a paraván mögött öltözködni kezdett.
Jelen helyzetben ki tudta volna herélni az angyalt, amiért így elbánt vele. És nem csak egyszeresen, hanem háromszorosan is!
Újra elöntötte az aggodalom, hogy fogja felnevelni őket? Hármat!
- A vizsgálatokat gyakrabban kell elvégezni, mint a normál terhességeknél… Az asszisztensemmel egyeztethet időpontot.
Az információ el sem jutott a nőhöz, letargia lett úrrá rajta, amit nem lehetett egykönnyen semmissé nyilvánítani.
Automatikusan elköszönt, majd édesanyjához hajtott, ahol kivételesen senkit sem talált. Az ismerős környezet kicsit megnyugtatta, lecsillapította, de érezte, ha találkozna az angyallal, rögtön megfojtaná.
- Kincsem! – ölelte magához Amanda. – Na, minden rendben talált Cintia?
- Igen, sőt, egyenesen háromszorosan is minden oké a méhemben – Amanda aggódóan pislogott lánya felé. – Hármas ikreim lesznek – magyarázta a lány, majd leült, és a táskájából elővarázsolt egy müzli szeletet.
- Istenkéim! Ezt nem hiszem el! – sikkantotta Mandy. – El sem tudod képzelni, mennyit rimánkodtam Hérához, hogy egyszer unokáim legyenek… Már le is tettem róla, de most? Áldott legyen Ray nagy…
- Anya, eszem! – pironkodott Astrid.
- Megmondtam, kitűnő példány, annyira tudtam! Igen – kiáltotta, majd a telefonra vetette magát, és sorban hívogatni kezdte az ismerőseit. – Kicsim, van ebéd a hűtőben.
- Köszi, de nem hiszem, hogy sokáig megmaradna bennem, és még délután is lesz meló…
- Rendben, ahogy gondolod, de legalább vidd haza, nem akarom, hogy éhen haljatok.
- Anya…
- Á, szia Jess, itt Amanda! Képzeld…
Amanda sorban felhívta az ismerőseit, és elújságolta a nagy hírt. Annyira boldognak és lelkesnek tűnt, Astridnak nem volt szíve elárulni igazi okát, miért is jött át most.
Meg szerette volna osztani a nővel a gondjait, hogy megkönnyebbüljön, tanácsot halljon, de azzal elrontotta volna Mandy lelkesedését.
Így hát csendben eszegette az édességét, de a gyomra már most bukfencezni kezdett a minimális táplálékra.
- Anya, apát ne hívd fel, ha lehet.
- Miért ne? Egyszer úgyis meg kell tudnia, nagyapa lesz, miért nem mondhatnám el neki én? Úgy megnézném az arcát…
- Ne gonoszkodj, egyébként is, az esküvőjére kell készülnie…
- Mi? – visította az anya. – Megnősül? Kit vesz el? Csak nem azt a fekete hajú ribancot?
- Éppenséggel…
- Ezt nem hiszem el! Egyikőtök sem mondta el. Milyen viselkedés ez? A saját anyádnak nem mondod el.
- Azért, mert így reagáltál volna rá – magyarázta Astrid.
- Nem igaz!
- De! És most, ha kérhetlek, hagyjuk ezt, sietnem kell – kapta magára a kabátját és a táskáját, majd az ajtóhoz rohant.
- Ezzel nem ússza meg, kisasszony, este még beszélünk!
- Szia, Anya!
☆☆☆
Nessa türelmesen figyelte barátnőjét, Rent, aki egy különleges, csak az ő számára elkészített fánkot próbált elfogyasztani. Az édességet vastag karamellizált ostya fedte, ezt próbálta áttörni a villájával a kávézóban.
Velük szemben a várandós Astrid ült, és még mindig sokkosan az előbb hallottaktól, üres tekintettel bámult el fölöttük.
- Ugye semmi baja sem lett ettől neki és a babáknak? – kérdezte csendesen Rent.
A médium vállat vont.
- Passzolom a kérdést – Teljes sikerrel törte fel a cukorréteget.
- De ez, hogy lehetséges? És eddig miért nem mondtátok, ha tudtátok, hogy én… szóval értitek – nézett körül a kis kávézóban, mennyien is hallják.
- Nem reklámozzuk – felelte Nessa, és az órájára pillantott, hamarosan vissza kell mennie a 7főBűnbe.
- Akkor miért pont most mondjátok el? Még mindig alig hiszem el, a tíz éve ismert barátaim egyike egy nimfa és egy boszorkány.
- Inkább a médium titulust használom – fintorgott Ren, miközben a cukrot ropogtatta a fánkról. – És megválaszolva a kérdésedet, látomásom volt – vont vállat. - Most jött el az ideje – Nessa mindig is elcsodálkozott, hogy tud Renie ilyen jól füllenteni.
- Ó!
- Biztos nem kérsz? – kérdezte Reena, láthatóan nagyon élvezve a tömény édességet. – Oltári, orgazmikus – kuncogta.
- Kösz, nem, ezt az érzést egy darabig kihagyom – fintorgott.
- Nekem mennem kell – sóhajtotta Nes, felkelt, aprót hagyott az asztalon a kávéjáért. – Pénteken találkozunk – mondta Astridnak. – Te, pedig, édes barátném, pucold ki a házból a tündéreidet! – morogta a médium felé.
Nos, igen. Astridnak eléggé furcsa barátok jutottak, de imádta őket. Mindig vele voltak, mikor szüksége volt rájuk. Segítették, óvták és szerették. Ezek a tulajdonságaik nélkül Astrid már nem is létezett volna.
- Azt hiszem, nekem is lépnem kéne – fintorgott Astrid, ahogy az órájára nézett. – Pár nap, és találkozunk – kacsintott a jósnőre.
- Oké – dünnyögte, miközben a cukrot törölgette a mancsairól. – Jó legyél.
- Mint mindig.
A bukott angyal kocsiba pattant, és visszahajtott a klinikához, hogy fogadja a doktornőt, aki helyette lesz, míg otthon marad majd a kicsikkel.
Pár nappal ezelőtt már bemutatták őket egymásnak, és most Astridon volt a sor, hogy megmutassa a helyet.
Dr. Julianne Hope Washington mellett dolgozott, főleg kísérletekben vett részt eddig, de otthon volt az állatorvoslásban is.
Astridnak bejött a nő.
A vörös hajú, harmincas évei közepén járó orvos, humoros, kedves és a boldognak tűnő mosolya feloldotta az angyalban a szorongást, hogy lezárul az életében egy fejezet. Sőt, talán az egész eddigi élete itt be fog fejeződni.
Új életet fog kezdeni, a babái és a barátai társaságban.
Azt már tudta, ha megjöttek a babák, erőteljesen rááll az apuci keresésére. A gyermekei nem nőhetnek fel apa nélkül! Viszonylag ő is csonka családból származott, így saját kézből tapasztalta a hiányt. Nem szerette volna, ha bármit is nélkülözniük kéne.
Astrid miután végzett a doktornő eligazításával, átadta lecsupaszított irodájának kulcsait, majd boldogan szökellt az autójához. Félt, talán nehezen fog menni ez a dolog, de egyáltalán nem okozott gondot az, hogy otthagyja a munkáját. Örömmel tette.
Most már a babáknak fog élni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
