8. 1/2

Nagyon sok boldog 16. születésnapot kívánok kedves, új olvasómnak Echonak!


Másnap délelőtt ismét a könyvtár-dolgozószobában voltam, de most Kinley MacGregor helyett a Feljegyzések a halhatatlanokról régi, elsárgult lapjait lapozgattam. Lucianhez intézett kérdésemre kerestem a választ. Szerencsére most könnyebben megtaláltam a könyvet, mint először. Csak Dante asztalát kellett felforgatnom érte. Belesüppedtem az egyik kényelmes, bőrrel bevont fotelbe, az olvasószemüveget az orromra csúsztattam és kerestem a megfelelő bejegyzést. Nehéz volt, hisz a régies kézírás néhol már megfakult, elmaszatolódott, de megtaláltam.

Démonok: a halhatatlanok egyik faja. Erős manipuláló képességük van. Látják és meg tudják változtatni a leghőbb vágyakat. Képesek kiolvasni az elméből a félelmeket, aztán felhasználják az információt az illető ellen. Olvasnak a gondolatokban, sajátjukat ki tudják vetíteni mások fejébe. Ellenségeik az angyaloknak, de fajon belül is háborúznak.

Okéééé! Nos, egyszer ezt még számon kérem Lucianen! Ne kutasson a fejemben! De a legjobban magamra voltam mérges, hogy bizonyos szexuális eredetű vágyaim ennyire kínozzanak, és így leégetni magam! Hogy pont ez legyen a leghőbb vágyam?! Te jó ég!
Bosszúsan lesöpörtem az ölemből a könyvet, ami hangos puffanással zuttyant a padlóra. Felpattantam.

- Devina!– Ijedtemben felkiáltottam, és a zakatoló szívemhez kaptam. - Jól vagy?– kérdezte Dante.
- Prímán!– morogtam.
- Zaklatottnak tűnsz, mi történt?– faggatózott, miközben leült a nagy monstrum asztal mögé.
- Remek megfigyelés… Hagyjuk!– megindultam az ajtó felé, majd mégis visszafordultam. – Tudod mit?! Nem, ne hagyjuk! Elegem van belőletek!
- Miért is?– kérdezte kíváncsian, és próbált nem mosolyogni a kirohanásomon. Szája széle rángatózott az elfojtott mosolytól.
- Abból, hogy nem mondasz el semmit sem! Mindent utólag kell megtudnom, és emiatt hülyét csinálok magamból. És Céline…
- Ahogy látom nem csak engem sikerül felhúznia…. – vetette közbe.
- Nem! Engem is, nem is kicsit!– Dühösen huppantam le az íróasztal előtti székbe. Karomat összefűztem magam előtt, és a tolltartóköcsögöt bámultam, hogy ne kelljen Dantéra néznem. – Először is jött azzal, hogy megfenyegetett, aztán az, hogy letámadtalak MIATTA, mert nem csináltam volna magamtól ilyet, de… az ő hibája is kész. És azóta állandóan azon rágom magam, hisz nem szívesen, de bevallom igazán jó volt, de azóta Lucian le sem száll rólam. Ráadásul használta rajtam a démoni hókuszpókuszait is!– hadartam. Nem tudom mennyit fogott fel az elhangzottakból. A csend kezdett hosszúra nyúlni, én pedig nem mertem megszólalni, sem felnézni rá.
- Devina, ki akarsz szállni?– kérdezte végül. Döbbentem kaptam fel a fejemet. Arcán nem látszódott semmi, de a bal keze görcsösen szorított egy tollat, ami alig bírta már elviselni a megterheltetést.
- Kiszállni?! Nem, azt hiszem, nem… Megszerettem ezt a helyet. És, ha jól gondolom, nem engednél el– mosolyogtam keserűen.
- Soha!– Olyan birtokló hangsúllyal mondta ezt az egyszerű szót, hogy egyik felem értetlenül ráncolta a homlokát, a másik meg örömtáncot lejtett. Meglepetésemre elmosolyodtam.
- Gondoltam. De, mint mondtam, nem is szeretnék már elmenni. Mit csinálnék most már? A régi életembe már nem hiszem, hogy vissza tudnék illeszkedni. Szóval marad ez. Ráadásul még halhatok mártírhalált is! Ami régi Devinának csak egy magas sarkúban sikerült volna a kifutón– próbáltam viccelődni, de Dante nem vette a lapot. Inkább másfelé terelte a témát.
- Mit csinált Lucian?– kérdezte.
- Hm, biztos tudni akarod?– kérdeztem incselkedve.
- Nem. Ha akarod, beszélhetek vele…
- Nem, nem kell. Jól tolerálom, és azt hiszem, kezdi feladni.
- Azt te csak hiszed!
- Miért is? Rám elég lelombozóan hatna, ha nem viszonoznák a közeledésemet– vetettem közbe.
- Igen, de ő nem azért csinálja, amiért te gondolod– magyarázta. – Még régen, az átváltozásunk után egyezséget kötöttünk: ha valamelyikünknek lesz egy ,,komolyabb” kapcsolata, akkor próbára tesszük a hölgyet. Szóval, ne is számíts arra, hogy egyhamar befejezi.
- De ugye tudod, hogy mindig nem lesz a válaszom?!
- Igen, ebben biztos voltam– válaszolta magabiztosan, majd rám villantotta csábos, kisfiús mosolyát. Felhorkantottam.
- Miért is? Ennyire kiismertél? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem.
- Akkor?– kíváncsiskodtam, és észre sem vettem, hogy a válaszára várva előredőltem, egyre közelebb és közelebb.
- Ellenállhatatlan vagyok– válaszolta egyszerűen. Kirobbant belőlem a nevetés.


***
- Céline!– huppantam le mellé egy székre a konyhában.
- Igen?– nézett rám mosolyogva, miközben egy katalógust lapozgatott.
- Hmmm, szeretnék egy kis felvilágosítást kérni…
- Te jó ég, mondd, hogy nem nekem kell felvilágosítanom téged!– kapott ijedten a szívéhez. Kezéből kiesett a vastag újság, amiben virágdekorációk készítéséről voltak képek.
- Nem!– elpirosodtam. – Ha engednéd, hogy végigmondjam, nagyon örülnék, és egyikünket se hoznád zavarba.
- Hál’ Istennek! Tudod, Lillel, már átestem ezen, és nem volt egyszerű…– újra közbekotyogott.
- Céline! Akadj már le a témáról! És nagyon jól tudom, hogy mi történik egy férfi és egy nő közt a nászéjszakán! És különben is, az esküvőről lenne szó.
- Remek!– Arcába újra visszatért a szín, szeme csillogott az izgatottságtól. – Miről szeretnél tudni?
- Hát, igazából én az egészről nem tudok semmit sem… – vallottam be.
- Óóó! Akkor menjünk be a szobámba, jó?– megragadta a karomat, és a szobája felé vezetett. Még sosem jártam a ,,privát szigetén”– ahogy egyszer ő nevezte.
A második emeleten volt a szoba, az ajtón egy hatalmas tábla hirdette: Itt lakik a házisárkány, nem harap, de a gazdája igen! Belépni TILOS! Mintha a kamaszkori szobaajtóm lenne…
- Várj egy percet– mondta, majd besurrant a helységbe, és rám csapta az ajtót. Egy perc múlva megjelent, és beinvitált.

A szoba eltért a megszokottól, itt nem voltak Tiffany dolgok, sem kínai vázák. Az egész olyan ,,török szultán háreme” beütést keltett. Füstölő illata érződött a levegőben, félhomály fogadott az érdekes szobában. A szoba közepén egy óriási matrac volt, tele mindenféle színű szövettel. Nagy gyöngyökkel hímzett, rojtos párnák voltak a közepén, fölötte áttetsző piros és narancssárga selyem omlott le a plafonról. A szobának nem volt ablaka. Helyette festve volt egy csodálatos arab táj. Asztal sem volt, a kandallóban fa volt, és mellette… kávé, és egyéb fűszeres illatú bogyók. De a legfurcsább dolog az ágytól pár méterre lévő jakuzzinak tűnő, földbe süllyesztett kád volt. Körbe volt rakva gyertyákkal és füstölőkkel. Két bronztál volt előtte, az egyikben valami folyadék, talán tusfürdő, lehetett, a másikban virágszirmok. Egy paraván volt mellette, összecsukva. Két ajtó nyílt a szobából, az egyik félig nyitva volt, egy szaténruha lógott az ajtóról. A másik helység a fürdőszoba volt, ahol nyitva maradt az ajtó.

- Hűűű, a mindenit!– szakadt ki belőlem. Körbefordultam a szobában egyszer, kétszer, háromszor.
- Nos, akkor kezdeném– megfogta a kezemet és az ágyához vezetett, ami ezek szerint a kanapé szerepét is betöltötte. – Egy kicsit füllentettem, nem lesz semmiféle rokonság. Az esküvőn egyedül az Őrzők és mi leszünk ott, itt. Egyedül Sterlingnek van párja, ő lesz még itt, és Garrett lánya, a félvér Déneira. Szegény drágámnak meghalt az édesanyja, mikor született, tíz évvel ezelőtt. Senki ki nem nézné a macsó vérfarkasból, hogy szerető, védelmező apuka!– nevetett. – A vendégekről azt hiszem ennyi. A lezajlása… A csini, piros rucidban betipegsz a szalonba,- ami természetesen fel lesz díszítve a kezem által. Az Orákulum fog összeadni Titeket. Egy csomó, számunkra értelmetlen zagyvaságot fog mormolni, aztán megvágja a tenyereteket, amit aztán összedörzsöltök. Ezzel kötitek egymáshoz magatokat. Különleges gyógynövényekből készült füstölőt fog égetni, ami a gyermekáldást segíti elő. Még egyszer elmormolja az imákat, és vége. Nagyjából ennyi. Hmmm, a végén szokott lenni egy ,,buli” , de ettől most eltekintünk, hisz gyorsan a tettek mezejére kell lépnetek. Azt hiszem ez után már tudod, hogy mi következik…
- Aha, van egy kis sejtésem. Ő, nos, köszönöm, Céline!
- Mondanám, hogy máskor is, de…
- Igen, értem! Azt hiszem hagylak, biztos nagyon sok dolgod van még– Feltápászkodtam a puha ,,ágyból”, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Várj!– mondta, majd felpattant, és a gardróbba sietett. Pár perc múlva újra előbukkant, a kezében egy bársonydobozzal. – Ez tiéd!– a kezembe nyomta a dobozt, és várta a reakciómat. Felpattintottam a tetejét, ééés… Egy gyűrű. Egy nagyon-nagyon szép gyűrű. De várjunk csak! Ezt nem a vőlegénynek kellett volna odaadnia?!
- Céline, ezt nem az unokádnak kellett volna csinálnia?– kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Hagyományok drágám… Ez még az enyém volt, én adtam a lányomnak, Marissának, az esküvője előtt. Nálunk ez a szokás, hogy az anyák adják a lányuknak a gyűrűt, tudod?
- Óóó, értem. Nagyon szép, köszönöm– mondtam meghatódva.
- Felpróbálod? Még tudunk állítani a méretén, ha kell…– Kivettem a bársonydobozból a pici ékszert. Ez volt a legszebb gyűrű, amit valaha láttam. Egyszerű akvamarin követ foglalt körbe, talán, platina? Felhúztam az ujjamra, és a gyűrű tökéletes volt. Nem kellett semmit sem változtatni rajta.
- Tökéletes!– suttogtam áhítattal, miközben a gardróbból kiszűrődő fény felé fordítottam a kezemet, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Tudod, a halhatatlanoknál másképp megy a gyűrűválasztás. Nem a drágaságra, és a karátszámra megy, hanem a jelentésre, és a szépségre. Egy régi ismerősöm például egy hétköznapi kavicsot viselt, mert az hozta össze őt a párjával– nevetett. – Erről a kis drágáról azt tartják, hogy a sellők kincses ládikájából származik. Hosszú, boldog házasságot ígér, hordozóját boldoggá és gazdaggá teszi. Bár, az utóbbi nekem nem adatott meg…– dünnyögte, de én már meg sem hallottam, magamhoz vontam, és megöleltem.
- Köszönöm!– szorítottam.
- Csak legyetek boldogok, kérlek!
- Ez nem csak rajtam múlik– eresztettem le a karomat.
- Tudom, de próbáld meg!
- Én mindent meg fogok tenni Céline– mondtam őszintén.
- Köszönöm!

***

Ledőltem aludni, mert Dante házon kívül tartózkodott éppen, és így nem tudtam megmutatni a szerzeményemet. Délután kettőkor ébredtem fel, lezuhanyoztam és átöltöztem. Egy tengerészkék csőnadrágot, és egy fehér, zsabós inget vettem fel, meglepetésemre még a nadrághoz illő magas sarkú cipőt is felvettem, pedig nem igazán szeretem őket. A hajam nedvesen kunkorodott a zuhanytól, szolid sminkkel mentem Dante keresésére. Először a könyvtár-dolgozószobában kerestem, ééés bingó! Csakhogy nem volt egyedül. A szobában két igen gyönyörű nő volt vele. Az asztalának dőlve hallgatta a két szépséget. Háttal álltak nekem, nem láthattak engem, és én is csak a hátukat láttam. Az egyiküknek gyönyörű, hosszú szénfekete haja volt, ő valamivel alacsonyabb volt a másiknál, kb. akkora, mint én. A mellette lévőt az égiek csodálatos, hosszú, hullámos vörös hajjal áldották meg. A hollófekete hajú nőn egyszerű testhezálló bőrkabát volt egy farmerrel, a másik bevállalósnak tűnt, szintén testhez tapadó csipkeruhát viselt, ami a combja közepéig ért. A ringyók! Nem tudom, hogy honnan jött az utálat, de eldöntöttem, hogy gyűlölni fogom őket. És egyedül voltak Dantéval, ... kitudja mióta! Atyaég!
Mérgesen ökölbeszorított ujjaimat majdnem erővel kellett szétfeszegetnem, az ízületeim kifehéredtek. A gyomrom görcsberándult, mikor a vörös hátradobta az egyik súlyos fürtöt– hogy megtépni, átkozott liba! A fekete felnevetett valamin, amit Dante mondott. Még egy nyilallás a hasamba. Akármennyire koncentráltam nem hallottam, hogy miről megy a dumaparti. Majd’ megőrültem, hogy nem értem őket! Biztos Lucian ajándékai a legénybúcsúztatóra! Ki fogom kaparni a zöld szemét annak a nyavalyásnak! Nem bírtam tovább, emeltfővel masíroztam be a szobába. Három kíváncsi szempár szegeződött rám.

- Dante!– léptem mellé. Birtoklóan átkaroltam a derekát, a csípőmet szorosan az ővének támasztottam. Próbáltam valahogy felhívni a másik két nőstény figyelmét: ez a hím már foglalt!
- Devina, hagy mutassam be neked Soteriát, és Theonét– Na igen! Előröl is ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint hátulról. Tejfehér bőre volt mindkettőnek, Soteriának huskykék szemei voltak, Theonénak jade zöld színben játszott. Theone ruhája igen sokat megmutatott bájaiból, egyszerűen tökéletes volt mindkét nő. Mellettük slamposnak, jelentéktelennek éreztem magam. Megszoktam, hogy az emberek közt mindig én voltam a szép, a szexi, a gyönyörű, de itt? Rút kiskacsa voltam, aki, nagyvalószínűséggel, sosem lesz hattyú. – Theone, Soteria, ő itt a menyasszonyom.
- Hello!– mondtam kicsit reszelős hangon.
- Szia!– köszöntött rekedtes hangon Soteria nevezetű nő. Tuti, hogy az ő hangja nem a féltékenységtől volt érdes. A vörösnek megvillant a mandulavágású macskaszeme, de nem szólt hozzám, szavait Dantéhoz intézte.
- Figyelmeztettelek, ne mondd, hogy nem szóltam előre. Kiszabadult, és éhes. Valószínűleg keres valakit magának, akiből táplálkozhat. Kapjátok el, amilyen gyorsan csak lehet.
- Nem a te dolgod lett volna, hogy őrizd a sírt?– kérdezte élesen Dante. Theone haragosan vicsorgott, kivillantotta megnyúlt szemfogát. Szent szamár!
- Nyugalom, Theone!– csitítgatta a másik, de ő lerázta magáról a karját.
- Nem kötelességem együttműködni veletek, én mégis megtettem. Ne háláld meg így, démon! És ne kérdd rajtam számon a feladatomat!– Dante hanyag vállrándítására felmorrant, majd láthatatlanná válva eltűnt.
- Sajnálom, Dante!– mondta Soteria. – Mérges most magára, de majd lenyugszik.
- Ő miért nem halt meg, mikor felnyitották sírt? Miért nem belőle táplálkozott?– morogta Dante.
- Nem tudom. Tényleg, de régóta ismerem Theonét, ő tanított engem, ő nem gonosz, nem tenne olyasmit, ami ellenünk lenne. A szövetségesünk.
- Tudom. De nem bízom meg benne…
- De én igen!– mondta indulatosan Soteria. – Most hagyjuk ezt. Alden azt mondta, derítsük ki, hogy mit akar Ivan vele, és állítsuk meg.
- Menj, és szólj a többieknek is.
- Örvendtem a találkozásnak, Devina!– köszönt el Soteria, majd láthatatlanná válva eltűnt.