Tizenharmadik fejezet

Astrid feszengve szürcsölgette az ásványvizét, apja, Alexander, és legújabb barátnője vele szemben mosolyogtak egymásra. Astrid lemerte volna fogadni, hogy a nő, Silvia, épp a kézimunkában való tehetségét mutatja be az asztal alatt. Beleborzongott ebbe a gondolatba. Újra tízévesnek érezte magát, már csak a lábbal való harangozás, és a feszült várakozás hiányzott, mikor számolta a percek édesanyja érkezéséig. - Khm, és mióta…vagytok együtt? – kérdezte érdeklődést tettetve, titkon az óráját ellenőrizte. - Két hónapja találkoztunk – mesélte nagy lelkesedéssel Silvia. Aha, gondolta Astrid, mikor az én elvesztettem a belépőmet a Boldog Életbe. Úristen, már ennyi idő eltelt a ,,szakítás” óta?! De kiszámolja… Silvia hízelgően csevegett vele, próbált minél többet megtudni róla. Ez felettébb idegesítő volt. Egy pillanat alatt megutálta a nőt. - Drágám, - kezdte az apja- szerettem volna, ha te tudod meg elsőként, megkértem Silvia kezét – mondta boldogan a férfi. - És? – bukott ki bambán Astridból, miközben a jégkrémjét majszolta. - És? – kérdezett vissza Silvia. – Természetesen, igent mondtam! – nevette el magát. - Ez nyilvánvaló – erőltetett magára egy mosolyt Astrid. Hiszen mindene meg volt az apjának, ami egy ötvenöt éves embernek, kezdve az ízületi fájdalmakkal és a steksszel. Alexander elment, míg rendezte a számlát, addig a két nő magára maradt. - És mondd, Astrid, te hogy állsz párkapcsolat terén? – csavargatta éjsötét haját az egyik tökéletesre manikűrözött ujja köré. Na jó. Most utálta meg véglegesen ezt a nőt. - Ő, remekül, élvezem a szinglilétet. - És nincs senkid? – érdeklődött tovább, közben szuggerálóan le sem vette a mogyoróbarna tekintetét Astridról. - Nem, nincs. - Kár – sóhajtott fel Ms. Amerika, de ebben a sóhajban semmi sajnálat nem volt, Astrid szinte látta a szája szélén lévő apró mosolyt. Alexander visszatért az asztalukhoz. - Mehetünk, drágám? – kérdezte Silviától. - Igen – mosolygott a nő. – Astrid, örültem, hogy megismerhettelek – mondta. Hát még én, morrant meg Astrid gonoszabbik éne. - Borzalmas volt! – siránkozott Amandának késődélután. - Ó, drágám. És, milyen volt a nő? Mondd, hogy egy bányarém! - Ja, nagy, ijesztő, vörös karmokkal, fekete sörénnyel, Armani ruhában. - Gondoltam – sziszegte a vonalban Amanda. – Mindig is a feketékre bukott. - Mégis egy szőkét vett feleségül – emlékeztette az anyját. - A kivétel erősíti a szabályt. A vezeték nélküli irodai telefon csipogott egyet. - Anya, most mennem kell, hívnak a másikon. - Jól van, kicsim, majd később még beszélünk. Szeretlek! - Én is téged. Dr. Green kereste, a nőgyógyásza, akit két nappal ezelőtt keresett fel. - Dr. Green, ilyen gyorsan? – csodálkozott Astrid. - Üdvözlöm, Astrid. Ó, elnézést, tartaná egy percre… - A vonal túlsó végéről beszélgetés, papírzörgés hallatszódott. – Bocsánat, csak az asszisztensem. Nem szeretném sokáig rabolni az idejét, ön kisbabát vár, Astrid. Astrid döbbenten bámult, aztán megrázta a fejét. - Az nem lehet, biztos valami tévedés történt. Elcserélték a vérmintákat, vagy… - Úgy, hét-nyolc hetes terhes lehet – folytatta a doktornő. - De… Ez most nem lehet. Nem volt betervezve… - dadogta. – Nem lehetne, hogy… - Astrid, mivel régóta ismerem a szüleit, a személyen javaslatom az, hogy tartsa meg a magzatot. A szülés kockázata a nők éveivel egyre nő, ön tökéletes korban van hozzá. - Ó… nos… - Ha gondolja, holnap tíz harmincra van egy szabad időpontom, elvégezhetném az első vizsgálatot, és megbeszélhetnénk ezt személyesen is. - Az remek lenne, köszönöm. Astrid letaglózva nézett szét az irodában. Ez. Nem. Lehet. Igaz. Ő nem várhatott kisbabát! Teljeséggel lehetetlennek tűnt… Ray biztosította, hogy nem lehet tőle terhes, amit Astrid is sejtett, de… A rohadék! Astrid dühöngeni akart, széttörni a berendezést, mindent, de legfőképp Ray orrát akarta betörni. A szarházi! Felcsinálta! Könnyek csillogtak a szemében, elfojtotta a sírást, most nem borulhatott ki, anya lesz. Anya! Csakhogy fogalma sem volt az egészről. Legtöbbször kerülte a kicsiket, és ők sem kedvelték őt. Az anyai ösztönök nem fejlődtek ki nála, ugyanúgy, mint a házasságért felelősek, ezt is el fogja cseszni. De most minden meg fog változni egy csapásra. Az agytekervényei megállás nélkül zakatoltak, mindenféle rémkép úszott a szeme elé. Nem, ő nem anyának való. Még a kutyája sem szereti őt! Nem, nem ez így nem lesz jó. Valamit csak ki lehet találni. Az abortusz tökéletes megoldásnak tűnt, főleg, hogy ő, egyáltalán nem szeretett volna később sem kisbabát, szóval a kései terhesség veszélyei sem fenyegetik. Megcsörrent a mobilja. - Halló? – szólt bele rekedtes hangon. - Eszednél vagy? – kiáltotta Reena. – Gondolnod sem szabadna ilyesmire! - Mi van? - A babá…baba. Nem teheted ezt! Gondolj rám, ha elveteted, akkor soha sem leszek keresztanya! - Ezt meg honnan tudod?! - Drágám, tíz éve ismerjük egymást, és még mindig nem hiszed el, látom a jövőt. - Nos, madame, akkor megmondaná nekem, hogy az ördögbe fogja felnevelni egy olyan nő, mint én, egy csecsemőt? - Simán, szívem, mi itt vagyunk neked, és Amanda is. - De... - Tudod, te, hogy hány nő neveli egyedül a gyerekét?! Elárulom, sokan, és tökéletesen megvannak. - De… - Semmi, de! És különben is, képes lennél elvenni egy életet? - Nem… - Na, látod, akkor most miről is beszélünk? - Arról, hogy én erre képtelen vagyok! - Nem ilyennek ismertelek meg, Astrid Calebow! Te egy tökös lány vagy, aki végigcsinálja a dolgokat, és nem adja fel az elején! - Igazad van – szipogta Astrid. - Óóó, figyelj, szívem, most le kell tennem, mert kuncsaftom érkezett, de majd még beszélünk! Szeretlek! - Én is téged, és... köszönöm! Astrid másnap elment a doktornőhöz. Reenának köszönhetően elvetette az abortusz gondolatát, később szidta is magát azért, amiért gondolni is gondolt erre a megoldásra. A gyereke szerelemből fogant, ami a legcsodásabb módja a születésnek. Már azon sem agyalt, hogy mi lesz a szülés előtt, közben, vagy utána, hisz ott van mellette a családja, Amanda, Reena, és Nessa. Nem lesz semmi baj, gondolta. Szomorúság nyilallt a szívébe, mikor eszébe jutott, Ray nem lesz mellette. A letargiát igyekezte legyűrni, már csak a baba kedvéért is. Nem akar egy besavanyodott kismama lenni, most először, felhőtlenül boldog lesz. És, ha megszületett a kicsi, hozzáfog a pártaláláshoz. Nem szerette volna, ha apaideál nélkül nőne fel a gyereke. Még Astridnak is volt rövid ideg apja. Maia hosszas győzködés után meggyőzte a társát, Sterlinget, hogy elengedje egyedül a városba. Már kezdett nagyon bosszantó lenni ez az állandó biztonságmániája. Most is fel volt szerelve, gázspray lapult a kabátja zsebében, és egy Beretta a táskája mélyén. Akármennyire is idegesítette Sterling mostanában, imádta. Egyre jobban szerelmes volt belé, jobban, mint mikor megismerkedtek. Mosolyogva sétált végig a nyüzsgő New Orleans-i utcákon, kedvenc kávézójába sietett, hogy Devinával, az egyik Őrző, Dante társával találkozzon, aki szintén várandós volt, csakúgy, mint ő. Végigsimított kerek pocakján a kabáton keresztül. Már alig várta, hogy megszülessen a gyermeke. A járdát rendőrségi szalagokkal kerítették körbe, ezért lefordult az egyik szűk utcába, így hamarabb oda fog érni. Gondtalanul suhant az utcán, míg meg nem látta azt a személyt, aki a soha-az-életben-nem-akarom látni kategóriába tartozott. Ez a nő keserítette meg az éjszakáit. A lelkiismeret-furdalása napról-napra nőtt, de most, hogy újra látja a feketehajú ördögi teremtményt, a mély gyötrelem behálózta a szívét. - Maia, rég találkoztunk – kezdte mézesmázos hangon Silvia. Mint mindig, most is tökéletesen festett, kifogástalan, szolid öltözéket és sminket viselt, maga volt a megtestesített Nő. Hosszú, fekete haját most felkontyolta, napszemüveg takarta el a szemét. - Sajnos, nem elég rég – sóhajtotta megadóan a szibilla. - Mi van, csak nem nyomasztanak az emlékek? - Már sajnálom, hogy megtettem… Elvakított a hatalom. - És nem volt jó érzés? Lenne még valami, amit meg kell tenned… - Nem! Nem segítek többet! – szólt erélyesen Maia. - Tessék? Már nem érdekel az, hogy te legyél a legfőbb jóstehetség, az Orákulum? Hogy mennyire változik a világ… - Nem érdekel, nem kockáztathatok, gyerekem lesz. És különben is, a hatalmam így is elég nagy. - Vigyázz magadra szibilla, véletlenül kitudódhat, te adtad a mérget az Orákulumnak – vészjósló mosolyra húzódott Silvia ajka. Maia meg sem tudott szólalni. Nem lepleződhetett le, nem. Ha Sterling megtudja, ha megtudja… Könnyek folytak végig az arcán. Elárulta őt. - Nem teheted, nem! - Akkor? - Jó, legyen – bólintott rá erőtlenül. - Addig is… Úgy vettem észre, ez a kölyök elveszi az ítélőképességedet. - Silvia… A nő félelmet keltően siklotta át a köztük lévő távolságot. - Ne… Kérlek, ne tedd! – könyörgött Maia. - Még szerencse, hogy nem téged választott a hatalom Orákulumnak, a saját gyereked halálát sem tudtad megjósolni! Maia hasára szorította a tenyerét, fény gyűlt Silvia kezében. A szibilla megfeszült, a gyermeke hevesen rugdalózni kezdett, már most küzdött a gonosz varázslat ellen. - Ne…Ne… - sírt, mikor a baba meg sem moccant. – Nem tehetted ezt! – Lerogyott a betonra, magzatpózba gördült fájdalmában. - Remélem, tanultál ma valami újat, Maia. Soha ne mondj nekem nemet! – dörrent a fájdalomban úszó nőre Silvia, majd egy villanással eltűnt.