Tizenötödik fejezet

Astrid egy barna, strapabíró dobozon ült, és forrócsokoládéját kortyolgatta, miközben két barátnője, név szerint Reena és Nessa, a gyerekszobán ügyködtek. Az angyal egy kicsit kikészült, mikor barátnői tegnap megérkeztek, felpakolva, festékekkel, fóliákkal, ácskészlettel. A szoba hamarosan a feje tetejére állt, a lányok kivitték a bútorokat, lefóliázták a padlót, az ablak és ajtókeretet behúzták vastag szigetelőszalaggal. Nes már tegnap elkezdte a festést, igazán tehetségesnek bizonyult, csak hát nem éppen olyat alkotott, ami egy gyerekszobába való. Astrid pasztellben gondolkodott, talán egy-két virág, pillangó, de a drága boszorkány másképpen képzelte el.
Az egyik falat fák és futkározó nimfák töltötték ki, akiket egy szatír üldözött. A másik falon egy naplemente volt látható, alatta sűrű erdő, kristályvizű tóban szirének fürdőztek, a sziklaszirten egy griffmadár bámult a napba, ami előtt egy főnix repült el.
A nő nem tudott rájuk haragudni, amiért meg sem kérdezték tőle, mit is szeretne. Annyira lelkesek voltak, szinte szárnyaltak és egyfolytában cseverésztek. Renie gyakran felkötötte a haját, amit egyre gyakrabban tett Astrid jelenlétében, így jól láthatta tündefüleit. Bájos látványt nyújtott.
Míg Astrid orvosnál volt délután, Ren meglepte egy ajándékkal, a telket gyönyörű, illatos virágokkal vette körül, Nessa pedig megjavította a terasz deszkáit és a hintaágyat, így otthonosabbnak tűnt az egész. Annyira gyönyörű lett!
Hálás volt a barátainak, amiért itt voltak neki. Segítették és támogatták. Bele sem mert gondolni, mit is tett volna nélkülük.
- Lányok? – kezdte csendesen. – Egy bukott angyal és egy angyal nászából milyen utódokra számíthatok?
- Angyal? – vonta össze a szemöldökét Nes. – Ezt még nem is hallottam. Az apától függ, mennyire tiszta a vére, kevert vér kiütközhet a babákon, vagy ha ember is volt az ősök között, képességekben vagy a szárnyakban. Nem tudom – vont vállat.
- Ki volt az apa? – kérdezett rá kertelés nélkül Ren.
- Khm, egy angyal, Ray…
- Raymond? – hunyorgott a médium.
- Gondolom…
- Egy Őrző?! – sikkantotta Nessa. – Veled? Egy emberrel?
- Nem mondtam meg neki, mi is vagyok valójában…
- Úristen! Egy hétig volt veled, rengeteget kockáztatott!
Astrid értetlenül bámult rá.
- Az Őrzők hosszútávon nem létesíthetnek kapcsolatot emberekkel, mert az örökös aggódás amiatt, hogy valami baj éri őket, elvonja a figyelmet a munkáról – magyarázta Nessa.
- De, akkor miért maradt velem?
A két nő összenézett, Nessa rosszallóan csóválta a fejét, míg Ren kedvesen elmosolyodott.
- Ó, drágám, azért, mert a lelki társa vagy.
- Hogy míííííííííííí? – sikkantotta Astrid. Ebből nem sok jó fog kisülni.
- Ugye, azt tudod, hogy ez mit jelent? – A nő bólintott.
- Persze, de nem éreztem, hogy összekötődtünk volna. Csak a vágyat…, ami abból is következhetett, régen voltam férfival.
- Astrid…
- Hagyjuk, a lényeget már megtudtam – morgolódott, és otthagyta a két nőt. – Nem akarom tovább hallgatni ezeket a badarságokat!

Később, mikor a barátnői elmentek, az ágyban feküdve, újra előcsalta az emlékeit arról a férfiról, akire igyekezett nem sokat gondolni.
Lehet, hogy van valami abban, amit a lelki társas dologról mondtak? Lehetséges volna?
A remény szikrája gyökeret vert benne, másra sem tudott gondolni, mint arra, a férfi tényleg a társa. Milyen jó is volna…
De aztán újra elfogta a sötétség.
Nem érezte az összekötődést, azt a pillanatot, amikor a lelkük összeforr, eggyé válik. Szoros kötődést jelent ez, amit csak a halál választhat el.
De nem érezte.
És próbált így tenni a többi érzelmével is, amit a férfi iránt tapasztalt.
Morgolódva fordult el ezektől az esztelen gondolatoktól, és próbált az alvásra koncentrálni, ami nem igazán jött össze, a horrorisztikus hármas akcióba lendült.

Másnap, nagy dilemmája közepette, Amanda csörgette fel.
- Anya, gyorsan, épp ruhát kell választanom – mormolta, miközben a ruhái között válogatott.
- Az apád megőrül! Visszakérte a gyűrűmet! – sipította.
- Silviának? Eszénél van?
- Azt mondta, a nője ragaszkodik egy régi, antik gyűrűhöz, és mivel nincs pénze, az én, háromszáz éves ékszerem kell neki!
- Le van égve, ezt nem csodálom. Amilyen drága ruhákban feszít a barátnője… Odaadtad neki?
- Természetesen nem! Az az enyém, én kaptam tőle!
- Jól tetted – helyeselte.
- De azóta is zaklat, üzeneteket hagy, mint aki meghibbant!
- Majd beszélek vele, de most le kell tennem, anya!
- Jól van, jó legyél, vigyázzatok magatokra, szeretlek, kincsem!
- Én is téged.
Ledobta a telefont egy ruhakupacra, és tovább válogatott, végül egy szürke, a nyakán masnis szaténinget választott, és egy fekete rövidnadrágot húzott, amit tegnap alakított át, a derekába gumit varrt. Hát, nem volt könnyű ekkora pocakra ruhákat találni…



Silvia a francia negyedben sétálva nézelődött. Kezében márkás üzletek szatyrai sorakoztak, mindez Alexander csodálatos bankkártyája állta, az ő pénzéhez hozzá sem kellett nyúlnia eddig. Remélte csak, a férfi megszerzi neki a gyűrűt, amit kért… Annyira vágyott egy antik darabra!
Egy üzlet kirakatát szemlélve látott meg egy ismerős arcot.
Astrid.
Majd’ felrobbant a mérgében, ahogy meglátta a nő óriási pocakját. Hogy a fenébe történhetett, tette fel magának a költői kérdést. Ez nem lehet igaz!
Agorosz teljesen világosan kijelentette, meg kell ölnie a nőt, ha teherbe esik Raytől, bár egyébként is végeznie kellett volna vele mostanában, hiszen a társkapcsolat nagyon erős. Csak a vak nem láthatta, ez a nő terhes, méghozzá nagyon.
Az üveg tükröződéséből kritikusan mérte végig a bukott angyalt. Még mindig nem értette, miért is olyan különleges, teljesen hétköznapinak tűnt ahhoz, hogy ne keltse fel az érdeklődését egy Őrzőnek.
Silvia keresett egy csendes zugot, a csomagjait elvarázsolta a Ferrarijába, majd a lány után nézett.
Csodálatos. Egy kirakatot nézett.
- Astrid! – erőltetett magára egy mosolyt. – De jó, hogy látlak. Úristen! – kapott a szívéhez,- te kisbabát vársz!
- Öhm, igen!
- Erről feltétlenül beszélnünk kell, mit szólnál, ha beülnénk valahová?
- Sajnálom, de most sietnem kell, elígérkeztem már – mondta.
- Ó, mit szólnál, ha elvinnélek? Új kocsim van – próbálkozott.
- Én is azzal vagyok, tudod, a mocsár széléről elég nehéz lenne máshogy bejönni a városba.
- Ferrari, ezt ki kell próbálnod! – erősködött tovább, nem várt válaszra, maga után húzta a nőt, egyenesen a parkoló felé.
- De…
- Ne ellenkezz, te is élvezni fogod.
- Huh, ez úgy hangzott, mintha egy pedofil mondta volna…– fintorgott a nő.
Silvia erőltetetten kuncogni kezdett.
Ha nem állt volna az útjában, és nem utálta volna annyira, még élvezte volna is a lány fanyar humorát.
Astrid vonakodva, de követte. Mázlisnak érezte magát, a hatalmas parkolóban csak ők voltak egyedül.
A bukott angyal egyből kiszúrta a tűzpiros csodát, megelőzte Silviát, és a járgányhoz sétált.
- Nem jössz? – kérdezte hátra tekintve. Silvia megrázta a fejét.
- Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem. Kár volt összefeküdnöd az Őrzővel – mondta tetetett sajnálattal a hangjában.
- Hogy mi?
- Csak az egyszerűség kedvéért, már kezdem unni, mostanában te vagy a második terhes nő, akit bántani fogok, nagyon-nagyon csúnyán. Meg foglak ölni.
- Ó, istenem!
- Túl késő már az imádkozáshoz, gondolnod kellett volna erre hamarabb – mondta negédesen, miközben a kezében megjelent egy hullámos éllel rendelkező tőr.
Ahogy várta, a nő elkezdett futni, már amennyire tudott a hasától. Gonosz mosollyal az arcán közeledett felé. A lopott boszorkányerővel becsapta a parkoló vaskapuit, elzárva a felé rohanó Astrid útját.
- Kár a próbálkozásért, essünk túl rajta, ne pocsékoljuk a drága időmet.
Odateleportált a lányhoz, és a torkához szorította a pengét.
Astrid elugrott, és a fenekére pottyant.
Silvia kezdte szánni. Annyira szánalmas volt, ahogy próbálta védeni a szíve alatt hordott fattyút.
Csak majdnem.
Gonosz mosollyal az arcán hozzálépett, de ekkor berobbant a kapu, és két nő jelent meg.
Egy vérpiros és egy barna hajú nő.
Silvia egyből felismerte, hallhatatlanok voltak, boszorkány és… valami kevert vérű.
- Hé, ribanckirálynő, szállj le Astridról, keress veled egy súlycsoportban lévőt – mondta a barna.
Silvia a nőre morrant, és hozzájuk illant, de mikor a tőrrel feléjük csapott, a vörös egy ügyes kempós mozdulattal.
- Jó párra találtál – morogta vöröske.
- Még nem végeztünk – köpte feléjük, majd egy villanás kíséretében eltűnt.
- Mi a fene volt ez? – zokogta Astrid.

Tizennegyedik fejezet

A következő holnap jön ;)


- Ö, akkor ezt vegyük át még egyszer, ha lehet. Azt mondja, hármas ikreket várok? – nézett Astrid dr. Greenre, mintha egy szellemi fogyatékossal beszélgetne, és nem egy ötvenvalahány éves, a Harvardon diplomázott orvossal.
- Igen, kedvesem – mosolygott a nő.
- Pazar – morogta.
Kikászálódott a kengyelből, majd a paraván mögött öltözködni kezdett.
Jelen helyzetben ki tudta volna herélni az angyalt, amiért így elbánt vele. És nem csak egyszeresen, hanem háromszorosan is!
Újra elöntötte az aggodalom, hogy fogja felnevelni őket? Hármat!
- A vizsgálatokat gyakrabban kell elvégezni, mint a normál terhességeknél… Az asszisztensemmel egyeztethet időpontot.
Az információ el sem jutott a nőhöz, letargia lett úrrá rajta, amit nem lehetett egykönnyen semmissé nyilvánítani.
Automatikusan elköszönt, majd édesanyjához hajtott, ahol kivételesen senkit sem talált. Az ismerős környezet kicsit megnyugtatta, lecsillapította, de érezte, ha találkozna az angyallal, rögtön megfojtaná.
- Kincsem! – ölelte magához Amanda. – Na, minden rendben talált Cintia?
- Igen, sőt, egyenesen háromszorosan is minden oké a méhemben – Amanda aggódóan pislogott lánya felé. – Hármas ikreim lesznek – magyarázta a lány, majd leült, és a táskájából elővarázsolt egy müzli szeletet.
- Istenkéim! Ezt nem hiszem el! – sikkantotta Mandy. – El sem tudod képzelni, mennyit rimánkodtam Hérához, hogy egyszer unokáim legyenek… Már le is tettem róla, de most? Áldott legyen Ray nagy…
- Anya, eszem! – pironkodott Astrid.
- Megmondtam, kitűnő példány, annyira tudtam! Igen – kiáltotta, majd a telefonra vetette magát, és sorban hívogatni kezdte az ismerőseit. – Kicsim, van ebéd a hűtőben.
- Köszi, de nem hiszem, hogy sokáig megmaradna bennem, és még délután is lesz meló…
- Rendben, ahogy gondolod, de legalább vidd haza, nem akarom, hogy éhen haljatok.
- Anya…
- Á, szia Jess, itt Amanda! Képzeld…

Amanda sorban felhívta az ismerőseit, és elújságolta a nagy hírt. Annyira boldognak és lelkesnek tűnt, Astridnak nem volt szíve elárulni igazi okát, miért is jött át most.
Meg szerette volna osztani a nővel a gondjait, hogy megkönnyebbüljön, tanácsot halljon, de azzal elrontotta volna Mandy lelkesedését.
Így hát csendben eszegette az édességét, de a gyomra már most bukfencezni kezdett a minimális táplálékra.
- Anya, apát ne hívd fel, ha lehet.
- Miért ne? Egyszer úgyis meg kell tudnia, nagyapa lesz, miért nem mondhatnám el neki én? Úgy megnézném az arcát…
- Ne gonoszkodj, egyébként is, az esküvőjére kell készülnie…
- Mi? – visította az anya. – Megnősül? Kit vesz el? Csak nem azt a fekete hajú ribancot?
- Éppenséggel…
- Ezt nem hiszem el! Egyikőtök sem mondta el. Milyen viselkedés ez? A saját anyádnak nem mondod el.
- Azért, mert így reagáltál volna rá – magyarázta Astrid.
- Nem igaz!
- De! És most, ha kérhetlek, hagyjuk ezt, sietnem kell – kapta magára a kabátját és a táskáját, majd az ajtóhoz rohant.
- Ezzel nem ússza meg, kisasszony, este még beszélünk!
- Szia, Anya!
☆☆☆

Nessa türelmesen figyelte barátnőjét, Rent, aki egy különleges, csak az ő számára elkészített fánkot próbált elfogyasztani. Az édességet vastag karamellizált ostya fedte, ezt próbálta áttörni a villájával a kávézóban.
Velük szemben a várandós Astrid ült, és még mindig sokkosan az előbb hallottaktól, üres tekintettel bámult el fölöttük.
- Ugye semmi baja sem lett ettől neki és a babáknak? – kérdezte csendesen Rent.
A médium vállat vont.
- Passzolom a kérdést – Teljes sikerrel törte fel a cukorréteget.
- De ez, hogy lehetséges? És eddig miért nem mondtátok, ha tudtátok, hogy én… szóval értitek – nézett körül a kis kávézóban, mennyien is hallják.
- Nem reklámozzuk – felelte Nessa, és az órájára pillantott, hamarosan vissza kell mennie a 7főBűnbe.
- Akkor miért pont most mondjátok el? Még mindig alig hiszem el, a tíz éve ismert barátaim egyike egy nimfa és egy boszorkány.
- Inkább a médium titulust használom – fintorgott Ren, miközben a cukrot ropogtatta a fánkról. – És megválaszolva a kérdésedet, látomásom volt – vont vállat. - Most jött el az ideje – Nessa mindig is elcsodálkozott, hogy tud Renie ilyen jól füllenteni.
- Ó!
- Biztos nem kérsz? – kérdezte Reena, láthatóan nagyon élvezve a tömény édességet. – Oltári, orgazmikus – kuncogta.
- Kösz, nem, ezt az érzést egy darabig kihagyom – fintorgott.
- Nekem mennem kell – sóhajtotta Nes, felkelt, aprót hagyott az asztalon a kávéjáért. – Pénteken találkozunk – mondta Astridnak. – Te, pedig, édes barátném, pucold ki a házból a tündéreidet! – morogta a médium felé.

Nos, igen. Astridnak eléggé furcsa barátok jutottak, de imádta őket. Mindig vele voltak, mikor szüksége volt rájuk. Segítették, óvták és szerették. Ezek a tulajdonságaik nélkül Astrid már nem is létezett volna.
- Azt hiszem, nekem is lépnem kéne – fintorgott Astrid, ahogy az órájára nézett. – Pár nap, és találkozunk – kacsintott a jósnőre.
- Oké – dünnyögte, miközben a cukrot törölgette a mancsairól. – Jó legyél.
- Mint mindig.
A bukott angyal kocsiba pattant, és visszahajtott a klinikához, hogy fogadja a doktornőt, aki helyette lesz, míg otthon marad majd a kicsikkel.
Pár nappal ezelőtt már bemutatták őket egymásnak, és most Astridon volt a sor, hogy megmutassa a helyet.
Dr. Julianne Hope Washington mellett dolgozott, főleg kísérletekben vett részt eddig, de otthon volt az állatorvoslásban is.
Astridnak bejött a nő.
A vörös hajú, harmincas évei közepén járó orvos, humoros, kedves és a boldognak tűnő mosolya feloldotta az angyalban a szorongást, hogy lezárul az életében egy fejezet. Sőt, talán az egész eddigi élete itt be fog fejeződni.
Új életet fog kezdeni, a babái és a barátai társaságban.
Azt már tudta, ha megjöttek a babák, erőteljesen rááll az apuci keresésére. A gyermekei nem nőhetnek fel apa nélkül! Viszonylag ő is csonka családból származott, így saját kézből tapasztalta a hiányt. Nem szerette volna, ha bármit is nélkülözniük kéne.

Astrid miután végzett a doktornő eligazításával, átadta lecsupaszított irodájának kulcsait, majd boldogan szökellt az autójához. Félt, talán nehezen fog menni ez a dolog, de egyáltalán nem okozott gondot az, hogy otthagyja a munkáját. Örömmel tette.
Most már a babáknak fog élni.

Tényleg nem az én tavaszom :( !

Jó, kezd elegem lenni. A pendriceom törölte magát, mindenem elveszett :(
A könyv megírása folyamatban, egyszerre teszem fel.
DE! A 3. könyvet 4-5 fejezetenként fogom feltenni, ugyanis az eddig megírt fejezeteim belőle, elvesztek... Utálom ezt!
Kb. vasárnap(máj.1.) felteszem a befejezett könyvet. Két hetente lesz friss a következő könyvnél.
Pusszi

Azt hiszem, ez nem az én napom. Takarítottam a pendriveomon, és véletlenül kitöröltem az egészet! Elveszett.... Sírhatnékom van, de komolyan. Már csak négy fejezetem hiányzott, hogy kész legyek, erre tessék! Gyerekek, következő friss, remélhetőleg az egész, csak szünet utánra várható, most nincs erőm, hogy megírjam őket...

Költözés

Sziasztok! Na, szóval kezdem az elején. Az oldal meghülyült, vagy csak engem kezd már nagyon unni. A harmadik könyv a ,,próba" blog címén fog majd működni, húvét után lehet majd számítani rá. Az eddig megírt történeteim olvashatóak maradnak a Szent szamár! blogon :) Addig is, nézzétek el a sablont :/ Köszönöm! pusszi Leelan

Tizenharmadik fejezet

Astrid feszengve szürcsölgette az ásványvizét, apja, Alexander, és legújabb barátnője vele szemben mosolyogtak egymásra. Astrid lemerte volna fogadni, hogy a nő, Silvia, épp a kézimunkában való tehetségét mutatja be az asztal alatt. Beleborzongott ebbe a gondolatba. Újra tízévesnek érezte magát, már csak a lábbal való harangozás, és a feszült várakozás hiányzott, mikor számolta a percek édesanyja érkezéséig. - Khm, és mióta…vagytok együtt? – kérdezte érdeklődést tettetve, titkon az óráját ellenőrizte. - Két hónapja találkoztunk – mesélte nagy lelkesedéssel Silvia. Aha, gondolta Astrid, mikor az én elvesztettem a belépőmet a Boldog Életbe. Úristen, már ennyi idő eltelt a ,,szakítás” óta?! De kiszámolja… Silvia hízelgően csevegett vele, próbált minél többet megtudni róla. Ez felettébb idegesítő volt. Egy pillanat alatt megutálta a nőt. - Drágám, - kezdte az apja- szerettem volna, ha te tudod meg elsőként, megkértem Silvia kezét – mondta boldogan a férfi. - És? – bukott ki bambán Astridból, miközben a jégkrémjét majszolta. - És? – kérdezett vissza Silvia. – Természetesen, igent mondtam! – nevette el magát. - Ez nyilvánvaló – erőltetett magára egy mosolyt Astrid. Hiszen mindene meg volt az apjának, ami egy ötvenöt éves embernek, kezdve az ízületi fájdalmakkal és a steksszel. Alexander elment, míg rendezte a számlát, addig a két nő magára maradt. - És mondd, Astrid, te hogy állsz párkapcsolat terén? – csavargatta éjsötét haját az egyik tökéletesre manikűrözött ujja köré. Na jó. Most utálta meg véglegesen ezt a nőt. - Ő, remekül, élvezem a szinglilétet. - És nincs senkid? – érdeklődött tovább, közben szuggerálóan le sem vette a mogyoróbarna tekintetét Astridról. - Nem, nincs. - Kár – sóhajtott fel Ms. Amerika, de ebben a sóhajban semmi sajnálat nem volt, Astrid szinte látta a szája szélén lévő apró mosolyt. Alexander visszatért az asztalukhoz. - Mehetünk, drágám? – kérdezte Silviától. - Igen – mosolygott a nő. – Astrid, örültem, hogy megismerhettelek – mondta. Hát még én, morrant meg Astrid gonoszabbik éne. - Borzalmas volt! – siránkozott Amandának késődélután. - Ó, drágám. És, milyen volt a nő? Mondd, hogy egy bányarém! - Ja, nagy, ijesztő, vörös karmokkal, fekete sörénnyel, Armani ruhában. - Gondoltam – sziszegte a vonalban Amanda. – Mindig is a feketékre bukott. - Mégis egy szőkét vett feleségül – emlékeztette az anyját. - A kivétel erősíti a szabályt. A vezeték nélküli irodai telefon csipogott egyet. - Anya, most mennem kell, hívnak a másikon. - Jól van, kicsim, majd később még beszélünk. Szeretlek! - Én is téged. Dr. Green kereste, a nőgyógyásza, akit két nappal ezelőtt keresett fel. - Dr. Green, ilyen gyorsan? – csodálkozott Astrid. - Üdvözlöm, Astrid. Ó, elnézést, tartaná egy percre… - A vonal túlsó végéről beszélgetés, papírzörgés hallatszódott. – Bocsánat, csak az asszisztensem. Nem szeretném sokáig rabolni az idejét, ön kisbabát vár, Astrid. Astrid döbbenten bámult, aztán megrázta a fejét. - Az nem lehet, biztos valami tévedés történt. Elcserélték a vérmintákat, vagy… - Úgy, hét-nyolc hetes terhes lehet – folytatta a doktornő. - De… Ez most nem lehet. Nem volt betervezve… - dadogta. – Nem lehetne, hogy… - Astrid, mivel régóta ismerem a szüleit, a személyen javaslatom az, hogy tartsa meg a magzatot. A szülés kockázata a nők éveivel egyre nő, ön tökéletes korban van hozzá. - Ó… nos… - Ha gondolja, holnap tíz harmincra van egy szabad időpontom, elvégezhetném az első vizsgálatot, és megbeszélhetnénk ezt személyesen is. - Az remek lenne, köszönöm. Astrid letaglózva nézett szét az irodában. Ez. Nem. Lehet. Igaz. Ő nem várhatott kisbabát! Teljeséggel lehetetlennek tűnt… Ray biztosította, hogy nem lehet tőle terhes, amit Astrid is sejtett, de… A rohadék! Astrid dühöngeni akart, széttörni a berendezést, mindent, de legfőképp Ray orrát akarta betörni. A szarházi! Felcsinálta! Könnyek csillogtak a szemében, elfojtotta a sírást, most nem borulhatott ki, anya lesz. Anya! Csakhogy fogalma sem volt az egészről. Legtöbbször kerülte a kicsiket, és ők sem kedvelték őt. Az anyai ösztönök nem fejlődtek ki nála, ugyanúgy, mint a házasságért felelősek, ezt is el fogja cseszni. De most minden meg fog változni egy csapásra. Az agytekervényei megállás nélkül zakatoltak, mindenféle rémkép úszott a szeme elé. Nem, ő nem anyának való. Még a kutyája sem szereti őt! Nem, nem ez így nem lesz jó. Valamit csak ki lehet találni. Az abortusz tökéletes megoldásnak tűnt, főleg, hogy ő, egyáltalán nem szeretett volna később sem kisbabát, szóval a kései terhesség veszélyei sem fenyegetik. Megcsörrent a mobilja. - Halló? – szólt bele rekedtes hangon. - Eszednél vagy? – kiáltotta Reena. – Gondolnod sem szabadna ilyesmire! - Mi van? - A babá…baba. Nem teheted ezt! Gondolj rám, ha elveteted, akkor soha sem leszek keresztanya! - Ezt meg honnan tudod?! - Drágám, tíz éve ismerjük egymást, és még mindig nem hiszed el, látom a jövőt. - Nos, madame, akkor megmondaná nekem, hogy az ördögbe fogja felnevelni egy olyan nő, mint én, egy csecsemőt? - Simán, szívem, mi itt vagyunk neked, és Amanda is. - De... - Tudod, te, hogy hány nő neveli egyedül a gyerekét?! Elárulom, sokan, és tökéletesen megvannak. - De… - Semmi, de! És különben is, képes lennél elvenni egy életet? - Nem… - Na, látod, akkor most miről is beszélünk? - Arról, hogy én erre képtelen vagyok! - Nem ilyennek ismertelek meg, Astrid Calebow! Te egy tökös lány vagy, aki végigcsinálja a dolgokat, és nem adja fel az elején! - Igazad van – szipogta Astrid. - Óóó, figyelj, szívem, most le kell tennem, mert kuncsaftom érkezett, de majd még beszélünk! Szeretlek! - Én is téged, és... köszönöm! Astrid másnap elment a doktornőhöz. Reenának köszönhetően elvetette az abortusz gondolatát, később szidta is magát azért, amiért gondolni is gondolt erre a megoldásra. A gyereke szerelemből fogant, ami a legcsodásabb módja a születésnek. Már azon sem agyalt, hogy mi lesz a szülés előtt, közben, vagy utána, hisz ott van mellette a családja, Amanda, Reena, és Nessa. Nem lesz semmi baj, gondolta. Szomorúság nyilallt a szívébe, mikor eszébe jutott, Ray nem lesz mellette. A letargiát igyekezte legyűrni, már csak a baba kedvéért is. Nem akar egy besavanyodott kismama lenni, most először, felhőtlenül boldog lesz. És, ha megszületett a kicsi, hozzáfog a pártaláláshoz. Nem szerette volna, ha apaideál nélkül nőne fel a gyereke. Még Astridnak is volt rövid ideg apja. Maia hosszas győzködés után meggyőzte a társát, Sterlinget, hogy elengedje egyedül a városba. Már kezdett nagyon bosszantó lenni ez az állandó biztonságmániája. Most is fel volt szerelve, gázspray lapult a kabátja zsebében, és egy Beretta a táskája mélyén. Akármennyire is idegesítette Sterling mostanában, imádta. Egyre jobban szerelmes volt belé, jobban, mint mikor megismerkedtek. Mosolyogva sétált végig a nyüzsgő New Orleans-i utcákon, kedvenc kávézójába sietett, hogy Devinával, az egyik Őrző, Dante társával találkozzon, aki szintén várandós volt, csakúgy, mint ő. Végigsimított kerek pocakján a kabáton keresztül. Már alig várta, hogy megszülessen a gyermeke. A járdát rendőrségi szalagokkal kerítették körbe, ezért lefordult az egyik szűk utcába, így hamarabb oda fog érni. Gondtalanul suhant az utcán, míg meg nem látta azt a személyt, aki a soha-az-életben-nem-akarom látni kategóriába tartozott. Ez a nő keserítette meg az éjszakáit. A lelkiismeret-furdalása napról-napra nőtt, de most, hogy újra látja a feketehajú ördögi teremtményt, a mély gyötrelem behálózta a szívét. - Maia, rég találkoztunk – kezdte mézesmázos hangon Silvia. Mint mindig, most is tökéletesen festett, kifogástalan, szolid öltözéket és sminket viselt, maga volt a megtestesített Nő. Hosszú, fekete haját most felkontyolta, napszemüveg takarta el a szemét. - Sajnos, nem elég rég – sóhajtotta megadóan a szibilla. - Mi van, csak nem nyomasztanak az emlékek? - Már sajnálom, hogy megtettem… Elvakított a hatalom. - És nem volt jó érzés? Lenne még valami, amit meg kell tenned… - Nem! Nem segítek többet! – szólt erélyesen Maia. - Tessék? Már nem érdekel az, hogy te legyél a legfőbb jóstehetség, az Orákulum? Hogy mennyire változik a világ… - Nem érdekel, nem kockáztathatok, gyerekem lesz. És különben is, a hatalmam így is elég nagy. - Vigyázz magadra szibilla, véletlenül kitudódhat, te adtad a mérget az Orákulumnak – vészjósló mosolyra húzódott Silvia ajka. Maia meg sem tudott szólalni. Nem lepleződhetett le, nem. Ha Sterling megtudja, ha megtudja… Könnyek folytak végig az arcán. Elárulta őt. - Nem teheted, nem! - Akkor? - Jó, legyen – bólintott rá erőtlenül. - Addig is… Úgy vettem észre, ez a kölyök elveszi az ítélőképességedet. - Silvia… A nő félelmet keltően siklotta át a köztük lévő távolságot. - Ne… Kérlek, ne tedd! – könyörgött Maia. - Még szerencse, hogy nem téged választott a hatalom Orákulumnak, a saját gyereked halálát sem tudtad megjósolni! Maia hasára szorította a tenyerét, fény gyűlt Silvia kezében. A szibilla megfeszült, a gyermeke hevesen rugdalózni kezdett, már most küzdött a gonosz varázslat ellen. - Ne…Ne… - sírt, mikor a baba meg sem moccant. – Nem tehetted ezt! – Lerogyott a betonra, magzatpózba gördült fájdalmában. - Remélem, tanultál ma valami újat, Maia. Soha ne mondj nekem nemet! – dörrent a fájdalomban úszó nőre Silvia, majd egy villanással eltűnt.

Válaszok

Na! Ez a F#sz blogger az agyamra megy :@ Jelenleg nem tudok megjegyzést küldeni... Sziasztok! Mindenkinek nagyon köszönöm a véleményét, annyira jó volt őket olvasni! :) Dreamer:Köszönöm ;) Nalla: Hát, igen, de még mennyire! ;) Sok-sok dolgot találtam már ki :P Cas: Igen, engem is nagyon zavart, de ha a következő fejezet is ilyen lesz, felteszem datára/addatra, úgy jobban lehet majd olvasni :) Igen, Ray eljött volna, de előbb összetörte volna mind2-jük szívét azzal, hogy tovább játszadozik... Lil Cherry: Ház igen, Astrid elég makacs békülés terén, Rayről már ne is beszéljünk, még jó, hogy van egy szőke tünemény, akinek helyén van az esze :P Mirabelle: KÖSZÖNÖm, édesem, igen, Silviáról még lehet hallani ;) Pusszi Leelan