Kilencedik fejezet

Sziasztok!
Hosszabb kihagyás után újra jelentkezem :) Ezentúl rendszeresen, csütörtökönként jön majd a friss, ha minden jól működik.
A fejezet rövid lett, bocsánat.
Jó olvasást!


Alden fel-alá járkált a barlangbeli ,,tanácsteremben”. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy mennyire zilált lelkiállapotban van, nem sokszor mutatta ki az érzéseit, még ha egyedül is volt. Ez legyengítette, ő pedig nem akart gyengének tűnni.
Ray, az egyik Őrző, megint a farka után ment, és nem jött vissza. Remélte, hogy megéri a nősténye azt, amit kapni fog tőle. Mivel Sterling szerint emberről volt szó, törvényellenes velük hosszútávon kapcsolatot kialakítani- az Őrzők részéről, a többi halhatatlan azt csinált, amit akart. De az az átkozott kurafi most megszegte ezt a szabályt, és kockáztat, amiatt a nő miatt. A fenébe!
Raynek meg kéne házasodni, főleg hogy már elég időt eltöltött a társával való keresésben. A testvérei közül egy sem élt már, egyikük lánya, Devina állt a legközelebb rokoni kapcsolatban vele. Minél előbb utódokat kell nemzenie- bár, saját magának sem volt még utódja-, mert várható, hogy elhalálozik. Ronda dolog ilyet gondolni, de olyan időket éltek, amikor minden eshetőségre fel kellett készülni, Raynek biztosítania kellett volna már a helyét az Arkok tanácsában, ahol a legrégibb angyalnemzetségek leszármazottai foglaltak helyet, mint Alden. Igaz, ő már elmúlt kétezer is, és Ray csak háromszáz éves volt, de amilyen forrófejű, gondolnia kéne erre is. De nem gondol, sőt a gyűlésekre sem jár, aminek nagy visszhangja volt az utóbbi időben.
Az asztalán lévő dossziéban volt Astrid Calebow aktája, aki egy bukott angyal volt. Nagyvalószínűséggel Ray azt sem tudja a nőről, hogy a szülei ölték meg az apját. Vagy legalábbis ezt beszélték… És hát a pletykáknak néha nagyobb az igazságtartalmuk, mint amit a két szemével lát az ember. Szóval, érdemes odafigyelni a szóbeszédekre. Nagy fegyver volt ez az információ a kezében, olyasmi, amivel bármikor előrukkolhat, ha a kapcsolatuk hosszadalmasra sikerülne.
Belelapozott a mappába.
Astridnak mosolygós arca, és okos füstszürke szeme volt. Teljesen hétköznapi nő. Miért pont ővele állt le Ray? Nem is az esete!
Csak remélni merte, hogy nem követ el semmi ostobaságot, amivel feszélyeztetné a halhatatlanokat.
Az ajtó kinyílt, és Soteria bájos arca jelent meg. Gyönyörű nő volt, ügyes harcos, de nem foglalkozott a férfiakkal. Amióta ismerte, húsz éve, semmilyen afférja sem volt, ő volt az Őrzők közül, akiről nem lehetett pletykákat hallani. Csendes, visszafogott nő, aki csak akkor beszél, ha kérdezik, és ami a legfontosabb, halálos. Tökéletes harcos.
- Alden, Kheirosz elment – mondta alig észrevehető francia akcentussal. Alden mélyet szusszantott, ez várható volt.
- Simán kisétált? Nem hagyott üzenetet vagy valamit? – kérdezte, és a hosszú, húszszemélyes asztalra pillantott, amin egy mappa árválkodott. Gyorsan lecsapta a fedelét, nem mintha Soteria kíváncsiskodna. A nő megállt a csukott ajtóban, és egyenes ránézett. Világoskék szemei érzelemmentesen, hűvösen csillogtak. Nem lehetett semmit sem leolvasni az arcáról.
- Csak elment. Gondolom, már meg van nélkülem is, elég neki már a normális vér is – vont vállat.
Az elmúlt egy évben Soteria táplálta a vámpírt, aki gyorsan visszanyerte az erejét a vámpírnő vérének köszönhetően. Több ezer évig éhezett, nem mondott semmit a fogva tartásáról, hogy miért van életben, vagy miért zárták őt is el. A fene tudta, a férfiban elkattant valami, ami érthető volt. Soteriától újult erőre kapott, mivel ő is vámpír volt, így a vére táplálóbb. Vagy valami ilyesmi. Jó pár évet megélt már, de még most sem mindent értett a halhatatlanokkal kapcsolatban. Hogy lehet egy ,,halott” lény vére táplálóbb egy élőnél? A fene tudja, nem ez volt a lényeg, hanem hogy az őskövület túlélte.
Soteria megköszörülte a torkát, visszairányítva magára a figyelmet.
- Van még valami.
- Akkor mondd, nem érek rá egész nap – morogta.
- Az Orákulum, meghalt
Alden dühödten az asztalra csapott, ibolyakék szemei szikráztak a dühtől. Soteria pár centivel közelebb araszolt az ajtóhoz. Nem, tényleg sokatlan volt tőle ez a fajta viselkedés, mindig higgadtan tudta kezelni az érzelmeit.
- Mi történt? – csikorogta.
- Megmérgezték – mondta.
- Hogy mi? Attól nem halhatott meg!
- Nem hétköznapi méreggel, boszorkány által készített főzet lehetett. Conrad talált rá, még mondott valamit, egy nevet.
- Milyen nevet? – kérdezte türelmetlenül. Aztán rájött, mikor Soteria ráncolt szemöldökkel bámult felé. – Ó, igen, az utódjáét. Ki az?
- Reena Collins. Az emberek világában él, utánanéztem. Egy nimfa, vagyis félig az.
- Ó! Egy újabb faölelgető? Remek, csak ez hiányzott! Egy tapasztalatlan, hippi, aki az sem biztos, hogy tud magáról. Jól állunk – grimaszolt. Egy nimfa! Hogy utálta ő azokat az apró, vihogó, kacarászó tündeszerű nőket- vagy férfiakat.
- És a legfontosabb, védtelen.
- Ha teljes a létszám, összehívok egy gyűlést.
- Ray hol van? – kérdezte Soteria. Aztán kijavította magát. – Már, ha szabad kérdeznem.
- Valaki ágyában – fintorgott.
Soteria bólintott.
- Garrett pár nap múlva visszajön, a lányával tölt pár napot. Sterling nem tudom, hogy mikor jön pontosan, Maia rosszul lett, Connorhoz kellett vinnie. Damien elutazott valahová.
- Remek, akkor addig is, vigyázz te a nőre – Soteria biccentett, majd várt. – Ennyi, most menj.