7.

Drága Mesim!
Utólag is sok-sok boldol születésnapot kívánok Neked! Ezt is Ivitől kellett megtudnom?!:P Ezt a fejezetet Neked küldöm, jó olvasást hozzá!


A szokásos délutáni lovaglásom után, a könyvtár-dolgozószobában lógattam a lábamat, kényelmesen hátradőlve a szófán, kezemben Kinley MacGregor könyvével- még a városban vettem, mikor Célinével vásárolni voltunk. Ölemben egy tábla mogyorós csokoládéval élveztem a délutáni pihenésemet-, hisz mást nem nagyon tudtam volna csinálni. Nagyon kellemes volt ez az időtöltés, de mégis… nem vagyok én hozzászokva a semmittevéshez! Célinével nem szívesen voltam együtt, a múltkori ,,figyelmeztetése” után, még a főzőtanfolyamára sem mentem le. Főleg, hogy megrendezett, miután Dante egyedül hagyott az új lakosztályomban-, aminek az egyik ajtaját még mindig nem tudtam, hogy hova vezet!

- Devina, ez meg mi a szösz volt?!– támadott le. – Tudtommal úgy volt megbeszélve, hogy megismerkedtek egymással, beszélgettek, hogy feloldódjatok!
- Ez is egy ismerkedésiforma– rántottam vállat.
- Ha! Ismerkedésiforma?! Inkább anatómiai ismeretek! Majdnem megfujtottad, úgy dugtad le a nyelved a torkán!
- Te leselkedtél?– kérdeztem felháborodva, csípőre tett kézzel.
- Csak hogyha elszúrnád, tudjak segíteni… És elszúrtad!
- Ezért felesleges volt ott rejtőzködnöd– dohogtam.
- És végig kellett néznem, ahogy az unokámat…– közbeszóltam, mielőtt részletezte volna a dolgokat.
- Senki sem tartott fegyvert a fejedhez, hogy végignézd!
- Grrr! Innentől kezdve magadra maradtál, nem segítek neked! De, remélem, tudod, hogyha bármi rosszul sülne el, pokollá teszem az életedet!– sziszegte, majd fejedelmi kecsességgel kivonult a szobámból.

Letörtem egy kocka csokoládét a hiányos táblából, közben lapoztam. Teljesen belemerültem az olvasásba és a csokoládézásba, észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül.

- Hello, édesem!– huppant a kanapé másik végére Lucian. Kinyújtott lábamat az ölébe vonta, hosszú, izmos karjával átnyúlt fölöttem, és letört a csokiból egy darabot. – Kinley MacGregort olvasunk?
- Csak én…
- Látom az unalom tetőfokára hágott nálad, mit szólnál egy kis társasághoz?– kérdezte, miközben a könyvem hátulját fixírozta.
- Remekül megvagyok Morgan Drake-kel!– válaszoltam, bár nem a valóságot tükrözte.
- Gondoltam, hogy jól elszórakozol a Tengeri Farkassal, de talán, engem is kitüntethetnél a figyelmeddel. Én megadhatom neked, amit ő nem– suttogta sejtelmesen.
- Ja, a fejfájást. Bocs, ez nem jött be, hagyj békén!– dörrentem rá, mire tökéletesen íves szemöldökét felhúzta.
- Látom nem lesz könnyű dolgom– Lucian hosszú, kecses ujjaival fel-le simított a vádlimon. Megbűvölten figyeltem a kezét, miközben a sötétkék melegítőnadrágomon mozgott. A könyv kiesett a kezemből, és lecsúszott a kanapé lábához. Kezdtem úgy érezni magam, mint tegnap este Dantéval. Az az őrült nimfomániás részem kezdett zúgolódni, újra felszínre akart törni. Csírájában elfojtottam a dolgot, kiadtam magamnak a köménymagos parancsot, hogy ne nyúljak a leendő sógoromhoz. Ahelyett, hogy nyüszítve dörgölőzni kezdtem volna, lábammal az oldalába rúgtam, és felháborodva, fújtatva pattantam fel.
- Hogy merészeled?!– dörrentem rá. - Ha-ha még egyszer hozzám nyúlsz, esküszöm, hogy tőből letépem a karodat!– vicsorogtam Lucian felé. Meglepetten pislogott rám, majd, majd, mintha csak fel akarná magát ébreszteni a kábulatból, megrázta a fejét.
- Nyugi, nagyfiú,–bámult le az ölébe- ez a kislány nem akar ma velünk játszani. De majd holnap…– kacsintott rám.
- Nem, nem, nem! Holnap sem akarok veletek ,,játszani”! Szállj le rólam!
- Hjaj, pedig jól érezted volna magad, tudom, hogy milyen nehéz lehet most neked ebben a helyzetben. Tudod, nem csak Danténak vannak meg azok a képességei, amivel a lelkedbe lát. Én is tudom, hogy mire vágysz a legjobban– szomorúan csóválta a fejét. Vajon hol tanulta a színészkedést?
- Képességeid? Milyen helyzetben?– kérdeztem értetlenül.
- Tudod, Dante nem nyúlhat hozzád a nászéjszakátokig, szegény öregfiú, és mivel te még nem voltál halhatatlannal…¬¬¬– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem válaszolt az első kérdésemre. Majd utánanézek én ezeknek a ,,démonképességeknek”.
- Tessék?! Ezt meg honnan veszed?– arcom lángolni kezdett, pont ő akarja megbeszélni velem ezt a dolgot? Nevetséges! De, ahogy látom, ő nagyon jól szórakozik a pironkodásomon.
- Tegnap összefutottam a bátyámmal, és igazán ,,megviselt” volt a ruházata– magyarázta.
- Kinek volt viseletes a ruhája?– kérdezte Ray, aki pont ezt az alkalmatlan pillantott választotta, hogy bejöjjön.
- Mit keresel itt?!– a hangom a saját fülemnek is sértő volt, jobban hasonlított egy macska nyivákolásához, mint egy emberéhez. Nagybátyám értetlenül bámult rám, és mintha meg is sértettem volna.
- Csak arról beszéltünk, hogy Dev milyen heves tud lenni, ha akar. D-nek milyen jó dolga lesz mellette!– Ray arca, ha lehet, pirosabb volt még az enyémnél is, Lucian nagyon jót szórakozott kettőnkön, önelégülten ült a kanapén, és gonoszan mosolygott.
- Ha lehet, ezt inkább ne előttem vitassátok meg, jó?– nézett könyörgően Lucian felé, de ő nem vette a lapot, könyörtelenül folytatta
- Tegnap este, nem, nem is este, éjszaka, mikor mentem a szobámba kivel találkoztam? Dantéval. Hűűű, jó elintézte a kiscsaj, széttépte az ingjét… – itt untam meg a dolgot. Felkaptam a Kinley MacGregort a padlóról, és keményen Lucianhöz vágtam. Természetesen elkapta, és jót mosolygott.
- Szerencséd van, hogy nincs több dobálnivaló tárgy! Egyébként meg…– és beintettem neki, majd kivonultam a szobából. Nem bírta tovább, a folyosóról is hallottam mély, zengő nevetését, és Ray morgolódását. Örülök, hogy nem csak engem bosszantott fel.

Végigvágtáztam a folyosókon, dühöngtem. Hogy lehet valaki ekkora szemét?! Szegény Ray… Tuti, hogy az egész kastély az én ,,nőstényördög” kirohanásomról beszél. Megállapíthatom, hogy Lucian egy görény. Bár, mit is vártam tőle?! Feketebőrbe csomagolt bunkó! Már csak annyi kellene, hogy a nyakában aranylánc lógjon, pénzcsipesszel összefogott bankóval járjon, és böfögjön, na akkor tényleg nagy tahó lenne!

A ,,titokzatos” szoba mellett Dante szobája volt, ahol még nem voltam, de tegnap mondta, ha bármi baj lenne, akkor ott keressem. A ,,titokzatos” szoba még mindig titokzatos volt, akárhogy rángattam nem nyílt ki az ajtó. Egy hajtűvel is buzeráltam a zárat, de meg sem mozdult a kilincs tőle… Vágyakozva tekintettem A szoba felé– ez lett a másik neve-, nagyot sóhajtottam, és bemasíroztam a lakosztályomba. A súlyos függöny el volt húzva, így nem kellett villanyt kapcsolnom. A kilátás az erdőre nézett, innen lehetett látni a vadászkunyhót is, és jól ráláttam Céline fűszeres kertjére. Az ágyamat bevetették, friss virágok voltak a vázában, és tiszta törölközők voltak a fürdőszobában. A fürdőből egy ajtó vezetett át a gardróbomba.

Ledobáltam magamról a ruhákat és lezuhanyoztam, hajat mostam. Aztán egy kézitükör és egy csipesz közreműködésével kikapkodtam a kósza szálakat a szemöldökömből. Feltettem egy arcpakolást, kipróbáltam az új, francia márkájú testápolókat. Körmöt festettem, szolid, barackos árnyalatra. Lemostam az algás pakolást, a hajamat behajcsavaróztam, és rákötöttem egy kendőt, hogy ki ne rúgja a csavarókat. Köntösben parádézva rohangáltam a szobámban, nem tudtam mit csinálni. A könyvem ott marad, és most unatkoztam. Felültem a kiszélesített párkányra, az ölembe fogtam egy párnát, arcomat az üvegnek döntöttem. Így maradtam kb. félóráig, gondolkozva. Rájöttem valamire Luciannel kapcsolatban. Végül is, a maga, szokatlan módján, nem is olyan rossz ember. Igaz felhúzott, nem is kicsit, de elfogadott. A nagybátyámon kívül ő volt az egyetlen, aki nem utálkozva tekintett rám– Cálinét egy külön kategóriába sorolnám. Szóval nem tudok rá haragudni. És, így utólag belegondolva, vicces volt az egész helyzet. Szegény Ray, milyen arcot vágott. Akaratlanul is elmosolyodtam a képen, ami a fejembe kúszott. Csak azt nem fogja fel, hogy én nem vagyok vevő rá… Lehet, hogy nem szerelemből megyek hozzá Dantéhoz, de hűseges leszek hozzá. Nagyvalószínűséggel lesz egy közös gyermekünk, aki mindenért kárpótolni fog, és ehhez nem kell egy szerető nekem, hogy boldoggá tegyen- főleg nem a leendő férjem öccse.

Kivágódott a kétszárnyú ajtó, és Céline-hurrikán söpört be rajta, szorosan a nyomában Beth-szel. Beth-nél volt egy nagy virágmintás láda, és egy bőrrel bevolt hokedliszerűség. Mit akarnak itt?

- Devina!– búgta Céline. – Beth, tegye le oda!– mutatott az ágy lábához. – Köszönöm, most elmehet, majd szólok, ha kell segítség!– A házvezetőnő csendben távozott, addig egyikőnk sem szólalt meg.
- Mit akarsz?–sziszegtem.
- Miért vagy ilyen ellenséges velem?– kérdezte kiskutyaszemekkel.
- Talán kihagy a memóriád, de mintha tegnap este te közölted volna velem, hogy ne is számítsak a jövőben a segítségedre. Vagy te már elfelejtetted?!– kezdtem tényleg nagyon dühös lenni.
- Nem várhatod el tőlem, hogy minden egyes kimondott mondatomra emlékezzek!– mondanivalója nyomatékosítása érdekében kezét csípőre tette, és szigorú, szúrós szemmel nézett rám.
- Engem nem hatsz meg! Mondd, mit akarsz tőlem?– kérdeztem félvállról.
- Tudod, nem lenne kötelességem ezt tenni, de mivel úgy szeretlek, ezért segítek megszervezni neked a menyegzőt! Mivel nem halhatatlanok közt nőttél fel, nem is tudhatod a hagyományokat. Ráadásul, a rokonok többsége démon, és ők ugyebár nem igazán kedvelik a fajtádat. Szóval…
- Ne is folytasd! Tudom hová akarsz kilyukadni! Kussban maradok, és te, cserébe megszervezed nekem az évszázad legjobb lagziját, ugye?
- Tömören igen!– mosolyodott el.
- Mit nyersz ebből?– kérdeztem kétkedve.
- Lefoglalom magam!– válaszolta.
- Aha! Nos, akkor kezdjük, de ha bármiben is mesterkedsz...!- De már nem hallotta, amit mondtam.
- Éljen!– örömében tenyerét összecsapta, és mint egy fiatal bakfis elkezdett kacagni, ugrándozni. – Nem bánod meg!
- Azt majd meglátjuk...
- Kérlek, hozd ide a gardróbodból azt a rózsaszín kalapdobozt– Szó nélkül bementem és kihoztam a szóban forgó dobozt. Kíváncsian kukkantottam bele, de csak egy szaténkupacot és egy hosszú szaténzsinórt láttam az egészből.
- Jó, most vesd le a köntöst, és bújj bele a kombinébe.

Nehezen felvettem a falatnyi alsóneműt, ami két számmal biztos kisebb volt a méretemnél, és nem is volt igazán kombiné kinézete. Vállnélküli volt, és hátul a szaténzsinórral kellett végigfűzni. Alig kaptam levegőt. Céline a magával hozott ládából elővett egy egyszerű fehér fűzőt. Mikor megláttam majd kiesett a szemem. Ha így folytatja kötözöttsonkát fog belőlem készíteni! Még több levegőkipréselő anyag?! Szorosan meghúzta azt is rajtam, a melleim majdnem az államig felugrottak tőle. Mit akar tőlem ez a nő? Nem Hugh Hefnerhez megyek hozzá, hogy ekkora ciciket pakoljon oda föl nekem! Aztán előhúzott egy félig kész ruhát egy ruhazsákból. Felállított a székre, amit magával hozott, és felaggatta rám a ruhát. Az elejét hozzávarrta a fűzű felső részéhez, és bevett belőle. És itt be lett fejezve a ,,móka”, Céline még később rávarrja a csipkékét, mert rajtam nem meri bevállalni. Szerinte ,,túlságosan is sokat mozgolódok”. Hát persze, nem olyan könnyű több mint két óránál többet egy kis széken ácsorogni mozdulatlanul! Még méretet vett rólam, de nem mondta meg, hogy minek kellett. Túl fáradt voltam a kérdezősködéshez, szóval hagytam.

- Céline,– kaptam a keze után- köszönöm!– rám mosolygott, majd szó nélkül távozott Beth-szel a sarkában.

Hat óra volt, hamarosan kezdődött a vacsora, de nem volt erőm lemenni, éhes sem voltam. Ahelyett, hogy lementem volna, kiszedte a hajcsavarókat a hajamból, már mindegy volt, hogy elalszom-e, hisz nem mentem le. Fogat mostam, felvettem egy flanel hálóinget, és bebújtam az ágyba. Kimerült voltam, de nem tudtam még elaludni, alvás helyett járt az agyam. Holnap után lesz az esküvő, és még semmit sem tudok az egész lezajlásáról. Meg kell kérdeznem Célinét, hogy mit kell majd tennem… Azt azért remélem, hogy nem lesz benne Lucifer-idézés!

Épp elaludtam, mikor meghallottam, hogy halkan kinyílt az ajtó. Háttal feküdtem az ágyon, a takaró a bokámnál volt,– tök meleg volt a szobában– én az ágy közepén feküdtem, a kezem párnaként szolgált, mert a fél tucat párna, ami ide volt készítve, a padlón volt szétszórva. A valaki nem láthatta, hogy ébren vagyok, szememet résnyire kinyitottam, és hallgatóztam. Tisztára déjá vu érzésem volt. De ahelyett, hogy valaki kést nyomott volna a torkomhoz, felszedte a párnákat, és az ágy végébe tette őket. A derekamra húzta a takarót, közben gyengéden, hogy ne ébredjek fel, végig simított a felcsúszott hálóing nyomán, és egy lágy csókot lehelt a vállamra. Vállam akaratlanul is az idegen felé rángatózott. De ezt már nem láthatta, amilyen csendben jött, olyan gyorsan távozott is a titokzatos éjjeli látogatóm. Csak remélem, hogy a jövendőbelim volt, és nem az öccse…