Tényleg nem az én tavaszom :( !

Jó, kezd elegem lenni. A pendriceom törölte magát, mindenem elveszett :(
A könyv megírása folyamatban, egyszerre teszem fel.
DE! A 3. könyvet 4-5 fejezetenként fogom feltenni, ugyanis az eddig megírt fejezeteim belőle, elvesztek... Utálom ezt!
Kb. vasárnap(máj.1.) felteszem a befejezett könyvet. Két hetente lesz friss a következő könyvnél.
Pusszi

Azt hiszem, ez nem az én napom. Takarítottam a pendriveomon, és véletlenül kitöröltem az egészet! Elveszett.... Sírhatnékom van, de komolyan. Már csak négy fejezetem hiányzott, hogy kész legyek, erre tessék! Gyerekek, következő friss, remélhetőleg az egész, csak szünet utánra várható, most nincs erőm, hogy megírjam őket...

Költözés

Sziasztok! Na, szóval kezdem az elején. Az oldal meghülyült, vagy csak engem kezd már nagyon unni. A harmadik könyv a ,,próba" blog címén fog majd működni, húvét után lehet majd számítani rá. Az eddig megírt történeteim olvashatóak maradnak a Szent szamár! blogon :) Addig is, nézzétek el a sablont :/ Köszönöm! pusszi Leelan

Tizenharmadik fejezet

Astrid feszengve szürcsölgette az ásványvizét, apja, Alexander, és legújabb barátnője vele szemben mosolyogtak egymásra. Astrid lemerte volna fogadni, hogy a nő, Silvia, épp a kézimunkában való tehetségét mutatja be az asztal alatt. Beleborzongott ebbe a gondolatba. Újra tízévesnek érezte magát, már csak a lábbal való harangozás, és a feszült várakozás hiányzott, mikor számolta a percek édesanyja érkezéséig. - Khm, és mióta…vagytok együtt? – kérdezte érdeklődést tettetve, titkon az óráját ellenőrizte. - Két hónapja találkoztunk – mesélte nagy lelkesedéssel Silvia. Aha, gondolta Astrid, mikor az én elvesztettem a belépőmet a Boldog Életbe. Úristen, már ennyi idő eltelt a ,,szakítás” óta?! De kiszámolja… Silvia hízelgően csevegett vele, próbált minél többet megtudni róla. Ez felettébb idegesítő volt. Egy pillanat alatt megutálta a nőt. - Drágám, - kezdte az apja- szerettem volna, ha te tudod meg elsőként, megkértem Silvia kezét – mondta boldogan a férfi. - És? – bukott ki bambán Astridból, miközben a jégkrémjét majszolta. - És? – kérdezett vissza Silvia. – Természetesen, igent mondtam! – nevette el magát. - Ez nyilvánvaló – erőltetett magára egy mosolyt Astrid. Hiszen mindene meg volt az apjának, ami egy ötvenöt éves embernek, kezdve az ízületi fájdalmakkal és a steksszel. Alexander elment, míg rendezte a számlát, addig a két nő magára maradt. - És mondd, Astrid, te hogy állsz párkapcsolat terén? – csavargatta éjsötét haját az egyik tökéletesre manikűrözött ujja köré. Na jó. Most utálta meg véglegesen ezt a nőt. - Ő, remekül, élvezem a szinglilétet. - És nincs senkid? – érdeklődött tovább, közben szuggerálóan le sem vette a mogyoróbarna tekintetét Astridról. - Nem, nincs. - Kár – sóhajtott fel Ms. Amerika, de ebben a sóhajban semmi sajnálat nem volt, Astrid szinte látta a szája szélén lévő apró mosolyt. Alexander visszatért az asztalukhoz. - Mehetünk, drágám? – kérdezte Silviától. - Igen – mosolygott a nő. – Astrid, örültem, hogy megismerhettelek – mondta. Hát még én, morrant meg Astrid gonoszabbik éne. - Borzalmas volt! – siránkozott Amandának késődélután. - Ó, drágám. És, milyen volt a nő? Mondd, hogy egy bányarém! - Ja, nagy, ijesztő, vörös karmokkal, fekete sörénnyel, Armani ruhában. - Gondoltam – sziszegte a vonalban Amanda. – Mindig is a feketékre bukott. - Mégis egy szőkét vett feleségül – emlékeztette az anyját. - A kivétel erősíti a szabályt. A vezeték nélküli irodai telefon csipogott egyet. - Anya, most mennem kell, hívnak a másikon. - Jól van, kicsim, majd később még beszélünk. Szeretlek! - Én is téged. Dr. Green kereste, a nőgyógyásza, akit két nappal ezelőtt keresett fel. - Dr. Green, ilyen gyorsan? – csodálkozott Astrid. - Üdvözlöm, Astrid. Ó, elnézést, tartaná egy percre… - A vonal túlsó végéről beszélgetés, papírzörgés hallatszódott. – Bocsánat, csak az asszisztensem. Nem szeretném sokáig rabolni az idejét, ön kisbabát vár, Astrid. Astrid döbbenten bámult, aztán megrázta a fejét. - Az nem lehet, biztos valami tévedés történt. Elcserélték a vérmintákat, vagy… - Úgy, hét-nyolc hetes terhes lehet – folytatta a doktornő. - De… Ez most nem lehet. Nem volt betervezve… - dadogta. – Nem lehetne, hogy… - Astrid, mivel régóta ismerem a szüleit, a személyen javaslatom az, hogy tartsa meg a magzatot. A szülés kockázata a nők éveivel egyre nő, ön tökéletes korban van hozzá. - Ó… nos… - Ha gondolja, holnap tíz harmincra van egy szabad időpontom, elvégezhetném az első vizsgálatot, és megbeszélhetnénk ezt személyesen is. - Az remek lenne, köszönöm. Astrid letaglózva nézett szét az irodában. Ez. Nem. Lehet. Igaz. Ő nem várhatott kisbabát! Teljeséggel lehetetlennek tűnt… Ray biztosította, hogy nem lehet tőle terhes, amit Astrid is sejtett, de… A rohadék! Astrid dühöngeni akart, széttörni a berendezést, mindent, de legfőképp Ray orrát akarta betörni. A szarházi! Felcsinálta! Könnyek csillogtak a szemében, elfojtotta a sírást, most nem borulhatott ki, anya lesz. Anya! Csakhogy fogalma sem volt az egészről. Legtöbbször kerülte a kicsiket, és ők sem kedvelték őt. Az anyai ösztönök nem fejlődtek ki nála, ugyanúgy, mint a házasságért felelősek, ezt is el fogja cseszni. De most minden meg fog változni egy csapásra. Az agytekervényei megállás nélkül zakatoltak, mindenféle rémkép úszott a szeme elé. Nem, ő nem anyának való. Még a kutyája sem szereti őt! Nem, nem ez így nem lesz jó. Valamit csak ki lehet találni. Az abortusz tökéletes megoldásnak tűnt, főleg, hogy ő, egyáltalán nem szeretett volna később sem kisbabát, szóval a kései terhesség veszélyei sem fenyegetik. Megcsörrent a mobilja. - Halló? – szólt bele rekedtes hangon. - Eszednél vagy? – kiáltotta Reena. – Gondolnod sem szabadna ilyesmire! - Mi van? - A babá…baba. Nem teheted ezt! Gondolj rám, ha elveteted, akkor soha sem leszek keresztanya! - Ezt meg honnan tudod?! - Drágám, tíz éve ismerjük egymást, és még mindig nem hiszed el, látom a jövőt. - Nos, madame, akkor megmondaná nekem, hogy az ördögbe fogja felnevelni egy olyan nő, mint én, egy csecsemőt? - Simán, szívem, mi itt vagyunk neked, és Amanda is. - De... - Tudod, te, hogy hány nő neveli egyedül a gyerekét?! Elárulom, sokan, és tökéletesen megvannak. - De… - Semmi, de! És különben is, képes lennél elvenni egy életet? - Nem… - Na, látod, akkor most miről is beszélünk? - Arról, hogy én erre képtelen vagyok! - Nem ilyennek ismertelek meg, Astrid Calebow! Te egy tökös lány vagy, aki végigcsinálja a dolgokat, és nem adja fel az elején! - Igazad van – szipogta Astrid. - Óóó, figyelj, szívem, most le kell tennem, mert kuncsaftom érkezett, de majd még beszélünk! Szeretlek! - Én is téged, és... köszönöm! Astrid másnap elment a doktornőhöz. Reenának köszönhetően elvetette az abortusz gondolatát, később szidta is magát azért, amiért gondolni is gondolt erre a megoldásra. A gyereke szerelemből fogant, ami a legcsodásabb módja a születésnek. Már azon sem agyalt, hogy mi lesz a szülés előtt, közben, vagy utána, hisz ott van mellette a családja, Amanda, Reena, és Nessa. Nem lesz semmi baj, gondolta. Szomorúság nyilallt a szívébe, mikor eszébe jutott, Ray nem lesz mellette. A letargiát igyekezte legyűrni, már csak a baba kedvéért is. Nem akar egy besavanyodott kismama lenni, most először, felhőtlenül boldog lesz. És, ha megszületett a kicsi, hozzáfog a pártaláláshoz. Nem szerette volna, ha apaideál nélkül nőne fel a gyereke. Még Astridnak is volt rövid ideg apja. Maia hosszas győzködés után meggyőzte a társát, Sterlinget, hogy elengedje egyedül a városba. Már kezdett nagyon bosszantó lenni ez az állandó biztonságmániája. Most is fel volt szerelve, gázspray lapult a kabátja zsebében, és egy Beretta a táskája mélyén. Akármennyire is idegesítette Sterling mostanában, imádta. Egyre jobban szerelmes volt belé, jobban, mint mikor megismerkedtek. Mosolyogva sétált végig a nyüzsgő New Orleans-i utcákon, kedvenc kávézójába sietett, hogy Devinával, az egyik Őrző, Dante társával találkozzon, aki szintén várandós volt, csakúgy, mint ő. Végigsimított kerek pocakján a kabáton keresztül. Már alig várta, hogy megszülessen a gyermeke. A járdát rendőrségi szalagokkal kerítették körbe, ezért lefordult az egyik szűk utcába, így hamarabb oda fog érni. Gondtalanul suhant az utcán, míg meg nem látta azt a személyt, aki a soha-az-életben-nem-akarom látni kategóriába tartozott. Ez a nő keserítette meg az éjszakáit. A lelkiismeret-furdalása napról-napra nőtt, de most, hogy újra látja a feketehajú ördögi teremtményt, a mély gyötrelem behálózta a szívét. - Maia, rég találkoztunk – kezdte mézesmázos hangon Silvia. Mint mindig, most is tökéletesen festett, kifogástalan, szolid öltözéket és sminket viselt, maga volt a megtestesített Nő. Hosszú, fekete haját most felkontyolta, napszemüveg takarta el a szemét. - Sajnos, nem elég rég – sóhajtotta megadóan a szibilla. - Mi van, csak nem nyomasztanak az emlékek? - Már sajnálom, hogy megtettem… Elvakított a hatalom. - És nem volt jó érzés? Lenne még valami, amit meg kell tenned… - Nem! Nem segítek többet! – szólt erélyesen Maia. - Tessék? Már nem érdekel az, hogy te legyél a legfőbb jóstehetség, az Orákulum? Hogy mennyire változik a világ… - Nem érdekel, nem kockáztathatok, gyerekem lesz. És különben is, a hatalmam így is elég nagy. - Vigyázz magadra szibilla, véletlenül kitudódhat, te adtad a mérget az Orákulumnak – vészjósló mosolyra húzódott Silvia ajka. Maia meg sem tudott szólalni. Nem lepleződhetett le, nem. Ha Sterling megtudja, ha megtudja… Könnyek folytak végig az arcán. Elárulta őt. - Nem teheted, nem! - Akkor? - Jó, legyen – bólintott rá erőtlenül. - Addig is… Úgy vettem észre, ez a kölyök elveszi az ítélőképességedet. - Silvia… A nő félelmet keltően siklotta át a köztük lévő távolságot. - Ne… Kérlek, ne tedd! – könyörgött Maia. - Még szerencse, hogy nem téged választott a hatalom Orákulumnak, a saját gyereked halálát sem tudtad megjósolni! Maia hasára szorította a tenyerét, fény gyűlt Silvia kezében. A szibilla megfeszült, a gyermeke hevesen rugdalózni kezdett, már most küzdött a gonosz varázslat ellen. - Ne…Ne… - sírt, mikor a baba meg sem moccant. – Nem tehetted ezt! – Lerogyott a betonra, magzatpózba gördült fájdalmában. - Remélem, tanultál ma valami újat, Maia. Soha ne mondj nekem nemet! – dörrent a fájdalomban úszó nőre Silvia, majd egy villanással eltűnt.

Válaszok

Na! Ez a F#sz blogger az agyamra megy :@ Jelenleg nem tudok megjegyzést küldeni... Sziasztok! Mindenkinek nagyon köszönöm a véleményét, annyira jó volt őket olvasni! :) Dreamer:Köszönöm ;) Nalla: Hát, igen, de még mennyire! ;) Sok-sok dolgot találtam már ki :P Cas: Igen, engem is nagyon zavart, de ha a következő fejezet is ilyen lesz, felteszem datára/addatra, úgy jobban lehet majd olvasni :) Igen, Ray eljött volna, de előbb összetörte volna mind2-jük szívét azzal, hogy tovább játszadozik... Lil Cherry: Ház igen, Astrid elég makacs békülés terén, Rayről már ne is beszéljünk, még jó, hogy van egy szőke tünemény, akinek helyén van az esze :P Mirabelle: KÖSZÖNÖm, édesem, igen, Silviáról még lehet hallani ;) Pusszi Leelan

Tizenkettedik fejezet

Silvia keresztülsétált a fényűző éttermen, asztalok mellett haladt el, ahol előkelő nők és férfiak ültek, különböző életkorban. Bement a mosdóba, az egész helyiséget vastagon borította a márvány, porcelán és az antik bútorzat. Egyedül volt, bezárta az ajtót, és a tükörhöz sétált. Elővette a Versace ruhájához tartozó retikülből egy apró üveget, amiben lila színű lötty folydogált. Odalépett a csaphoz, eldugaszolta a lefolyót, és langyos vizet engedett a porcelán tálba. Mikor félig megtelt, beleöntötte a főzetet, az üvegcsét a márványra helyezte. Valaki feszegetni kezdte az ajtót. Mérgesen szusszantott, és az ajtóra nézett. A rángatása abbamaradt, mire nem jók a mentális parancsok?! Tovább folytatta a műveletet. Elővett egy bársonytasakot is a retikülből, amiben porráőrült hozzávalók voltak. Ezt is hozzáöntötte. Csak remélni merte, hogy nem fogják kifizettetni vele a dugulás-elhárítást… Kis örvény keletkezett a készülő főzetben, ó igen, csodálatos a boszorkánymágia… Még ha nem is az övé volt a képesség, csak egy medállal jutott hozzá, amit egy boszorkánytól csórt el. Egy nagyon halott boszorkánytól. Egy zsebkendőt húzott elő a ruhája rejtett zsebéből, amit nemrég itatott át Alex Calebow vérével, míg aludt a férfi. Egy manikűrös ollóval kinyisszantott egy vörös foltot belőle, és azt is a léhez adta. A folyadék kioldotta belőle a vért, a vászon szinte elolvadt benne. Az olló hegyével megbökte a saját ujját is, majd a megjelent vörös cseppet a mosdóba csepegtette. A lé vörösre színeződött, buja illat szállt fel belőle. Elkészült. Elöblítette az üvegcsét, majd belemerítette a főzetbe. Mikor mindennek végzett, leengedte a megmaradt folyadékot, leöblítette csapvízzel, majd szárazra törölte. Végül megerősítette a sminkjét, megigazította arany és krémszínű, elegáns ruháját, majd kiment. Alex a környék legelegánsabb hoteljében lakott, Silviának halványlila gőze sem volt arról, hogy egy lecsúszott, alkoholistának honnan van annyi pénze, hogy egy ilyen helyen éljen. De, hogy bele gondolt, nem is érdekelte. Az asztalukhoz érve a férfi egyből letette az asztalra a poharát, és sármos mosolyt villantott a nőre. Silvia hamis mosollyal válaszolt rá. - Mi a ma esti programunk? – kérdezte a férfi. - Öt perc és folytathatjuk a szobában – kacsintott rá Silvia, és átnyúlt az asztal alatt, és kacéran simogatni kezdte a férfi combját. Az asztalukhoz egy ötvenes éveiben járható pár lépett. Alex szívélyesen üdvözölte őket, addig Silvia az italába keverte a főzetet. A szer hatott, Alexander teljesen belehabarodott, leste minden szavát, kényeztette őt, fűt-fát összeígért neki, csak menjen hozzá feleségül. Végül igent mondott neki. Igaz, ez nem volt a terveiben, de ezzel jobban meg tudja fogni a férfit, és hamarabb találkozhat a lányával, Astriddal. Astrid elnyúlt az ágyon, kora reggel volt, még ki sem világosodott, de már-még- ébren volt. Hétfő reggel volt, a szabadsága letelt, de legalább ennyi kellett volna még ahhoz, hogy regenerálódjon. Egész héten ki sem mozdult a házból, összegabalyodva feküdtek Rayjel, és kényeztették egymást. Fantasztikus volt. Megújult, teste feléledt, szeme csillogása visszatért, és a kedve is jobb lett. Mindez egy ,,kis” kamatyolástól?, gondolkozott. Nem, az nem lehet. A férfitól volt, aki ott feküdt mellette, és a bőrét cirógatta. Csak miatta. Szerelmetes pillantásaitól, attól, hogy a nőt látta benne, nem az orvost, az állandóan elfoglalt nőt. Visszaadta az önértékelését, hogy jobb véleménnyel legyen magáról, igen kellemes módon tanította meg ezt neki. Sok mindent köszönhetett neki, már egyáltalán nem bánta, hogy akkor elhozta őt ide. Hálás volt a Sorsnak, amiért így alakultak a dolgai. A férfihoz bújt, kemény mellkasára fektette az arcát. Nagyot sóhajtott. - Mindjárt meló. - Nem tudnál még kivenni egy hetet? – kérdezte Ray. - De, csakhogy a kollégáim elküldenének a fenébe, rengeteg előjegyzésemet átpasszoltam nekik. - Mit szólnál, ha indulás előtt még… - Nem lehet, mindjárt indulnom kell, és előtte még… - Hát semmi sem maradt meg abból, amit tanítottam neked, hm? Ezek szerint, meg kell ismételnünk – búgta, és maga alá húzta Astridot. Ray mosolyogva figyelte Astrid kapkodó mozdulatait, ahogy ügyetlenül próbált kilencig beérni a klinikára. Tíz perce volt még addig. Átugrott Pandorán, aki vinnyogva kapott a bokája után, aztán jobbnak látta, ha elmenekül Ray mellé. Kócos buksi tűnt fel a pulóver V kivágásából, a ruhadarab ingerlően feszült rá, csakúgy, mint cserzett bőrnadrágja. Nem tudta tovább figyelni nője készülődését, megszólalt a konyhaasztalon levő mobil, amit Sterling hagyott ott. Tudta, hogy nem lesz jó vége. Elfordult, és felvette a telefont. - Gond van? – kérdezte Astrid visszatekintve az ajtóból. Ray mellette állt, elengedte az arcát. - El kell mennem – sóhajtotta. – Sajnálom. - Oké – vont vállat a nő, nemtörődömsége ellenére szívébe, mintha tőrt döftek volna. – A pótkulcs a lábtörlő alatt, kérlek, zárja be, ha elmész – mondta, majd a kocsijához sietett, miközben a távirányítóval felnyitotta a garázsajtót. - Astrid… - Ne, semmi gond. Értem én. Mindkettőnknek meg van a saját élete, amibe vissza kell térnünk. Ennyi, megértelek – erőltetett magára egy nem túl jól sikeredett mosolyt. - Ne csináld ezt! – mormolta Ray alig hallható hangon. - Mit? - Hát ezt! Egyből bezárkóztál… - Én nem… - …elrejted az érzelmeidet, ahelyett, hogy felvállalnád őket! De ez a sok érzés, amit elfojtasz, egyszer ki fog bukni belőled, ami fel fog emészteni! - Cosmopolitant olvasol?! Mindegy is, indulnom kell. - Nem! Nem fejeztem még be! - Nem is fogod. Hagyj békén, csak menj el, oké?! Nincs szükségem semmiféle pszichoizére búcsúzásképp. És különben is, jobb lenne neked, ha a lábadba csimpaszkodva könyörögnék azért, hogy ne hagyj el?! Egyikkőnknek sem tenne jót, főleg, hogy nem tudunk ellene tenni. - Csak akarnod kell, egy szavadba kerül, és maradok. - Mindkettőnknek dolga van, neked és nekem is meg vannak a magunk gondjai, feladatai… - Csak ismétled önmagad, ezt már hallottam! – csattan fel Ray. - Jó. Oké. Azt szeretném, hogy elmenj. Ray kifürkészhetetlen pillantással bámulta, hátralépett az autótól, mikor Astrid beült, és elindította a motort. - Mindent köszönök! – húzta le az ablakot Astrid, majd kitolatott a garázsból. Még hallotta Ray átkozódását, és látta sötét tekintetét. A szívébe markolt ez a látvány. Kigördült az útra, és rátaposott a gázpedálra. Ne sírj te buta liba, ne sírj! Nagyot nyelt, próbálta visszatartani a fojtogató könnyeket, nem járt sikerrel. Galádul kibuggyantak, végigfolytak az arcán, majd eltűntek a pulcsija sűrű szövetében. A látása elhomályosodott, ezért félreállt, rádőlt a kormányra, és kiadta magából a fájdalmát. Nem lett volna szabad, de egyre jobban érezte, beleszeretett a férfiba. Halálosan. Visszavonhatatlanul. Az a pár nap, amit együtt eltöltöttek több volt, mint amit bármelyik hosszú távú kapcsolattól várhat az ember lánya. Ray sok mindenre tanította meg, és nemcsak a szex terén. Mellette úgy érezte, él. Eddig csak vegetált, de Ray mellett? Újra szárnyra kelt, szinte repült. Most? Az új, színes világa kifakult, szürkévé, és üressé vált. Megcsörrent a mobilja. Előkaparta a táskája mélyéről, Reena, drága barátnője hívta. - Halló? – szólt bele rekedtes, hüppögő hangon. - Óóó, drágám, mi történt? Csak nem egy pasi? – kérdezte egyszerre gyermeki hangon Renie. - Találkozhatnánk? Mondjuk este? - Kibírod addig? Mert ha nem, akkor egy SOS-randit összehozhatunk… Már csörgök is Nessára. - Nem, nem kell, megleszek. - Oké, akkor este nyolckor. A szokásos? Különleges kívánság? - Nincs. - Ó, drágám, kitartás! - Oké. Szia! - Ó, drágám! Gyere ide! – húzta be az ajtóból Renie Astridot. Kritikus szemmel végigmértem, majd nagyot sóhajtva megjegyezte: - Szarul nézel ki. - Kösz, ez nagyon jól esett – hüppögte. - Hé, én csak a véleményemet mondtam el, különben is, egy pasi sem ér annyit, hogy ennyire kiborulj miatta! Nem ilyen csajnak ismertelek meg – ráncolta finom ívű szemöldökét Reena. - De ez most más… – nyögte Astrid. Renie a kezébe nyomott egy bögre forrócsokoládét, majd a kanapéhoz vezette. - Bocs a kupi miatt, költözni fogunk! – kiáltotta el magát. Astrid homlokráncolva tekintett rá. - Tudod, nem épp ez a legjobb környék, egy Kék osztriga nevezetű bártól kétsaroknyira van ez a tömb, és a szomszédjainkon jobban áll a szoknya, mint rajtam, hozzátenném, férfiak. És megállás nélkül Judy Garland szól! A mellettünk lévő lakásban pedig egy egyetemista pár lakik, akik megállás nélkül kamatyolnak. Kóser ilyen helyen lakni?! - Nem? - Nem! De hol is tartottunk? Ja igen, a pasasodnál. Mesélj! – csillant fel a jósnő szeme. - Nincs mit mesélnem, végighancúroztunk és lelkiztünk egy hetet, őrületes parti, de semmi több. Elment. Astrid, mikor hazaért a klinikáról, titkon azt remélte, Ray még ott lesz. De nem volt. A ház kongott az ürességtől. - Akkor mi itt a gond? Az ilyen fickókat érdemes összeszedni. - Nem érted. Beleszerettem – sóhajtotta. - Ha tudnád, hogy ez az én számból hányszor hangzott már el. Legalább ezerszer, ebből héthez hozzá is mentem. - Ez más volt Renie, ez… - Katabatikus? Mindent elsöprő? Lángoló? Felemésztő? Igen, a szerelem általában ilyen – fintorgott a nő. - Reena! Nagyon sokat segítesz rajtam – morrant egyet. - Hé! Én csak elmondom a véleményemet, oké? Amúgy, semmi esély arra, hogy visszatérjen hozzád a titokzatos lovagod? - Semmi. - Aha. Nos, akkor… – Reena behunyta a szemét, karját kinyújtotta maga előtt, erős koncentrálást mutatott a lámpatartó asztalon lévő Tarot kártyák felé. – A szellemek azt üzenik neked, lépj tovább, jön még szerelem, élvezd az életet – közvetített egy oktávval mélyebb hangon. - Pompás. - Szerintem gyakorolnom kell még, a hangom nem tökéletes, de kezd alakulni – kacsintott Astridra. - És az anyám ezt beveszi? – nézett kétkedve a jósnőre. - Ő a legjobb vendégem. Na igen. Volt valami megmagyarázhatatlan a látnokban. Valami nem evilági. Varázslat lengte körül, kis mennyiségben, de még Astrid is érzékelte ezt. Nem a csalók táborát növelte, tényleg látott a jövőben, a szellemekkel való kommunikálását vitatta, de ha Amanda mondja… Nessával ugyanez volt a helyzet. Csak körülötte jobban érzékelhető volt ez a tér. Ráadásul földöntúli szépségével kirítt az átlag emberek közül. Kulcscsörgés hallatszódott, majd nyílt az ajtó, Nessa bukkant elő mögüle. - Hello! – köszöntötte a két nőt. Ő is végigmérte Astridot, de mentségére legyen, egy szót sem szólt. Nessa mindig is csendes és visszafogott volt, nem úgy, mint a lakótársa. Egymás ellentétei voltak, amiből kifolyólag vonzották egymást. – Mi a dráma tárgya? – kérdezte, miközben lepakolt. - Szerelmi bánat – sóhajtotta Reena. - Ó! Gondolom, Renie már kezelésbe vett – gonoszan elvigyorodott, mire a látnok hozzávágott egy pakli kártyát. – Forrócsoki? Tudod, mi ennél a jobb gyógyír? – kérdezte továbbra is vigyorogva a borvörös hajú nő. Matatott egy ideig, majd előszedett valahonnan egy üveg piát, majd feltöltötte vele Astrid félig kiürült poharát. Rum. - Ez mindent megold – kacsintott Renie, majd ő is odatartotta a bögréjét Nessának. - Mit szólnátok, ha előrébb hoznánk a Hallowent egy kicsit? Van pár jelmez a gardróbban, és a hangulatot is feldobná – javasolta Nessa. - Jóóóóó – sikkantotta Renie. - Felőlem – vont vállat Astrid. Az álarcos buli abból állt, hogy Nessa felvett egy boszorkány jelmezt, Reena Mata Harinak öltözött, míg Astridra macskajelmezt adtak. Megvacsiztak, Nessa volt a környék egyik legjobb szakácsa, míg a lány a konyhában munkálkodott, addig Renie és Astrid az Örökzöld soron következő epizódját nézték. - Na? – tudakolta az állást Nessa. - Kyle most mondja el Junonak, testvérek… - De ezt már az előző epizódokból is ki lehetett következtetni – kotyogta közbe Astrid. - …akik gyermekkorukban különböző családokhoz kerültek. Ja, és Juno undorodik magától, mert beleszeretett Kyleba. - De Kyle nem is Kyle, hanem George, aki helyettesíti a fickót, míg elvonón van – mondta Astrid. - Igen – fintorgott Renie. Utána bepiáltak, és karaokiztak. Astrid már el is felejtette, milyen is az, mikor a barátnőivel átbulizza az éjszakát. Fergeteges. Nem volt nagydurranás, de meghatotta, ahogy a maguk sajátos módján segítettek neki. El is felejtette arra a pár órára szenvedése tárgyát, csak mikor hazaért a kongó házba, tört rá újra a fájdalom. Átkozódva kelt fel, a macskajaj utolérte, nem is csodálta, annyi szeszesitaltól, amennyit ők megittak. Amennyire csak tudta rendbe szedte magát, de gyanította, hogy a sikerérdekében ráférne egy plasztikai műtét, vagy egy új arc. Automatikusan cselekedett, kávét főzött, megetette a kutyát, Aspirint keresett. Bevett két bogyót, a többit eltette a táskájába, pár óra múlva lehet, hogy szüksége lesz rá. Elment dolgozni. Az élete kezdte visszanyerni a szokásos monotonitását, szürkeségét. Egy valami volt, ami nem klappolt: változtatni akart mindezen. Ray azon gondolkozott, egy halhatatlan kaphat-e szívrohamot. Alden már félórája mondta megállás nélkül, Ray gyanította, nem is vett levegőz azóta, mióta elkezdte az oltását. A feje jobban hasonlított egy főtt rák és a padlizsán kereszteződésére. Unatkozva hallgatta a rizsálást, arról, hogy milyen felelőtlen, nem gondol az Őrzőkre, a faja és a saját jövőjére, a tanácsra, blablabla… - Befejezted? – kérdezte miután Alden elhallgatott A férfi mérgesen bólintott, szeme szikrázott az indulattól. Ray felkelt a kényelmes bőrfotelból, majd lazán kisétált a dolgozószobából. Tudta, hogy tiszteletlenül viselkedett Aldennel, de jelent pillanatban ez izgatta a legkevésbé. A barlang egyik járatában összefutott Dantéval. A fenébe, már csak ő hiányzott a boldogságához. Elzárta a gondolatai, érzelmeihez vezető utat. Óvintézkedés. - Túl élted? – kérdezte Dante barátjától. - Amint látod, de egy hajszálon múlt. Aldent jobban fenyegette a veszély, hogy korai szívinfarktusban hal meg. - Mint élete minden percében, mikor felhúzod az agyát. Mesterien műveled. - Ahogy te is, mielőtt elvetted volna az unokahúgomat. - Dev meg is ölne, ha valami őrültséget csinálnék. - Azt elhiszem. Kemény lány. - Az – bólintott rá Dante. – Figyelj, Devinának és Calnak már hiányzol, eljöhetnél valamikor… - Ja, persze – bólintott rá Ray. Egy fenét fog elmenni. Fortuna neki kedvezett, Danténak megszólalt a mobilja. Raynek az volt az első gondolata, ahogy kilépett az Adirondack-hegységben megbújó bázis ,,vészkijáratán”, visszamegy Astridhoz. Aztán észbekapott. Nem kért belőle, egyenesen megmondta neki, ő pedig nem egy nyavalyás kóbor kutya, hogy nyüszítsen a lábtörlőjén. Kiterjesztette angyalszárnyait, majd a szemek láthatatlanul eltűnt, pár perccel később a Thundertől pár saroknyira bukkant elő. A gyorsaságért jár egy pipa az Angyal Légitársaságnak.

Tizenegyedik fejezet

Figyelem, +18-as fejezet! - bár, tudom, hogy senki sem tartja be ;) Astrid kipihenten, mosolyogva ébredt a nap csiklandozó sugaraira. A gyér fény megvilágította a szobát, élettel telt meg az egész helység. Felült, nyújtózkodott, akár egy macska. Sokat aludhatott, végtagjai merevek voltak, alig tudott kikászálódni az ágyból. Felvette a köntösét, amitől az éjszaka folyamán megszabadult, és a fürdőszobába battyogott. Ray nem volt az emeleten, Pandora a lépcső első fokán, összegömbölyödve aludt. A tükörben látott nő egyáltalán nem hasonlított rá. Sőt, ha hitt volna az idegenekben, akkor a fejét merte volna tenni, kicserélték az éjszaka. De mivel nem hitt a létezésükben, betudta az őrületes esti mesének, és az azt követi csókcsatának, ami után órákig forgolódott, mert nem tudott elaludni a kínzó vágytól. De ezzel nemcsak ő volt így, Ray is forgolódott, míg végül megtalálta a helyét, közvetlenül Astrid mögött, szorosan átölelte, és valamikor hajnalban kelhetett fel mellőle. Egyszer majdnem leestek az ágyról, de az éjjeliszekrény megállította őket. Igaz, pár centivel arrább is mozdult. Ledobálta az éjszakai ruhadarabokat, majd beállt a tus alá. Fürdőszobai teendői után felöltözött, és levágtatott az emeletről. Pandora felébredt, dühösen meredt eltartójára, vicsorogni kezdett, amiért felébresztették, majd duzzogva felvágtázott. Astrid fejcsóválva ment a konyhába, ahol Ray ült az asztalnál, és a reggeli újságot lapozgatta. - Hello – köszöntötte Ray, amint meglátta. - Hello – mosolygott Astrid. Ray, mintha nem várta volna ezt a reakciót tőle, összehúzta a szemöldökét, és gyanakvóan meredt a nőre. Miután nem talált semmi különöset, visszatért az olvasáshoz. - Csináltam kávét – mondta. – Itt ki is merült a konyhai tudásom. - Még szerencse, hogy az enyém nem. - Tulajdonképpen, miért is néz ki a hűtőd úgy, mint egy Scooby-Doo-epizód helyszíne? - Mert nincs időm bevásárolni, és ha igen, akkor meg ott marad, és pár nap múlva önálló fognak gondolkozni, és járni – válaszolta, miközben a hűtőben matatott tejért, amit tegnap vett bevásárláskor. - Munkamániás vagy? - Láthatod, mikor megtaláltalak, akkor is bent voltam éppen, hajnalban. Elővette egy bögrét, félig öntötte kávéval, majd felöntötte tejjel. - Te nem kérsz? – kérdezte. - Nem kávézom. - Az hogy lehet? Az összes felnőtt, akit ismerek, kávéfüggő – ráncolta a homlokát. - Kávémérgezés – fintorgott. - Ó! A konyhára csend telepedett, Astrid csendben kortyolgatta a kávéját, és azon gondolkozott, mennyi kávét is kell meginni ahhoz, hogy mérgezést kapjon tőle. Sokat. Ő maga nem volt függő, de a reggeli induláshoz nélkülözhetetlen volt. Kollegái literszámra öntötték magukba, de neki elég volt napi két pohárral, egyébkén is, ő egy örökké pörgő nő volt. A kávé csak fokozta ezt. Az órára pillantott. Kilenc múlt. Ilyenkor már a rendelőben gürizett, ellátta a pácienseit, beszélgetett velük, intézte a számlákat, adminisztrációt, leadta a gyógyszerrendeléseit. És most, hogy nem kellett mennie, és itthon volt, egy félisten társaságában, nem hiányzott neki. Pedig a munka jelentette az életét. De most, hogy belegondolt, életet akart. Mert nem volt neki. Mindig bent volt, mikor hazajött fáradt volt, megnézett egy epizódot az Életünk napjaiból, közben pizzát vagy más szemetet evett, aztán lefeküdt aludni. Aztán minden kezdődött elölről. Változtatni akart. És fog is, amint letelik a szabadsága, újult erővel kezd bele, kevesebb munka több szabadidő arányban. A szabadidőben pedig gőzerővel keresgél egy pasi után. Igen, ez így jó lesz. Rayre pillantott. A reggeli fény megvilágította a konyhát, fényárban úszott. Kékesfekete, hullámos haja csillogott, kobaltkék tekintete cikázott a hasábok között. Gondolkodva, elmélyülten tanulmányozta az újságot. Egy fehér inget viselt, az ujjánál feltűrve, koptatott farmerja ráfeszült izmos combjára. Nagyot sóhajtott. Hiányozni fog neki a társasága, ha elmegy. És mielőtt itt hagyná, és minden bizonnyal el fog menni egyszer, le fognak feküdni. Minél hamarabb. A repeta miatt. Már alig várta, hogy érezze kemény, férfias testét magán, hogy újra birtokba vegye. Beszívta az alsóajkát, ahogy a férfi tegnap esti kemény erekciójára gondolt, ami végig bökdöste a fenekét. Ray felszisszent, székét hátratolta, és megbabonázva bámult Astrid felé. Nem, nem is rá. A körülötte keringő levegőt bámulta. - Mi van? – hunyorgott. A férfi újra felszisszent, elmormolt egy káromkodást. Különleges szemei összeszűkültek, ahogy megindult felé. Astrid pupillái tányérnagyságúra tágultak. - Mi történt? – kérdezte elvékonyodott hangon. - Még semmi – dorombolta a férfi, és megragadta Astrid derekát. Kikapta a kezéből a bögrét, lecsapta a pultra, lekapta a szemüvegét, és szintén a bögre mellett végezte. - Mi ütött beléd? - Te, szépségem, és az illatod, meg a… Hm, a lényeg, hogy te is akarod már, én pedig nem tudok, sőt nem is akarok tovább várni! Astrid megdöbbent. Honnan tudja, mit érez? Hisz jól leplezte az érzelmeit, nem láthatott rajta semmit sem. Akkor meg, hogy a csudába… Auralátás. A francba! Ray megcsókolta, nem durván, de éreztette, kinél van az irányítás. Magához húzta, kezét a hajába temette. - Imádom a hajadat! – mormolta. - Az… jó. Van értelme minden reggel megküzdeni vele. Tovább csókolta, fészkelődött, hogy jobban hozzáférjen. Nos, neki sem volt kényelmes, háta a mikro oldalába mélyedt, feneke elzsibbadt a kemény márványon. Ray megunta, leemelte a pultról, és a nappaliba vitte. Puhán letette a kanapéra, elétérdelte, és folytatták, amit elkezdtek. A férfi csókjai az arca minden pontját beborították, nyaka érzékeny felületét irritálta a férfi kecskeszakálla, és csipkedő foga. Jóleső borzongással fogadta a közeledését, csípője izgett-mozgott, ahogy egyre közelebb kerültek a beteljesüléshez. - Reggel van – nyöszörögte, miközben Ray a nyakát szívogatta. – Világos. - Ühüm, méghozzá micsoda reggel. - Akkor mi most szeretkezni fogunk? – cincogta. - Ez volt a tervem, bébi. - Reggel van – ismételte kétségbeesetten. - Csodálatos napszak, mindenki friss és üde. Valami baj van? - Nem kéne megvárni, míg besötétedik vagy valami…? - Egyáltalán nem. Te hallottál már ilyen szabályról, hogy csak este lehet szexelni?! - Természetesen nem, de… - Akkor meg mi a probléma, szépségem? – cirógatta meg az arcát. - Semmi. Folytassuk – mosolygott. - Pfff. Mondd, ne tartsd magadban. Astrid idegesen rágcsálta az ajkát, és elnézett a férfi mellett, ki az ablakon. - Astrid! Ne szégyelldd magad, mondd el!– követelte. - Megláthatnak – pirult el. Ray elmosolyodott. - Ugyan ki? A semmi közepén vagyunk, drágám. És, magunk közt szólva, téged nem izgatna a tudat, hogy… - Természetesen nem! – vágta rá egyből. Hazug… A férfi jobban vigyorgott, kilátszódtak hófehér, egészséges fogai. - Nos, akkor mi legyen? – kérdezte végül a férfi. - Csináljuk! Nem kellett kétszer mondani, Ray rávetette magát, és éhesen falta. Lehúzta a puha, bolyhos szőnyegre, ami a hévtől elmozdult. Nem foglalkozott vele. Beletúrt a férfi bársonyos hajába, csípőjét az övének szegezte. Ray elkezdte vetkőztetni, először lehúzta a nadrágját. - Nem fentről kellene kezdeni? – kérdezte Astrid. - Basszus! - Mi van? - Drágám, ott kezdem a vetkőztetést, ahol szeretném. Nincs semmiféle szabály erre! De, ha nagyon akarod, visszaöltözhetsz, és kezdem a felsőddel. - Ah, az jó lesz, köszönöm. Ray megdöbbenve bámult rá. - Csak vicceltem! - Közbe fogsz még kotyogni, vagy folytathatom? – kérdezte. Astrid biccentett, és visszadőlt a szőnyegre. - Nem beszélhetek közben? – nézett fel hunyorogva a nő. - Miért, miről szeretnél beszélni? - Nem tudom. - Ha eldöntötted, szólj! Hozzádörgölte az ölét a lányéhoz, aki elhallgatott, és egy nagyot sóhajtott. Ray lehúzta róla a farmert, végigsimított puha, nőies combján, forró tenyere lángra gyújtotta Astrid érzékeit. Légzése szabálytalanná vált, szíve őrült iramban verdesett, bőre kipirult. Izgatottan figyelte férfi ujjait, miközben felhevült bőrét cirógatták. Lágy csókokat lehelt combja belső oldalára, éles fogaival az érzékeny bőrt ingerelte. Úgy érezte, mintha a lába közt csinálta volna ugyanezt, mintha titkos csatorna kötni össze a két részt, a gondolatra megremegett. Még sosem csinált ilyet, sőt, ha belegondolt nem is akart. Túl intim lett volna. Majd’ megőrült, hogy belegondolt, hamarosan a lányban lesz, érezni fogja, ahogy szorosan körülveszi, a parfümjének különleges, fanyar illatától nyüszíthetnékje támadt. Tudta, ha ebben az ütemben haladnak, nem fogja tudni befejezni, amit elkezdtek, el fog élvezni, mielőtt beletemetkezne. A helyzetén nem sokat segítettek az apró sóhajok, amiket kicsalt a lányból. Apró körmöcskéivel barázdákat vájt a bőrébe, de nem törődött a fájdalommal, élvezte, hogy így kihozta a sodrából a mindig tökéletes Astridot. Ránc jelent meg a homlokán, ahogy erre gondolt. Vajon mi történhetett a dokival, amitől ekkora pálfordulás állt be nála? Mintha eddig gyűlölte volna, most meg… Hát, igen. Mit forralhat az okos kis buksijában? De még ő maga sem hitte, hogy készül valamire, az aurája egyértelműen elárulta, kívánja. És ez, egy pillanatig sem változott, még akkor sem, miközben beszélt. Idegességében tette, amit nem értett, mint egy csomó mindent a lánnyal kapcsolatban. Például, nem firtatta a megmagyarázhatatlan dolgokat, mint a telefonvonal elvágása, vagy az ajtók bezárása. Nem tűnt olyan típusnak, aki nem szeret a dolgok után nézni. Ide tartoztak a hangulatingadozásai, és az érzelmeinek a kontrolálásai is. De ezt azzal magyarázta, nőből van. De még mennyire! Feltérdelt, magával húzta a dokit is, aki nekitámaszkodott a kanapénak, mámoros tekintete elárulta, mennyire elalélt a helyzettől, alig tartotta magát. Finoman kihámozta a kasmírpulóveréből és az alatta lévő falatnyi trikóból. A rétegek alatt egy szolid, krémszínű melltartót viselt, hál’ Istennek, elöl kapcsosat. De meg kellett küzdenie az azt fedő apró masni nem letépésével. Ügyködése közben, nyelve hegyével becézgette a ruhadarab felső részéből kibukkanó érzékeny felületet. Sikeresen kikapcsolta. Sietősen lehúzta róla, de Astrid maga elé kapta a kezét, és visszavette. - Tudod, mennyit vacakoltam vele, mire sikerült kinyitnom? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Astrid idegesen beszívta az alsóajkát, összefonta maga előtt a kezét, és elhúzódott. - Mi a baj, szépségem? – búgta Ray, közben megpróbálta újra lehúzni róla a melltartót. A lány nagyot sóhajtott, és hátradőlt a kanapénak. - Ez – mutatott a melltartóra-, maradjon inkább rajtam – mondta. Ray kétkedve bámulta a halmot, mi baja lehet? - Szépségem… - Várj, a te érdekedben, áh, ez tök ciki, ezért nem is akartam, hogy most…reggel, érted… – hablatyolta. - Azt hiszem, nem. - Pfff, oké. Nos, kicsik. Nem tökéletesek… - Ezt, hagy döntsem el én, egyébként meg, nem számít – vont vállat. - Aha, persze… De mondom, engem nem zavar, ha rajtam marad. - Engem viszont, nagyon is, szóval le vele! Lehúzta róla, és messzire eldobta, hogy nehogy az eszébe jusson még egyszer eltakarja magát velük. De még így is sikerült neki elbújnia, átfonta maga előtt a karját, és hosszas, igen kellemes, győzködés árán sikerült elhúznia a kecses kacsókat az útból. Astrid nagyot sóhajtott, várta a reakciót, ami nem is váratott sokáig. Ray meg sem tudott szólalni. Két csodás halom domborodott előtte, apró, formás, feszes, barackszín halmok. - Ó, szépségem, őket akartad takargatni előlem? Bűn lett volna! - De kicsik! - Legalább nem tudok közéjük fulladni – próbálta oldani a helyzetet. - Az biztos! Csak kiszáradni tudsz…– fintorgott. - Badarság! És most, ha kérhetem, csitt! – morogta. A lányba fojtotta a szóáradatot, amit ő idézett elő a nyers megfogalmazásával, megmarkolta a két bájos halmot, Astrid megrándult, mellkasát előrefeszítette. Annyira gyönyörű volt! Ahogy ott feküdt alatta, ziláltan, kitárulkozva, mintha egy teljesen másik nő lett volna. Dús fürtjei rakoncátlan gyűrűkbe kunkorodtak, muszáj volt éreznie a puhaságát. Arcát a hajába fúrta, mély lélegzetet vett, és azt hitte, menten elmegy. Az illata, úristen, az illata, annyira friss, üde és nőies volt! Elpattant valami benne. Kiéhezve vetette magát kecses nyakára, morogva húzta közelebb magához. Az ölébe ültette, átfogta vékony derekát, cirógatta felhevült bőrét. Olyan jó érzés volt ilyen közel engedni magához, ölelni, csókolni! Eddig egy szeretőjével sem tett még így, az összes nővel csak a vágya kiszolgálása érdekében feküdt le, mi nem igazán takarta, hogy miket műveltek sötét sarkokban, gusztustalan vécékben, vagy sikátorokban. Végignézett Astridon. Vele teljesen más volt. Kényeztetni akarta, gondoskodni róla, megvédeni mindentől, örömet okozni neki. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Mérhetetlen boldogságot érzett, ahogy az ölében tartotta, haja hátravetődött, szemei ködösen csillogtak, az aurája fényesen vibrált körülötte. Tényleg olyan volt, mintha a társa lenne. De még mindig nem érezte azt az erőt, ami összekötné az életerejüket. Persze, hiszen ember! De akkor miért érez úgy, mintha ő lenne az a nő, akit keresett? Pillanatnyilag nem tudott most ezzel foglalkozni, Astrid ficánkolni kezdett az ölében, közben az ingét szedte le róla. Gyors mozdulatokkal szabadította meg a felsőtől, és alaposan végigmérte. Elégedettség tükröződött az arcáról, mohó vággyal keverve. Ez tetszett neki. Hátradőlt, könyökére támaszkodva figyelte a nőt. Bátortalan mozdulatokkal simogatta felsőtestét, majd egyre bátrabb mozdulatokat tett, ölét a legmegfelelőbb helyen dörzsölte Rayéhez. Ringó csípőjét, mellét figyelte, ahogy ismerkedett a testével. Tekintete nyers érzelmekről tanúskodtak, ajkát beszívta, mint oly’ sokszor ismertségük rövid ideje alatt. Káprázatos volt ott, rajta, bőre fényárban úszott, haja sötéten csillogott. Rajongva figyelte mozdulatait, míg el nem akadt a szava, mint Astridnak, mikor elkezdte lehúzni róla a farmert, és a boxert. A nő szeme elkerekedett, pupillái kiszorították a színt a szeméből, és mintha az lett volna benne, ,,ez most vicc”. - Hmmm – mormolta egy kacér mosollyal az arcán, majd megragadta büszkén meredező férfiasságát. Ray felnyüszített a finom érintésre, csípője önállósította magát, döfködő mozdulatokkal simult még jobban a puha tenyérbe. Golyói megfeszültek, a nyomás nőtt bennük, közel járt már a beteljesüléshez. Még nem, gondolta magában. Előbb a lánynak akart örömet okozni, aztán ráér még a saját gyönyörére. Maga alá fordította Astridot, aki csalódottan ficánkolt tovább. És cincogott valamit ellenállásként, de nem lehetett érteni. Hevesen megcsókolta, kezével a mellének érzékeny bimbóját ingerelte. Astrid nyögdécselve túrt bele a hajába, közelebb húzva magához. Szájába vette a kis gömböt, nyelvével pöckölte, ízlelgette, közben a másik halmot a kezével ingerelte. Majd váltott. Csókjaival lentebb haladt, tenyerét az utolsó akadályra simította, éppen hozzá-hozzá érve ingerelte a vékony anyagon keresztül. Astrid felmorgott, elkapta a kezét, és olyan hévvel szorította meg a csuklóját, amit ki nem nézett volna belőle. - Csináld erősebben, vagy hagyd abba! – utasította, majd a tenyeréhez dörgölőzött. Okééééé. Erre nem számított, szóval, ilyen éne is van a kishölgynek. Jól titkolta idáig. Könyörtelenül izgatta tovább, közben csókolta, szívta az ajkát. Félretolta a vékony szaténdarabot, amit gúnnyal lehetett bugyinak nevezni, annyira apró és sokat sejtető darab volt. Felnyögött, ahogy meglátta, milyen nedves már kedvese, ösztönei azt diktálták, minél előbb merüljön el benne. De még nem akart. Még nem tudná befogadni. Tovább ingerelte nőiességének kapuját, két ujját belecsúsztatta forró kelyhébe. Szűk volt, nagyon szűk, egy szűzlányt képzelt el így. Összeráncolt homlokkal izgatta tovább a kis idegcsomót. Kegyetlenül. Astrid megrándult, nyögései hangosabbakká váltak. Az orgazmus pillanatában beleharapott a saját öklébe, ezzel elfojtva a sikolyát. Ray kiéhezve bámulta teste rezgéseit, a lány kipirult bőre ragyogott. Kihúzta ujjait belőle, gyors csókot adott szájára, majd egy kemény döféssel beléhatolt. Nem tudott tovább várni. Mindketten felnyögtek az egyesülés pillanatában, Astrid megdermedt, kipislogta a szeméből a könnyeket. Bassza meg, várnia kellett volna még. - Sajnálom, szépségem – mondta bűntudattal a hangjában. Ki akart húzódni, mire Astrid utánakapott, és magához húzta. - Várj egy percet, kérlek – nyöszörögte. Először óvatosan, ügyetlenül megmozdította a csípőjét, próbálgatta határait, majd teljes hosszában magába fogadta a férfit. Ray önuralma hangyányi gyökerébe kapaszkodva próbálta megtartóztatni magát, nehogy a lányra vesse magát, mint valami állat. Pedig most nagyon erre vágyott. Állatias ösztönei felülkerekedtek rajta, és nagyon nehéz volt megfékeznie magát. Ezen a doki sem sokat segített, csípője ütemesen csapódott az övének, nyögdécselései betöltötték a szobát, csakúgy, mint Ray erotikus, morgó dorombolása. Astrid újra a gyönyör kapujában járt, ökle megint a szája előtt járt, de Ray megragadt, és az arca két oldalához szorította, hallani akarta gyönyör teli kiáltásait. Nem kellett sokáig várnia. A csúcson elfúlva a nevét kiáltotta, hüvelye szorosan szívta magába, ezzel Ray önuralmának utolsó morzsái is elfogytak. Rávetette magát a még mindig pihegő lányra, csípőjét szorosan az övéhez feszítette, vadállat módjára tette magáévá. Közben, éles ellentétben déli munkásságával, cirógató, lágy mozdulatokkal kényeztette kedvesét, aki többszöri gyönyörökkel teli nyöszörgéseit újra hallva, ő is hangosan megadta magát. A rángások gyakoriságából ítélve nem is egyszer. Majd a nőre borult, aki úgy ölelte magához, mintha sosem akarna megválni tőle. És eszetlen módon Ray is ezt akarta. Baromság, józanabbik éne aktívan ellenkezett irreálissal szemben, sosem maradhat vele, hiszen ember! Kizárta a nyomasztó gondolatokat az elméjéből, és rájött, még mindig teljes súlyával a nőn fekszik. Gyorsan legördült róla. A lány nem mozdult, nem bújt hozzá, el sem rohant, pihegve, kifulladva elnyúltan feküdt a puha szőnyegen. Arcán mosoly játszott, mint a macskáén, amelyik megette a kanárit. Annyira gyönyörű volt és csodálatos, nemcsak a szexben, hanem most is, ahogy ott feküdt. Mint egy kurtizán. Végigmérte a feje búbjától a lába ujjáig, elszörnyedve látta, tele van vörös foltokkal, amiket, minden bizonnyal, ő okozott neki. Már majdnem elkezdett bocsánatot kérni, esdekelni neki, mikor ráeszmélt, ilyet még senkinek sem mondott szex után. És most sem fog. Meg kell zaboláznia magát, ez a nő senkije sem neki, ha még a társa lenne, talán-talán akkor meggondolná a dolgot, de így… Nem. Akkor meg, miért érez lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy így elengedte magát? Egyszerű a magyarázat, mert hülye. Egy tökkel ütött idióta, aki mindenáron hülyét akar csinálni magából. Gondolatai rabságából egy rekedt hang húzta vissza a jelenbe. - Nem akarsz még egy menetet? – kérdezte Astrid. Ray kikerekedett szemekkel bámult rá. Mi ütött a nőbe? Vesszője megkeményedett, annak ellenére, hogy most facsarták szárazra. Astrid csak erre várt, mosolyogva ráült, és folytatták tovább ott, ahol abbahagyták.