Tizennegyedik fejezet

A következő holnap jön ;)


- Ö, akkor ezt vegyük át még egyszer, ha lehet. Azt mondja, hármas ikreket várok? – nézett Astrid dr. Greenre, mintha egy szellemi fogyatékossal beszélgetne, és nem egy ötvenvalahány éves, a Harvardon diplomázott orvossal.
- Igen, kedvesem – mosolygott a nő.
- Pazar – morogta.
Kikászálódott a kengyelből, majd a paraván mögött öltözködni kezdett.
Jelen helyzetben ki tudta volna herélni az angyalt, amiért így elbánt vele. És nem csak egyszeresen, hanem háromszorosan is!
Újra elöntötte az aggodalom, hogy fogja felnevelni őket? Hármat!
- A vizsgálatokat gyakrabban kell elvégezni, mint a normál terhességeknél… Az asszisztensemmel egyeztethet időpontot.
Az információ el sem jutott a nőhöz, letargia lett úrrá rajta, amit nem lehetett egykönnyen semmissé nyilvánítani.
Automatikusan elköszönt, majd édesanyjához hajtott, ahol kivételesen senkit sem talált. Az ismerős környezet kicsit megnyugtatta, lecsillapította, de érezte, ha találkozna az angyallal, rögtön megfojtaná.
- Kincsem! – ölelte magához Amanda. – Na, minden rendben talált Cintia?
- Igen, sőt, egyenesen háromszorosan is minden oké a méhemben – Amanda aggódóan pislogott lánya felé. – Hármas ikreim lesznek – magyarázta a lány, majd leült, és a táskájából elővarázsolt egy müzli szeletet.
- Istenkéim! Ezt nem hiszem el! – sikkantotta Mandy. – El sem tudod képzelni, mennyit rimánkodtam Hérához, hogy egyszer unokáim legyenek… Már le is tettem róla, de most? Áldott legyen Ray nagy…
- Anya, eszem! – pironkodott Astrid.
- Megmondtam, kitűnő példány, annyira tudtam! Igen – kiáltotta, majd a telefonra vetette magát, és sorban hívogatni kezdte az ismerőseit. – Kicsim, van ebéd a hűtőben.
- Köszi, de nem hiszem, hogy sokáig megmaradna bennem, és még délután is lesz meló…
- Rendben, ahogy gondolod, de legalább vidd haza, nem akarom, hogy éhen haljatok.
- Anya…
- Á, szia Jess, itt Amanda! Képzeld…

Amanda sorban felhívta az ismerőseit, és elújságolta a nagy hírt. Annyira boldognak és lelkesnek tűnt, Astridnak nem volt szíve elárulni igazi okát, miért is jött át most.
Meg szerette volna osztani a nővel a gondjait, hogy megkönnyebbüljön, tanácsot halljon, de azzal elrontotta volna Mandy lelkesedését.
Így hát csendben eszegette az édességét, de a gyomra már most bukfencezni kezdett a minimális táplálékra.
- Anya, apát ne hívd fel, ha lehet.
- Miért ne? Egyszer úgyis meg kell tudnia, nagyapa lesz, miért nem mondhatnám el neki én? Úgy megnézném az arcát…
- Ne gonoszkodj, egyébként is, az esküvőjére kell készülnie…
- Mi? – visította az anya. – Megnősül? Kit vesz el? Csak nem azt a fekete hajú ribancot?
- Éppenséggel…
- Ezt nem hiszem el! Egyikőtök sem mondta el. Milyen viselkedés ez? A saját anyádnak nem mondod el.
- Azért, mert így reagáltál volna rá – magyarázta Astrid.
- Nem igaz!
- De! És most, ha kérhetlek, hagyjuk ezt, sietnem kell – kapta magára a kabátját és a táskáját, majd az ajtóhoz rohant.
- Ezzel nem ússza meg, kisasszony, este még beszélünk!
- Szia, Anya!
☆☆☆

Nessa türelmesen figyelte barátnőjét, Rent, aki egy különleges, csak az ő számára elkészített fánkot próbált elfogyasztani. Az édességet vastag karamellizált ostya fedte, ezt próbálta áttörni a villájával a kávézóban.
Velük szemben a várandós Astrid ült, és még mindig sokkosan az előbb hallottaktól, üres tekintettel bámult el fölöttük.
- Ugye semmi baja sem lett ettől neki és a babáknak? – kérdezte csendesen Rent.
A médium vállat vont.
- Passzolom a kérdést – Teljes sikerrel törte fel a cukorréteget.
- De ez, hogy lehetséges? És eddig miért nem mondtátok, ha tudtátok, hogy én… szóval értitek – nézett körül a kis kávézóban, mennyien is hallják.
- Nem reklámozzuk – felelte Nessa, és az órájára pillantott, hamarosan vissza kell mennie a 7főBűnbe.
- Akkor miért pont most mondjátok el? Még mindig alig hiszem el, a tíz éve ismert barátaim egyike egy nimfa és egy boszorkány.
- Inkább a médium titulust használom – fintorgott Ren, miközben a cukrot ropogtatta a fánkról. – És megválaszolva a kérdésedet, látomásom volt – vont vállat. - Most jött el az ideje – Nessa mindig is elcsodálkozott, hogy tud Renie ilyen jól füllenteni.
- Ó!
- Biztos nem kérsz? – kérdezte Reena, láthatóan nagyon élvezve a tömény édességet. – Oltári, orgazmikus – kuncogta.
- Kösz, nem, ezt az érzést egy darabig kihagyom – fintorgott.
- Nekem mennem kell – sóhajtotta Nes, felkelt, aprót hagyott az asztalon a kávéjáért. – Pénteken találkozunk – mondta Astridnak. – Te, pedig, édes barátném, pucold ki a házból a tündéreidet! – morogta a médium felé.

Nos, igen. Astridnak eléggé furcsa barátok jutottak, de imádta őket. Mindig vele voltak, mikor szüksége volt rájuk. Segítették, óvták és szerették. Ezek a tulajdonságaik nélkül Astrid már nem is létezett volna.
- Azt hiszem, nekem is lépnem kéne – fintorgott Astrid, ahogy az órájára nézett. – Pár nap, és találkozunk – kacsintott a jósnőre.
- Oké – dünnyögte, miközben a cukrot törölgette a mancsairól. – Jó legyél.
- Mint mindig.
A bukott angyal kocsiba pattant, és visszahajtott a klinikához, hogy fogadja a doktornőt, aki helyette lesz, míg otthon marad majd a kicsikkel.
Pár nappal ezelőtt már bemutatták őket egymásnak, és most Astridon volt a sor, hogy megmutassa a helyet.
Dr. Julianne Hope Washington mellett dolgozott, főleg kísérletekben vett részt eddig, de otthon volt az állatorvoslásban is.
Astridnak bejött a nő.
A vörös hajú, harmincas évei közepén járó orvos, humoros, kedves és a boldognak tűnő mosolya feloldotta az angyalban a szorongást, hogy lezárul az életében egy fejezet. Sőt, talán az egész eddigi élete itt be fog fejeződni.
Új életet fog kezdeni, a babái és a barátai társaságban.
Azt már tudta, ha megjöttek a babák, erőteljesen rááll az apuci keresésére. A gyermekei nem nőhetnek fel apa nélkül! Viszonylag ő is csonka családból származott, így saját kézből tapasztalta a hiányt. Nem szerette volna, ha bármit is nélkülözniük kéne.

Astrid miután végzett a doktornő eligazításával, átadta lecsupaszított irodájának kulcsait, majd boldogan szökellt az autójához. Félt, talán nehezen fog menni ez a dolog, de egyáltalán nem okozott gondot az, hogy otthagyja a munkáját. Örömmel tette.
Most már a babáknak fog élni.

Tényleg nem az én tavaszom :( !

Jó, kezd elegem lenni. A pendriceom törölte magát, mindenem elveszett :(
A könyv megírása folyamatban, egyszerre teszem fel.
DE! A 3. könyvet 4-5 fejezetenként fogom feltenni, ugyanis az eddig megírt fejezeteim belőle, elvesztek... Utálom ezt!
Kb. vasárnap(máj.1.) felteszem a befejezett könyvet. Két hetente lesz friss a következő könyvnél.
Pusszi

Azt hiszem, ez nem az én napom. Takarítottam a pendriveomon, és véletlenül kitöröltem az egészet! Elveszett.... Sírhatnékom van, de komolyan. Már csak négy fejezetem hiányzott, hogy kész legyek, erre tessék! Gyerekek, következő friss, remélhetőleg az egész, csak szünet utánra várható, most nincs erőm, hogy megírjam őket...

Költözés

Sziasztok! Na, szóval kezdem az elején. Az oldal meghülyült, vagy csak engem kezd már nagyon unni. A harmadik könyv a ,,próba" blog címén fog majd működni, húvét után lehet majd számítani rá. Az eddig megírt történeteim olvashatóak maradnak a Szent szamár! blogon :) Addig is, nézzétek el a sablont :/ Köszönöm! pusszi Leelan

Tizenharmadik fejezet

Astrid feszengve szürcsölgette az ásványvizét, apja, Alexander, és legújabb barátnője vele szemben mosolyogtak egymásra. Astrid lemerte volna fogadni, hogy a nő, Silvia, épp a kézimunkában való tehetségét mutatja be az asztal alatt. Beleborzongott ebbe a gondolatba. Újra tízévesnek érezte magát, már csak a lábbal való harangozás, és a feszült várakozás hiányzott, mikor számolta a percek édesanyja érkezéséig. - Khm, és mióta…vagytok együtt? – kérdezte érdeklődést tettetve, titkon az óráját ellenőrizte. - Két hónapja találkoztunk – mesélte nagy lelkesedéssel Silvia. Aha, gondolta Astrid, mikor az én elvesztettem a belépőmet a Boldog Életbe. Úristen, már ennyi idő eltelt a ,,szakítás” óta?! De kiszámolja… Silvia hízelgően csevegett vele, próbált minél többet megtudni róla. Ez felettébb idegesítő volt. Egy pillanat alatt megutálta a nőt. - Drágám, - kezdte az apja- szerettem volna, ha te tudod meg elsőként, megkértem Silvia kezét – mondta boldogan a férfi. - És? – bukott ki bambán Astridból, miközben a jégkrémjét majszolta. - És? – kérdezett vissza Silvia. – Természetesen, igent mondtam! – nevette el magát. - Ez nyilvánvaló – erőltetett magára egy mosolyt Astrid. Hiszen mindene meg volt az apjának, ami egy ötvenöt éves embernek, kezdve az ízületi fájdalmakkal és a steksszel. Alexander elment, míg rendezte a számlát, addig a két nő magára maradt. - És mondd, Astrid, te hogy állsz párkapcsolat terén? – csavargatta éjsötét haját az egyik tökéletesre manikűrözött ujja köré. Na jó. Most utálta meg véglegesen ezt a nőt. - Ő, remekül, élvezem a szinglilétet. - És nincs senkid? – érdeklődött tovább, közben szuggerálóan le sem vette a mogyoróbarna tekintetét Astridról. - Nem, nincs. - Kár – sóhajtott fel Ms. Amerika, de ebben a sóhajban semmi sajnálat nem volt, Astrid szinte látta a szája szélén lévő apró mosolyt. Alexander visszatért az asztalukhoz. - Mehetünk, drágám? – kérdezte Silviától. - Igen – mosolygott a nő. – Astrid, örültem, hogy megismerhettelek – mondta. Hát még én, morrant meg Astrid gonoszabbik éne. - Borzalmas volt! – siránkozott Amandának késődélután. - Ó, drágám. És, milyen volt a nő? Mondd, hogy egy bányarém! - Ja, nagy, ijesztő, vörös karmokkal, fekete sörénnyel, Armani ruhában. - Gondoltam – sziszegte a vonalban Amanda. – Mindig is a feketékre bukott. - Mégis egy szőkét vett feleségül – emlékeztette az anyját. - A kivétel erősíti a szabályt. A vezeték nélküli irodai telefon csipogott egyet. - Anya, most mennem kell, hívnak a másikon. - Jól van, kicsim, majd később még beszélünk. Szeretlek! - Én is téged. Dr. Green kereste, a nőgyógyásza, akit két nappal ezelőtt keresett fel. - Dr. Green, ilyen gyorsan? – csodálkozott Astrid. - Üdvözlöm, Astrid. Ó, elnézést, tartaná egy percre… - A vonal túlsó végéről beszélgetés, papírzörgés hallatszódott. – Bocsánat, csak az asszisztensem. Nem szeretném sokáig rabolni az idejét, ön kisbabát vár, Astrid. Astrid döbbenten bámult, aztán megrázta a fejét. - Az nem lehet, biztos valami tévedés történt. Elcserélték a vérmintákat, vagy… - Úgy, hét-nyolc hetes terhes lehet – folytatta a doktornő. - De… Ez most nem lehet. Nem volt betervezve… - dadogta. – Nem lehetne, hogy… - Astrid, mivel régóta ismerem a szüleit, a személyen javaslatom az, hogy tartsa meg a magzatot. A szülés kockázata a nők éveivel egyre nő, ön tökéletes korban van hozzá. - Ó… nos… - Ha gondolja, holnap tíz harmincra van egy szabad időpontom, elvégezhetném az első vizsgálatot, és megbeszélhetnénk ezt személyesen is. - Az remek lenne, köszönöm. Astrid letaglózva nézett szét az irodában. Ez. Nem. Lehet. Igaz. Ő nem várhatott kisbabát! Teljeséggel lehetetlennek tűnt… Ray biztosította, hogy nem lehet tőle terhes, amit Astrid is sejtett, de… A rohadék! Astrid dühöngeni akart, széttörni a berendezést, mindent, de legfőképp Ray orrát akarta betörni. A szarházi! Felcsinálta! Könnyek csillogtak a szemében, elfojtotta a sírást, most nem borulhatott ki, anya lesz. Anya! Csakhogy fogalma sem volt az egészről. Legtöbbször kerülte a kicsiket, és ők sem kedvelték őt. Az anyai ösztönök nem fejlődtek ki nála, ugyanúgy, mint a házasságért felelősek, ezt is el fogja cseszni. De most minden meg fog változni egy csapásra. Az agytekervényei megállás nélkül zakatoltak, mindenféle rémkép úszott a szeme elé. Nem, ő nem anyának való. Még a kutyája sem szereti őt! Nem, nem ez így nem lesz jó. Valamit csak ki lehet találni. Az abortusz tökéletes megoldásnak tűnt, főleg, hogy ő, egyáltalán nem szeretett volna később sem kisbabát, szóval a kései terhesség veszélyei sem fenyegetik. Megcsörrent a mobilja. - Halló? – szólt bele rekedtes hangon. - Eszednél vagy? – kiáltotta Reena. – Gondolnod sem szabadna ilyesmire! - Mi van? - A babá…baba. Nem teheted ezt! Gondolj rám, ha elveteted, akkor soha sem leszek keresztanya! - Ezt meg honnan tudod?! - Drágám, tíz éve ismerjük egymást, és még mindig nem hiszed el, látom a jövőt. - Nos, madame, akkor megmondaná nekem, hogy az ördögbe fogja felnevelni egy olyan nő, mint én, egy csecsemőt? - Simán, szívem, mi itt vagyunk neked, és Amanda is. - De... - Tudod, te, hogy hány nő neveli egyedül a gyerekét?! Elárulom, sokan, és tökéletesen megvannak. - De… - Semmi, de! És különben is, képes lennél elvenni egy életet? - Nem… - Na, látod, akkor most miről is beszélünk? - Arról, hogy én erre képtelen vagyok! - Nem ilyennek ismertelek meg, Astrid Calebow! Te egy tökös lány vagy, aki végigcsinálja a dolgokat, és nem adja fel az elején! - Igazad van – szipogta Astrid. - Óóó, figyelj, szívem, most le kell tennem, mert kuncsaftom érkezett, de majd még beszélünk! Szeretlek! - Én is téged, és... köszönöm! Astrid másnap elment a doktornőhöz. Reenának köszönhetően elvetette az abortusz gondolatát, később szidta is magát azért, amiért gondolni is gondolt erre a megoldásra. A gyereke szerelemből fogant, ami a legcsodásabb módja a születésnek. Már azon sem agyalt, hogy mi lesz a szülés előtt, közben, vagy utána, hisz ott van mellette a családja, Amanda, Reena, és Nessa. Nem lesz semmi baj, gondolta. Szomorúság nyilallt a szívébe, mikor eszébe jutott, Ray nem lesz mellette. A letargiát igyekezte legyűrni, már csak a baba kedvéért is. Nem akar egy besavanyodott kismama lenni, most először, felhőtlenül boldog lesz. És, ha megszületett a kicsi, hozzáfog a pártaláláshoz. Nem szerette volna, ha apaideál nélkül nőne fel a gyereke. Még Astridnak is volt rövid ideg apja. Maia hosszas győzködés után meggyőzte a társát, Sterlinget, hogy elengedje egyedül a városba. Már kezdett nagyon bosszantó lenni ez az állandó biztonságmániája. Most is fel volt szerelve, gázspray lapult a kabátja zsebében, és egy Beretta a táskája mélyén. Akármennyire is idegesítette Sterling mostanában, imádta. Egyre jobban szerelmes volt belé, jobban, mint mikor megismerkedtek. Mosolyogva sétált végig a nyüzsgő New Orleans-i utcákon, kedvenc kávézójába sietett, hogy Devinával, az egyik Őrző, Dante társával találkozzon, aki szintén várandós volt, csakúgy, mint ő. Végigsimított kerek pocakján a kabáton keresztül. Már alig várta, hogy megszülessen a gyermeke. A járdát rendőrségi szalagokkal kerítették körbe, ezért lefordult az egyik szűk utcába, így hamarabb oda fog érni. Gondtalanul suhant az utcán, míg meg nem látta azt a személyt, aki a soha-az-életben-nem-akarom látni kategóriába tartozott. Ez a nő keserítette meg az éjszakáit. A lelkiismeret-furdalása napról-napra nőtt, de most, hogy újra látja a feketehajú ördögi teremtményt, a mély gyötrelem behálózta a szívét. - Maia, rég találkoztunk – kezdte mézesmázos hangon Silvia. Mint mindig, most is tökéletesen festett, kifogástalan, szolid öltözéket és sminket viselt, maga volt a megtestesített Nő. Hosszú, fekete haját most felkontyolta, napszemüveg takarta el a szemét. - Sajnos, nem elég rég – sóhajtotta megadóan a szibilla. - Mi van, csak nem nyomasztanak az emlékek? - Már sajnálom, hogy megtettem… Elvakított a hatalom. - És nem volt jó érzés? Lenne még valami, amit meg kell tenned… - Nem! Nem segítek többet! – szólt erélyesen Maia. - Tessék? Már nem érdekel az, hogy te legyél a legfőbb jóstehetség, az Orákulum? Hogy mennyire változik a világ… - Nem érdekel, nem kockáztathatok, gyerekem lesz. És különben is, a hatalmam így is elég nagy. - Vigyázz magadra szibilla, véletlenül kitudódhat, te adtad a mérget az Orákulumnak – vészjósló mosolyra húzódott Silvia ajka. Maia meg sem tudott szólalni. Nem lepleződhetett le, nem. Ha Sterling megtudja, ha megtudja… Könnyek folytak végig az arcán. Elárulta őt. - Nem teheted, nem! - Akkor? - Jó, legyen – bólintott rá erőtlenül. - Addig is… Úgy vettem észre, ez a kölyök elveszi az ítélőképességedet. - Silvia… A nő félelmet keltően siklotta át a köztük lévő távolságot. - Ne… Kérlek, ne tedd! – könyörgött Maia. - Még szerencse, hogy nem téged választott a hatalom Orákulumnak, a saját gyereked halálát sem tudtad megjósolni! Maia hasára szorította a tenyerét, fény gyűlt Silvia kezében. A szibilla megfeszült, a gyermeke hevesen rugdalózni kezdett, már most küzdött a gonosz varázslat ellen. - Ne…Ne… - sírt, mikor a baba meg sem moccant. – Nem tehetted ezt! – Lerogyott a betonra, magzatpózba gördült fájdalmában. - Remélem, tanultál ma valami újat, Maia. Soha ne mondj nekem nemet! – dörrent a fájdalomban úszó nőre Silvia, majd egy villanással eltűnt.

Válaszok

Na! Ez a F#sz blogger az agyamra megy :@ Jelenleg nem tudok megjegyzést küldeni... Sziasztok! Mindenkinek nagyon köszönöm a véleményét, annyira jó volt őket olvasni! :) Dreamer:Köszönöm ;) Nalla: Hát, igen, de még mennyire! ;) Sok-sok dolgot találtam már ki :P Cas: Igen, engem is nagyon zavart, de ha a következő fejezet is ilyen lesz, felteszem datára/addatra, úgy jobban lehet majd olvasni :) Igen, Ray eljött volna, de előbb összetörte volna mind2-jük szívét azzal, hogy tovább játszadozik... Lil Cherry: Ház igen, Astrid elég makacs békülés terén, Rayről már ne is beszéljünk, még jó, hogy van egy szőke tünemény, akinek helyén van az esze :P Mirabelle: KÖSZÖNÖm, édesem, igen, Silviáról még lehet hallani ;) Pusszi Leelan

Tizenkettedik fejezet

Silvia keresztülsétált a fényűző éttermen, asztalok mellett haladt el, ahol előkelő nők és férfiak ültek, különböző életkorban. Bement a mosdóba, az egész helyiséget vastagon borította a márvány, porcelán és az antik bútorzat. Egyedül volt, bezárta az ajtót, és a tükörhöz sétált. Elővette a Versace ruhájához tartozó retikülből egy apró üveget, amiben lila színű lötty folydogált. Odalépett a csaphoz, eldugaszolta a lefolyót, és langyos vizet engedett a porcelán tálba. Mikor félig megtelt, beleöntötte a főzetet, az üvegcsét a márványra helyezte. Valaki feszegetni kezdte az ajtót. Mérgesen szusszantott, és az ajtóra nézett. A rángatása abbamaradt, mire nem jók a mentális parancsok?! Tovább folytatta a műveletet. Elővett egy bársonytasakot is a retikülből, amiben porráőrült hozzávalók voltak. Ezt is hozzáöntötte. Csak remélni merte, hogy nem fogják kifizettetni vele a dugulás-elhárítást… Kis örvény keletkezett a készülő főzetben, ó igen, csodálatos a boszorkánymágia… Még ha nem is az övé volt a képesség, csak egy medállal jutott hozzá, amit egy boszorkánytól csórt el. Egy nagyon halott boszorkánytól. Egy zsebkendőt húzott elő a ruhája rejtett zsebéből, amit nemrég itatott át Alex Calebow vérével, míg aludt a férfi. Egy manikűrös ollóval kinyisszantott egy vörös foltot belőle, és azt is a léhez adta. A folyadék kioldotta belőle a vért, a vászon szinte elolvadt benne. Az olló hegyével megbökte a saját ujját is, majd a megjelent vörös cseppet a mosdóba csepegtette. A lé vörösre színeződött, buja illat szállt fel belőle. Elkészült. Elöblítette az üvegcsét, majd belemerítette a főzetbe. Mikor mindennek végzett, leengedte a megmaradt folyadékot, leöblítette csapvízzel, majd szárazra törölte. Végül megerősítette a sminkjét, megigazította arany és krémszínű, elegáns ruháját, majd kiment. Alex a környék legelegánsabb hoteljében lakott, Silviának halványlila gőze sem volt arról, hogy egy lecsúszott, alkoholistának honnan van annyi pénze, hogy egy ilyen helyen éljen. De, hogy bele gondolt, nem is érdekelte. Az asztalukhoz érve a férfi egyből letette az asztalra a poharát, és sármos mosolyt villantott a nőre. Silvia hamis mosollyal válaszolt rá. - Mi a ma esti programunk? – kérdezte a férfi. - Öt perc és folytathatjuk a szobában – kacsintott rá Silvia, és átnyúlt az asztal alatt, és kacéran simogatni kezdte a férfi combját. Az asztalukhoz egy ötvenes éveiben járható pár lépett. Alex szívélyesen üdvözölte őket, addig Silvia az italába keverte a főzetet. A szer hatott, Alexander teljesen belehabarodott, leste minden szavát, kényeztette őt, fűt-fát összeígért neki, csak menjen hozzá feleségül. Végül igent mondott neki. Igaz, ez nem volt a terveiben, de ezzel jobban meg tudja fogni a férfit, és hamarabb találkozhat a lányával, Astriddal. Astrid elnyúlt az ágyon, kora reggel volt, még ki sem világosodott, de már-még- ébren volt. Hétfő reggel volt, a szabadsága letelt, de legalább ennyi kellett volna még ahhoz, hogy regenerálódjon. Egész héten ki sem mozdult a házból, összegabalyodva feküdtek Rayjel, és kényeztették egymást. Fantasztikus volt. Megújult, teste feléledt, szeme csillogása visszatért, és a kedve is jobb lett. Mindez egy ,,kis” kamatyolástól?, gondolkozott. Nem, az nem lehet. A férfitól volt, aki ott feküdt mellette, és a bőrét cirógatta. Csak miatta. Szerelmetes pillantásaitól, attól, hogy a nőt látta benne, nem az orvost, az állandóan elfoglalt nőt. Visszaadta az önértékelését, hogy jobb véleménnyel legyen magáról, igen kellemes módon tanította meg ezt neki. Sok mindent köszönhetett neki, már egyáltalán nem bánta, hogy akkor elhozta őt ide. Hálás volt a Sorsnak, amiért így alakultak a dolgai. A férfihoz bújt, kemény mellkasára fektette az arcát. Nagyot sóhajtott. - Mindjárt meló. - Nem tudnál még kivenni egy hetet? – kérdezte Ray. - De, csakhogy a kollégáim elküldenének a fenébe, rengeteg előjegyzésemet átpasszoltam nekik. - Mit szólnál, ha indulás előtt még… - Nem lehet, mindjárt indulnom kell, és előtte még… - Hát semmi sem maradt meg abból, amit tanítottam neked, hm? Ezek szerint, meg kell ismételnünk – búgta, és maga alá húzta Astridot. Ray mosolyogva figyelte Astrid kapkodó mozdulatait, ahogy ügyetlenül próbált kilencig beérni a klinikára. Tíz perce volt még addig. Átugrott Pandorán, aki vinnyogva kapott a bokája után, aztán jobbnak látta, ha elmenekül Ray mellé. Kócos buksi tűnt fel a pulóver V kivágásából, a ruhadarab ingerlően feszült rá, csakúgy, mint cserzett bőrnadrágja. Nem tudta tovább figyelni nője készülődését, megszólalt a konyhaasztalon levő mobil, amit Sterling hagyott ott. Tudta, hogy nem lesz jó vége. Elfordult, és felvette a telefont. - Gond van? – kérdezte Astrid visszatekintve az ajtóból. Ray mellette állt, elengedte az arcát. - El kell mennem – sóhajtotta. – Sajnálom. - Oké – vont vállat a nő, nemtörődömsége ellenére szívébe, mintha tőrt döftek volna. – A pótkulcs a lábtörlő alatt, kérlek, zárja be, ha elmész – mondta, majd a kocsijához sietett, miközben a távirányítóval felnyitotta a garázsajtót. - Astrid… - Ne, semmi gond. Értem én. Mindkettőnknek meg van a saját élete, amibe vissza kell térnünk. Ennyi, megértelek – erőltetett magára egy nem túl jól sikeredett mosolyt. - Ne csináld ezt! – mormolta Ray alig hallható hangon. - Mit? - Hát ezt! Egyből bezárkóztál… - Én nem… - …elrejted az érzelmeidet, ahelyett, hogy felvállalnád őket! De ez a sok érzés, amit elfojtasz, egyszer ki fog bukni belőled, ami fel fog emészteni! - Cosmopolitant olvasol?! Mindegy is, indulnom kell. - Nem! Nem fejeztem még be! - Nem is fogod. Hagyj békén, csak menj el, oké?! Nincs szükségem semmiféle pszichoizére búcsúzásképp. És különben is, jobb lenne neked, ha a lábadba csimpaszkodva könyörögnék azért, hogy ne hagyj el?! Egyikkőnknek sem tenne jót, főleg, hogy nem tudunk ellene tenni. - Csak akarnod kell, egy szavadba kerül, és maradok. - Mindkettőnknek dolga van, neked és nekem is meg vannak a magunk gondjai, feladatai… - Csak ismétled önmagad, ezt már hallottam! – csattan fel Ray. - Jó. Oké. Azt szeretném, hogy elmenj. Ray kifürkészhetetlen pillantással bámulta, hátralépett az autótól, mikor Astrid beült, és elindította a motort. - Mindent köszönök! – húzta le az ablakot Astrid, majd kitolatott a garázsból. Még hallotta Ray átkozódását, és látta sötét tekintetét. A szívébe markolt ez a látvány. Kigördült az útra, és rátaposott a gázpedálra. Ne sírj te buta liba, ne sírj! Nagyot nyelt, próbálta visszatartani a fojtogató könnyeket, nem járt sikerrel. Galádul kibuggyantak, végigfolytak az arcán, majd eltűntek a pulcsija sűrű szövetében. A látása elhomályosodott, ezért félreállt, rádőlt a kormányra, és kiadta magából a fájdalmát. Nem lett volna szabad, de egyre jobban érezte, beleszeretett a férfiba. Halálosan. Visszavonhatatlanul. Az a pár nap, amit együtt eltöltöttek több volt, mint amit bármelyik hosszú távú kapcsolattól várhat az ember lánya. Ray sok mindenre tanította meg, és nemcsak a szex terén. Mellette úgy érezte, él. Eddig csak vegetált, de Ray mellett? Újra szárnyra kelt, szinte repült. Most? Az új, színes világa kifakult, szürkévé, és üressé vált. Megcsörrent a mobilja. Előkaparta a táskája mélyéről, Reena, drága barátnője hívta. - Halló? – szólt bele rekedtes, hüppögő hangon. - Óóó, drágám, mi történt? Csak nem egy pasi? – kérdezte egyszerre gyermeki hangon Renie. - Találkozhatnánk? Mondjuk este? - Kibírod addig? Mert ha nem, akkor egy SOS-randit összehozhatunk… Már csörgök is Nessára. - Nem, nem kell, megleszek. - Oké, akkor este nyolckor. A szokásos? Különleges kívánság? - Nincs. - Ó, drágám, kitartás! - Oké. Szia! - Ó, drágám! Gyere ide! – húzta be az ajtóból Renie Astridot. Kritikus szemmel végigmértem, majd nagyot sóhajtva megjegyezte: - Szarul nézel ki. - Kösz, ez nagyon jól esett – hüppögte. - Hé, én csak a véleményemet mondtam el, különben is, egy pasi sem ér annyit, hogy ennyire kiborulj miatta! Nem ilyen csajnak ismertelek meg – ráncolta finom ívű szemöldökét Reena. - De ez most más… – nyögte Astrid. Renie a kezébe nyomott egy bögre forrócsokoládét, majd a kanapéhoz vezette. - Bocs a kupi miatt, költözni fogunk! – kiáltotta el magát. Astrid homlokráncolva tekintett rá. - Tudod, nem épp ez a legjobb környék, egy Kék osztriga nevezetű bártól kétsaroknyira van ez a tömb, és a szomszédjainkon jobban áll a szoknya, mint rajtam, hozzátenném, férfiak. És megállás nélkül Judy Garland szól! A mellettünk lévő lakásban pedig egy egyetemista pár lakik, akik megállás nélkül kamatyolnak. Kóser ilyen helyen lakni?! - Nem? - Nem! De hol is tartottunk? Ja igen, a pasasodnál. Mesélj! – csillant fel a jósnő szeme. - Nincs mit mesélnem, végighancúroztunk és lelkiztünk egy hetet, őrületes parti, de semmi több. Elment. Astrid, mikor hazaért a klinikáról, titkon azt remélte, Ray még ott lesz. De nem volt. A ház kongott az ürességtől. - Akkor mi itt a gond? Az ilyen fickókat érdemes összeszedni. - Nem érted. Beleszerettem – sóhajtotta. - Ha tudnád, hogy ez az én számból hányszor hangzott már el. Legalább ezerszer, ebből héthez hozzá is mentem. - Ez más volt Renie, ez… - Katabatikus? Mindent elsöprő? Lángoló? Felemésztő? Igen, a szerelem általában ilyen – fintorgott a nő. - Reena! Nagyon sokat segítesz rajtam – morrant egyet. - Hé! Én csak elmondom a véleményemet, oké? Amúgy, semmi esély arra, hogy visszatérjen hozzád a titokzatos lovagod? - Semmi. - Aha. Nos, akkor… – Reena behunyta a szemét, karját kinyújtotta maga előtt, erős koncentrálást mutatott a lámpatartó asztalon lévő Tarot kártyák felé. – A szellemek azt üzenik neked, lépj tovább, jön még szerelem, élvezd az életet – közvetített egy oktávval mélyebb hangon. - Pompás. - Szerintem gyakorolnom kell még, a hangom nem tökéletes, de kezd alakulni – kacsintott Astridra. - És az anyám ezt beveszi? – nézett kétkedve a jósnőre. - Ő a legjobb vendégem. Na igen. Volt valami megmagyarázhatatlan a látnokban. Valami nem evilági. Varázslat lengte körül, kis mennyiségben, de még Astrid is érzékelte ezt. Nem a csalók táborát növelte, tényleg látott a jövőben, a szellemekkel való kommunikálását vitatta, de ha Amanda mondja… Nessával ugyanez volt a helyzet. Csak körülötte jobban érzékelhető volt ez a tér. Ráadásul földöntúli szépségével kirítt az átlag emberek közül. Kulcscsörgés hallatszódott, majd nyílt az ajtó, Nessa bukkant elő mögüle. - Hello! – köszöntötte a két nőt. Ő is végigmérte Astridot, de mentségére legyen, egy szót sem szólt. Nessa mindig is csendes és visszafogott volt, nem úgy, mint a lakótársa. Egymás ellentétei voltak, amiből kifolyólag vonzották egymást. – Mi a dráma tárgya? – kérdezte, miközben lepakolt. - Szerelmi bánat – sóhajtotta Reena. - Ó! Gondolom, Renie már kezelésbe vett – gonoszan elvigyorodott, mire a látnok hozzávágott egy pakli kártyát. – Forrócsoki? Tudod, mi ennél a jobb gyógyír? – kérdezte továbbra is vigyorogva a borvörös hajú nő. Matatott egy ideig, majd előszedett valahonnan egy üveg piát, majd feltöltötte vele Astrid félig kiürült poharát. Rum. - Ez mindent megold – kacsintott Renie, majd ő is odatartotta a bögréjét Nessának. - Mit szólnátok, ha előrébb hoznánk a Hallowent egy kicsit? Van pár jelmez a gardróbban, és a hangulatot is feldobná – javasolta Nessa. - Jóóóóó – sikkantotta Renie. - Felőlem – vont vállat Astrid. Az álarcos buli abból állt, hogy Nessa felvett egy boszorkány jelmezt, Reena Mata Harinak öltözött, míg Astridra macskajelmezt adtak. Megvacsiztak, Nessa volt a környék egyik legjobb szakácsa, míg a lány a konyhában munkálkodott, addig Renie és Astrid az Örökzöld soron következő epizódját nézték. - Na? – tudakolta az állást Nessa. - Kyle most mondja el Junonak, testvérek… - De ezt már az előző epizódokból is ki lehetett következtetni – kotyogta közbe Astrid. - …akik gyermekkorukban különböző családokhoz kerültek. Ja, és Juno undorodik magától, mert beleszeretett Kyleba. - De Kyle nem is Kyle, hanem George, aki helyettesíti a fickót, míg elvonón van – mondta Astrid. - Igen – fintorgott Renie. Utána bepiáltak, és karaokiztak. Astrid már el is felejtette, milyen is az, mikor a barátnőivel átbulizza az éjszakát. Fergeteges. Nem volt nagydurranás, de meghatotta, ahogy a maguk sajátos módján segítettek neki. El is felejtette arra a pár órára szenvedése tárgyát, csak mikor hazaért a kongó házba, tört rá újra a fájdalom. Átkozódva kelt fel, a macskajaj utolérte, nem is csodálta, annyi szeszesitaltól, amennyit ők megittak. Amennyire csak tudta rendbe szedte magát, de gyanította, hogy a sikerérdekében ráférne egy plasztikai műtét, vagy egy új arc. Automatikusan cselekedett, kávét főzött, megetette a kutyát, Aspirint keresett. Bevett két bogyót, a többit eltette a táskájába, pár óra múlva lehet, hogy szüksége lesz rá. Elment dolgozni. Az élete kezdte visszanyerni a szokásos monotonitását, szürkeségét. Egy valami volt, ami nem klappolt: változtatni akart mindezen. Ray azon gondolkozott, egy halhatatlan kaphat-e szívrohamot. Alden már félórája mondta megállás nélkül, Ray gyanította, nem is vett levegőz azóta, mióta elkezdte az oltását. A feje jobban hasonlított egy főtt rák és a padlizsán kereszteződésére. Unatkozva hallgatta a rizsálást, arról, hogy milyen felelőtlen, nem gondol az Őrzőkre, a faja és a saját jövőjére, a tanácsra, blablabla… - Befejezted? – kérdezte miután Alden elhallgatott A férfi mérgesen bólintott, szeme szikrázott az indulattól. Ray felkelt a kényelmes bőrfotelból, majd lazán kisétált a dolgozószobából. Tudta, hogy tiszteletlenül viselkedett Aldennel, de jelent pillanatban ez izgatta a legkevésbé. A barlang egyik járatában összefutott Dantéval. A fenébe, már csak ő hiányzott a boldogságához. Elzárta a gondolatai, érzelmeihez vezető utat. Óvintézkedés. - Túl élted? – kérdezte Dante barátjától. - Amint látod, de egy hajszálon múlt. Aldent jobban fenyegette a veszély, hogy korai szívinfarktusban hal meg. - Mint élete minden percében, mikor felhúzod az agyát. Mesterien műveled. - Ahogy te is, mielőtt elvetted volna az unokahúgomat. - Dev meg is ölne, ha valami őrültséget csinálnék. - Azt elhiszem. Kemény lány. - Az – bólintott rá Dante. – Figyelj, Devinának és Calnak már hiányzol, eljöhetnél valamikor… - Ja, persze – bólintott rá Ray. Egy fenét fog elmenni. Fortuna neki kedvezett, Danténak megszólalt a mobilja. Raynek az volt az első gondolata, ahogy kilépett az Adirondack-hegységben megbújó bázis ,,vészkijáratán”, visszamegy Astridhoz. Aztán észbekapott. Nem kért belőle, egyenesen megmondta neki, ő pedig nem egy nyavalyás kóbor kutya, hogy nyüszítsen a lábtörlőjén. Kiterjesztette angyalszárnyait, majd a szemek láthatatlanul eltűnt, pár perccel később a Thundertől pár saroknyira bukkant elő. A gyorsaságért jár egy pipa az Angyal Légitársaságnak.